Az őket követő hatos összetétele viszont sajnos, több mint "necces".

Miért a Pink Floyd? Richard Wright, Roger Waters, Nick Mason és David Gilmour nemcsak arról volt nevezetes, hogy élőben is képesek voltak ugyanolyan tökéletesen megszólalni, mint lemezen (néha már-már túl tökéletesen, mint ahogy az Önök rock-történésze ezt tapasztalta 1994 augusztusában a bécsújhelyi, használaton kívüli repülőtérnek nevezett legelőn...), hanem arról is, hogy fantasztikus látványban részesítették közönségüket. Aligha felejthetik el azok, akik 1970. júniusában ott voltak a Stonehenge-nél, ahol a nap első sugaraira kezdték el játszani az Atomheart Mothert, de örök élmények lehettek 1972-73-ban a párizsi és hollywoodi, holdakkal, csillagokkal és óriás órákkal ékesített Eclipse-előadások, amelyekből a The Dark Side Of The Moon című, korszakalkotó lemez nőtt ki. És akkor még hol vagyunk az Animals repülő disznóitól és a The Wall hatalmas falától, amely felett a brit légierő vadászgépei robbantottak a hangsebességen túl? Ugyancsak ők voltak azok, akik rock-történelmet írtak azzal, hogy Pompei romjai között játszottak (igaz, ezt csak az 1972-ben készült filmről élvezhette a közönség, mert a Vezúv által eltemetett város maradványaihoz nem engedték a tömeget), 1989-ben pedig a velencei lagúnákon adtak olyan "fény-hang-víz-show-t", hogy a város vezetősége belebukott a rajongók által okozott károkba. Nagy koncertfilmjeik, a The Delicate Sound of Thunder, vagy a Pulse leckét adnak a multimediális rock-show minden szépségéről és izgalmáról.