-         – Na jó… Akkor sem fogsz meghalni, megértetted?! Ha rajtam múlik, ugyan nem! – majd alkalmazva a bevált módszert, mesterségesen kezdtem el lélegeztetni. De egyáltalán egy angyal lélegzik? A válasszal mit sem törődve tovább folytattam az újraélesztést, aminek fél percen belül meg is lett a következménye: magához tért. – Én megmondtam! – mosolyodtam el, majd a tűzifagyűjtés közben vízzel megtöltött palackot a szájához emelve próbáltam megitatni.

Mikor szájától elemeltem az üveget, hálásan nézett rám, magam sem tudom, miért? Hiszen gyakorlatilag én öltem meg. Láttam rajta, hogy szólni kíván, de ujjamat ajkaira téve csitítottam el. – Css… Ne beszélj, még gyenge vagy! Inkább pihend ki magad, ne aggódj, vigyázok rád.

Válaszul ismét csak egy köszönettel teli pillantást kaptam, majd fejét visszaeresztve az idáig vánkosul szolgáló összegyűrt rongykupacra, immár nyugodtabb álomba merült. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy légzése nyugodt, szívverése egyenletes, elkezdtem kicserélni a kötéseit. Már így is elég vészesen fogyatkozó, egykor hosszú szoknyámból még több cafatot szakítottam le, amelyekkel lecseréltem a már átázott rongydarabokat. Mikor már teljesen biztos voltam benne, hogy az elkövetkezendő órákban nem lehet komolyabb baj, úgy döntöttem, hogy én is kipihenem egy kicsit magam. De hiába volt minden próbálkozásom, álom nem jött a szememre. Rövid időn belül felhagytam a sikertelen próbálkozásokkal, így inkább kimentem egy kicsit levegőzni. Elég sokáig lehettem kint – a Nap már magasan járt, amikor halk nyöszörgés ütötte meg a fülem. Gyorsan besiettem az ideiglenes menedékhelyre.

-         Vizet kérsz? – kérdeztem „védencemtől”, majd választ se várva, máris odasiettem hozzá, feléje nyújtva a kulacsot.

-         Köszönöm… - szólt halkan.

-         Ugyan, nincs mit megköszönnöd… De inkább aludj, én addig elmegyek, szerzek valami ennivalót.

-         Jól vagyok… És van mit köszönnöm…

-         Fekszel vissza, de azonnal! – fordultam vissza rejtekhelyünk bejáratától, és siettem vissza hozzá, mikor láttam, hogy már felkelni készül a férfi.

-         Nem, tényleg jól vagyok! – nyögte kezeim súlya alatt.

-         Azt látom… - morogtam az orrom alatt. – Légy szíves maradj veszteg, amíg szerzek egy kis ennivalót!

-         És mégis honnan akarsz? A sarki közértből?

-         Igen, pontosabban az erdei halárustól! – szóltam dühösen, majd egészen a közeli kis patakig repültem, ahonnan előző éjszakai is a vizet hoztam. – Micsoda egy hálátlan alak! Megmentem az életét, erre meg alábecsül! Szép, nem mondom…

Miután kellően kidühöngtem magam és ebédet is fogtam, visszaszálltam a barlangba. Ott az angyal éppen a tüzet szítta fel.

-         Itt az ebéd! – dobtam elé a fuldokló halakat. – Látom, már elég jól vagy, szóval igazán megpucolhatnád, amíg én szerzek valami nyársat.

Kis idő múlva már a tűz javában ropogott, mindketten egy-egy botot tartottunk a kezünkben. Egyikünk se szólt. Én elszégyelltem magam, amiért olyan goromba voltam vele, ő pedig csak… nem is tudom… talán nem akart megszólalni. Mégis, miután megunta a feszült csendet, megpróbált beszélgetést kezdeményezni velem.

-         És mégis kit tisztelhetek a megmentőmben?

-         Úgy érted: a gyilkosodban?

-         Nem… a megmentőmben! – mosolygott rám bíztatóan.

-         Én… én…

-         Nem akarod elárulni a nevedet? Sebaj! Akkor Kibo-nak foglak szólítani, persze hacsak nincs ellenedre.

-         Kibo? Remény…

-         Igen, pontosan!