Figyelem! Kalózfordítás! (ki a francot érdekel? o.O)

"A körülötte lévő arcokra döbbenet ült, mintha azt jelentette volna be, hogy egyikük karját
akarja kölcsönvenni.
-Nincs önként jelentkező? -kérdezte Voldemort. -Lássuk csak... Lucius, nem látok rá
semmilyen okot, hogy ezentúl nálad legyen a pálcád.
Lucius Malfoy felnézett. Bőre sárgásnak és viaszosnak látszott a tűz fényénél, szeme pedig
sötétnek és beesettnek. Rekedtes hangon szólalt meg.
-Nagyúr?
-A pálcádat, Lucius. Szükségem van a pálcádra.

- Én...
Malfoy félrepillantott feleségére. A nő egyenesen előre bámult. Legalább olyan sápadt volt,
mint férje, hosszú szőke haja a hátán lógott, az asztal alatt azonban vékony ujjai férje
csuklójára kulcsolódtak egy rövid ideig. Érintésére Malfoy a köpenye alá nyúlt, előhúzta a
pálcáját, és átadta Voldemortnak, aki vörös szemei elé emelte, és közelről megvizsgálta.
- Miből készült?
-Szilfából, Nagyúr -mondta halkan Malfoy.
- És a mag?
-Sárkány-Sárkányszívhúr.
-Jó -mondta Voldemort. Előhúzta saját pálcáját, és összehasonlította hosszukat. Lucius
Malfoy tett egy önkéntelen mozdulatot. A másodperc tört részéig mintha arra számított volna,
hogy cserébe megkapja Voldemort pálcáját. A mozdulat nem kerülte el Voldemort figyelmét.
Szeme rosszindulatúan kitágult.
-Neked adjam az én pálcámat, Lucius? Az én pálcámat? A tömegből valaki felkuncogott.
-Visszaadtam a szabadságod, Lucius, az nem elég neked? De úgy vettem észre, hogy te és a
családod nem vagytok túl boldogok mostanában... Mi nem tetszik abban, hogy az
otthonodban vagyok, Lucius?
-Semmi... Semmi, Nagyuram!
-Ilyen hazugságokat, Lucius...
A lágy hang még azután is sziszegett, hogy a kegyetlen száj befejezte a mondatot. Egy-két
varázslónak alig sikerült elfojtania borzongását, ahogy a sziszegés egyre hangosabb lett. Egy
súlyos test csúszó hangja hallatszott az asztal alatt, a padlóról.
A felbukkanó hatalmas kígyó lassan felcsúszott Voldemort székére. Felemelte hatalmas testét,
és Voldemort vállára pihent. Nyaka akkora volt, mint egy ember combja, szemeivel, melyben
a pupilla függőleges rés volt, nem pislogott. Voldemort elgondolkodva simogatta a lényt
hosszú ujjaival, továbbra is Lucius Malfoyt figyelve.
-Miért tűnnek Malfoyék olyan boldogtalannak? Csak nem a visszatérésem, a hatalomra
kerülésem az oka? Hiszen azt állították, hogy ez volt minden vágyuk sok sok év óta?
-Természetesen, Nagyúr -válaszolta Lucius Malfoy. Remegő kézzel törölte le az
izzadtságot felső ajkáról. - Ez volt a vágyunk... ez az.
Malfoy balján felesége mereven bólintott, miközben szemével igyekezett elkerülni Voldemort
és a kígyó alakját. Jobb oldalán a fia, Draco, aki a feje felett lévő ernyedt testet
bámulta, gyorsan Voldemort felé pillantott, majd ismét el, rettegve attól, hogy a másik
szemébe nézzen.
-Nagyúr, -szólalt meg egy sötét hajú nő az asztal közepéről. Hangja kissé összeszorult
érzelmeitől. -Megtiszteltetés, hogy itt van, családunk házában. Senkit nem érhet ennél
nagyobb öröm.
Leült nővére mellé, akitől legalább annyira különbözött külsőre, sötét hajával és hosszú
szempilláival, mint magatartásában és viselkedésében. Míg Narcissa mereven és közömbösen
ült, Bellatrix Voldemort felé hajolt, mivel szavak nem írhatták le, mennyire vágyódott a
Nagyúr közelségéhez.
-Nem érhet nagyobb öröm, -ismételte Voldemort, fejét kicsit oldalra billentve, miközben 

Bellatrix szavain töprengett. - Tőled, Bellatrix, ez nagyon sokat jelent.
A nő arca kipirult, szemei örömkönnyekkel teltek meg.
-Nagyúr, tudjuk, hogy mindig igazat mondok!
-Nem érhet nagyobb öröm... még ahhoz az örömhöz képest sem, amely, ahogy hallottam,
ezen a héten érte a családod?
A nő tátott szájjal, zavartan bámult.
-Nem tudom, mire gondol, Nagyúr.
-Az unokahúgodra gondolok, Bellatrix. És a tiétekre, Lucius, Narcissa. Épp most kelt egybe
a vérfarkas Remus Lupinnal. Biztosan nagyon büszkék vagytok rá.
A megjegyzés hatására gúnyos kacaj tört ki az asztal körül. Többen is előrehajoltak, hogy
vidáman összenézzenek. Néhányan öklükkel csapkodták az asztalt. Az óriás kígyó, akinek
nem volt ínyére a zajongás, nagyra nyitotta száját, és dühösen sziszegett, de a Halálfalók nem
vették észre, annyira ujjongtak Bellatrix és Malfoyék megalázásán. Bellatrix arca, ami nemrég
még boldogságtól ragyogott, most paprikavörös árnyalatot vett fel.

-Ő nem az unokahúgunk, Nagyúr, -kiáltott át az áradó jókedven. - Mi... Narcissa és én... nem
láttuk testvérünket azóta, hogy elvette azt a sárvérűt. Ennek a kölyöknek semmi köze nincs
hozzánk, sem a vadállatnak, akihez hozzáment.
-És te mit mondasz, Draco? -kérdezte Voldemort, és bár hangja továbbra is csendes maradt,
tisztán lehetett hallani a gúnyolódások és kacajokon keresztül is. -Fogsz majd vigyázni a
kölyökre?
A jókedv tovább tornyosult. Draco Malfoy rémülten nézett apjára, aki a térdét bámulta, majd
elkapta anyja pillantását, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, majd tovább bámulta a
szemben lévő falat.
- Elég -szólt Voldemort, miközben a dühös kígyót simogatta. - Elég. A nevetés azon
nyomban elhalt.
-Idővel mindannyiunk családfája megbetegszik -mondta, miközben Bellatrix elakadt
lélegzettel, esdeklően nézte őt. - Meg kell metszeni, hogy egészséges maradjon, nem?
Levágni azokat a részeket, melyek veszélyeztetik az többi rész egészségét.
-Igen, Nagyuram -suttogta Bellatrix. Szemei ismét hálás könnyben úsztak. -Az első adandó
alkalommal!
-Kapsz rá lehetőséget, -folytatta Voldemort. -Ahogy a családodban, úgy a világban is... ki
fogjuk vágni a fekélyt, amely minket fertőz, amíg csak az igazi vér marad...
Voldemort felemelte Lucius Malfoy pálcáját, az asztal felett lógó, lassan forgó alakra
szegezte, és egy aprót pöccintett rajta. Az alak egy nyögéssel magához tért, és küszködni
kezdett láthatatlan köteléke ellen. "

/Harry Potter és a Halál Ereklyéi, 1. fejezet/