Angelica a feje fölött lévő selymet nézegette. Úgy tűnt, mintha már sokszor látta volna. Valami távoli rémálom része volt ez is, ami kiáltozás, fájdalom, víz és tűz, rángatózás és kábult láz keverékéből állt össze. De eddig a percig nem nagyon tudta, mit is néz.

            Az ággyal szemben lévő ajtó felől halk kiáltás hallatszott, majd ruhasuhogás. Angelica erőtlenül odafordította fejét. Úgy érezte, ennél többre nem is lenne képes. Épp csak egy szoknya szélét látta, amint eltűnt az ajtó mögötti sötét helységben, ami talán öltözőszoba lehetett.

            Az ajtón tartotta a szemét, hátha visszajön az a nő. Számtalan kérdés merült fel tudata mélyéből.

De a kisuhanó nő helyett egy erőteljes férfialak jelent meg az ajtónyílásban. Angelica döbbenten felszisszent, és minden erejével megpróbált feltápászkodni az ágyon.

-         Ne!

Lauri Ylönen hangja mélyen, határozottan csengett. Megállt. Arca nyugodt és komoly volt. Egyik oldalán sárgás színben csillogott a lámpa fényétől, míg a másik oldala sötétben maradt.

Angelica izmai megdermedtek, teljesen mozdulatlan maradt, bár ennek semmi köze nem volt az előbbi utasításhoz. Összekuporodva, fél könyökére támaszkodva feküdt.

-         Ha azt akartad bizonyítani, hogy a régi önmagad vagy, sikerült. – mondta Lauri halkabban, töprengve. – Ha nem tetszik a helyzet, amiben találtad magad elnézésedet kérem. A körülményeket tekintve ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak.

-         Hol vagyok? És ön miért van itt? – Angelica lehunyt szemmel várta a választ. Ha kinyitja talán el is ájul.

-         Az én házamban vagy, Helsinkiben. Elmehettem volna szállodába, amíg lábadozol, de az elég furcsa viselkedés lett volna egy ifjú férjtől.

Angelicának elállt a lélegzete. Hosszú ideig tartott, amíg összeszedte erejét és gondolatait annyira, hogy meg tudta kérdezni:

-         És kit vett feleségül?

-         Ki mást, drága szerelmem, mint téged?

Mégiscsak ki tudja nyitni szemét. Úgy látszik, a sokk kiváló ellenszere a rosszullétnek. Lauri szemmel láthatóan felkészült Angelica ellenvetésére. De ő csak suttogni tudott.

-         Nem!

-         De igen – hangzott higgadt válasz. – Ez egész biztos.

Angelica ekkor belemert nézni a sötétzöld szempárba. De semmit nem látott benne: sem gondolat szikrája, sem érzelem nem villant fel benne. Lassan sóhajtott egyet.

-         Lehetetlen.

-         Elmondjam, hogyan történt, mikor, és hol? Hát hogyne a válasz egyszerű. Itt történt, ebben a házban, akkor, amikor már biztosak voltunk benne, hogy életben maradsz. Vagyis éppen két héttel ezelőtt. És hogyan? Goulet atya segítségével, aki családunk jó barátja, anyám gyóntatója több mint húsz éve. És akiről köztudomású, hogy fontosabbnak tartja a lelkek megmentését, mint a szigorú szabályokat.

Angelica fejében felvillant egy kép, amire ráillet ez a leírás. Egy kedves mosolyú pap, kopasz fejtetővel, körben pókhálóvékonyságú fehér hajjal.

-         Ugye emlékszel? – kérdezte Lauri gyöngéden.

-         Emlékszem valamire, de az ugyanúgy lehetett feloldozás vagy utolsó kenet. – bármilyen halkan válaszolt is, csípős volt a hangja.

Lauri mosolygott.

-         Az még korábban volt. Az esküvőn nem voltál teljesen jól, az igaz, de egyáltalán nem tiltakoztál.

-         Csak azt nem árulta el miért tette.

-         Ó, természetesen azért, mert szenvedélyesen vágytam utánad. – válaszolta a férfi azonnal.

-         Nem hiszem – mondta Angelica nyíltan.

-         Nem – mondta végül, szemmel láthatóan megbánva előző szavait. – Inkább csak ez volt a látszat, és sokak számára csak ez a fontos.

-         Ez mit jelent?

-         Meglátták, amint megpróbáltam kigombolni a ruhádat, és kiszabadítani téged a fűzőből. Te kértél erre. Úgy érezted, még az én érintésem is elviselhetőbb, mint még egy percig abba na csapdában maradni. Már alig tudtál levegőt venni. De abban a városban, ahol kikászálódtunk a vízből, a jó emberek úgy gondolták, ha már ilyen helyzetben találtak minket, akkor bizonyára továbbra is fenntartom magamnak a kiváltságot, hogy én vetkőztesselek.

-         És ön hagyta, hogy ezt gondolják?

-         Nem volt kedvem hozzá, hogy meglincseljenek.

-         Kár.

-         Később aztán – folytatta a férfi, ügyet sem vetve a provokáló megjegyzésre – hajaddal volt egy kis baj. Az a sarlatán, akit előtudtak keríteni, hogy elássa a szerencsétlenség sérültjeit, le akarta vágni, hogy jobban hozzáférjen a fejeden lévő sebhez. Én nem engedtem. Végül kénytelen volt elhinni, hogy jogom van hozzá.

-         Mert ön elhitette vele. – mondta a lány vádlón.

Lauri bólintott.

-         Ezek után mindenki természetesnek vette, hogy a többiekkel együtt téged is magammal hozlak, amikor a túlélők végül elindultak.

-         A többiekkel… - kezdte Angelica, majd elhallgatott. – sokan voltak a túlélők?

-         Százhárman. Az utas listán kétszázhetvenegyen szerepeltek, legalábbis ezt hallottam. – majd halkan nyugodtan folytatta – Apád és Eddington nem volt a túlélők között.

Tudta, hogy ennek így kellett történnie, tudta azóta, mióta megértette, hol van. Csak időre volt szüksége, hogy meg tudja kérdezni. Hálás volt a férfinak ezért, és azért is, hogy nem próbálta hamis együttérzésével traktálni. Forró könnyek szöktek a szemébe, és végigcsordultak az arcán. Észre sem vette. Elfulladó hangon megkérdezte:

-         Tisztességesen eltemették őket? Intézkedett felőle?

Angelica felnézett, mert a férfi sokáig nem válaszolt. Komor arccal felelte végül:

-         Nem találták a holttestüket. Valószínűleg soha nem is fogják. Megtettem volna értük, amit kell, ha tudtam volna.

Angelica kénytelen volt belenyugodni. Apja és Laurence biztosan meghaltak. Ha élnének mellette lennének, gondoskodtak volna róla betegségében.

-         Mennyi ideje…?

-         Pontosan két hete és öt napja. Téged egy lezuhanó gerenda fejbe vágott. Egy napig úgy látszott, nincs komolyabb bajod, de aztán ágynak estél az agyrázkódástól és a láztól. Nem meglepő, hogy nem emlékszel arra, ami történt.

-         Néhány dologra egészen jól emlékszem – helyesbített a lány.

Lauri egy lépést tett az ágy felé. Angelica megdermedt, és hátrébb húzódott.

-         Nyugodj meg. Nem bántalak, erre megesküszöm – és még egy kicsit közelebb jött.

-         Maradjon ott, ahol van – élesen akart rászólni, de csak suttogó, könyörgő hangra futotta az erejéből.

-         Egy kicsit elkéstél már ezzel, nem gondolod? Hiszen már jó ideje megesküdtünk, áldást is kaptunk rá. Arról nem is beszélve, hogy hosszú ideje itt alszom a lábadnál. Persze csak akkor aludtam, amikor nem borogattalak hideg vízzel, olyan helyeken, amelyeket a szobalányodon kívül senki sem láthatott.

-         Nem igaz – mondta Angelica, de nem bírt felnézni.

-         Néha valakinek fel kellett váltania Estelle-t. Különben is úgy éreztem ennyi jár nekem.

-         Miért? Megérdemelte?

-         No, ez már méltó volt hozzád. Látom, kezdesz jobban lenni. De még alvásra van szükséged. Ráérsz máskor összetörni engem.

Odalépett az ágy fejéhez, és egy kis zöld üvegből valami sötét folyadékot öntött a kristálypohárba. A keze nyugodt volt, tekintetét a pohárra szegezte, majd letette az üveget, és a kancsóból vizet öntött a gyógyszerhez. Megkeverte, és odanyújtotta neki.

-         Köszönöm nem kérem.

-         Szívesen tartod nyitva a szemedet? Szívesebben gondolkozol? Hasztalan. Nem szeretném, ha újból lehánynád az ingemet.

Végül elvette a poharat és megitta a benne lévő folyadékot. Egy perc múlva a férfi megszólalt.

-         Ha jól látom, az ingem már biztonságban van.

-         Hajszál híján.

-         Beküldöm Estelle-t.

Azzal Lauri távozott. A szobára még nagyobb sötétség borult, a fájdalom csökkent. Az éjszaka nagyon hosszúnak ígérkezett. Angelica fojtogató zokogásra ébredt: álmában sírt. Belefúrta arcát a párnába, és megpróbálta legyűrni a gyász keserű, nehéz fájdalmát. Egy idő múlva a matrac besüppedt valami súlytól. Mély, nyugtató szavak fonták körül, erős kezek érintették meg, és odahúzták egy meleg testhez. Angelica felsóhajtott, közelebb bújt, és érezte, hogy átölelik. Vigasztalást, békét talált ebben az ölelésben. Mintha már korábban is átélte volna ugyanezt. A könnyek lassan elapadtak. Elaludt. Vagy talán csak még mélyebbre sodródott ópiumos álmában.

      Másnap reggel Estelle reggelit hozott Angelicának már mostanra egy kicsit visszatért az étvágya. Mikor végzett nem sokkal később Lauri ment be a szobába egy újabb tálca étellel. Együtt szeretett volna enni feleségével. A lány először nem akart vele lenni, de tudta nagyon jól, hogy sok választása úgy sincs. Végül beleegyezett. Sok perc telt el, hogy nem szóltak egymáshoz, míg végül Angelica törte meg a csendet.

-         Nem értelek.

-         Veszekedős kedvedben vagy? Tudhattam volna.

-         Mér ettem.

A férfi félretette az újságot.

- Ó, igen? Akkor mondd el, mi nem tetszik bennem!

- No lássuk csak…

A férfi elhúzta a száját.

- Micsoda? Minden részletre kiterjedő listát akarsz adni? Inkább azt mondd el mit nem értesz?

Angelica örült, hogy sikerült a csel, de nem volt ideje kiélvezni a győzelmet.

-         A múltkor, mikor olyan kedvesen elmagyaráztál mindent, azt mondtad, azért vettél feleségül, mert kompromittáltál…

-         Bocsáss meg, de én nem mondtam ilyesmit. Csak azt magyaráztam el, miért tettem úgy mintha a férjed lennék, de, hogy miért vettelek feleségül, fogadalommal és szertartással, az már más dolog.

-         Igazán elnézésedet kérem. Elmagyaráznád mi a különbség?

Lauri felhúzta egyik szemöldökét.

-         A szándékomban van a különbség. Ebben az esetben az én szándékaimban. Nem holmi vidéki falka gyanakvásai miatt vettelek el. Azért tettem, hogy jogom legyen megfelelő kezelésben részesíteni téged… és mert én nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy hálóingben láthassalak az ágyam közepén ülve.

Angelica rámeredt. Teljesen elpirult. Nem mintha egy szavát is hitte volna a férfinak. Már épp eleget tudott róla, hogy ne vegye készpénznek minden szavát.

-         Meg akartál kapni. –szögezte le végül.

-         Azt hittem, ezt elég világosan kimutattam. – felelte a férfi, nyugodtan állta a tekintetét.

-         Rendben van. – mondta végül. – De gondolom, én is elmondtam az eskü szavait a pap előtt, vagy legalábbis valamilyen módon kifejeztem a beleegyezésemet. Szerinted mi tartott vissza attól, hogy sikoltozva tiltakozzam?

-         A hála. – mondta Lauri, és zöld szeme áthatolhatatlan sötét színre váltott. – Vagy legalábbis beláttad, hogy elkerülhetetlen.

-         De hiszen vőlegényem volt, akkor még azt hittem, hogy él.

-         De nem volt ott. Én viszont igen. És különben is, mennyire ismerted azt a férfit, akihez hozzá akartál menni? Alig vártad, hogy a felesége lehess, ugye?

-         Nem erről van szó.

-         Nem? Naponta kötnek egymással házasságot egymással teljesen idegen emberek. Bármilyen különös is a mi egybekelésünk, számtalan férfi és nő megtette már ugyanezt.

-         Valóban?

-         Persze ez sokat segíthet, ha azonosak az elvárásaik.

-         Nem emlékszem, hogy sokat beszélgettünk volna a közös jövőnkről… vagy bármi másról.

Lauri hátrahajtotta fejét a szék támlájára.

-         Mit számítana, ha emlékeznél? Hiszen sokkal kellemesebb visszahúzódni a sértődésbe és bosszúállásba, nem?

-         Bosszúállás?

-         Olyasmiért, amit nem lett volna szabad megtennem. És nem lett volna szabad mondanom.

Angelica higgadtan nézett a szemébe.

-         Azt gondolod bosszús vagyok, mert nem mondtad, hogy szeretsz. Hidd el, soha nem voltam ilyen optimista. Vagy ilyen hiszékeny.

A férfi arca elsötétült. Megrázta a fejét.

- Alig ismersz, nincs okod, hogy kedvelj… soha eszembe sem jutott, hogy valami ilyesmire vágsz. Nem. Én bocsánatkérésről beszéltem, természetesen kellőképpen, azért a hibámért, amit a hajó fedélzetén elkövettem. Már régen sort kellett volna kerítenem rá, de én már megbántam, sőt a kellő büntetést is megkaptam érte. De ha tudtad is, úgy látszik, ezt is elfelejtetted.

Elhallgatott. Könnyed mozdulattal felállt a székből. Elindult az ágy felé, menet közben széttárva magán a köntöst. Angelica megpróbálta követni a férfi gondolkodásmódját.

-         Mit csinálsz?

-         Ne félj! – Levette a köntösét, feltárva a mellkasát és vállát. – Ezúttal nem fogok kényszerhez folyamodni. Csak mutatok valamit. Nem nekem kellene kiszabnom a büntetést a saját bűneimért, de előbb nézd meg, aztán döntsd el. Vagy saját kezűleg akarod megtoldani a sebhelyeket?

A hátát fordította felé, és megtámaszkodott. Angelica nem kapott levegőt, ahogy végigpillantott a vállán és a hátán, le egészen a derekáig. Rengeted égési nyomok látszódtak. Néhol mélyebbek, máshol csak felszíni sebek voltak.

- A gőz. – suttogta.

Öntudatlanul odanyúlt, hogy megsimogassa, az egyik sebhelyet. Forró, sima volt a bőr az ujjai alatt.

Angelica furcsa, érdekes sajnálkozást érzett. Most értette meg, hogy Lauri őt védte a robbanástól, saját testével fogva fel nagy részét, mikor beleugrott vele a folyóba.

      Lauri megborzongott. A lány érintésétől libabőrös lett a háta, egészen a nyakáig. Zihálva szedte a levegőt. Visszafordult, és rámeredt. Tekintetük egymásba fonódott. A férfi arca elkomolyodott. Mintha arra várt volna, mi lesz a lány következő lépése.

-         Köztünk soha szó sem volt arról, hogy kedvelnénk egymást.

-         Azt hiszem, én is épp ezt próbáltam megmagyarázni, bár nem vagyok benne olyan biztos.

-         És most mit vársz tőlem? Hogy bűntudatom legyen? Vagy csak meg akartál nyugtatni? Még mindig ugyanaz az idegen vagy számomra. Egyszerűen elhoztál magaddal, mint egy kismacskát, akit kimentettél a folyóból.

-         És most megkarmolsz a fáradozásaimért?

-         Ezzel a kockázattal mindig számolni kell, nem? – Angelica elhallgatott, arcába temette a kezét, és dörgölni kezdte homlokát. – Sajnálom. Nem akartam hálátlan lenni. Értem én: kárpótolni akarsz azért ami a hajón történt.

-         Érted? – nevetett fel kurtán Lauri.

-         Hálás vagyok, hogy olyan gyors voltál, és megmentettél, köszönöm, hogy törődtél velem, és tapintatos voltál. De az a helyzet, hogy nekem van otthonom.

-         Nem, nem vagy a kismacskám. A feleségem vagy. Képzelheted - mondta, és közben kinyitotta az ajtót - , hogy még inkább a közelemben akarlak tudni.

A nehéz ajtó bezárult mögötte. Angelica homlokát ráncolva nézett utána.

Nem bízik ebben a férfiban. Hogyan is bízhatna?

Férjes asszony. Az ő felesége. Miért nem jelentenek számára semmit ezek a szavak? Miért nem emlékszik? Olyan sok mindent nem értett Lauri Ylönen gondoskodásában. A férfi magyarázatai nem segítettek. Kénytelen volt arra gondolni, talán épp az volt a célja, hogy teljesen zűrzavar legyen benne. Nem maradhat itt. Egy-két nap múlva, ha kicsit megerősödik, el kell mennie innen. Feldühítette, de el is szomorította, amikor ráébredt, hogy Laurinak igaza van. Vajon Lauri valójában utána jönne? Valóban be merne tolakodni az ő hozományul kapott birtokára?  Hiszen minden joga megvan hozzá. És, ha igen, ez mit takar? Valódi érdeklődést vagy csak babusgató figyelmet, amilyen bármilyen háziállatnak is jár? Ő nem a kismacskája de igazából nem is a felesége. Ha meg akarja védeni magát, jobb lesz, ha ezt állandóan szem előtt tartja, sőt Laurit is emlékezteti rá. És nem fog figyelembe venni semmiféle sebesülést vagy szánombánomot.

      És természetesen egy pillanatig sem számít arra a simogató, gondoskodó, ragaszkodó szeretetre, amely a kedvenc állatoknak kijár.