Üdv neked, halandó, ki most eme iratot olvasod. Én a Pokol angyala vagyok. A nevem nem lényeges, az eredetire meg már nem is emlékszem, oly régen történt, mikor elszakadtam szülőföldemtől…

…Minden egy téli estén kezdődött. Az a tél meglehetősen enyhe volt, már a következő évbe léptünk, és még mindig nem esett egyetlen hópihe sem. Akkor még csak 16 esztendős voltam, ezóta elszállt felettem az idő, mostmár túl vagyok a háromszázon is. Egy este magányosan róttam az utcákat. Harag égette lelkemet. Dühös voltam az egész világra. Dühös voltam, mert gyűlöltem élni. Gyűlöltem a körülöttem lévő báránybőrbe bújt farkasokat, akik csak arra várnak, hogy elessek, hogy aztán szétmarcangolhassanak. Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, elértem a megvilágítatlan, kies területet. Körbenéztem. Amennyire tudtam, megpróbáltam kivenni, hogy vajon hol is lehetek? Mindenhol betört ablakok, megrongált ajtók, graffitik. A téli hűvös szellő lágyan lebegtette Fekete tincseimet, melyik dúsan omlottak vállamra. Miközben a kihalt környezetet néztem, elmémbe újra belehasított a felismerés. A Világ kegyetlen, gonosz, csak az erősek élhetik túl, akik eltiporják a gyengéket. Én soha nem akartam gyenge, elesett lenni, bár az voltam. Ezt a gyengeséget akartam elrejteni sötét ruháimmal, komor ábrázatommal. Teljesen begubóztam, mint egy hernyó, aki arra vár, hogy gyönyörű pillangó lehessen belőle. Én csak a kitörésre vártam, amikor majd megmutatom az ellenségeimnek, hogy többé nem vagyok az a kislány, akit csak úgy el lehet tiporni… Meg akartam mutatni nekik… És akkor hirtelen egy égető érzés hasított vállaimba és lapockámba. Megtapogattam őket, de csak meleg véremet éreztem a kezemen. Én se tudtam, hogy miért, de mintha egy tőrrel vágták volna, úgy hasadt fel akkor még hamvas bőröm. Végül nem bírtam tovább, egyre csak véreztem, és végül annyi vért vesztettem, hogy elájultam. Pár órával később felébredtem. Melegséget éreztem, mintha lángok nyaldosnák a kezeimet. Egy ágyban feküdtem aléltan. Felültem és körültekintettem. Minden vörös és fekete volt. A falak lángokban álltak… Nem is, hiszen maguk a lángok alkották a falakat. Majd tompa, elnyomott sikolyokat véltem felfedezni. Mikor jobban körültekintettem a szobában, egy sötét alakot láttam meg.

-         Hát végre felébredtél. – mondta teljes nyugalommal a hangjában.

-         Ki vagy te és hol vagyok? –haragnak már nyomát se éreztem, sokkal inkább össze voltam zavarodva.

-         Én maga a Sátán vagyok. Te pedig a Pokolban vagy. – az illető nem mozdult, csak a szemeimbe fúrta a tekintetét.

-         Na persze, én meg Csipkerózsika a Hamupipőkéből! – válaszoltam neki szenvtelenül. Már kezdtem megelégelni a dolgot.

-         Azok csak bugyuta mesék, amit az emberek találnak ki a saját maguk pff… szórakoztatására. Leányom, te most tényleg a Pokolban vagy. De ha szeretnéd, bebizonyíthatom. – azzal kétszer összecsapta tenyereit, erre a falak megnyíltak. Másoknak talán borzalmas látvány tárult a szemem elé. Egy kapun keresztül bűnös lelkek potyogtak lefelé. Mintha csak tényleg a Pokolban lettem volna… De hát miket is beszélek én… Tényleg a Pokolban voltam!

-         Szóval igaz… - suttogtam mindinkább magamnak, mint az előttem álló alaknak. – De akkor miért kerültem ide? Hiszen én még élek.

-         Éltél. Mostmár csak létezel. Szükségem van rád!