Álltam fiatalon, frissen, üdén,
alig kinyújtott, még madár-sem-szállta vesszőimen
zöld-remény fodrozta leveleimmel Élő Vizemnél
és hívogatón-kedvesen velük csak feléd integettem.
S Te szaladtál is felém.
Hajad lobbant a húsvéti szélben.
Tövemnél ördögborda-páfrány nyújtózkodott,
s nyár felé iparkodó-felnyúló folyóparti édes füvek
zenéltek, rejteni vágyón szerelmeseket.
Elértél, s finom kezeddel ágaim szakasztottad.
Istenhez szálló jó kedvvel kikelet-dalokat énekeltél,
s mert egy-egy ágam csiklandón, feslő bimbóid érintette,
szívből felkacagtál. Törzsemenföl-le futkosó, kiváncsi csuszka
figyelte, ahogy értő ujjaiddal belőlem kosaradat fonod.
Hozzád leglágyabban hajló, íves ostorhajtásaimat használtad művedhez.
Szeretet-teljesen figyeltem, mennyire gyorsan készülsz el remekeddel,
s bár rendesen tarra kopasztottál, jaj dehogyis bántam!
Erős hittel hittem: számtalan új sarjat nevelhetek még.
Kész lett a kosár.
Kedvtelve találgattam, mi lehet a szándékod vele?
Kotlósnak kas? Ragadozó madarak elöl elbújócskázó csibék számára oltalom?
De véget ért a varázs.
Miután a letépett háncsot oldalamhoz rugdostad,
derekadhoz szorított kosarunkkal a szomszéd ligetébe tértél át.
A gyümölcsökkel teleszedett, font-ágaim szövedéke sajgott a súly alatt.
A szomszéddal közösen elfogyasztott cigánymeggy magvait felém csúzliztátok.
Pár szem eltalált, érthetetlen dühvel koppant rajtam.
Semmit nem értettem… Aztán, egy idő után mindent.
Besötétedett.
Élő Vizem fekete, holt láppá változott.
Megtépett ágaim, pillanatokra felvillanó lidérc-fényekben fürdenek.