Sűrű köd szállt a parkra hideget és bizonytalanságot hozva magával. Bizonytalanságot, mert ilyenkor az ember nem tudhatja, mi vár rá a következő lépésnél. Még csak délután fél hat volt, de minden sötétbe burkolózott. Nem is csoda, hogy ilyenkor már nem nagyon járnak emberek az utcákon. Mindenki visszahúzódott a lakásába, legyen az bármilyen kicsi, magányos, mégis sokkal barátságosabb, mint kint az utcán a dermesztő hidegben, fenyegető sötétben. Mégis voltak néhányan kint, de ők céllal mentek valahova, nem csak a kirakatokat bámulták. Köztük volt Katie is, épp munkába ment, egy klubban dolgozott pincérnőként. Ott állt a park szélén azon gondolkodva, hogy melyik utat válassza: a kivilágított főutat, melyen ugyan biztonságban érezheti magát, de nem fog időben beérni, vagy ezt az ijesztő parkot, ahol még a hideg is kirázza a félelemtől, viszont biztosan nem fog elkésni és nem kell éjjel a főnöke sértegetéseit hallgatnia. Egy kis mérlegelés után a parkot választotta. Félve lépett be a sötét árnyak közé, túl gyorsan azonban nem mehetett a köd miatt. Félelme hamarosan elszállt, ahogy haladt egyre beljebb és nem történt semmi rossz. Belemerült a zenébe, amit Ipodján hallgatott. Punk-rock szólt a lejátszóból, imádta rázni rá a fejét, üvölteni az énekessel együtt és léggitározni. Teljesen felszabadult, tudta, hogy már elkésni sem fog. Belemerült gondolataiba, dudorászott. Hirtelen azon kapta magát, hogy kényszeresen néz körbe, úgy érezte, valaki figyeli. Lehalkította a zenét, hogy hallja a zajokat, lépéseit pedig felgyorsította. Hallotta a lépéseket a háta mögött, még gyorsabbra vette saját lépteit, de már késő volt, minden irányból hallotta a zajokat. A következő pillanatban már érezte testén a szorító kezeket, az idegenek testét az övének feszülni és közben azon gondolkodott, hogyan kerültek egyik pillanatról a másikra ilyen közel hozzá. Mintha szellemek lettek volna. De nem gondolkodott ezen sokáig, próbált menekülni. Kiáltani akart, de az ijedtségtől egy nyikkanás sem jött ki a torkán. A támadók letépték kabátját, sálját, ő pedig rúgni, karmolni próbált, de a négy férfi szorításából nem tudott szabadulni. Olyan erejük volt, amit átlagos ember nem tudhatott magáénak, mind fizikai, mind mentális értelemben. A lány érezte, hogy olyan földöntúli hatalom birtokában vannak, amit ő ésszel nem tud felfogni és ami egyszer a végzete lesz. Bár úgy tűnt, ez a végzet most jött el. A férfiak a csuklóját és a nyakát tapogatták, mintha keresnének valamit. Olyan hideg volt a kezük, hogy Katie-ben majd megfagyott a vér. Úgy tűnt, megtalálták a lányban, amit akartak, már csak hárman fogták, a negyedik férfi pedig csak állt előtte és bámulta. Kate ránézett, majd körbe a többiekre, és ekkor rádöbbent mi is történik vele valójában. Először el sem akarta hinni, de ahogy komolyan szemügyre vette támadóit, világossá vált, hogy ezek az ’emberek’ a vérét akarják! Hófehérek voltak, feketébe öltözve és a szemfogaik! Teljesen olyanok voltak, mint amilyen a vámpíroknak van. Azt gondolta, ez csak valamiféle szekta lehet és csak utánozzák a vámpírokat, hogy sátánisták és valamilyen rituáléhoz kell a vére. Bár ettől még nem valószínű, hogy ő ezt túlélné.

Amikor azonban a negyedik, legmagasabb férfi olyan közel ment hozzá, hogy a leheletét is érezte az arcán, látta, hogy azok a fogak nagyon is igaziak, a férfinak pedig olyan az arca, mint egy halotté. Olyan sápadt volt, a szemei teljesen feketék, még a lehellete is hideg volt. A férfi egyik kezével a lány állkapcsát, másik kezével a vállát fogta, harapni akart. Katie a rémülettől kiabálni kezdett, kérlelte fogvatartóit, hogy engedjék el. Egyiküket eddig nem látta, mert ő végig mögötte állt, azonban, ahogy kapálózott és forgolódott, találkozott tekintetük. A férfi csak körülbelül öt centivel nála magasabb, mégis tekintélyt parancsoló fellépése volt. Mást nem is nézett meg rajta, csak bámult a szemébe. Ennek a férfinak nem olyan üveges, lélektelen szeme volt, mint a másik háromnak. A lány önkéntelenül is belemerült a nagy, zöldes-barna szemekbe, nem törődve az életével. Nem csak a szemek szépsége ragadta meg, hanem amit bennük látott. Ennek a férfinak volt lelke, tekintete melegséget árasztott, bár teste ugyanolyan hideg volt, mint a másik háromé.

A férfi ugyanúgy bámult rá vissza, ugyanolyan babonázottan, tudta, hogy nem akarja bántani ezt a lányt. Maga sem tudta miért, de megszánta; látta szemében a könyörgést, azokban a meleg barna szemekben, melyek teljesen rabul ejtették. Elengedte a lányt, és kicsit zavartan nézett körül, mert nem tudta, mit kellene tennie. A társait, sőt, a lányt is meglepte tette.

- Frank! Mit csinálsz? - kérdezte a magas fickó.

- Semmit. Engedjétek el! – kiáltott rá a másik kettőre, azok pedig tétován ugyan, de engedelmeskedtek.

- Mi a szart csináltok? – förmedt rájuk a magas.

- Elég ebből, Matt! Vadássz magadnak, ha éhes vagy, ezt a lányt pedig hagyd békén!

Kate zavartan nézett körül, futni akart, de ezek négyen még mindig még mindig közrefogták, esélye sem lett volna elmenekülni.

- Fuss! – kiabált rá Frank, de Matt ekkor megragadta a lány kezét. Frank kirántotta a lányt támadója szorításából, de Katie felsőjének ujja a férfi kezében maradt.

Frankék futni kezdtek, szorította a lány csuklóját, de látta, hogy utól fogják érni. Megragadta a lány derekát, és elemelkedtek a földtől.

- Kapaszkodj erősen! – figyelmeztette Frank a lányt, aki ijedtében sikított egyet, félt, hogy leesnek. Átkarolta a fiú nyakát és suhantak a levegőben. Katie el sem hitte, ami vele történt. Aztán egy forgalmas utcánál földet értek és Frank elengedte a lányt.

- Menj, én feltartom őket! – kiáltott a fiú a lányra, de hangja melegséget sugárzott. Nem kellett kétszer mondani, hiába a meleg tekintet, a segítség, nem bízott a fiúban, hiszen ő is közülük való volt. Mégegyszer ránézett Frankre és már szaladt is, ahogy csak bírt, meg sem állt a klubig. Amikor beért, a főnöke ráförmedt:

- Katie, hol a francban voltál eddig? Ezért levonok a béredből! – kiabálta Tony, a tulaj. Nem is törődött azzal, hogy a lányon se kabát, se táska, a pulóvere szétszaggatva. Ő az a fajta ember volt, akit a pénzen és az élvezeteken kívül semmi más nem érdekelt.

Katie bement az öltözőbe, leroskadt az asztalnál és zokogni kezdett. Most, hogy végre biztonságban érezte magát, kitört rajta a sokk és olyan keservesen zokogott, mint még soha életében. Emlékek százai kavarogtak a fejében, szomorú volt, egyedül érezte magát. Sosem voltak igazi barátai, sem barátja, semmi élvezet, csak munka és semmi élet. Nem igazán értette, mért nem talált magának barátot egész életében, nem volt csúnya, bunkó vagy bármi ilyesmi, egyszerűen nem történt meg vele, amikor kellett volna. Most 22 éves és nem akarja, hogy megalázzák. New Jersey-be költözött, de a helyet leszámítva semmit sem változott.

A klubban dolgozott egy lány, Millie-Ann, aki Katie egyetlen barátja volt. Ő is pincérnő volt, édes, vörös hajú, telt idomú, 28 éves lány. Látta, amint Kate beviharzott az öltözőbe, és mivel még úgysem volt vendég, bement utána megnézni, mi történt. Amint belépett, látta Katie-t az asztalra könyökölve, arcát a kezébe temetve, rövid haja össze-vissza lógott az arcába, testét pedig rázta a zokogás.  Millie odaült mellé, simogatni kezdte a hátát, és megkérdezte, mi baja van. Kate nem válaszolt, nem is tudott a zokogástól.

- Kicsim, mi baj? Mondd el, hidd el, jobb lesz utána. – próbálta vigasztalni. Végignézett Kate-en és elszörnyedve látta, hogy nézett ki a ruhája.

- Jézusom, Kate, mi történt? Bántottak? Mondd már!

A lány csak nemet intett a fejével, de még mindig nem szólalt meg. Ahogy Millie ránézett, látta a rémületet a lány arcán. Hozott egy pohár vizet és egy Xanaxot, majd odatolta Katie elé.

- Vedd ezt be, jobb lesz tőle. Aztán, ha megnyugodtál, meséld el, mit csináltak veled. Ha bántottak, elmegyünk a rendőrségre és feljelentjük őket.

- Nem, Millie, senki sem bántott. Nem történt semmi. Csak megijedtem. – hüppögte Kate. Nem akarta elmondani barátnőjének a történteket, mert attól tartott, úgysem hinne neki. Azért a nyugtatót bevette és lassan abbahagyta a sírást is. Egy negyed óra múlva a gyógyszer is hatni kezdett, Katie pedig kezdett megnyugodni. Előkapott egy használt pólót a szekrényéből, belebújt és már belel is vetették magukat a munkába. Millie még néhányszor rákérdezett a történtekre, de mivel látta, hogy Kate nem akar róla beszélni, hagyta. Attól félt, hogy esetleg megerőszakolták, vagy valami ilyesmi történt vele, de ki akarta várni, amíg Kate elmondja magától.

A lány egész éjjel dolgozott, többet is, mint általában szokott, de nem bánta, így legalább ki tudott kapcsolni egy kicsit.

Az egyetlen dolog, ami nem ment ki a fejéből, az a nagy zöldes-barna szempár volt…

   Frank megvárta, míg Kate eltűnt a következő sarkon, aztán elindult visszafelé, nehogy Matték rátaláljanak a lányra. Nem telt bele egy perc, a fiúk ott álltak előtte.

- Ember, mi ütött beléd? Mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy elengedj egy prédát? – üvöltötte Matt. – Mi futott át azon a hülye fejeden, amikor elengedted?

- Állj el az utamból! – szólt rá Frank idegesen.

- Válaszolj! Nem mész sehova, magyarázat nélkül. Ismerted az előző életedből, vagy mi? Más okod nem lehetett rá. Tudod jól, mind éhesek vagyunk.

- Nem, Matt, ti nem vagytok éhesek. Ti élvezitek, hogy ölhettek. Ennek a lánynak pedig nem ma és legfőképpen nem így kell meghalnia. – vágott vissza Frank.

- Ezt még nagyon megbánod, azt a kis ribancot meg úgyis elkapom egyszer! Kell nekem, forr a vére, a számban akarom érezni forróságát, látni, ahogy eltűnik a szeméből a csillogás! – sziszegte Matt, kéjes vigyort vágva.

- Ne merj a közelébe menni! Ha egy ujjal is hozzáérsz, véged! És ez nem fenyegetés, ez ígéret, jól jegyezd meg!

Majd rágyújtott egy cigarettára és elindult a közeli temetőbe, hogy lehiggadjon.