1 - A dombormű
I. A dombormű
A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok - melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre - mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk. A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus borzalmas kiterjedését, amelynek világunk és az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak különös, emberfölötti hatalmak létezésére, olyan szavakkal, melyeknek hallatán megfagyna a vér az ereinkben, ha nem rejtőznének a csalóka, hamis derűlátás leple mögé. Ámde nemcsak ők vetettek egy futó pillantást a tiltott korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha rájuk gondolok, és megőrjítenek, ha álmodok róluk. Az ilyen hirtelen felvillanásokat (mint ahogy így van ez a valóság mind rettentő megnyilatkozásával) két teljesen különböző dolog egymás mellé helyezése hozza: az én esetemben egy régi újságcikk összevetése egy halott professzor feljegyzéseivel. Remélem, soha senki nem teszi meg utánam ezt a lépést; én a magam részéről ennek a szörnyűséges láncolatnak egyetlen szemét sem fogom kiadni a birtokomból, ha rajtam múlik. Azt hiszem, a professzor is hallgatni akart arról, amit tudott, és valamennyi feljegyzését megsemmisítette volna, ha nem lepi meg a hirtelen halál. A DOLOG-gal 1926/27 telén kerültem kapcsolatba, amikor is nagybátyám, George Gammell Angell professzor, a szemita nyelvek kiérdemesült oktatója a Rhode Island-i Providence város Brown Egyetemén, élemedett korában elhalálozott. Angell professzor nagy szaktekintélynek számított az ősi feliratok terén, s gyakran volt utolsó szalmaszála neves múzeumok igazgatóinak; sokak számára emlékezetes 92 éves korában bekövetkezett elhunyta. A haláleset sajátos jelentőségét csak fokozták különös körülményei. A szomorú vég newporti hajóútjáról hazafelé jövet érte az idős professzort; hirtelen összeroskadt, miután több szemtanú vallomása szerint nekiment egy tengerész külsejű négernek, aki a meredek domboldal egy homályos hátsó udvarából került elő, ahol le lehetett rövidíteni a kikötőből az elhunyt William Street-i házához vezető utat. Az orvosok nem találtak semmiféle külsérelmi nyomot; hosszas ötölés-hatolás után oda lyukadtak ki, hogy a halál oka valami rejtett szívkárosodás lehetett, ami a meredek kapaszkodó hatására vált kritikussá az előrehaladott korú professzorra nézve. Akkoriban nem láttam különösebb okát, miért ne elégedjek meg ezzel a magyarázattal; az utóbbi időben azonban hajlok a kételkedésre - és nemcsak arra? Mint nagybátyám örököse és végrendeletének kijelölt végrehajtója - lévén, hogy gyermektelen özvegyemberként érte a halál -, gondosan áttanulmányoztam hátrahagyott papírjait; e célból egész csomaggal hozattam belőlük bostoni lakásomra. Az anyagból később sok minden közzétételre kerül majd, az Amerikai Archeológia Társaság szíves támogatásával; volt azonban egy doboz, amit roppant titokzatosnak találtam, és valami visszatartott tőle, hogy említést tegyek róla másoknak. Zárva volt, és sehol nem leltem a kulcsát, míg, eszembe nem jutott, hogy próbát tegyek a professzor privát kulcscsomójával is, amit mindig valamelyik zsebében hordott. Ezután valóban sikerült kinyitnom, ám még nagyobb rejtéllyel találtam szemben magam. Mert ugyan miféle jelentőséggel bírhatott az a különös, összefüggéstelen, zavaros dombormű, amit találtam benne? Csak nem dőlt be nagybátyám váratlanul öregkorában valami felületes csalásnak? Szilárd elhatározást tettem, hogy felkutatom azt az egzaltált képfaragót, aki felelős agg rokonom pillanatnyi csúf elmezavaráért. A dombormű többé-kevésbé négyzet alakú volt, vastagsága kevesebb, mint egy hüvelykre, hossza és szélessége megközelítőleg öt-hat hüvelykre rúghatott; igen valószínűnek tűnt hogy a közelmúltban készítették. A rajta található jelek azonban úgy hangulatuk, mint az általuk sugallt sejtelmek alapján mindennek voltak nevezhetők, csak modernnek nem; mert jóllehet a kubisták és futuristák képei sokszínűek és kalandosak, aligha lehet föllelni bennük azt a rejtett szabályelvűséget, amely a történelem előtti feliratokban bujkál. Márpedig valami írásról volt szó, ahogy a jelek halmozódását elnéztem; ám noha jól ismertem bácsikám iratait és házi gyűjteményét, semmiféle kultúrkörbe nem sikerült besorolnom, de még csak távoli rokonságot sem megállapítani vele. Ezek fölött a hieroglifák fölött valami olyasmi volt, amit minden bizonnyal képnek szántak, ám impresszionisztikus megformálása megakadályozta, hogy pontosan megállapítsam, mit ábrázol. Valamifajta szörnyetegnek tűnt, vagy olyan szimbólumnak, ami egy szörnyeteget jelképez; alakja csak elképesztően beteges képzelőerőből fakadhatott. Ha azt mondom, hogy a látványra némiképp túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy sárkányé, meg egy emberi karikatúráé, akkor azt hiszem, legalábbis távolról megközelítettem a dolgot. A csökevényes szárnyakkal felruházott groteszk, pikkelyes testen csápokkal ellátott, húsos fej imbolygott; de az egésznek az ÖSSZHATÁSA volt az, ami oly rettenetesen ijesztővé tette. Az alak mögött a szobrász mintha ciklopikus falakra tett volna ködös utalást. A csodaleletet kísérő mellékletek - egy nagy paksaméta kivágott újságcikken kívül - Angell professzor saját, kézírásos jegyzetei voltak, s nem tarthattak igényt különösebb irodalmi színvonalra. A fő dokumentum a CTHULHU KULTUSZ címet viselte, amit kínosan aprólékos kalligráfiával rajzoltak a sűrűn rótt sorok fölé, bizonyára azért, nehogy a döbbenetesen idegen szó helyesírásában hiba essék. A kézirat két részre volt osztva: az elsőnek a címe \"1925 - Álmok és Álomelemzések, H. A. Wilcox, Thomas Street 7. Providence, Rh. I\" volt, míg a másodiké \"John R. Legrasse felügyelő beszámolója, Bienville St. 121., New Orleans, LA, 1908 A.R.T. konf. - Megjegyzések & Webb professzor híradása\". A többi kézirat jobbára rövid feljegyzéseket tartalmazott, néhány közülük beszámoló volt különböző személyek furcsa álmairól, mások idézeteket tartalmaztak teozófus könyvekből és folyóiratokból (különösen W. Scott-Elliott ATLANTISZ ÉS AZ ELVESZETT LEMURIA c. művéből). A fennmaradó részt sietősen papírra vetett megjegyzések tették ki, bizonyos titkos kultuszokra és hosszú időkön át fennálló, rejtett kapcsolatokra nézvést, vonatkozással olyan mitológiai és antropológiai forrásmunkákra, mint Frazertől AZ ARANYÁG, vagy Miss Murray-tól a BOSZORKÁNYKULTUSZ NYUGAT-EURÓPÁBAN. Az újságkivágások legnagyobbrészt egyes személyek megtébolyodására, illetőleg az 1925 tavaszán fellépő tömegpszichózis és üldözési mánia csúfabb eseteire vonatkoztak. A nagy kézirat első oldala egy igen különös történetről számolt be. Úgy látszik, hogy 1925 március elsején Angell professzort felkereste egy sötét bőrű, vékony, meglehetősen neurotikus külsejű fiatalember; ő hozta magával a sajátos domborművet, ami még egészen friss és nedves volt. Névjegykártyáján a Henry Anthony Wilcox név állt, s bácsikám fölismerte benne egy gazdag és előkelő családnak amelyhez baráti viszony fűzte - a legifjabb gyermekét. Henry az utóbbi időben szobrászatot tanult a Rhode Island-i művészegyetemen, és az intézmény közelében lakott a Fleur-de-Lys épületben. Wilcox zseniális, de különc fiatalember volt. Gyermekkorától fogva furcsa történetekkel és különös álmokkal hívta föl magára a figyelmet. Ő pszichikailag túlérzékenynek nevezte magát; a vén kereskedőváros józan fejű lakói egyszerűen kótyagosnak titulálták. Sosem szívelte különösebben az évfolyamtársait, egyre ritkábban mutatkozott társaságban, és már csak a művészlelkeknek egy kis köre ismerte őt a közeli városokban, mivel még a konzervatív hagyományait roppantul féltő Providence Art Club is reménytelennek találta. E látogatása során, írja kéziratában a professzor, Henry Wilcox házigazdája régészeti szaktudását kívánta igénybe venni; azt szerette volna, ha megfejti neki a domborművön található hieroglifákat. Erőltetett, mesterkélt módon beszélt, ami valami pózt sejtetett, és vajmi kevéssé volt alkalmas rokonszenv keltésére; nagybátyám meglehetősen éles hangon válaszolt neki, mert a dombormű feltűnően friss mivolta mindenféle kapcsolatra utalt, csak éppen régészetire nem. Az ifjú Wilcox felelete, mely akkora hatást tett bácsikámra, hogy később szó szerint idézni tudta, fantasztikusan költőinek bizonyult (ami máskülönben - Wilcoxot ismerve - valószínűleg az egész beszélgetést jellemezte): \"A dombormú valóban teljesen új, mert ma éjjel készítettem egy álmom után, amely különös, idegen városokról szólt; márpedig az álmok ősibbek a merengő Türosznál, vagy a szfinxnél, mely gondolatokba merülve ül a sivatagban, de még a kertek koszorúzta Babilonnál is!\" Ezen a ponton kezdett tehát bele zavaros elbeszélésébe, mely rejtve lapuló emlékképekig nyúlt vissza, s azonnal felkeltette nagybátyám lázas érdeklődését. Előző éjjel gyenge földrengést regisztráltak, hosszú évek óta az első érzékelhető szeizmikus mozgást Új-Angliában; és Wilcox fantáziája elképesztő ingereket kapott valahonnan. Miután elaludt, soha nem tapasztalt álmot látott egy titáni sziklatömbökből és az egekből alázuhant monolitokból emelt hatalmas sziklavárosról; csöpögő, zöld iszap lepte köveit, és vészjósló borzalmakat rejtett. A falakat és oszlopokat hieroglifák borították, s valahonnan a mélyből - hogy pontosan honnan, azt nem tudta megállapítani - egy HANG döndült föl, ami nem volt hang, legfeljebb valami kaotikus érzés, melyet csak a legfantáziadúsabb őrület képes szavakba önteni; Wilcox egy már-már kiejthetetlen betűkombinációval igyekezett visszaadni: CTHULHU FHTAGN. Ez a két szó volt a kulcsa a roppant érdeklődésnek, ami a professzort váratlan és nyugtalanító módon elfogta. Nyomban nekilátott tudományos részletességgel kikérdezni a szobrászt, és szinte rettegve vetette beható vizsgálat alá a domborművet, amelynek formálásán az egy szál pizsamába öltözött, vacogó fiatalember rajtakapta magát, mikor éber tudata lassan visszatért. Bácsikám, mint Wilcox később beszámolt róla nekem, a korával mentegetőzött, amiért nem ismerte föl azonnal az ábrát és a hieroglifákat. Látogatója a professzor számos kérdését rendkívül furcsának találta, mindenekelőtt azokat, amik a szörnyalakot ősi kultuszokkal és társadalmi formákkal próbálták kapcsolatba hozni. Nem értette Wilcox nagybátyám ismételt ígéretét sem, hogy hallgatni fog, ha cserébe felvételt nyerhet valamiféle misztikus vagy pogány szektába. Mikor Angell professzor végül meggyőződött róla, hogy a szobrász valóban nem tud sem titkos kultuszokról, sem tiltott hagyományokról, nyomatékosan megkérte rá, hogy továbbra is folyamatosan tájékoztassa őt az álmairól. Ebbe Wilcox örömmel beleegyezett, s a kézirat az első konzultációt követően részletesen beszámol a fiatalember mindennapos látogatásairól, melyeknek során újabb és újabb izgalmas töredékekkel szolgált az éjszakai képsorokról; gigászi iszonyat toronylik a fekete égre, roppant monolitokról sötét iszap csepeg, földalatti hangok rágják bele magukat csikorogta az agykéregbe? A két leggyakrabban előforduló szót a \"Cthulhu R\'lyeh\" hangsorral lehetne megközelítőleg visszaadni. Március 23-án, írja a kézirat, Wilcox nem jelent meg a szokásos időpontban, s bácsikám utánajárása kiderítette, hogy különös lázroham vett erőt rajta, mire a családjához szállították a Waterman Streetre. Éjszaka több más művészt felriasztott álmából az épületben ordításával, s azóta bizonytalan állapotban lebeg az eszméletlenség és a delírium határán. Bácsikám haladéktalanul kapcsolatba lépett a családdal, s attól fogva igen lelkiismeretesen nyomon követte Wilcox állapotának alakulását; gyakran felhívta a beteget ápoló Dr. Tobeyt Thayer Street-i rendelőjében. Az ifjú képfaragó lelke nyilván iszonyatú szörnyűségek között hánykolódott; az orvos néha megborzongott, mikor beszámolt róluk. Nemcsak a korábbi álmok ismétlődése tartozott ide, hanem egészen összefüggéstelen töredékek is fölbukkantak egy gigászi, \"mérföldmagas\" DOLOGGAL, továbbá valami meghatározhatatlan kaparászással és kopogással kapcsolatban. Wilcox sosem nyilatkozott lázálmai során erről a valamiről, ám egyes zavaros szófoszlányok - Dr. Tobey tolmácsolásában - meggyőzték róla a professzort, hogy azonos azzal a kimondhatatlan szörnylénnyel, amelyet a fiatalember megkísérelt képileg ábrázolni álomdomborművén. Egyébként ha az ifjú művész ezt a DOLGOT említette, fűzte hozzá a doktor, az mindig a letargiába való feltartóztathatatlan visszaesést vezette be. Különös volt, hogy a testhőmérséklete egyáltalán nem haladta meg a normális szintet, ám máskülönben egész állapota inkább igazi lázat sejtetett, mintsem elmezavart. Április 2-án, délután három óra tájt, Wilcox betegségének hirtelen minden tünete megszűnt. Döbbenten ült föl az ágyban, nem értette, miért van otthon, és a leghalványabban sem emlékezett rá, mi történt vele március 22-ének éjszakája óta, akár álmában, akár a valóságban. Miután orvosa egészségesnek találta, három nap múlva visszatért a szálláshelyére; Angell professzor számára azonban érdektelenné vált. Felépülése pillanatától kozmikus álmai nyomtalanul eltűntek, s miután nagybátyám egy hétig teljesen haszontalan értelmetlen nyilvántartást vezetett mindennapos vízióinak soráról, végül felhagyott a további vizsgálatokkal. Itt ér véget a kézirat első része; ám egyes utalások, amiket bizonyos különálló feljegyzésekre tesz, roppantul elgondolkodtattak - olyannyira, hogy már csak mélyen gyökerező bizalmatlanságom miatt (mely akkoriban életbölcseletem legfőbb alkotóelemének számított) gyanakodtam továbbra is az ifjú művészre. A kérdéses feljegyzések különféle személyek álmairól szóltak ugyanabban az időszakban, amikor a fiatal Wilcoxot éjszakai látomások gyötörték. Bácsikám a jelek szerint haladéktalanul megdöbbentően széles körű kérdéseket intézett minden olyan barátjához, akihez különösebb alkalmatlankodás nélkül fordulhatott; megkérte őket, hogy írják le neki az álmaikat, és részletesen számoljanak be róla, ha voltak esetleg különleges vízióik az utóbbi időben. Körkérdését úgy látszik, vegyes érzelmekkel fogadták; végül azonban több választ kapott, mint amennyit egy közönséges ember titkár nélkül kiértékelhetett volna. Az eredeti levelezés ugyan nem maradt fenn, ám feljegyzései alapos és valóban átfogó gyűjteményt alkotnak. A társasági és üzleti élet átlagemberei - a hagyományos \"föld sója\" Új-Angliában - szinte kizárólag negatív válaszokkal szolgáltak, habár egyes esetelvben fel-felbukkannak ijesztő, ám formátlan látomások, mindig március 23. és április 2. között - azaz abban az időszakban, mikor a fiatal Wilcoxot hatalmában tartotta a delírium. A tudósokat alig-alig érintette a dolog, noha négy esetben futó benyomások voltak tetten érhetők különös, idegen vidékekről, egy ízben pedig iszonyatos félelemről esik szó valami természetfölötti hatalomtól. A legfontosabb válaszok költőktől és festőktől érkeztek, s meg vagyok győződve róla, hogy ha módjukban áll összehasonlítani vallomásaikat, kitör közöttük a pánik. Az eredeti levelek hiányában felmerült bennem a gyanú, hogy az anyag összeállítója rávezető kérdéseket tett föl, vagy tudat alatt már akkor elhatározta, milyen eredményre fog jutni, amikor megkezdte vizsgálatát. Ezért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Wilcox, jól ismervén a bácsikám birtokában lévő adatokat, tudatosan az agg kutató becsapásán fáradozott. A művészek válaszaiból ugyanis ködös, nyugtalanító história körvonalai bontakoztak ki. Február 28-a és április 1-je között jó részük rendkívül bizarr dolgokat álmodott, s az álmok intenzitása Wilcox delíriumával egyidőben a mérhetetlenségig fokozódott. Azoknak, akik adatokkal szolgáltak, több mint egynegyede számolt be a Wilcox által ecsetelthez hasonló kusza hangokról és jelenetekről. Néhányan bevallották, hogy heves félelmet éreztek a gigászi, névtelen dologtól, amely a rémálmok időszakának vége felé egyre gyakrabban bukkan föl. Egy eset, amellyel a feljegyzések nagy nyomatékkal foglalkoznak, tragikusan végződött. Az áldozaton, egy igen neves építészen, aki komoly hajlamokat árult el a teozófia és okkultizmus iránt, emésztő téboly vett erőt pontosan ugyanazon a napon, amikor Wilcox megbetegedett, s néhány hónap múlva vége-hossza nincs sikoltozás közepette, amelyben könyörgött, hogy mentsék meg őt a pokolszülte szörnyetegektől, el is halálozott. Ha bácsikám feljegyzéseiben neveket is említ, s nem csupán kódszámokat használ, magánjellegű kutatásokat folytattam volna ellenőrzés végett; így azonban csak kevés vizsgálati alanyát sikerült azonosítanom, noha ezek mindenben alátámasztották az általa leírtakat. Gyakran vetődött fel bennem a kérdés, hogy nagybátyám vizsgálatának valamennyi alanyára olyan mély hatást tettek-e a történtek, mint erre a kis csoportra. Mindenesetre jó dolog, hogy sosem fognak magyarázatot kapni élményeikre. Az újságkivágások, mint már utaltam rá, oktalan pánik, téboly és különc viselkedés eseteiről számoltak be a kérdéses időszak folyamán. Angell professzor egy egész irodát foglalkoztathatott, mert a kivágott újságcikkek mennyisége döbbenetes volt, s a Föld minden vidékét átölelték. Éjszakai öngyilkosság Londonban - egy magányos alvó iszonyatos sikoly kíséretében kiveti magát az ablakon; terjedelmes levél egy dél-amerikai lap szerkesztőségének, amelyben valami fanatikus hátborzongató jövőképet alakít ki álombeli látomásai alapján; egy kaliforniai sürgönyben egy teozófus egyesületről adnak hírt, amely fehér díszruhát ölt, hogy megünnepelje a \"dicsőséges beteljesülés\" óráját, ám az végül nem következik be; különféle értesülések az indiai bennszülöttek körében május vége táján tapasztalható fokozódó nyugtalanságról. Vudu-hívők őrjöngenek haiti orgiákon, s a fekete-afrikai támaszpontokról jelentések futnak be valami rejtélyes mormogásról a bozótban. Amerikai katonatisztek lázadozó törzsekkel bajlódnak a Fülöp-szigeteken; hisztérikus levanteiek terrorizálnak New York-i rendőröket a március 22-éről 23-ára virradó éjszakán. Nyugat-Írországban vad híresztelések és legendák kapnak lábra, s az Ardois-Bonnot iskola egyik festőművésze egy istenkáromló, pogány álomvidéket ábrázoló vásznat akaszt ki az 1926-os párizsi Tavaszi Kiállításon. Az ideggyógyintézetekből jelentett esetek annyira megszaporodnak, hogy kész csoda, hogy a világ orvosainak közössége nem vette észre ezeket a nyugtalanító párhuzamokat, s nem vont le sötét következtetéseket belőlük. Mindent összevetve az újságkivágások halma iszonyatos volt; s ma már alig tudom elképzelni azt a hetyke racionalizmust, amellyel először félrelöktem őket, akkortájt inkább arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox nagyon is jól tudta, milyen ősi, tiltott dolgokról beszél a professzornak.
|