Egy héttel később…

Délután Amy az ágyán feküdt, a laptopja előtt. Az üzeneteit olvasta, nagy része valamiféle jelentés volt. A laikus számára nem mondhatott sokat egy ilyen levél, hiszen betűk és számok látszólag értelmetlen keveréke alkotta. De Amy tudta mivel kell kódolni.

Ebben a percben megcsörrent a mobilja. Már várta ezt a hívást, Gerard volt az.

- Szia!

- Üdv néked Marseille-ből, szép dhampírlány!

Amy halkan kuncogott, majd a hátára fordult, és a lábával lecsukta a laptopot.

- Mikor értetek oda?

- Kb. egy órája.

- És sikerült már rendbe rakni a dolgaitokat?

- Nagyjából. Végül is, csak egy helyen nem voltunk, de meg tudták oldani, és néhány telefon után úgy ahogy rendben vagyunk.

- Hál’ istennek. Jól van. Na és Tomi? Hogy bírja?

- Meglesz. Lassan beilleszkedik. Frankievel és Rayjel van a legtöbbet. Meg persze hiányzol neki, ahogy nekem is.

- Ti is hiányoztok.

- Veled mi volt? Most te jössz.

- Épp jelentéseket olvastam. Hajnalban pedig Dúlszi tágította az agyamat. Már megint. Egyébként semmi. A mai nap is ugyan olyan unalmas, mint mindegyik. Nincs semmi mozgás.

- Szerencsére.

- Igen, csak másra számítottam. Tudod..

- Tudom.

- Naa, akkor mesélj csak te. Neked úgyis minden napod izgis.

- Rendben. - kis nevetés. - Frankie megint megcsinálta a napunkat. Volt egy kis kalandja az egyik állvánnyal. Szóval, ... - kezdte máris röhögve.

A nap már lemenőben volt. Amy a szobájában aludt, mikor valaki berontott hozzá. Felült, és reflexszerűen a pisztolya után nyúlt.

- Nyugi, csak én vagyok. - mondta Dúlszi.

Amy nem válaszolt, csak visszadőlt az ágyra.

- Nem most kéne aludnod. - folytatta a királynő.

- Hanem?

- Mondjuk nappal.

- Jó, persze. ..de én ember is vagyok.

- És ezért majd inkább nem alszol?

- De csak próbálok rájönni arra, hogy tehetnék eleget minden elvárásnak. Hogy lehetek egyszerre ember és vámpír is.

- Itt már nincs ember, akkor meg minek. Vámpírokkal élsz, foglalkozz azzal az éneddel. Azt hittem egy hét elég lesz a megszokásra. ..Olyan jó lenne, ha minden úgy lenne, ahogy régen… a két csuklyás alak az éjszakát járva… Már elfelejtetted? A lázadás, a nagy csaták, amiket együtt vívtunk. Mi történt veled? Hová tűnt az a ragyogás a szemedből? Már nem élvezed a harcot? A vámpírlétet? …Te is az éjszaka gyermeke vagy. …voltál.

Amy nem fűzött hozzá semmit. Ült az ágy szélén, és hallgatott. Rá se nézett.

- Rendben. Egy kisebb csapattal vadászni megyek, ha úgy érzed… gyere le. 10 perc múlva indulunk. - ezzel elment.

A nő még mindig meg se moccant. Csak ült az emlékeibe merülve.

A lázadás második hónapjában járhatott. Vazul, az akkori király minden erejével a lázadó vámpírok leverésén volt. Sarokba szorította, és elvágta útjukat az utánpótlástól.

Egy öt fős csapatot küldtek ki az utánpótlásokért. Ötöt a jobbak közül. Velük tartott Amy is.

A többiektől kicsit lemaradva, hátrébb ballagott.

Hirtelen, szinte a semmiből, ellenséges vámpírok jelentek meg. 20an- 30an lehettek. Bekerítették őket. A nő a falon kívül maradt, de látta, hogy társai szakadtukból harcolnak a többszörös túlerővel szemben. Mindössze két gépfegyverük volt, az is kevés lőszerrel. Reménytelennek tűnt a helyzet. Ennek ellenére nem adták fel. Tovább küzdöttek, mást nem is tehettek.

Amy is nekirontott a ”falnak”. A lőfegyvereseket vette célba, ami a csapat több mint negyedét jelentette. Egyik kezében egy pisztolyt, a másikban egy ezüstkarót tartott. Első körben 3at sikerült megölnie, de még így is vagy10 lehettek.

A társai végeztek. Csak ketten maradtak: egy férfi és egy nő. Látták, hogy bajban van, igaz már csak két ellenfele maradt, de már sok sebből vérzett.

- Segítünk csajszi! - kiáltotta nő. A két alak a segítségére sietett.

Amy térdre rogyott, de így is sikerült a pokolra küldenie a mellette nyekkenve földet érő vámpírt. Végül ő maga is a földre került.

A férfi letérdelt mellé, átharapta csuklóját, és vérét Amy szájába csepegtette.

- Jól van Dhampír, szép volt. - mondta a mögötte álló nő.

Lassacskán összehúzódtak a sebei. A nő felhúzta, majd kezet nyújtott neki.

- Dúlszínea vagyok. Dúlszi. - tette hozzá mosolyogva, de a szemeiben volt valami tekintélyt parancsoló. - már akkor is született királynő volt… - súgta Amy lelki szája.

Felocsúdott, és zavartan nézett körbe: Dúlszi már elment. Bosszúsan hajtotta le fejét.

- Igazad van. - súgta, csak úgy magának. Aztán felpattant, felvette kabátját, eltette pisztolyait, és lement.

- Jól van Dhampír, nem csalódtam benned. - mondta elégedett mosollyal az arcán. - Újra a régi vagy?

- Mondhatjuk.

- Oké fiúk, lányok, indulás! - adta ki a parancsot a királynő. - Vár ránk az éjszaka.

A kisbusszal mentek közeli kisvárosba. A városszéli parkban mindig akadt egy-két ember. Ha más nem részegek, vagy hajléktalanok.

Tehát oda mentek.

- Oké, kettesével megyünk. Aki, amit talál… ahhoz jó étvágyat! Amy, te velem jössz. - mondta ez utóbbit Amyhez fordulva.

A többiek az ellenkező irányba mentek. Dolgukat az éjszaka sötétje és a leszálló köd is könnyítette.

Pár percet gyalogoltak. Egy pad, és rajta két alak körvonalazódott előttük.

- Azért örülnék, ha megpróbálnál előszedni néhányat az újabb trükkjeidből. Igaz, ha már ráéreztél, könnyebb. És hagyd előtörni a vadászösztönt. Nem szeretném, ha elmenekülne a vacsi.

Amy nem válaszolt, helyette ránézett Dúlszira. Kicsit feljebb emelte a fejét, hogy csuklyája alól kivillanjanak immár kéken ragyogó szemei.

- Jó. De ők ne lássák meg. - suttogta a királynő, közben egyre közelebb értek prédáikhoz. Egy férfi és egy nő ült ott, látszólag egy párt alkottak.

Mögéjük kerültek. Már csak pár méter választotta el őket. Dúlszi utolsó jó tanácsként odasúgta Amynek.

- Megfog, harap! Ennyi. Gondolj a vérére, és ne törődj mással. - aztán nekiesett a férfinak.

Amy a nőnek támadt. Egyik kezével befogta a száját, másik kezével pedig a vállát tartotta, és igyekezett utat törni magának áldozata nyakához. Sikerült is, hiszen jóval erősebb volt nála, de mikor a harapásra került a sor, elhagyta hidegvére. Hallotta, ahogy a nő vére lüktet ereiben, már érezte az ízét, de a józan esze elkezdte győzködni. Elárasztották a gondolatok. Mit teszek?! Meg fogom ölni ezt a szerencsétlen. Ki fogom szívni… És miért..

De egy valós hang kizökkentette:

- Ne tétovázz! Ott van. A tiéd. Harapj már!

Amy pedig ellentmondva eddigi önmagának, így is tett. Nem gondolkodott többet, átadta magát a friss, emberi vér élvezetének.

Pillanatokkal később, érezte, áldozata egyre kevésbé kapálózik, de nem fordított rá sok figyelmet. Csak dolga végeztével vette észre, hogy a lány meghalt. Engedte, hogy lassan kicsússzon a kezei közül. Hátrálni kezdett, de megtorpant. A bűntudat égette egész lelkét. Nem csak mert megölt egy ártatlan lányt, hanem mert ezzel megszűnt az lenni, aki volt. Réges-régen nem ölt már embert, legalább is a harapásával nem, és azok sem voltak ártatlanok. Persze akadtak kivételek sajnos…

Pár méterrel mögötte állt egy fa. Nekidőlt, és rágyújtott. Megtörölte a száját és az arcát. Aztán nagyot szippantott cigarettájából, és jó mélyre szívta, hogy a füst teljesen átjárhassa tüdejét. Közben a királynőt figyelte, amint elszórakozott a még éppen élő férfival. Mikor ő is meghalt Dúlszi odament Amyhez, aki már a fa tövében ült.

- Jól vagy?

- Persze. - mondta egykedvűen, és elnyomta cigijét

- Mehetünk? - kezét a nő felé nyújtotta.

Amy válaszul bólintott.

- Na gyere, - felhúzta, majd elindult megkeresni társaikat.

- Várj! - a zsebeiben kotorászott. Az egyikből előhúzta az öngyújtóját és a cigis dobozt, és újabb szálra gyújtott. - Mehetünk. - mondta, miután kifújta a füstöt.

Nem telt el fél óra sem, mindenki megvolt. Beszálltak a kocsiba.

- Hosszú még az éjszaka. Nem megyünk el valahová? Mondjuk egy bár, vagy valamelyik helyi kis kocsma?

- Most nincs kedvem. - vágta rá Amy, de mivel a többiek helyeseltek… - De ha gondoljátok, itt vannak a kulcsok, vihetitek a kocsit.

- És te?

- Haza megyek. - kiszállt.

- Amy, …figyelj oda. - szólt utána Dúlszi.

- Rendben. - becsukta az ajtót, fejére húzta csuklyáját, zsebre vágta kezeit, és elindult. Azon az úton sétált, amelyiken jöttek. A köd lassan szertefoszlott,hogy helyet adjon a langyos esőnek, ami most apró cseppekben kezdett aláhullni. Ahogy egyre kijjebb került a városból, úgy kezdtek ritkulni a lámpák. Végül egyedül maradt a teljes sötétséggel. Az eső halk kopogását hallgatta, figyelte kéktekintetével, és gondolkozott. Az estén és egész életén járt az agya…