- Hát, jó lenne megismerni téged, de nem tudom, hogy jó lenne-e, ha együtt látnak minket. – válaszolta Katie.

- Hm… teljesen megértelek. – mondta Frank szomorúan – Annyira különbözőek vagyunk és megértem, ha nem akarsz olyan barátokat, mint én.

- Nem, nem így értettem. Csak nem vagyok benne biztos, hogy a barátaid nem fognak bántani, ha együtt látnak minket. Tudod, mint az a Matt, ha jól emlékszem.

- Aha, jól tudod. Basszus, erre nem gondoltam!

- Másrészt pedig már kb. 10 perce a munkahelyemen kellene lennem. A főnököm meg fog ölni!

- Oh, értem. Akkor talán tényleg jobb, ha elfelejtjük ezt az egészet meg egymást is, mintha sosem találkoztunk volna.

- Hm, igen, talán tényleg így lenne a legjobb. Talán… - Kate sóhajtott és elkezdett kifelé sétálni a parkból. – Nem jönnél velem egy pár percig? Aztán visszaadnám a kabátod. – kérdezte.

- Persze!

Katie megtalálta a mobilját a földön és megnézte, hogy működik-e; semmi baja sem volt. Csöndben sétáltak kb. öt percig, aztán Kate felhívott valakit.

- Millie, tudsz most beszélni?

- Persze, édes, mi történt veled? Jól vagy?

- Igen, de ma nem tudok bemenni dolgozni. Betegnek érzem magam, iszonyatosan fáj a fejem, szédülök és a gyomrom is kavarog. Tudom, hogy Tony ideges lesz, de tényleg rosszul vagyok.

- De amikor beszéltünk, jól voltál. Nem hazudsz, ugye?

- Dehogyis, Millie, tudod, hogy nem tudnék hazudni neked, a fejfájás pedig már előtte is megvolt. Talán valami rosszat ettem. – nem akart hazudni a barátjának, de most muszáj volt és megfogadta, hogy soha többé nem tesz ilyet.

- Rendben, Kate, remélem nem komoly a dolog. Jobbulást!

- Oké, holnap beszélünk. Szia!

- Szia!

- Na, most már elmehetünk valahova. – mosolygott Frankie-re.

- Ez most mi volt? Komolyan mondtad?

- Igen, azt hiszem. Még mindig velem akarsz lenni? – nézett rá zavartan.

- Igen, határozottan, de a többi vámpír… Most nem félsz tőlük?

- Félek, de gondolom, tudsz néhány helyet, ahol nem találnak meg minket. Legalábbis remélem. – mosolygott.

- Rendben, akkor megmutatom a kedvenc helyemet itt, Jersey-ben. Csak négy barátom ismeri ezt a helyet…,  igazából ők az egyetlen barátaim. Szóval, ez biztonságos. – melegen mosolygott.

- Bízom benned.

Bementek a temetőbe, ahova Frankie szokott menni, ha egyedül akart lenni. Egy padhoz vezette a lányt.

- Egy kicsit furcsa itt lenni. Félek a temetőkben.

- De miért? Itt békét és csendet találsz, senki sem zavar.

- Igazából a halottaktól félek.

- Haha, de ők semmit sem csinálhatnak veled. Már halottak és többé nem ébrednek fel.

- Tudom, tudom, de… Uh, felejtsd el. Biztos túl sok filmet néztem. – mosolygott.

- Aha, és tudod, én sem vagyok élő. Vámpír vagyok és ez azt jelenti, hogy én is halott vagyok. Csak nem abban az értelemben.

- Akkor te vagy az egyetlen kedves halott, akit ismerek. – mosolygott megint.

- Csak amíg meg nem ismered a barátaimat. Ők ugyanolyanok, mint én. De sajnos nem hiszem, hogy meg fogod ismerni őket, nem lenne jó ötlet.

- Talán nem. De azt hiszem, az egyiküket már ismerem, nem? Azt a szőkét.

- Jah, Bobo, ő a legjobb barátom. Annyira haragudna rám, ha rájönne, hogy megint találkoztunk!

- Nem kedvel engem? Hiszen nem is ismer!

- Dehogyis, amikor a bárban találkoztunk, azt mondta, szimpatikus vagy. Pont ezért nem akarja, hogy veled legyek. Tudod, hogy ne bántsalak.

- Értem, szóval, hogyan lettél vámpír?

- Huhh, ez már olyan rég volt! Igazából 23 éve történt. Hazafelé sétáltam egy buliból hajnali kettő körül. Részeg voltam és épp rágyújtottam egy cigire, amikor egy férfi megkért, hogy neki is adjak egyet. Amikor meg akartam gyújtani az ő cigijét, megfogta a kezem és azt mondta, hogy olyan meleg. Azt gondoltam, hogy ’meleg’ vagy csak simán perverz vagy mit tudom én. Megpróbáltam kitépni a kezéből az enyémet, de ő olyan erős volt és nem engedett el. Kezdtem megijedni és kiabáltam vele, megpróbáltam tökön rúgni, de semmit sem tudtam csinálni. Azt mondta, hogy annyira tetszettem neki, a szenvedélyességem, hogy mennyire gyönyörű vagyok meg ilyesmi. Azt mondta, hogy akar engem. És aztán… a nyakamba mélyesztette a fogait és kiszívta a vérem. Amikor végzett, még éltem. Nem akart megölni, de nem volt erőm és igazából úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Aztán megkérdezte, hogy meg akarok-e halni vagy inkább csatlakozom hozzá, mert ő azt akarta, hogy vele legyek. És én nem akartam meghalni – de most úgy gondolom, jobb lett volna meghalni. Így ittam a véréből és azóta az éjjel óta én is vámpír vagyok.

- És mi történt aztán? Együtt voltatok, mint egy pár?

- Dehogyis, én nem vagyok ’meleg’. Úgy értem, nincs semmi bajom a dologgal, egyszerűen és nem vagyok az. Ezért utál engem. Mert én nem akartam úgy együtt lenni vele. És ő azóta nem hagyja, hogy boldog legyek. Azt mondta, ha vele nem vagyok boldog, akkor többé mással sem lehetek az. – nagyot sóhajtott.

Folytatni akarta, de nem akart nyafogni. El akarta mondani, mennyire magányos azóta, de nem volt rá képes.

- Átkozott vagyok. Igazából mi mind azok vagyunk.

- Ki változtatott vámpírrá?

- Túl sokat kérdezel! Nem hiszem, hogy ezt tudnod kellene.

- Igazán sajnálom, nem akartam vájkálni a magánéletedben. – sajnálkozva nézett rá.

- Nem, semmi baj. Én… én csak nem tudom, hogy jó ötlet-e elmondani neked.

- Rendben, akkor másik kérdés: hány éves vagy?

- Hát, most igazából 48 vagyok, nem túl öreg. De még mindig 25-nek nézek ki, mint amikor vámpír lettem.

- Hm, ez egész jó! Mindig 25 éves leszel.

- Jah, de a korommal semmit sem érek el. Sosem fogom többé látni a naplementét vagy a napfelkeltét, – az előző életemben mindig megnéztem őket – sosem lesz barátnőm, többé nem láthatom a családom vagy a barátaimat. Ez az egész egy nagy szívás!

- Sajnálom, annyira tapintatlan vagyok.

Mélyen Frank szemébe nézett és melegen átölelte. Percekig ölelték egymást.

- Köszönöm! – mondta Frankie.

- Mit?

- A melegséged, hogy beszélgetsz velem, hogy itt vagy velem, mindent. Ez nagyon sokat jelent nekem!

- Nekem is jó veled beszélgetni. Nagyszerű ember vagy, nem úgy, mint Matt vagy a haverjai.

Aztán Katie-ről beszélgettek, a családjáról, az életéről Jersey előtt, kedvenc zenekarokról, hobbiról, meg ilyesmi.

- A fenébe! Fél óra és feljön a nap! Átbeszéltük az egész éjszakát, biztosan fáradt vagy.

- Nem, amikor dolgozom, a munkaidőm reggel hatig tart, szóval nincs gond. De neked menned kell, nem?

- Igen, de előbb otthon akarlak tudni. Veled megyek, hogy biztonságban legyél.

- Rendben, de siessünk, nem akarom, hogy a nap megégessen!

A séta csak 15 percig tartott, így Frank-nek volt ideje hazamenni.

- Köszönöm, hogy elkísértél, most már rendben leszek.

- Én köszönöm, hogy velem töltötted az időd. Találkozunk még?

- Persze, ha nem vagyok unalmas számodra! – mosolygott Kate Frank-re.

- Persze, hogy nem!

- Rendben, akkor most menj, mielőtt feljön a nap!

- Jó éjt!

- Jó éjt, kedves vámpírom! – mindketten nevettek és hazamentek.