Amikor Frank hazaért, a barátait már otthon találta.  Éppen aludni készültek, tudjátok, evés után mindenkinek szüksége van egy kis pihenésre. Mérgesnek tűntek és Frankie nem tudta, miért. Gondolkodni kezdett és néhány perc múlva homlokon csapta magát: hajnali kettő körül találkozniuk kellett volna, miután jóllaktak, hogy megigyanak valamit és együtt legyenek egy kicsit.

- Sajnálom, srácok, nem vettem észre, hogy el kellett volna indulnom. A temetőben voltam, tudjátok, gondolkodni egy kicsit és olyan gyorsan megy az idő, amikor ott vagyok.

- Semmi baj, csak nem tudtuk, hogy mi történt veled. Azt hittük, hogy Matt meg a bandája megint talált valami ’jó játékot’ neked. Mint múltkor, amikor bezártak abba a rácsos ablakú pincébe és csak néhány perccel napfelkelte előtt engedtek ki. A francba, Frankie! Ez nem mehet így tovább! Tennünk kellene végre valamit! – kiabálta Gerard.

- Ne aggódj, Gerard, - mosolygott rá Frankie – az soha többé nem fog megtörténni!

- Tudom, de bármit megtehetnek veled, ha nem vagy velünk és mi tudunk segíteni. És…nem akarunk elveszíteni. – Gerard a padlót bámulta.

- Oh, Gerard, sosem fogtok elveszíteni, nem olyan egyszerű megszabadulni tőlem. – nevetett és megölelte. – Gyerünk, srácok, nagy ölelés mindenkitől!

Mind átölelték egymást, aztán leültek beszélgetni még egy kicsit. Nem sokkal később lefeküdtek, de egyiküket sem hagyta aludni egy hangos zaj. Frankie gyomra volt az.

- Bassza meg! Frankie, nem ettél?

- Nem, és olyan kibaszott éhes vagyok, hogy órákig tudnék enni!

- Szia, Katie!

- Hello! – ásította és beengedte Millie-t.

- Nem aludtál éjjel? Úgy nézel ki, mint egy zombi!

- Bazd meg, Millie! Tudod, te sem nézel ki jobban!

- Aha, de én egész éjjel dolgoztam.

- Én meg rosszul voltam!

- Oh, igen, ezért vagyok itt. Tony azt mondta, hogy ma is itthon maradhatsz, ha nem érzed magad jobban.

- Hah, mi ütött belé? Persze, hogy itthon maradok akkor! És veled mi van, Mill?

- Nekem mennem kell, tudod, engem TÉNYLEG bír…Francba!

- Igen, tudom.

- Na, akkor jól van, holnap találkozunk!

- Szió!

* Wow, még egy szabadnap! Mit kellene ma csinálnom? Hmm, ma is elmegyek sétálni! – nevetett magában.*

Katie a West Hudson Park környékén sétált, amikor valaki hirtelen megfogta a kezét. Annyira megijedt, hogy majdnem elsikította magát.

- Frankie, ne csináld ezt többet! Látni akarom az arcod, amikor jössz, mert nem tudom, hogy egy rohadt gyilkos jön-e vagy nem.

- Bocsi, igazad van! De annyira örülök, hogy újra látlak! Reméltem, hogy ma is erre jössz, így legalább beszélgethetünk pár percet, amíg beérsz a klubba.

Kate mosolygott és huncutul nézett rá.

- Hey, mi folyik itt megint? Mi ez a vigyor a fejeden, Katie?

- Hm, semmi, tényleg semmi. Csak ma szabad vagyok.

- Tényleg?

- Tényeg. – mindketten elmosolyodtak – Csak azért jöttem le, mert reméltem, hogy találok egy aranyos vámpír errefelé.

- Hát, azt nem tudom, hogy aranyos vámpírt találtál-e, de engem megtaláltál! Jó lesz, ha ma is a temetőbe megyünk?

- Igen, már nem félek a halottaktól. – vigyorgott Kate.

A padon ültek megint és olyan dermesztő hideg volt, hogy látták a saját lehelletüket.

- ’A világ leggyönyörűbb nőjének, aki mindig velem volt – hogy halálom után is mellettem lehessen. Örökké szeretni foglak, Rach. Találkozunk a túloldalon! Férjed, Dave’ – Katie felolvasta az írást a padon. A pad egy dupla sír előtt állt, ahová Rachel és Dave Smith neve volt felírva.

- Oh, ez annyira szomorú! De akkor is, ez biztosan nagy szerelem lehetett nagy SZ- szel.- mondta a lány.

- Igen, az volt, és szerintem még mindig az. Ismertem őket. A szomszédaim voltak, sőt, igazából ők voltak a kedvenc szomszédaim. Dave 82 éves volt, amikor meghalt rákban és azért készítette ezt a padot a feleségének, hogy az mindig itt ülhessen ’mellette’. Hat hónappal később Rachel is meghalt, de senki sem tudja, hogy miben. Szerintem annyira szeretett volna együtt lenni Dave-vel, hogy nem bírta tovább, és belehalt a fájdalomba és a magányba. Hatalmas szerelem volt! Ezért vagyok mindig itt, szerettem őket.

- Bárcsak az én életemben is lenne egy ilyen férfi! Úgy értem, nekem sosem fog megadatni egy ilyen szerelem.

- Velem is ugyanez a helyzet, de az én életemben tényleg nem lehet igazi szerelem, még igazi életem sincs…

- Ez szomorú, Frankie. Beszéljünk valami másról!

- Igazad van. – válaszolta egy mű mosolyt erőltetve az arcára.

- Olyan hideg van ma! Ha még egy órát ülünk itt, tuti jégkocka lesz belőlem! – nevetett.

- Akkor gyere közelebb. Megpróbállak felmelegíteni, bár nem lesz egyszerű. Én egyáltalán nem vagyok meleg.- sóhajtott.

Kate közvetlenül mellé ült és Frank átölelte. Simogatta a hátát és egy kis idő múlva a lány viszonozta az ölelést, így szemtől szemben voltak. Érezte, ahogy a lány erei lüktetnek a vér pumpálásától, érezte a melegségét, és már szinte érezte a szájában vérének édességét. Eddigre már olyan éhes volt, hogy Frank semmi másra sem tudott gondolni, csak a vérre. Kate közelebb húzta magához, így Frank már a saját bőrén érezte a lüktető ereket és ettől még inkább akarta a lányt. Megpróbált valami másra gondolni, de képtelen volt rá.

- Rendben, Katie, szerintem már felmelegedtél. – lökte el magától a lányt.

- Nem, Frankie, nem melegedtem fel, de megértem, ha te így kényelmetlenül érzed magad. Nem szeretném, hogy azt hidd, többet akarok tőled barátságnál.

- Nem, semmi baj, minden rendben volt, csak azt hittem, már felmelegedtél. De visszajöhetsz, ha akarsz.

- Köszi.

Kate újra átölelte, és ez Franknek is jó érzés volt. De túlságosan éhes volt. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és kinyitotta a száját. Nem akarta bántani Katie-t, de nem tudta türtőztetni magát. Az agyarai készen álltak a harapásra. Katie a szemébe akart nézni és mondani valamit, de amikor felnézett, semmi mást nem látott, csak két hegyes agyarat maga ellen. Ellökte magától a fiút és felugrott a padról.

- Franike, mi történt veled? – sikította.

Frank rájött, hogy mit akart tenni, és ő is felugrott. Nem tudta, mit tegyen.

- Sajnálom, Katie, igazán sajnálom! Az én hibám. Nagyon-nagyon éhes voltam, amikor találkoztunk és azt hittem, hogy csak pár percet leszünk együtt, és utána ehetek. De neked végre van időd és nem akartam elvesztegetni, de közben egyre éhesebb lettem és ezért löktelek el magamtól az előbb. Annyira sajnálom! – kért bocsánatot és majdnem sírva fakadt.

- Jól van, Frankie, nincs semmi baj!

- Nem, semmi sincs rendben! Ez nem történhet meg még egyszer! És jobb lenne, ha többé nem találkoznánk! Nem is lett volna szabad elkezdenünk találkozgatni!

- Nem, Frank, minden rendben van. Többé nem fog megtörténni. Legközelebb előbb eszel, és utána találkozunk. És most is elmehetsz enni, aztán pedig találkozhatunk megint.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Én egy szörnyeteg vagyok, és te ezt tudod. Néha nem tudom kontrollálni magam. Nem kellene többé találkoznunk.

- Frank, kérlek, ne csináld ezt! – érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán.

Frank letörölte a könnyet az a hideg kezével és simogatta az arcát miközben mosolygott.

- Ez a legjobb, amit tehetünk, hidd el!

- Igaza van, ez a legjobb, amit ti ketten tehettek! Többet nem találkozhattok. Ez már elsőre is halott ötlet volt. – Egy nagydarab férfi előjött egy hatalmas fa árnyékából.

- Bob, én nem… - kezdte Frank.

- Semmit sem kell mondanod, egyszerűen csak jobb, ha nem találkoztok újra.