Mire Mikey utolérte Gerardot, ő már zokogott. Mikey megragadta a karját, hogy megállíta.

- Várj, Gerard! Miért menekülsz el mindig? Beszélned kellene róla.

- Mit akarsz? Nem is tudod, mi a bajom! És ne kezelj úgy, mint egy hülye kölyköt! – ordította.

- Természetesen tudom. Már megint Emily, nem igaz? Gerard, - kezét a bátyja vállára tette – tudom, hogy sosem fogod őt elfelejteni, és nem is kell. De túl kell lépned rajta, mostanra már túl kéne lenned rajta. Annyira régen volt, és nem a te hibád volt! – meg akarta ölelni Gerardot, de ő ellökte magától Mikey kezét.

- Az ÉN hibám volt és sosem fogok megbocsátani magamnak! Te semmit sem tudsz erről az egészről! – Gerard elindult – Hagyj békén, Mikey! – kiabálta. – Nincs szükségem senki sajnálatára, még a tiedre sem!

Gerard elment és eltűnt a következő saroknál, Mikey pedig csak állt ott, figyelve, ahogy bátyja eltűnik a sötétben. Nem tudta, mit csináljon, Gerardnak igaza volt, nem tudta, milyen érzés elveszíteni a szerelmét, legalábbis nem abban a formában… Azt sem tudta, hogy milyen bűntudattal élni. Semmit sem tudott Gerard életéről.

Úgy döntött, hogy nem megy vissza a többiekhez, hanem elmegy sétálni és megkeresi azt a házat, ahova menni szokott, mikor szükségét érzi.

   Gerard besétált a temetőbe, ismét a jeges kék tekintet által követve. Egyenesen a régi sírkőhöz ment, leroskadt előtte. Nem tudta megállítani az arcán végigfolyó könnycseppeket. Végigfuttatta ujjait a nevet formáló betűkön.

- Emily Wattson – motyogta és a képre emelte tekintetét. Régi volt és kopott, de még mindig jól mutatta a lány szépségét. Teljesen úgy nézett ki, mint Millie, még a neve is hasonló volt. Gerard zokogása egyre hangosabb lett, ahogy Emily-re és a vele töltött időre gondolt. Az ő elvesztése volt Gerard életének legnagyobb megrázkódtatása, ez okozta a legnagyobb bánatot és fájdalmat, ami szétszakította Gerard szívét.

- Emily, én … Annyira sajnálom! – bömbölte – Annyira hiányzol, az életem semmit sem ér nélküled!

Nekidőlt a sírkőnek és átkarolta. Könnycseppjei a földre hullottak, és a földre csapódásuk hangja a fülében visszhangzott. Régi emlékek ezrei kavarogtak a fejében, és testét sírás rázta miattuk.

Hirtelen egy hideg kéz érintését érezte a vállán, és mielőtt még felnézhetett volna, valaki már szorosan tartotta, egész testét édes illatba burkolva. Gerard mozdulni akart, de annyira jó érzés volt, hogy nem törődött semmivel. Meg is támadhatták volna, de azt gondolta, hogy valaki, aki ilyen melegen öleli át, nem akarhatja bántani. Megfordult és viszonozta az ölelést, az idegen vállán folytatva a zokogást. Amikor végül kinyitotta a szemét, mindenhol szőke hajat látott maga körül, ami csiklandozta az állát. Tenyerét végigfuttatta a nő törékeny hátán, ujjaival minden csontját ki tudta tapintani, aztán karjait a karcsú derék köré fonta. Fejét a nő vállán pihentette és az illata teljesen elbódította, olyan illata volt, mint egy egzotikus virágokkal teli kertnek, a friss szél illatával keverve. Hosszú percekig maradtak így, a lány simogatta Gerard hátát, míg ő a vállán zokogott, még mindig a derekába kapaszkodva. A simogatástól Gerardnak sikerült megnyugodnia, és gyengéden ellökte magától a lányt, hogy szembe nézhessen vele. Az első dolog, ami megragadta a tekintetét, az a nagy, világoskék szempár volt, ami megpróbált a gondolataiban olvasni.

Hosszú, fekete szempillái pillangók apró szárnyai módjára rebegtek, szemöldökei pedig vékonyak voltak, alig láthatóak a hófehér bőréből. Telt ajkai résnyire nyitva voltak, mintha csak egy szenvedélyes csókra várt volna. De nem arra várt. Bámult Gerard könnyel teli szemébe, várva a reakciójára. Gerard az arcára helyezte kezeit és meg akarta csókolni, de amikor rájött, hogy mit akart csinálni, gyorsan levette a kezeit a lányról. Teljesen összezavarodott. Igazából nem akarta megcsókolni ezt a lányt, ez csak egy vágy volt, mivel Emily elvesztése óta egyáltalán nem érzett ennyi törődést. A lány csak várt türelmesen, aztán lassan beszélni kezdett.

- Nincs semmi baj, ne aggódj! El fog múlni. – lassan közelebb hajolt és cirógatni kezdte Gerard arcát. Mosolya megnyugvásra késztette Gerardot.

- Miért vagy itt velem? És hogyan érdemeltem ki a kedvességed és az együttérzésed?

- Mindig itt láttalak és te mindig olyan reménytelenül szomorú voltál, és ez elszomorított. Látni téged olyan kétségbeesetten sírni minden egyes éjjel, mikor eljöttél, majd’ megölt legbelül.

- Ki vagy te és miért figyeltél állandóan? Nem volt jogod ezt tenni, és ez egyáltalán nem a te dolgod! – ordította.

Tudva, hogy valaki tudta a titkát, vagy csak úgy látta őt, gyengévé és sebezhetővé tett, és ettől még mérgesebb lett. A lány viszont csak bámult rá bátran, még mindig mosolyogva.

- Tudom, hogy nem tartozik rám és nem is kérdeztem a szomorúságod okát. Egyszerűen csak nem bírtam tovább. Nem akarlak többé így látni.

Gerard csak állt előtte a földet bámulva, aztán leült. Ismét elmerült gondolataiban, és néhány percnyi némaság után halkan beszélni kezdett.

- A neve… Emily volt. – mondta gyengén – Ő volt a leggyönyörűbb lány a világon, akivel valaha találkoztam. A szemei és a nevetésének hangja már elsőre megbabonázott. – aztán megállt. Hallotta Emily nevetését, aztán sikolyának hangja kezdett visszhangozni a fejében. Megint egy könnycsepp gördült végig az arcán.

- Szerettem! Ő volt az egyetlen egész eddigi életemben, akit szerettem. – suttogta – És ő is szeretett engem, tudom. Mindig éreztette velem. Még akkor is, amikor… ezzé váltam… Szörnyeteggé… - ismét megállt egy percre – Mindig mellettem állt. Először félt tőlem, de annyira szeretett, hogy nem törődött a veszéllyel. Minden éjjel találkoztunk, ő pedig minden kapcsolatot megszakított a családjával, mert ők nem akarták Emily-t velem látni… És attól is féltek, hogy Emily vámpír lesz. De ő nem akart az lenni és én tiszteletben tartottam a döntését. Aztán egy éjjel… együtt voltunk, – tekintete a távolba révedt – azt a piros ruhát viselte, amit a legjobban szerettem, vörös rúzzsal. Oh, Istenem, gyönyörű volt! – sóhajtott.

- A házamban voltunk, ahol az öcsémmel és egy barátunkkal éltem együtt. Megvacsoráztunk, majd filmet néztünk, közben cirógatva egymást. Megcsókoltam és ő visszacsókolt, szeretkezni készültünk. Aztán én… én nem tudom, mi történt… Csókoltam őt, és… é..és aztán nem emlékszem a következő néhány másodpercre. A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy a karjaimban tartom, ő sikít, a szemei rám fókuszálnak, vér mindenütt. Az Ő vére volt mindenhol: a kezeimen, a párnákon, még az ő gyönyörű vörös haja is csupa vér volt. – Gerard ismét sírni kezdett. – Bámult rám a gyönyörű zöld szemeivel, ami most már félelemmel és fájdalommal volt teli. Még nem volt halott…

- VISSZATEKINTÉS -

- Emily! Emily, sajnálom, annyira sajnálom! – suttogtam a fülébe.

- Gerard, annyira fázom. Ölelj át, kérlek! – mondta gyengén. Átöleltem és ő a nyakam köré fonta gyenge karjait.

- Emily, túlélheted, - suttogtam megint – csak igyál a véremből és élhetsz. Örökké együtt lehetünk.

- Nem, Gerard. Szeretlek, ezt te is tudod, és a veled töltött évek voltak életem legjobb szakasza. Mindig is szerettelek, jobban szerettelek, mint a saját életem! De… nem akarok örökké élni. – mondta gyengén. – Akkor sem, ha veled élhetek. Nem akarom látni, ahogy a családom elmegy, vagy akár csak megijeszteni a barátaim.

- De velem lehetsz… - zokogtam.

- Igen, de te vagy az egyetlen, akivel lehetek. Gerard, mindig szeretni foglak, de nem akarok elátkozott lenni. – könny potyogott a szeméből.

- Emily, kérlek! Nem akarlak elveszíteni!

- Ssshh! Minden rendben, Gerard. Egy nap majd találsz valakit. Valakit, aki különleges, aki megérdemel téged. És te nekiadhatod a szíved. Azt akarom, hogy majd add neki a szíved.

- Nem, Em! Sosem fogok mást szeretni! Te vagy az egyetlen igaz szerelmem! És… és senki sem helyettesíthet téged. Emily, kérlek! Te vagy a mindenem! Sajnálom!

- Gerard, ez nem a te hibád. Szeretlek és örülök, … hogy … együtt voltunk – köhögött.

Bőre sápadtabb lett, szemei lassan lecsukódtak és én megpróbáltam ébren tartani, magam mellett tartani.

- Emily, kérlek ne! Ne tedd ezt! Nem hagyhatsz így itt!

- Csókolj meg, Gerard!

Fölé hajoltam és lassan megcsókoltam. Aztán többé nem mozdult…

- VÉGE A VISSZATEKINTÉSNEK -

- A karjaimban halt meg, ölelve és csókolva engem. Mindig csak értem élt és én ezt azzal fizettem vissza, hogy megöltem. Egész éjjel ott maradtam, és amikor Ray és Mikey hazajöttek, úgy találtak ott minket.

   Ismét csönd és a lány csak állt ott, a történet végére várva.

- Megöltem őt. Megöltem az egyetlen embert, aki valaha szeretett. – a földet bámulta, céltalanul.

- Néha, amikor lenézek a kezeimre, még mindig az ő vérével borítva látom őket… Sosem fogok megbocsátani magamnak. – és a könny ömleni kezdett a szeméből.

A lány leguggolt elé, és átölelte, a biztonság érzetét adva Gerardnak.

   Amikor Frank és Kate megérkezett Kate lakásához, a nap már felkelni készült, ezért Katie behívta őt a lakásába. Millie még aludt, ezért megpróbáltak minél kisebb zajt csapni. Katie bevezette Frankie-t a hálószobájába és felajánlotta neki az ágya felét. Lefeküdtek egymás felé fordulva és még beszéltek kicsit, ám néhány perc múlva mindketten álomba merültek.

   Millie nyolc óra körül kelt fel és a szokásos reggeli teendőket végezte el a fürdőszobában. Amikor elkészült, készített egy kávét magának és egy csészével a kezében belépett Kate szobájába. A múlt éjszakáról akarta kérdezni, de a kettejük látványa halálra ijesztette őt, még a kávéval teli csészét is majdnem eldobta. Millie kiment a szobából, még mindig ledöbbenve. Úgy gondolta, hogy Katie túl messzire ment azzal, hogy felhozta Frank-et.

Megitta a kávéját és elindult dolgozni.

   Közben a lány a temetőből hazavitte magához Gerardot. Leültek a kanapéra a nappaliban és Gerard zavartan beszélni kezdett.

- Biztos, hogy nem baj, hogy itt vagyok?

- Igen, biztos. – és ezzel egy hamutálat kínált neki, mivel látta, hogy szüksége van egy cigarettára. Gerard meggyújtotta cigit, de már nem mondott semmit.

Nem tudta, hogy mit tegyen, hogy mért volt ott, közel a napkeltéhez. A mellette lévő lányt sem értette, hogy mért volt olyan kedves vele. Nem tudta, hogy ez az egész miért történik vele, de azt tudta, hogy szüksége van rá. Hátrahajtotta a fejét és néhány perc múlva már aludt is, álmodott. Az álmában Emily-t látta, amint rámosolyog. Adott Gerard-nak egy búcsúcsókot és eltűnt a messzi távolban…

Gerard feje leesett, egyenesen a lány ölébe és a lány simogatni kezdte az arcát. Hirtelen különös nyugalom töltötte meg Gerard szívét és lelkét, és Emily elvesztése óta először mély álomba merült egyetlen korty alkohol vagy bármi más nélkül. A lány lefektette és Gerard mellé feküdt ő maga is, átölelve a férfit. Végül ő is elaludt. Most végre mindketten megtalálták a békét, amit évtizedek óta kerestek.

   Amikor Katie felkelt dél körül, Frankie még aludt, ő pedig csak bámulta csodálattal. Félrehúzott egy hosszú, fekete hajtincset Frank arcából, cirógatva kicsit. Belélegezte az illatát, a szappana illata még mindig ott volt a sápadt bőrén. Irish Spring… - gondolta. Imádta annak a szappannak az illatát. Megborzongott és közelebb kúszott Franie-hez, hogy csillapítsa reszketését. Kate a tetoválásait nézte, imádta a skorpiót a nyakán és a halloween feliratot az ujjain. Frank pólója látni engedte a hasát és most Kate látta az ott lévő tetoválását is. Mindig is szexinek tartotta, ha valakinek a hasa alján volt tetoválása. Frank-et a világ leggyönyörűbb teremtményének tartotta – dacára a ténynek, hogy ő igazából ’szörny’ volt. Katie félt a saját gondolataitól és érzéseitől. Nem hagyhatta, hogy beleszeressen Frank-be, de nem bírta megállni és homlokon csókolta a férfit. Megpróbálta magát meggyőzni, hogy az csak egy baráti puszi volt. Talán tényleg csak egy baráti puszi volt.

Aztán Frankie hirtelen köré fonta a karját és magához szorította a lányt. Kate békét és nyugalmat érzett és újra elaludt…