Egy ideig csak tétlenül ácsorogtam, mikor valami fényesség törte meg a sötét éjszakát. Hunyorogva próbáltam kivenni az előttem álló alakot. Mikor a vakító fény kicsit alább hagyott, nagy nehezen, de sikerült kivennem a szemem előtt görnyedező ismeretlent. Beletelt még egy kis időbe, mire eljutott a tudatomig, hogy kicsoda is a lábaim előtt heverő lény az az angyal, akit megöltem… vagyis azt hittem, hogy megöltem. Csontig hasító félelem járta át egész testemet. „Itt van… megöltem… mit tettem? Segítenem kell… Nem tehetem… mit tegyek?!” Elmémet elhomályosította a rettenet. „Meggyilkoltam… és ha nem is én voltam? Biztosan nem én voltam… De akkor ki?” Valaki megszállta a testemet és az akaratomon felül cselekedett.

-         Kérlek… segíts! – összerezzentem a hangra. Haldoklott. Nem tudtam mit tenni, odaléptem hozzá.

-         Megöltelek…

-         Nem te voltál… - bár – tudtam - rettenetes fájdalmai vannak, megpróbált mosolyogni. A félhomályban láttam a szája szélén csordogáló vért. Egy angyal is vérezhet? Hm, lehet, ki tudja?

-         Nem akartam, kérlek, ne haragudj! – zokogva borultam le mellé. Szánalmas, ugye? De hisz én valóban nem akartam… És tudtam is, hogy nem én voltam. Ez rosszabb, mint bármilyen kábítószer, vagy akár erős ital… Éreztem a zsigereimben, hogy nem a sokk hatása alatt vagyok, és nem beszélek félre; hogy nem én voltam. Úgy látszik, ezt az isteni teremtmény is elhitte.

-         Nem… haragszom… - Nehezen beszélt, légzése is épphogy még volt. – De kérlek… Vigyél el innen… Ha elpusztulok… Nem itt akarom…

Elpusztulok… Furcsa szó, nem? Valaki talán morbidnak mondaná, esetenként csúnyának. Elpusztulok… Igen… Egy angyal nem tud meghalni, nem tudja itt hagyni e földi világot, az életet… ő csak elpusztulni tud…

Nem igazán reagáltam semmit szavaira, akárhogy is kérlelt, könyörgött, talán meg is alázkodott. Rémülten kaptam fel a fejem hörgésére, érezvén kezemen kihányt vérét. Ijedten hőköltem hátra. Mit tegyek?

-         A francba… - pupilláim kitágultak a rémülettől. „De nem hagyhatom meghalni… Nem érdekel, ha rám találnak, elhurcolnak, megkínoznak, elpusztítanak… nem hagyhatom…” Majd ezekkel a gondolatokkal újra odasiettem hozzá, felvettem a koszos földön fekvő ernyedt testét és szárnyaimat meglebegtetve újra felemelkedtem a magasba. Ismertem egy közeli helyet, néha-napján oda jártunk még valamikor régen kirándulni. „Tarts ki, kérlek…” A természeti képződmény felé vettem az irányt. Gyalog talán egy napig is eltartott volna az út, de légvonalban mindössze fél óra alatt odaértünk – bár ebben, az új életemben már rég nem számított az idő, csupán az örökkévalóság létezett -, bár ezek a percek is egy örökkévalóságnak tűntek. Már a hegy előtt lebegtem, szememmel kutatva a kemény sziklafalat. Egy barlangot kerestem, amire rövid időn belül rá is találtam. „Éppen ideje… nem vagyok valami súlyemelő világbajnok…” Sokáig nem gondolkodhattam erőnléti képességeimről, mert a kezemben élettelenül vergődő férfi (mint időközben sikerült kiderítenem; út közben, hogy ne veszítse el eszméletét el, szóval kellett tartanom) egyre keservesebb haláltusát vívott, így hát gondolkodás nélkül, nem törődve, hogy milyen kis, aranyosnak és házi kedvencek nem mondható állatra bukkanok odabent, beröpültem a tágas lyukba.