A születés után

Az idő csöpög,

a szívem köhög,

piros vért,

mert fájdalom ért;

megszülettem,

élőlettem…

A szemem forog,

a gyomrom korog,

a tüdőm hörög,

az agyam pörög.

Testem vérez,

a kezem érez,

simítást – érdeset.

Szorítást – mérgeset.

 a élet halad, szalad,

majd hirtelen, vége szakad. –

A szívem saras,

a lelkem varas,

A föld mélye, így befogad,

csak ő van, aki elfogad.

Vannak rossz napok…

Higanyként folyt meg, ráolvad torkomra,

Mérgével elönt, s nem élek holnapra.

Kínlódok nappal, s éjjel után,

De nem fáj, majd semmi holnapután.

A mellkasom belsején megtapadt egy érzés,

Nem tud kitörni, csak szítja a vérzést,

Éles kis fogával rágja a húsom,

De rést nem hasít űr teljes búmon;

Szégyellem őt, s nem engedem messze,

Bár tűnne el a semmibe veszne.

Csak kóstolgatja testem, s megeszi a lelkem,

Felemészti szívem, s meghal tőle bennem. –

Voltak szépnapok, vannak rosszak,

A jövőt még nem tudom, de nem is várok jobbat.

Búcsúzás

(Nasimnak)

Az elmúlás csendes perceibe értünk,

Szemünk összenéz, s megbicsaklik léptünk.

Fenyeget némán a búcsúzás,

az elválás, a széthúzás.

Tudod, hogy itt az idő, indulnod kell, menned,

De egy aprócska rossz érzés még itt van bennem,

A nosztalgia tüskéje kínoz, a sebbé vált emlékek,

Süllyedek, mint a Titanic, mert kaptam egy léket…

Neked is, nekem is ugyanúgy fáj,

Mint ősz végén a tél szagú táj -,

Mert valami ma megszakadt bennem,

Valami felakadt, megtapadt, bennragadt.

Egy szó napok óta szorítja szemem, s torkom,

Egy szó, melytől szipogok és nedvesedik orrom,

Egy szó, melyet nem tudsz kimondani simán,

Egy szó –, az, hogy „viszlát”.

Távozik a kedves

(Tündér, egyik éjszakai meséjétől vezérelve…)

Megfogom rideg kezedet,

Könnyezek és remeg,

Mert ujjaid már hidegek,

S izmaid is merevek.

Semmit el nem feledek,

Míg szemeid én rám merednek…

Igaz, feneketlen, üvegesen -,

De a lét súlyától mentesen.

A macska

(Egy régebbi művem)

Csendesen alszik a macska,

A párnába mélyed a karma,

Lélegzete lassú,

Teste elnyúlt, hosszú,

Csak fekszik és dorombol,

Nem mereng a dolgokról –

Jaj, most az ablak nagyot csattan,

S az ijedt cica felpattan,

Nagyot ugrik szegényke,

Majd visszahuppan a székbe.

Mikor a rémület már tovaszáll,

A macska négy mancsára áll,

Lassan kullog,

Nyugodtan szuszog,

S, ha belenézel, látni lehet a szemében,

Hogy a béke, ismét teljes a szívében.

Odalenn

Ajkamra csöppen, érzem, hogy mézes,

De valahogy romlottan édes,

Rosszízűen szétterjed a számban,

S mérgezően felolvad a nyálban.

Hogy lassan torkomra csorog,

Velem a világ is forog,

S szemem gülled eresen,

Mert légszomj kínoz, hevesen…

A vízbe nyúl egy kéz, s derékon ragad,

A tüdőmbe éltető levegő szakad.

Lélegzem -, de ismét vizet nyelek,

Érzem, hogy újra elsüllyedek.

A kékes tóban lebegek alant,

Mely gyötrelmes könnyemből fakadt,

Már sellővé váltam idelenn,

Így lettem a földön is idegen.

Erősen ölelnek a mélység karjai,

De még is jó itt -, mintha szeretne valaki.

Barlangodban…

Barlangodban ülve, mély sötét az éj,

S vágyakozva várod, hogy besüssön a fény.

Barlangodban állva, meglátod a fényt,

S csalogatod „Gyere, szüntesd meg az éjt!”

Barlangodban járva bíztatod a fényt,

„Kergesd el! Kergesd el! Kergesd el az éjt!”

Barlangodban táncolsz, mert imádod a fényt,

Boldogságban úszol, legyőzte az éjt.

Barlangodban őrjöngsz, mert távozik a fény,

„Mi az, hogy elmész? Így visszatér az éj.”

Barlangodban fekve, gyűlölöd a fényt,

S rájössz, hogy kívánod, szereted az éjt.

A vulkán

Lassan kavarog a forróság,

gyakran morajlik mostanság,

füst oszlop száll belőle,

hamu röpköd körös-körbe. 

Megnyílik a föld,

elég minden mi zöld,

elönt mindent a dühös láva,

ilyenkor minden hiába,

fortyog az olvadt tűz halom,

itt most övé a hatalom,

reccsen-roppan a rettenet,

ki élő, ki holt, megremeg,

ömlik a forró olvadék,

oly módon mintha öntenék;

Durr! Egy pokoli robbanás,

s izzó kőzápor hull alá. –

Majd a robajlás lehalkul,

a vörös folyam lelassul,   

s sziklává szilárdul,

korom, gáz és szürkeség,

ez a vég a semmiség.