Angelica kint állt az erkélyen és hallgatta az alatta lehaladó emberek beszélgetését. Igaz csak foszlányokat tudott belőle elcsípni, de vágyakozva figyelte őket. Valahol táncolni fognak, zene szól, az emberek élvezik egymás táraságát. Lehet, hogy jelmezbált rendeznek, hiszen Helsinkibe beköszöntött a farsang ideje. Milyen kellemes lehet, ilyen mulatságokon részt venni.

            Ő persze gyászol, nem mehet most mulatozni. És az igazat megvallva nem is volt olyan jó hangulatban, hogy képes lett volna megjelenni egy estélyen. Mégis valami furcsa, sürgető érzés kerítette hatalmába, hogy ő is ott legyen a többiek között, és szépen felöltözve bálba induljon.

            A szoba másik végében nyílt az ajtó. Odafordult: Lauri állt a küszöbön. Egyik kezét a kilincsen nyugtatva megállt, hogy megnézze ébren van-e.

- Miért nem gyújtották meg a lámpákat? – kérdezte, és közelebb jött. – Vagy jobb sötétben ábrándozni?

Angelica már órák óta nem látott senkit.

-         Azt gondoltam. – mondta csípősen - , hogy takarékoskodsz.

A férfi arcán mosoly futott át.

- Látom unalmas volt az este. Talán jobban fog tetszeni, ha az én társaságomban töltöd el a vacsorát.

- A vacsorát? – nézett rá Angelica ijedten.

- Azt gondoltam, ehetnénk kint az erkélyen, ha nem fázol.

- Szabad kint ennem?

- Ha úgy veszzük, igen.

Angelica arca kipirult. A köntös után nyúlt, amit Estelle készített oda neki az ágy végére, és belebújt, de nem kötötte meg. Lauri mellette állt és a karjába emelte a lányt. Angelica ijedten kapaszkodott a nyakába és a vállába.

A férfi megrezzent egy pillanatra, de a dermedtség egy pillanat alatt el is múlt, Angelica nem is volt biztos benne, hogy jól érezte. A sebei. Azonnal eleresztette, és mereven tartotta magát. Lauri szembefordult vele, és belenézett a szemébe.

Zöld szeme olyan volt, mint az olvadt smaragd. A szempillája olyan hosszúra nőtt, hogy a szeme alatt rákunkorodott az arcára. Szája sarka megfeszült, álla kissé előreugrott, mintha tiltakozásra várna. De amint Angelica nem szólt semmit, azt mondta.

-         Étellel el lehet csábítani? Ha tudtam volna, már régen megígértem volna neked a legnagyobb lakomát.

A lány mereven azt felelte.

- Ha azt vártad, hogy ellenállok, akkor miért nem hagytad inkább, hogy a saját lábamon menjek, miért emeltél fel?

- Akkor nem láthattam volna méltóságteljes haragodat. Arról nem is beszélve, hogy ki akartam próbálni az erődet. Meddig akarsz még ilyen mereven feküdni mint egy bábu?

Nemcsak azért feszültek meg az izmai, mert a férfi ölelő karjait érezte maga körül. Attól is félt, hogy fájdalmat okoz neki, Ezt nem veszi észre? Angelica hevesen kifakadt:

-         Amíg te bírod, én is bírom.

Lauri kissé megemelte. A lány ijedten felszisszent, és majdnem újra megragadta a vállát. De még idejében észbekapott, és inkább becsúsztatta ujjait Lauri tarkója alá, a sűrű fürtök közé.

-         Óvatos vagy, mint egy méhecske a cukros üveg peremén sétálva. – mondta a férfi nevetve. Attól félsz, hogy beleesel, vagy attól, hogy lerángatnak onnan?

-         Lehet, hogy nem akarom megszúrni azt, aki a cukrot adja. – válaszolta hűvösen.

-         Milyen kedves. De miből gondolod, hogy sajnálnám… ha egy méhecske használja a fullánkját el is veszíti.

-         Ó én nem erre gondoltam. Különben is, én sajnálom eléggé kettőnk helyett is.

-         Már így is elég védtelen vagy – állapította meg Lauri kicsit lágyabb hangon. – Bár, ha jól emlékszem így szereted.

Arra utalt, hogy a vékonya köntös és hálóing alatt meztelen volt. Ő maga is érezte, hogy nincs túlságosan felöltözve, e nem szerezte meg neki azt az elégtételt, hogy be is ismerje.

-         Nem akartam túlságosan kihívó lenni, ha erre gondolsz.

-         Rájöttél, milyen következményekkel járhat? A férfiak, éppúgy, mint a körülmények, nem mindig ugyanolyanok. Meg kell alkalmazkodni a változásokhoz.

-         Nem értelek. – vágott közbe Angelica.

-         Ó, dehogynem. A legtöbb nő ösztönösen tudja ezeket a dolgokat. Azt akartam mondani, hogy van olyan helyzet is, amikor jobb a kihívó viselkedés.

A lány arca ingerültté vált.

- Ne légy nevetséges! Egyikünk sincs olyan állapotban.

Lauri felnevetett. Látszott rajta, hogy valóban szívből jövő nevetés. Arcáról, karjából eltűnt a feszültség. Az erkélyre vezető nyitott erkély felé indult.

-         Igen, lehet, hogy ebben igazad van. Néha jobb békén hagyni a méhecskét.

Mire Angelica elhelyezkedett a fonott nád karosszékben, Estelle is megjelent egy nagy tálcával. Mögötte egy óriástálcát hozott. Tit Jean Lauri inasa volt aki segített a tálalásban. A férfi meghajtotta fejét, és rámosolygott. Sötét szemében érdeklőséd csillogott, pillantása gyorsan gazdájára siklott, majd vissza. A házvezetőnő nem sok időt hagyott a töprengésre. Sügött- forgott körülöttük, és állandóan utasítgatta az inast.

            Lauri megszemlélte az asztalt. Minden úgy volt, ahogy tervezte. Helyeslően bólintott, és a szolgák elmentek. Kettesben maradtak. A lobogó gyertyafénynél egymás szemébe néztek

-         Nos, ne hagyd, hogy elvegyem az étvágyadat! – mondta LAuri. – Egyél.

Angelica felvette a kanalát, és forgatni kezdte az ujjai között. De végül visszatette az asztalra. Enyhe gyanakvás érződött a hangjában.

-         Miért? Miért csinálod ezt?

-         Azt gondoltam, elég erős vagy hozzá, hogy beszélgessünk egy kicsit evés közben. – válaszolta a férfi.

-         Miről?

-         Ami eszünkbe jut. – mondta, igyekezve elfojtani elkeseredését. – Igyekszem, hogy a szükségesnél jobban ne zavrjam a pihenésedet, de valamikor el kell kezdenünk, hogy összeszokjunk, hogy normális házaséletet éljünk. Ez az időpont éppoly jó, mint bármelyik más, hogy elkezdjük.

-         Normális. – ismételte Angelica.

-         Ez nem valami bonyolult kifejezés, nincs is mögötte semmit rejtett célzás.

-         Talán neked nincs.

Angelica felnézett, és Lauri meglátta a szemében a nyugtalanságot. Elszégyellte magát.

-         Olyan ijesztő számodra ez a lehetőség? – kérdezte halkan. – Nem ígérhetem, hogy ideális férj leszek, de minden erőmmel arra törekszem, hogy alkalmazkodjam hozzád. Nem lesz nehéz a kedvemre tenni, és nem leszek hálátlan.

-         Azt akarod mondani…Úgy érted, hogy nem lesz igazán közeli kapcsolat közöttünk?

-         Ez majd csak később derül ki – felelte Lauri komolyan.

-         Én azt akartam kérdezni…- kezdte Angelica kissé nyugtalanul.

-         Nagyon jól értettem, mit akartál. A válaszom: nem. Nem arra akartam célozni, hogy a mi kapcsolatunkból hiányozni fog az intimitás. Ez nekem egyáltalán nem tetszene.

-         Ezek szerint örököst szeretnél.

Lauri sokáig figyelte a lány arcát ahogyan elpirult. Egyszerűen bólinthatna, és annyiban hagyhatná a dolgot. Vagy részletesen elmondhatná, mit szeretne. Az a kérdés, melyik rémíti meg Angelicát kevésbé. De nem tudta, így csak saját megérzéseire támaszkodhatott.

-         Egy gyermek aki rám hasonlít? Vagy rád? Nem ellenszenves a gondolat, de nem is túlságosan fontos. És nincs szükségem olyan hűvös együttélésre, amikor a férj és a feleség a maguk külön útjait járják, és szigorú udvariassággal beszélnek egymással, ha nyilvános helyen vagy ágyban összefutnak. Nekem arra van szükségem, hogy valaki mellettem legyen éjjel, a reggeliző asztalnál, a gondolataimban…- elhallgatott. Megrémült a nyelvére toluló, majdnem kimondott szavaktól. Hirtelen, kurtán befejezte: - Végül is ez a házasság célja, nem?

Angelica töprengve megrázta a fejét.

-         Nem tudom. Egész életemben a nagynénémnél éltem, aki saját akaratából nem ment férjhez. De látom te sokat gondolkoztál ezen. Nincs…nem volt senki más. Akit szívesen elvettél volna feleségül?

-         Azt akarod megtudni, tele van-e a múltam el nem felejtett szerelmekkel? Egyszer volt egy nő, akit el akartam venni feleségül, de ő mást választott. Mint később kiderült, szerencsém volt. A szívem szabad. És a tiéd?

-         Az enyém? – kérdezte Angelica ijedten. Csak egy pillanatra nézett férjére, és gyorsan elfordította tekintetét.

-         Éppen úton voltál, hogy új életet kezdj Eddington oldalán…ha szükséged van rá, hogy emlékeztesselek. Nem láttam semmi jelét, hogy halálosan szerelmes lennél bele, de lehet, hogy nem vettem észre valamit.

-         Figyeltél? – kérdezte Angelica kicsit összehúzva szemöldökét.

-         Tudod, hogy figyeltelek – válaszolta a férfi, és elégedetten látta, hogy mélyen elpirul. Várt. Meglepetten tapasztalta, hogy tarkója megfeszül.

-         Laurence gyermekkori barátom volt. A nagynéném és az ő édesanyja jó barátnők voltak. Az elmúlt néhány évben nem túl gyakran találkoztunk. Nem sokkal azután jelent meg nálunk, hogy apám…szóval, hogy visszatért. Harriet néni nem ellenezte, és apám szeretett volna biztonságban tudni engem, betegsége miatt.

-         Tehát a többirányú nyomásnak engedve igent mondtál. – próbált segíteni Lauri.

-         Nem vagyok benne biztos, hogy valóban ki is mondtam – elnézett a távolba, majd visszafordult a férfihoz. – Egyszer próbáltam valami hasonló beszélgetést folytatni vele, de ő biztosra vette, hogy a megadásnak a feltételeit beszéljük meg, nem pedig a lehetőségét.

Lauri szomorúan ismerte el, hogy majdnem ő is ezt tette.

-         A következő, amit észrevettél, az volt, hogy jöttek a gratulációk.

-         És persze ezek után nem lehetett meggondolni magam, hacsak nem akartam, hogy azt higgyék: buta liba vagyok, aki azt sem tudja, mit akar.

-         Pedig az talán jobb lett volna, mint egy egész életre szóló rossz döntés.

-         Igen – mondta Angelica komolyan, és továbbra is a férfit nézte.

Lauri néhány percig állta a pillantását, majd elnevette magát. Tetszett neki, ahogy a lány ellenált.

-         Jól van nem fogok nyomást gyakorolni rád. De jobb lesz, ha nem felejted el, hogy a két eset nem ugyanaz. Mi már összeházasodtunk, és én nem vagyok Eddington. Ráadásul a türelem nem tartozik a legnagyobb erényeim közé.

-         Csak semmi nyomás – mondta halkan Angelica, és a szeme sarkából rápillantott.

-         Hát, csak egy kicsi – bólinott. – Ha visszatért egy kicsit az étvágyad, kóstold meg azt a levest, mielőtt teljesen kihűl.

Pár perc múlva észrevette, hogy a lány figyelme elkalandozik a falon túlról hallatszó hangok irányába. Egy percig ő is odafigyelt, majd megmagyarázta a hangok eredetét:

-         Az álarcobál vendégeinek a hangját hallod. Néhány házzal odébb vannak. Ebben az évben a velencei karnevált választották témául. Azt hallottam, az egész városban nincs már parányi aranyfesték, oroszlános vagy virágos jelmez, fehér köntös.

-         Téged is meghívtak?

-         Igen.

-         Akkor miért nem vagy ott?

-         Más terveim voltak – mosolygott rá Lauri. De mert nem kapott választ, felvette a borospoharat, ivott egy kortyot, és visszatette. – Talán jövőre te is el tudsz jönni.

Angelicának árulkodóan elakadt a lélegzete.

-         Az lehetséges?

-         Lehet, hogy szeretni fogod, lehet, hogy nem – bólintott a férfi. – Helsinkiben sok szórakozási lehetőség van. És természetesen el is kísérlek.

-         Nagyon kedves tőled – felelte Angelica csodálkozva.

-         Egyáltalán nem. Csak azt próbálom vázolni előtted, mire számíthatsz. Hiszen a feleségem vagy.

-         Ami azt illeti, én nem hiszem…

-         Nem vagy kíváncsi? – tudakolta Lauri, félbeszakítva, amit nem akart hallani. – Nem érdekel, hogyan fogjuk tölteni a napjainkat, estéinket, a telet és a nyarat? – várt egy kicsit, majd a lány hallgatását biztatásnak véve folytatta : - Elkerülhetetlen, hogy új barátaid legyenek. Estelle és Tit Jean segítenek majd, hogy kellőképpen fogadhasd őket, ha meglátogatnak. Ha elegánsabb esti összejövetelt akarsz, csak szólnod kell, és házigazdája leszek.

-         Úgy látom, elég könnyelmű életet festesz elém.

Lauri azt gondolta, ez a hang arra szolgál, hogy ne kerüljön a leírtak hatása alá. Ez pedig pozitív jel.

-         Helsinkiben kellemesen telnek a telek, de hozzá kell tennem nagyon hideg van olykor amihez szerintem te nem vagy hozzászokva. Bölcs dolog lenne egy kis időt azon az ültetvényen tölteni, amit kaptál. Ha a gazda nincs jelen, az ritkán hoz hasznot. Gondolom, van intéződ?

Angelica zavartan nézett maga elé.

-         Fogalmam sincs. Mostanáig nem gondolkoztam rajta, hogy mennek ezek a dolgok.

-         Ha akarod utánajárhatok.

Nem utasította el a javaslatot, de nem is rázta le magáról  a felelősséget azonnal, ahogy Lauri többi nőismerőse tette volna. Kezdte már látni, hogy ez a lány méltó ellenfél. Lehet, hogy keveset mond, de a fejében sok minden megforul. Mit nem adna élrte, ha tudná, mire gondol.

-         Ha a birtokkal akarod elfoglalni magad, azt sem bánom. Szívesen kilovagolok veled, ha ellenőrizni akarod a munkásokat, vagy pedig kiválasztok neked egy lovászfiút. Remélem érted, nem azért, hogy felügyelet alatt tartsalak, csak azért, hogy legyen valaki melletted, ha megbokrosodik a ló, vagy valami baleset történne. Tudsz lovagolni?

Angelica bólinott.

-         Rendben. Ennek örülök. Erről jut eszembe. Elkülönítettünk neked egy összeget ruházkodásra. Ezt nem háztartási célokra szánom, te költheted el, tetszésed szerint, bármilyen személyes tárgyra van szükséged.

-         Hálás vagyok – mondta Angelica halkan. – Igazán nagylelkű vagy, és igyekszel a kedvemben járni.

-         Azt gondoltam, hogy örülni fogsz – felelte a férfi az erőltetett hangján gúnyolódva.

Angelica összébbhúzta a nyakán a köntöst. Lesütötte a szemét, az udvart figyelte. A hajából egy fürt előre csúszott, végighullt a mellén. Minden lélegzetvétellel megrezzent.

-         Nem szereted a virágokat? – kérdezte a lány.

Lauri annyira elmerült a saját gondolataiban, hogy a hirtelen témaváltás miatt eltartott néhány másodpercig, amíg felfogta a kérdést. Meglepte a lány hangjából áradó elkeseredés, ami azt jelezte, hogy nyomasztja az ő bőkezűsége. Úgy látszik túlzásba vitte a dolgot.

-         A virágokat? Dehogynem, ugyanúgy szeretem őket, mint bárki más.

-         Egyet sem látok odalenn, pedig olyan szép lenne. – mutatott le a kővel borított udvarra.

-         Úgy látom, te rajongsz értük – próbálta követni a férfi.

Most először történt, hogy Angelica mosolyát  nem árnyékolta be semmi.

-         Ez igazán szép bók, köszönöm, de nem hiszem, hogy igaz lenne. A nagynénémnek sokféle virága volt, szép sorban nőttek, mint a katonák. Soha nem engedte, hogy szedjek belőlük. Jobban szerettem a vadvirágokat, ők úgy nőnek, ahogy nekik tetszik.

Ez a szomorkás, szinte melankolikus hang okozza, gondolta Lauri, hogy úgy elszorítja valami a mellkasát. De nem volt ideje, hogy ki is mondja a gondolatát, mert megjelent Tit Jean.

-         Bocsásson meg ura de egy férfi akar beszélni önnel.

Így mondta: egy férfi, nem pedig egy úr. Nem volt nehéz megérteni, mit akart közölni az inas arckifejezésével, hangjával és szavainak megválasztásával.

-         Vezesd be a könyvtárba, és kínáld meg whiskyvel! Máris megyek – mondta Lauri

Angelica figyelmesen nézte merev hátát, majd odafordult férjéhez.

-         Valami baj van?

-         Nincs semmi – felelte. Kiitta a borát, és megtörölte a száját.

-         Ezek szerint, gondolom, tudod, ki a látogatód.

Tudhatta volna, hogy a lány remekül megérzi a hangulatokat.

-         Tit Jeanben van valami sznob. Nem mindig tetszenek neki az üzleti partnereim.

-         Talán oda kellene figyelned rá.

-         Micsoda aggódás. Ez igazán hízelgő.

-         Nem annak szántam.

-         Kár – és valóban így is érezte. Majd intett és kiment.

Angelica nem fordult utána. De bosszantotta, milyen nehezére esett megállni.

A meglepetések embere. Sokkal megértőbb, mint amit el tudott volna képzelni róla. Mégsem tudott megfelelő hálát érezni iránta. Volt valami homályos érzése, hogy az egész mögött valami oknak kell lennie. Úgy látszott azt akarja, hogy Angelica boldog legyen, vagy legalábbis fogadja el a házasságukat. De miért? Ez a kérdés nem hagyta nyugodni. Nem tudta elképzelni, hogy örülne egy olyan feleségnek, akit a nyakába varrtak, bármit is mondjon. Ebben a helyzetben a legfontosabb, hogy kellőképpen óvatos legyen. Az életmód, amit felvillantott előtte, megdöbbentően, csábítóan káprázatos volt. Ennek is nehéz megtalálni az okát. Hacsak nem a bűntudat. Rendkívül finoman csinálja: kényezteti, előzékeny vele, és ami a legkülönösebb: szeretettel veszi körül. Valóban hozzá ment volna feleségül? Vajon mi lenne ha kételkedés nélkül tudná. Mit csináljon most? Elment az étvágya. Eltolta magától a tányért, az asztalra könyökölt, és állát megtámasztotta tenyerében. Valahol lent becsukódott egy ajtó, és lépések zaja hallatszott az udvaron. Két férfi haladt a kapu felé: az egyik Tit Jean volt a másik pedig egy alacsony emberke. Amikor odaértek a hintóbejáró alatt lévő vasrácsos kapuhoz, az inas szélesre tárta, kiengedte a látogatót, majd hangos csattanással becsukta mögötte. Pár per múlva megjelent Estelle. Azt mondta, az úr elnézést kér, de el kellett mennie, és későn fog visszajönni. Azt kérte vacsorázzon meg nélküle és utána feküdjön le aludni. Így is tett.

            De csak egy órahosszát aludt mélyen. Rémálomból ébredt, amit tűz és víz uraltak. Hosszú ideig tágra nyílt szemmel feküdt a sötétben, amíg szívdobogása le nem csillapodott, és lélegzete vissza nem nyerte megszokott ritmusát. Utána már csak egy-gy rövid időre aludt el.

            Hajnalfelé ijedten ébredt fel újra. Valaki volt a szobában az ágy mellett. Szótlanul állt, és őt nézte a sötétben. Csak hosszú percek múlva tudta rászánni magát, hogy kinyissa a szemét. Egy férfi alakot látott. Lauri volt az. Majdnem biztos volt benne. A férfi nem mozdult , úgy tűnt, mintha még levegőt sem venne, legalábbis nem hallatszott. Legszívesebben megtörte volna a csendet, megszólította volna az alakot, de volt valami a mozdulatlanságában, ami visszatarotta. Egy örökkévalóság telt el, amikor a flrfi halkan felsóhajtott. Elfordult, és hangtalanul odalépett az ágy végéhez. Az ágy rugói nyikorogtak, amikor leereszkedett rá. Majd újból csend lett. Amióta a lány beteg volt ő minden este az ágy végében aludt.

-         Nem harapok- szólalt meg a férfi anélkül,hogy a szemét kinyitotta volna. – És nem hiszem, hogy horkolok. Ha mégis úgy lenne, felkölthetsz, de egyébként nem. Hacsak nem akarsz társaságot azon a hatalmas ágyon, amit elfoglalsz.

-         Nem- felelte Angelica kis idő múlva. – köszönöm.

-         Gondoltam. Nem érzed jól maga?

-         Nincs semmi bajom. De neked… kényelmes ott?

-         Kényelmesnek látszik?

-         Nem tűnik annak.

-         Nemcsak ébren vagy,de jó a megfigyelőképességed is – mondta a férfi száraz humorral. – Azt javaslom, hogy aludj még, amíg tudsz. Nem szándékozom több éjszakát itt tölteni.

-         Milyen kellemes lesz ezzel a gondolattal lefeküdni – gúnyolódott a lány.

-         Ugye? – aznap már többet nem beszélgettek, hanem csendben elaludtak.

Másnap Lauri hazafelé tartott, amikor rátámadtak. A bérgyilkosoknak nem volt szerencséjük: olyan estét választottak, amikor Lauri a vívóteremből tartott hazafelé. A galambok felriadó zaja jelezték a veszélyt. Egy előtte lévő kis utcából szálltak fel spirálvonalban. Lauri megérnitette a mellette séltáló férfi karját. Aki Hakalának, régi baratjának is megvolt a magához való esze. Nem volt nála fegyver. Habozás nélkül elsiklott Lauri mellől, és nekivetette hátát a legközelebbi falnak. A rejtőzködő embereket feldühítette, hogy felfedezték őket, így mindent egy támadásra tettek fel. Hárman rontottak ki az utcából, egymás mellett, matrózok módjára káromkodva. A kezükben lévő hatalmas disznóölő kések élén megcsillant a hol fénye. Lauri kardját előrántotta. Vívóállásba helyezkedett, mozgása, bemelegített izmainak és a megszokásnak köszönhetően, harmonikus volt. A keskeny járda tégláira súlyos árnyék vetődött. Csillogott, csattogott, csikorgott az acél. Mozdulataik gyorsak, viharosak voltak. Épp csak elkezdődött, és már véget is ért a támadás. Amint az egyik matróz elesett, a másik ijedt kiáltozással megfordult, és futásnak eredt. Otthagyták társukat, aki mozdulatlanul feküdt, körülötte vöröslöttek és nedvesen csillogtak a járda kövei.

            Aki odalépett, és letérdelt hozzá. Majd felnézett LAurira, aki zihálva állt fölötte.

-         Halálos sebet kapott barátom. Ha nem ragadtak volna el az indulataid, most megtudhatnád mi volt ez.

-         Túlságosan közel vagyunk a házhoz

-         No és a közönségre is jó benyomást akartál tenni, ugye? – Aki bölcsen nézett barátjára.

Lauri bosszantotta, milyen nagy erőfeszítésébe került megállnia, hogy ne pillantson fel  a balkonra. Pár perccel ezelőtt Angelica állt ott, karcsú alakja megdermedt a …mitől is? Undortól? Vagy a csalódástól? Amikor látta, hogy túlélte a támadást, azonnal sarkon fordult, és bement.

-         Inkább szükségét éreztem, hogy fenntartartsak egy illúziót.

-         Hogy elég bárot vagy?

-         Hogy legyőzhetetlen vagyok. Úgy lehet a legkönnyebben megakadályozni a lázadást, ha értelmetlennek látszik.

-         Lázadást? Egy vendég lázadását? – kérdezte Aki értetlenkedve.

-         A hölgy a feleségem.

Aki rémeredt.

-         Megnősültél? Egész este együtt voltunk… és csak most mondod?

Lauri arcán nyoma sem volt semmiféle érzelemnek.

-         Beteg volt. Jobbnak láttam, ha csak akkor jelentjük be, amikor már képes fogadni a látogatókat és a gratulációkat.

-         Beteg. És lázadó? – mondta a barátja megbabonázva. – A feleségek lázadása általában házasságtörést szokott jelenteni.

-         Vagy szökést – felelte Lauri komolyan. – Amit talán egy kicsivel könnyebb megakadályozni. De talán ha elég útonállót megölök, a barátaimat nem kell felnyársalnom. Azért kértem, hogy kísérj haza, mert be akartalak mutatni a feleségemnek. Azt hiszem, jót fog neki tenni egy új arc.

-         De remélem nem túlságosan örülni neki. Semmi kedvem veszekedni veled. Bár, ha valóban olyan szép, ahogy az egy pillantásból sejtem, lehet, hogy gyakorolni fogom a vívást, és kihívlak. Aztán pedig meg vígasztalom az özvegyet.

-         Nem ajánlom.

-         Csak nem ingerültséget hallok a hangodban?

-         De igen. Ráadásul nem biztos, hogy megkapnád, amire vágsz. A hölgy maga vívja meg harcait. A legfélelmetesebb fegyvere pedig az az éles nyelve. Erről tanúskodhatom. A bőröm egszben van, de a lelkemet már darabokra szaggatta.

-         Csak nem a te példádat követi?

Ez a lehetőség eddig még nem jutott eszébe. A szavak feltarthatnak vagy elrejthetnek dolgokat, örömet vagy fájdalmat okozhatnak. Ezt a leckét már régen megtanulta. Lehet, hogy Angelica az ő példájából tanult?

-         Minden bizonnyal.

Aki még egy percig egy helyben állt, majd nekilendült, és megnyújtotta lépteit, hogy beérje barátját. Csodálkozva kérdezte:

-         A feleséged nem rajong érted?

-         Nem vettem észre.

-         Nem alél el az érintésedtől?

Lauri olyan pillantást vetett rá, ami felért egy figyelmeztetéssel: NE TOVÁBB!

-         Hát akkor miért vetted feleségül?