Kate, míg haza nem ért, egész úton Jasmin és Gerard kapcsolatán gondolkodott, aztán a saját kapcsolatán Jasmin-nel, ügyet sem vetve a minden sarkon, minden sötét bokorból rá leselkedő veszélyre. Most sokkal nagyobb gondja is volt annál, hogy az életét fenyegető lények miatt aggódjon, nevezetesen az, hogy valahogyan magyarázatot találjon az érzéseire. Gyűlölte magát azért, mert ennyire labilis személyiség, mert ha már nincs más, és történetesen éppen egy nő törődik vele a legtöbbet, akkor képes lenne a nőre erőltetni magát. És azért is undorodott magától, mert a korábbi állításával ellentétben egy cseppet sem örült a szerelmesek boldogságának.

   Mire ehhez a gondolathoz eljutott, felért emeleti lakásához, és a kulcsával bíbelődött. Idegességében földhöz vágta a kulcscsomót, majd egy perc múlva újra a kezébe vette, és tovább próbálkozott. Bejutva az ajtónak dőlve hordozta végig tekintetét a lakáson valamiféle életjel után kutatva, de ismét szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy egyedül van, mint minden nap mostanában…

Ez azt jelentette, hogy Millie most is Bob-bal van. Az utóbbi két hétben minden éjszakát együtt töltöttek, és annak fényében, amit Jasmin mondott az új szabályokról, érthető is. Kate csak azt nem tudta, hogy Millie hallott-e ezekről az új szabályokról…

   Az este hátralevő részében igyekezett elfelejteni a Jasmin-nel történteket, az iránta táplált érzéseit; a fürdőszobában tett-vett, megvacsorázott, azután pedig addig nézte a tévét, míg el nem aludt.

Másnap reggel a várttal ellentétben ugyanolyan rossz érzéssel ébredt, mint amilyennel nyugovóra tért. Üresnek érezte magát, és ostobának, amiért ilyen kínos szituációba hajszolta magát.

   Miután úgy érezte, egyelőre elég az önsajnálatból, összeszedte magát és elindult dolgozni. Jót tett neki, hogy volt mivel elfoglalnia magát, így a délelőtt folyamán csupán húszszor villant fel előtte Jasmin arca, hajának szőkesége, szemének fagyos kéksége.

   Az ebédszünet idejére aztán bezárta az üzletet és nekilátott a kínai gyorsétteremből rendelt fogásoknak, közben pedig dühös rock zenét hallgatott, hogy kiadja magából a felgyülemlett feszültséget.

Éppen befejezte a levesét, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki kis híján betöri az üvegajtót, olyan hévvel kopogtat rajta. Kate néhány percig meg sem mozdult, elvégre neki igenis jár, hogy ebédszünetben nyugodtan fogyaszthassa el az ételt, ám az egyre türelmetlenebb idegen nem tágított. Kate dühtől eltorzult arccal, az éppen a szájában levő falatot rágva sietett az ajtóhoz, felrántotta azt, és farkasszemet nézett a férfival.

-         Ember, vak vagy? Ebédszünet van! T’od, - nyelte le végül a falatot – én is ember vagyok bizonyos szükségletekkel, és azért, mert te vagy a vásárló, nem fogok éhen halni! – A lány szeme szikrát szórt, a huszonéves férfi pedig csak állt előtte dermedten, szóhoz sem jutva.

   Kate eddig végig sem nézett rajta, de most, hogy kiadta mérgét, megpihent kicsit és tetőtől talpig végigmérte a hívatlan látogatót. El kellett ismernie, hogy leszámítva a kissé elhanyagolt farmert és bőrkabátot és a fésületlen, vállig érő, fekete hajat, igazán megkapó jelenség. Miután a srác levette fekete napszemüvegét, Katie egy sötét karikákkal keretezett, mégis sugárzó zöld szempárral találta szemben magát. Volt a srác szemében valami, ami Katie-t mozdulatlanságra késztette, ha pedig az egész arcot egyben nézte, a formás ajkakkal és a hetyke orral, a lány előtt egy angyal képe jelent meg. Ha a férfi nem áll vele szemben, Kate kinevette volna saját magát ezért az ostoba gondolatért, így viszont csak markolta a kilincset és az ismeretlen arcát fürkészte.

   Végül a férfi lepillantott saját cipőjére, megköszörülte a torkát, és ismét Katie-re emelte a tekintetét, de most sokkal több alázatot vitt a mozdulatsorba.

-         Igazad van, sajnálom… De… megkérhetnélek, hogy ezúttal tegyél szívességet? Sürgősen meg kellene találnom egy albumot, ajándék lesz… - Kate felvonta szemöldökét, de már sokkal higgadtabban hallgatta a férfit. – Ígérem, igyekezni fogok, de kérlek, hadd menjek be!

   Kate bámulta még egy darabig, aztán félreállt és beengedte a megkönnyebbült srácot.

-         És milyen albumot keresel?

-         Egy ritka koncertfelvételt.

-         Oh, az élő felvételeket abban a sorban találod. – mutatott a lány egy, a pulttól két sorral arrébb lévő pontra. – Szükséged van segítségre?

-         Jaj, nem, köszi. Megkeresem én, te egyél csak. Ja, és jó étvágyat!

-         Köszi. – mosolyodott el végül Katie, amire a férfi olyan bűbájos mosollyal felelt, hogy Katie majd’ elolvadt. Már nem haragudott, amiért ez az elbűvölő férfi rátört ebéd közben, sőt.

   Mialatt a srác keresgélt, Katie befejezte az ebédjét, és bár tényleg nem segített megtalálnia CD-t, egy-egy lopott pillantást azért vetett a jóképű fiatalemberre, és ezek a titkos pillantások viszonzásra is találtak. A fekete angyal minden lehetőséget kihasznált, hogy végigmérje a lányt. Tetszett neki az ártatlan külső mögött megbúvó erős jellem, a sziklaszilárd vélemény, legalábbis neki ez volt az első benyomása Katie-ről.

   Aztán hirtelen a kezébe került a keresett album, széles mosoly terült el az arcán, melyet Katie nagy örömmel figyelt a pultból, odasietett a kasszához és letette a lány elé szerzeményét, aki érdeklődve figyelte a borítót, miközben leolvasta a vonalkódot.

-         Black Flag?

-         Igen, Ritmusgitárosnak lesz, nagyon jó barátom.

-         Hát, jó barát vagy, ha bevállaltad, hogy leszedem a fejedet ebédidőben. – tréfálkozott Katie.

-         Igen, szerintem is bátor vagyok. – vigyorgott a srác.

   Miközben előkotorta farmerja zsebéből a pénzt, Kate le sem tudta venni róla a szemét, amit a férfi piruló arccal konstatált és zavartan mosolyogva nézett vissza rá, miután letette a pultra a pénzt.

-         Van valami az arcomon?

-         Ö, ja, nem, bocsi. – pirult el Katie is – Te sűrűn jársz ide?

-         Nem igazán, miért?

-         Csak valahogy ismerős vagy…

-         Hát, szoktál járni a Lyukba?

-         Igen, voltam már ott párszor.

-         Na, van egy bandám, és ott is fel szoktunk lépni.

Kate gondolkodott egy kicsit, majd lelkesen bólintott.

-         Tényleg, a My Chemical Romance! A CD-tek is megvan, dedikált példány! – vigyorgott büszkén a lány.

-         Tudom, hogy ez nagyképűen fog hangzani, de ha aláírtam a CD-t, akkor nem kellett volna rögtön felismerned?

-         Nem, mert én nem voltam ott. Egy barátomtól kaptam az albumot és ő dedikáltatta.

-         Értem.

A Fekete Angyal, ahogy Katie magában elnevezte a srácot, már majdnem a kijáratnál járt, amikor visszafordult és a kezét nyújtotta.

-         Énekes.

-         Katie…

-         Örülök, hogy megismertelek,és még egyszer köszi, hogy beengedtél.

-         Nincs mit. Szia! – intett a most már valóban távozó férfinek.

   Délutánra Millie is bement dolgozni, de Kate meg sem említette neki Énekessel való találkozását, mást viszont felhozott barátnőjének.

-         Mill, te nem beszélgettél Bob-bal ezekről az új szabályokról?

-         Dehogynem, akkor, amikor Frankie-vel együtt elmondták nekünk az egészet.

-         Csak akkor beszéltetek róla?

-         Igen, de miért, mi van?

-         Én úgy tudom, más is van. Hogy igazából tilos halandókkal bármilyen kapcsolatot tartaniuk. Bármilyet, de legfőképpen szerelmi kapcsolatot.

Millie elhűlve hallgatta barátnőjét, aztán persze próbált védekezni.

-         De akkor miért találkoznak még mindig velünk? Főleg Bob, minden  éjjel együtt vagyunk.

-         Tudom. Millie, Bob nagyon szeret téged, nem hiszem, hogy fel akarná adni a kapcsolatotokat. És tudom, hogy a többiek is felvállalták a barátságunkat a naplójukban, de Mill, van még valami… - Kate nem tudta, ezt hogyan közölje vele, nem akarta, hogy Millie azt gondolja, szét akarja választani őt és Bob-ot, de úgy érezte, mivel mindkettejük élete a tét, joga van tudnia róla. – Ha a Tanács tudomást szerez kettőtökről, bármelyikőtökkel végezhetnek…

   Millie nem akarta elhinni, amit az imént hallott, Katie pedig azt nem tudta mire vélni, hogy barátnője lényegében nem is reagált az elhangzottakra. A vörös nő magába fordult, így próbálta elfojtania lelkében dúló csatát, és a nap hátralevő részében nem is hozta szóba a témát, Katie pedig jobbnak látta nem nyúzni most őt.

   Este Millie korábban elment, így az üzlet zárása Katie-re maradt. Gondosan kiszámolt mindent, kitakarított, leellenőrizte a hátsó ajtót, végül bezárta a bejáratot. Amikor megfordult, hogy elinduljon haza, ismerős hang csapta meg a fülét.

-         Azt hittem, éjszakára is maradsz. Baromi sokat dolgozol…

Amikor Katie megfordult a hang forrása után kutatva, Énekest pillantotta meg falnak vetett háttal, csíkos sállal a nyakában, sűrű cigarettafüst közepette. A szeme ragyogott, arca sugárzott, az az édes mosoly pedig végleg levette Katie-t a lábáról, bár ezt igyekezett titkolni.

-         Hogy kerülsz ide?

-         Hát, hosszú lenne elmondani mindent azóta, hogy utoljára elváltunk, de a lényeg az , hogy gondoltam, megkérdezem, van-e kedved eljönni ma a fellépésünkre, ezért idejöttem. – Újra az angyali, egyszersmind önelégült mosoly, és Katie megint elolvad. – Nos?

-         Mi nos?

-         Nos, van kedved eljönni ma a fellépésünkre? A Lyukban leszünk megint.

Katie szíve szerint azonnal igent mondott volna, de akkor eszébe jutott, hogy pár nappal korábban megbeszélt egy találkozót Frankie-vel.

-         Sajnos már van programom mára… - arcán valódi szomorúság tükröződött.

-         És nem tudod lemondani?

-         Nem…

-         Rendben, de ha meggondolod magad, tudod, hol találsz. Nyolckor kezdünk. – Kacsintott egyet, elköszönt és egy perc múlva el is tűnt a sarkon, Katie pedig elindult haza, és remélte, hogy a találkozás Frankie-vel kárpótolja a csalódásért…