Ray bámulta a vele szemben lévő lányt; nem hitt a saját szemének.

- Sarah? – kérdezte újra.

- Igen, Ray, én vagyok. – mosolygott.

Próbáltak megálljt parancsolni maguknak, hogy ne öleljék egymást szenvedélyesen, de kudarcot vallottak… legalább nem szorították egymást túl sokáig. Amikor szétváltak, csak álltak ott, kínosan mosolyogva.

Sarah pontosan úgy nézett ki, mint legutóbb, mikor találkoztak. Ray nézte a gyönyörű arcot és néhány pillanat múlva már a múltban járt. Puerto Rico-ban volt, 324 évvel korábban. Ott nevelkedett fel. És ott volt Sarah, az az édes, 20 éves lány, akit Ray már 15 éves kora óta szeretett. Sarah öt éves korában költözött oda, és édesapja Amerika követe volt. Amikor gyerekek voltak, együtt játszottak; a lány angolul tanította Ray-t, ő pedig a spanyolban segített neki, mikor pedig elég idősek lettek, randevúzni kezdtek. Különbözőek voltak, Sarah gazdag volt, míg Ray szegény családból származott, de a szüleik nem bánták a szerelmüket, úgy gondolták, hogy erős kapcsolat és örültek nekik.

Aztán emlékezett arra az éjszakára… amikor a faluban karnevál volt. Ő 22 volt, Sarah pedig 20 és a következő hónapban házasodtak volna össze. Forró, párás nyári este volt; jól szórakoztak. Pontosan emlékezett, mit viselt Sarah akkor éjjel; a könnyű, bordó ruha és a piros hajszalag tökéletesen illet napbarnította bőréhez. Úgy nézett ki, mint egy igazi spanyol lány. Ray emlékezett széles mosolyára, ragyogó szemeire, aztán hallotta sikolyát… Az egyik pillanatban még élt, a következőben pedig már a földön fekve látta, vér ömlött az oldalából… és többé nem mozdult.

Ettől a jelenettől könny szökött Ray szemébe.

- Azt hittem, meghaltál… - suttogta - … amikor a banditák jöttek akkor éjjel, és rengeteg embert megöltek… Láttalak ott feküdni és nem lélegeztél…

- Én is azt hittem, meghaltam. És azt hittem, te is meghaltál, legalábbis mostanra… Ray, hogy lettél vámpír?

Ray összeszedte magát, és magyarázni kezdte a múltját.

- Amikor lerombolták a falut, semmim sem maradt ott, te elmentél és a szüleim is meghaltak. Megpróbáltam továbblépni és egyedül élni, de képtelen voltam rá. Minden rád emlékeztetett, az összes vörös ruha, amit a lányokon láttam, minden ház sarka, ahol lopott csókokat osztottunk meg egymással; eljutottam egy pontra, amikor meg kellett öljem magam, vagy mindenen változtatnom kellett. Így Amerikába költöztem. Egy farmon éltem, egy idős házaspárnál, nekik dolgoztam. De egyszerűen képtelen voltam kiverni téged a fejemből. Aztán egy éjjel álmatlanul feküdtem az ágyamban, ezért felkeltem és inni kezdtem, hogy megszabaduljak az emlékektől. Amikor kellőképpen részeg voltam, kimentem és leültem tornác lépcsőjére, még mindig egy üveg bort szorongatva. Bámultam a mélykék eget, csodáltam a ragyogó csillagokat, amikor az istállóból kiszűrődő zajra lettem figyelmes. Szabad kezemmel megragadtam egy puskát és elindultam az istállóhoz. Amikor benéztem, az egyik lovat a földön fekve találtam, halálra volt rémülve és egy alak hajolt fölé. Mire rájöttem, hogy az egy nő, ő már végzett azzal, amit csinált, és felnézett rám. Akkor ijedtem meg én magam is. Vér folyt végig az állán, és nem az ő vére volt, ez nyilvánvalóvá vált számomra. Lenéztem a lóra és az ő nyaka is vérrel volt borítva, de a ló már meghalt. Aztán meghúztam a ravaszt, semmi. Újratöltöttem a fegyvert, lőttem, semmi és a nő csak egyre idegesebb lett minden egyes golyó után. Azután megtámadott, de nem ölt meg rögtön. Beszélt hozzám, azt mondta, az én életem semmit sem ér, megkért, hogy csatlakozzam hozzá, hogy legyek a társa, hogy ne kínlódjak tovább, és… felejtselek el téged. Olvasott a gondolataimban, mindent tudott rólam, rólunk. Ám én nem akartam olyan lenni, mint ő, undorral néztem rá, ahogy az arcát vér borította, még akkor is, ha egyébként gyönyörű volt, és persze nem akartam élvezetből ölni. Amikor a szemembe nézett és rájött, hogy nem állok mellette, mérgesebb lett, mint valaha és rám ugrott. Amikor felébredtem és körülnéztem egy régi tanyán voltam. Ő a szoba sarkában ült a földön, sötétbe burkolva. Csak a villámló jeges kék szemeit láttam, ahogy rám bámult. Haldokoltam, ő pedig várt…

Azt hiszem, azon gondolkodott, hogy megöljön-e vagy ne. Annyira szenvedtem, gyenge voltam, éreztem, ahogy az összes energiám elszáll és azt, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Aztán elájultam, de mielőtt még megtörténhetett volna, a szemem sarkából láttam, hogy feláll. Abban a pillanatban azt hittem, meghaltam… de egyszer felébredtem. Egy szép szobában voltam, és ő mellettem volt. Össze voltam zavarodva, ezét meg akartam kérdezni tőle, mit történt, de túl gyenge voltam. Még a számat sem tudtam kinyitni, de ő tudta, mit akarok. Elmagyarázott mindent, de csak suttogva. Először nem tudtam, miért, de mikor befejezte a monológját, rájöttem, miért viselkedett úgy. Elmondta, hogy megvágta a csuklóját és megitatott a vérével. Megdöbbentem. Nem akartam vámpír lenni… Tényleg.

Az érzékeim erősebbek lettek és egy nap után én magam is megerősödtem. Beszéltünk a vámpírok életéről, aztán pedig rólad kérdezett és én mindent elmondtam neki. Megértette és elfogadta. Az elején nagyon nehéz volt. Nem akartam ölni, de be kellett látnom, hogy muszáj volt megtennem, ha életben akartam maradni. Egy kis idő után összejöttünk és azóta társak vagyunk.

Ray ideges volt és bűntudat gyötörte, amikor elmondta első szerelmének, hogy egy másik nővel van együtt. Látta, ahogy Sarah megbillenti a fejét, de nem volt ideges, még csak szomorúságot sem látott a lány arcán. Csak mosolygott azzal az édes mosollyal, ami csak neki van és átölelte Ray-t.

- Annyira boldog vagyok, hogy élsz!

- Igen, én is örülök, hogy látlak! – mosolygott vissza félszegen.

Aztán komolyan nézett a lány koromfekete szemébe.

- Sarah, mi történt veled? Hogy lehetsz most itt? Ne érts félre, a világ legboldogabb embere vagyok, hogy most beszélhetek veled, de azt hittem, meghaltál.

Sarah csak mosolygott rá kedvesen és belekezdett az ő történetébe.

- Hát, azt hiszem, még nem voltam halott, mikor mind elmentetek. Igazából még mindig nem tudok mindent arról a napról, de azt tudom, hogy egy nagy, baldachinos ágyban ébredtem. Minden sötét volt és ő ott volt mellettem. Blaise. Azt mondta, ott talált engem félholtan, és tudta, hogy csak egyféleképpen menthet meg és attól a naptól fogva vámpír vagyok. Azóta együtt élünk, de nem szeretőkként. Ez afféle apa-lánya kapcsolat. Mindenre megtanított, többre, mint amit más vámpírok tudnak, azt hiszem, és azt is mondta, hogy én leszek az örököse, amikor neki lejár az ideje és nekem kell a társadalmunk vezetőjének lennem. Azt mondta, én vagyok az egyetlen személy, akiben megbízik. – fejezte be szemét lesütve. Kezeit összekulcsolta maga előtt és felnézett Ray-re, aki majdnem sírt.

- Akkor miért nem kerestél? Nem is tudod, mennyire hiányoztál, és mennyire szenvedtem. – mondta remegő hangon.

- Nem tudtam… Nem lehetett… Blaise azt mondta, egyikünknek sem lenne jó… - törölt le egy könnycseppet a szeméből - … Én vámpír voltam, te pedig még mindig halandó… Sajnálom, Ray!

- Igazad van. ÉN sajnálom! Már úgyis vége. – sóhajtotta.

- Igen, már vége… És mindkettőnknek van új élete. – mindketten halványan mosolyogtak és csatlakoztak Sarah barátainak egy csoportjához…

Millie fogott egy taxit és egy kis hotelbe ment. Bejelentkezett, felmarkolta a kulcsot a pultról és az új ’otthonához’ sétált, a kövér, büdös tulaj sanda tekintete által követve.

Amikor kinyitotta az ajtót és belépett, semmi mást sem tudott tenni, mint az undortól sóhajtani. Egy rendetlen, koszos és büdös szoba volt egy zuhanyzóval és egy wc-vel és egy konyha-szerű sarokkal… tele csótányokkal. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a rendetlenséget és a zajt, amit az új ’háziállatai’ csináltak, összeszorította a szemhéját és megpróbált aludni. Bob-ra gondolt, hogy szépet álodjon…