I. sír

Itt fekszik nagyanyám.
Három falu legszebb gazda-lánya,
kódis jegyző szöktetett kedvese.
… Megcsalatások, szűkös élet várta,
a végén mégis így beszélt:
˝ Ha újra kezdhetném,
ma is így döntenék.˝
Hát pihenj csak, magadra hagyatva
a burjános temető-sarokban nagymama.
Szelíd lelked lágyan körülbalzsamozzák
föld- ragaszkodású őszi borostyánok.

II. sír

Itt pihen testvérbátyám.
Van mit kipihennie.
Míg élt, szenvedett
fél-vakon, félig sem szeretve.
Pedig annyira szeretni kellett volna őt,
annyira kívánta! Talán e mohó szeretet-éhség,
az egypólusú mágnes taszított mindenkit?
… Cián-kék arca a ravatalon
már engem is végig kísér.
Míg élt; műtötték, szurkálták orvosok.
Most vadrózsa hajol sírkövére;
nem szúr, csak simogat.

III. sír

Urak és elvtársak tönkretett eszköze;
apám nyugszik itt.
Ő még Szent-István-országban született,
de hozzá köze csak annyi lehetett,
hogy Halicsban érte verekedhetett.
A háborúról szótlanul,
- most kezdem érteni, miért -
csak könnyező szemeivel mesélt.
… Anyámat féltettem, össze ne omoljon,
ha kórházi üres ágyát látja,
mégis engem rántott magához a Semmi;
a vaságyra kötött géz-kapaszkodó,
s a bélsaras lepedő. Ennyit hagyott hátra.
Egy üresen kongó világ maradt utána.
Ember volt.
Magyar volt.
Egyszerű magyar ember volt.

… Hazafelé, míg a taplógombák
a gesztenye-törzsről
szélnek adták át spóráikat,
ködbe-fojtott fénnyel bágyadt őszi nap
próbálta szertefoszlatni
lelkem felhő-bánatát.

Nem sikerülhetett…



Megjegyzés:

Vígkovácsnak, szeretettel, s szomorúsággal