|
DORA VAN GELDER :
AZ IGAZI TÜNDÉRVILÁG
SZEMÉLYES TAPASZTALATOK ALAPJÁN
CAITHLÍN MATTHEWS ELÖSZAVA :
Nagy örömömre szolgál, hogy bevezethettem az olvasót Dora van Gelder tisztánlátói találkozásainak leírásába e könyv új kiadásában. Az író nyílt szívvel megtapasztalt élményei egy csodás birodalomról lebbentik fel a fátylat, ami sokaknak ismerös a gyermekkorból, amelyben minden fa egy szellemnek adott otthont, és bizonyos rejtelmes helyeken lehetséges volt az örömteli találkozás természeti környezetünk legtöbb felnött számára láthatatlan szomszédos lényeivel és társaival. Ezzel az elöszóval az a feladatom, hogy segítsek az író müvét a tündérbirodalom mai kor szerinti értelmezésének kereteibe foglalni. Dora van Gelder életének ideje alatt - vagyis a XX. század nagy részében - a köztudatban a tündérekröl alkotott kép érdekes változásokon ment keresztül.
1907-1910 között W. Y. Evans-Wentz a Stanford Egyetemröl végiglátogatta Britanniát, Skóciát, Írországot, Wales-t és Bretagne-t anyagot gyüjtve a The Fairy Faith in Celtic Countries (A tündérhit kelta országokban) címü kitünö munkájához, és közben megtudta, hogy a tündérek létezésébe vetett hit és a velük való találkozások még mindig élö hagyományok. A tündérekkel kapcsolatos hagyományokat a kelta országokban tehát még mindig mindennapos tapasztalatok támasztják alá. Ezek a mai korunkba átnyúló hagyományok folytatásai annak, ami a középkoron át a messzi kelta múltba nyúlik vissza. Az elsö kézböl származó beszámolók szórványosak, ám minden korban fellelhetök és egybehangzóak. Következzék alább két beszámoló tündérekkel történt találkozásról két paptól - egyikük katolikus a másik protestáns - annak érdekében, hogy szemléltessük, a tündérek látásának kevés köze van az ember vallási nézeteihez.
Egy XIII. századi beszámoló Gerald of Wales tollából egy Elydir nevü wales-i fiúról szól, aki elment a Tündér Dombokhoz. Meglelte a tündérek föld alatti birodalmát, egy napfényt sosem látó gyönyörü birodalmat. A tündérek voltak saját birodalmuk fenntartói, és csak a legmélyebb megvetést érezték a halandók becsvágya és hazugságai iránt. Elydir megtanulta a tündérek nyelvét, ami egy kicsit a görög nyelvre hasonlított. Felnöttkori, halandókra jellemzö kapzsisága visszaüzte, hogy arany után kutasson, de végül elvétette az utat és soha többé nem volt képes visszatalálni - ahogy ezt késöbb Elydir könnyek között elöadta.
A XVII. századi író, Robert Kirk tiszteletes tündér-kutatásai jelentik az eddigi legkorábbi, embertanihoz hasonló tanulmányt a tündérek szokásairól, viselkedéséröl. Kirk-röl magáról azt is tartják, nem az Aberfoyle-beli sírjában nyugszik, hanem a mai napig is a tündérbirodalom lakója. Kirk beszélt olyan emberekkel, akik találkoztak tündérekkel és ismerték a dolgaikat. Néhány róluk így lejegyzett tény végigvonul a kelta hagyományokon - mint például az, hogy földalatti lakóhelyeik vannak, amit halandók általában elkerülnek; hogy elöszeretettel lopnak embercsecsemöet és kicserélik azokat saját sarjaikra; hogy kincsek örzöi, vagy hogy hasznos szövetségesei lehetnek embereknek
A tündérek a hagyományokban szerte a világon természetesen sokféle néven szerepelnek, és kiapadhatatlan forrásai csodáknak, nyugtalanságnak, és hitetlenkedésnek - attól függö mértékben, hogy az adott vidék milyen mértékben hódolt be a modern kornak. De van valami, ami ebben az évszázadban alapvetöen megváltozott. A dolog akkor kezdödött, amikor a folklór és népmesegyüjtök, mint amilyenek a Grimm testvérek voltak, a XIX. század elején megkezdték a történetek utáni kutatást. A vidéki emberek - jelesül felnöttek - történetei és dalai olyan tündérekröl szóltak, akik védelmezö harcosok, csábító szerelmesek, kincsek és bölcsesség letéteményesei voltak. Aztán a szélesebb olvasóközönséghez eljutás érdekében a gyüjtök elkezdték átformálni a dolgokat. A történetek durvább elemeit kigyomlálták, míg végül a - tündér történet - kifejezés lassacskán felvette a -könnyed, népies történet gyermekeknek- jelentést.
A racionalizmus korát követöen - amikor is mindent, ami nem látható, nem létezönek tartottak - a XIX. században feltámadt az érdeklödés a természetfeletti és ezoterikus témák iránt. A témában leginkább érdekelt kutatók eltávolodtak a saját, élö, tündérekkel és varázslatokkal kapcsolatos hagyományaiktól, és ihletet keresve a titokzatos Kelet felé fordították tekintetüket, elhanyagolva ezzel a kincsek tárházát, ami mindenfelöl körülvette öket.
R. J. Stewart, a tündér hagyományok területének vezetö szaktekintélye azt állítja, hogy a világon fellelhetö élö tündérhagyományokat, és a tündérekröl a modernkor kultúrájában fellelhetö nézeteket egy egész világ választja el egymástól. Az apró, virágokat gondozó, szárnyas tündérkékröl alkotott elképzelések leginkább a Szentiván éji álomból ismerös dévákra vagy természet szellemekre illenek, semmint az öseink által régóta ismert tündérekre.
A XIX. század vége felé a paranormális jelenségek iránti érdeklödés egy tudományosabb és mérhetö jellemzöket keresö irányba mozdult el. Újabb technikai eszközöket próbáltak alkalmazni a médiumokból kiáradó éteri anyaggal (ektoplazma) való érintkezés, továbbá szellemek és kísértetek észlelésére. A fényképezögép nem hazudhat - vagy mégis? A két kislány által 1917-ben készített Cottingley-i tündér fotók meglehetös kavarodást okoztak teozófus körökben. Pedig az egész csak beugratás volt, amit eléggé meggondolatlanul még Sir Arthur Conan Doyle is hitelesített. 1983-ban a két kislány egyike - akkor már 80-as éveiben - beismerte, hogy a bizonyíték keménypapírból kivágott hamisítvány volt. A Cottingley-i tündérek esete aztán két filmnek is alapjául szolgált: A Tündérek fotózása (1997) és Tündéremse (1997) címmel, mindkettö másféle megközelítést adva a tündér jelenség természetéröl.
Mostanában ismét feléledt az érdeklödés a tündér hagyományok iránt, mivel jól illeszkedik a pogány kultuszok iránt feltámadott újkeletü érdeklödésbe. Ez a mozgalom néha a hóbortosság és a fantasztikum végleteit súrolja, de nincs történelmi gyökere, mert azok a vidéki emberek, akiket a XVI. - XVII. században boszorkányság miatt letartóztattak és megvádoltak, a Tündérkirálynövel, nem pedig az Ördöggel történt találkozásról vallottak. A modern fantáziaregények írói, mint amilyen Charles de Lint is, megörzik, és tovább erösítik a tündérekröl alkotott hagyományos - szövetséges, kihívó harcos, hösszerelmes - képet, és meglehetös népszerüségre tettek szert ezen irányzat hívei körében.
Az elmúlt húsz évben néhány egykor nagyon erös gyökeü hagyományba vetett hit azonban megváltozott. A gabonaköröket (amiket régen a tündérek müvének tartottak) és az embereknek a tündérvilágba való elhurcoltatását a közvélekedés manapság már az idegen lények számlájára írja, köszönhetöen annak, hogy a közgondolkodás szerint az élet fizikai határa bolygónkról kitolódott a bolygóközi térbe. Ahelyett, hogy kellö figyelemmel viseltetne földi szomszédjaink, a tündérek iránt (akiknek a vidéki emberek évszázadok óta tejet és más ajándékokat hagynak), mai posztmodern kultúránk végleg elszakadva bolygónktól földön kívüli magyarázatok után kutat.
A hagyományos vélekedés a tündérekröl, mely szerint tisztelettel kell megszólítani öket és bánni velük, mára a földönkívülieket illeti meg, akik ugyanakkor a rossz fiúk szerepére kárhoztattak, míg a tündérek egy kalap alá vétetnek az angyalokkal, azaz végtelenül jóságosak és hasznosak az emberek számára. Vigyáznunk kell e szellemlények megítélésével. Igaz, nyitottnak kell lennünk a lehetöségre, hogy valóban angyalokkal kerültünk kapcsolatba, de óvatosnak kell lennünk, nehogy túl naivan fogadjunk minden szellemlényt, akivel találkozunk. Az emberekhez hasonlóan ök is sokfélék. Néhányan közülük jó szándékkal viseltetnek irányunkban, néhányan közömbösek, mások durván reagálnak majd, ha átlépjük a jó modor küszöbét velük szemben.
Tündérekkel kapcsolatos nézeteink alapvetöen megváltoztak, ám nem tudni, vajon a tündérek maguk változtak-e valaha is?
Dora van Gelder egyike a XX. század fontos, tündér-találkozásokat lejegyzö íróinak. Tisztánlátóként a világot örömmel és elevenséggel teli helynek látja, és a világot megformázó, isteni nézöpontból a tündérekre úgy tekint, mint a természet alapvetö építöelemeire.
Dora van Gelder beszámolóit olvasva tudatosul bennem, mennyire sokfélék az emberi nézöpontból tálalt tündér-találkozások. Csak a saját élményeimböl meríthetek az összehasonlítás érdekében. Gyerekkorom legáhítottabb vágya volt, hogy találkozhassak egy tündérrel. Ágyamban fekve a legmélyebb komolysággal imádkoztam, hogy lássak egyet. A felnöttek azt mondogatták nekem, hogy a tündérek a -kert sürüjében- laknak, így hát elszántan álltam lesben csalánok és bogáncskórók között a tündérekre lesve. De szükségképpen csalódnom kellett minden les alkalmával, mert a tündérek nem mutatják meg magukat az olyan megszállott különlegesség-keresöknek, amilyen én voltam akkoriban.
Ami azt illeti, nem fogtam fel a tényt, hogy már találkoztam és össze is barátkoztam sok tündérrel. Nem egyéb miatt, mint hogy összezavart az irodalom. Gyermekkori könyveimben voltak képek tündérekröl: pöttöm emberszabású lényekröl, apró hártyaszerü szárnyakkal, olyannal, mint a szitakötöké. Az ilyen mesékben a tündérek makkból készült kupákból ittak, és gomba asztalról ettek. Mindig úgy ábrázolták öket, mint falusi gyerköcöket - boldogok voltak, rózsás arccal és jó természettel megáldva. Ez volt az, amit kerestem. Valódi tündér élményeim már egy ideje velem voltak, de én nem tudtam hogy valójában azok. Sok-sok elvesztegetett évbe telt, míg rájöttem az igazságra. Gyerekkorom kedvenc játéka az volt, hogy lefeküdtem a padlóra egy tarka, kötött gyapjútakaró alá, amit anyám készített nekem. Alaposan begubóztam - egész testemmel, még a fejemmel is - ebbe a takaróba, hogy találkozhassak barátaimmal, a Formázókkal.
A takaró félhomályában pedig ök el is jöttek, mint színek és formák. Valahogy úgy, ahogy a színes formák egy kaleidoszkópból. Jöttek és forogtak és folytak sok-sok különbözö formában. Jöttek és jelentkeztek, mint szagok, ízek, mozgások és úgy is mint zene. Egész szívemböl szerettem öket, mert mozgásukkal, mintáikkal és hangjaikkal tanítottak engem, beszéltek hozzám. Azt mondom –beszéltek-, de nem szavakat használtak, és hallani sem a fülemmel hallottam öket. Kommunikációjuk formákat használt, ösi formáik bonyolult táncok közepette történö átrendezésével, a tudás legföbb formáit tanítva meg nekem.
Felnött látásmódommal visszatekintve ezekre az élményekre, a Formázók talán semmi egyébnek nem látszhatnak, mint egy sejtmag bonyolult mintázatai mikroszkópon át szemlélve. Mégis, mértani és elvont megjelenésük ellenére a Formázók voltak a tündérek, akiket hiába kutattam.
Nem csoda, hogy nem azonosítottam öket a képeskönyvemben látott tündérekkel. Nem csak hogy nem hasonlítottak szárnyas gyerekekre, hanem a Formázók ráadásul még mélyenszántó ismeretekre tanítottak meg zenével, hangokkal, a teremtéssel és ok-okozat összefüggéssel kapcsolatban, valamint a metaforákról és szimbólumokról. Ez az élmény olyasmi volt, mintha a beszédnél mélyebb értelmü nyelvre tanítottak volna, olyanra, ami átívelne idön és téren.
Megtudtam, hogy a Formázók megtalálhatók a természetben, az erdökben, ahol minden héten egyedül kutattam - mindig biztonságban, mert ök vigyáztak rám. Ott voltak a fehér mészkö dombokban, az itatógödrökben, a játszótársként szolgáló kidölt fákban, a gabonaföldeken és rejtett, titkos, elfeledett helyein a természetnek. Az utak, amelyeken a Formázók gyermekkoromban végigvezettek, ma már jelentést hordoznak számomra. Már megértettem az általuk tanított mintázatokat, frekvenciákat és zenét, mert már magam is frekvenciákat, hangokat és zenét használok gyógyítói gyakorlatomban, hogy megérthessem, mik okozzák az emberek panaszait, és ugyanezeket használom lelki sérüléseik gyógyítására is.
A tündérek szellemi ajándékai csak imádságok által hozzáférhetök, és csak akkor, ha cserébe megvan hajlandóság a nagyfokú udvariasságra. Tündér szövetségeseim gyakran hoznak össze gyógyfüvek, növények és fák szellemeivel, melyek segítenek test és lélek sérüléseinek kik*rálásában. Szokásom, hogy egy köszönö dal kíséretében minden nap élelmet kínáljak a tündéreknek, így fenntartva a jószomszédi kapcsolatot.
Lehetséges, hogy hozzám hasonlóan sok más ember is akad, aki mindig is vágyott rá, hogy tündérekkel találkozzon? Hallgatóim közül sokan komolyan szándékuknak adtak hangot, hogy megleljék saját tündér szövetségesüket. A tündérek nem szeretik, ha folyton észreveszik öket, szükségük van a saját személyes terükre és idejükre, csakúgy mint az embereknek. Igaz, hogy gyakran örömmel segítenek nekünk, de ugyanakkor titkolózóak és visszahúzódók. Gyakran változásokat kell eszközölnünk magunkban, mielött megismertetnék magukat velünk.
Hogy meglelhessük tündér szövetségesünket, szívünkben becsületnek kell lakoznia, mentesnek kell lennünk az önérdeküségtöl, és kell még jó modor, tisztelet mások iránt, éles, bölcs látásmód. A barátság a kölcsönös vonzalomból, a lelki hasonlóságból és a kölcsönösség szándékából ered. Azok, akik a fogyasztói szemlélet szerint élve látnak neki a dolognak, és azt nézik, mit tehetnek értük a tündérek, szomorú csalódásnak néznek elébe.
Dora van Gelder azt kérdi, miért nem látja több ember a tündéreket. Nyilvánvalónak látszik, hogy a felnöttek döntö többségükben túlságosan elfoglaltak a valóság fizikai oldalán található dolgokkal ahhoz, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük a láthatatlan - és ugyanolyan valóságos - valóságban. Modern kultúránk nem sokat törödik a valóság láthatatlan oldalával, következésképpen nem sok tiszteletet táplál az ok-okozati összefüggések iránt.
Én magam nem vagyok a jelenések -látója- inkább olyasvalaki, aki hallásának és tapintásának ötvözésével képes érzékelni a rezonáns mezöket. Ám néhány évvel korábban futólag megtapasztaltam a -második látást- vagy az an dha shealladh-t, ahogy gaelic nyelven a szellemi látást hívják. Hazatéröben egy fáradságos utazásról alaposan kiéhezve, elkezdtem szó szerint tündéreket látni fizikai szemeimmel. A fákban és növényekben és csermelyekben élö tündér nép megrohamozott minden irányból. Egyáltalán nem hasonlítottak a Formázókra. Eröteljes, magas szellemek voltak, nem sokuknak volt rózsás és vidám arca, no és persze egyiküknek sem volt szárnyacskája! Nagyon felkavaró élmény volt. Észtországban nagyon erösen éreztem a tündérek jelenlétét a nemzeti erdö érintetlen területén. Otthon Oxfordban végre igazán láttam a tündéreket - ahogy mindig is szerettem volna.
Összeszedve bátorságomat elkezdtem kérdéseket feltenni nekik: -Hogy lehet, hogy így láthatlak titeket?-. Azt válaszolták, hogy -Általában nem láthattok minket a kemény kövezés (betonozott utak) és erös fény (villanyvilágítás) miatt. De a vadonban még mindig ott vagyunk.- Ahogy beszéltem hozzájuk, rádöbbentem, hogy nagyon veszélyes dolog ebben a tudatállapotban sokáig maradni. Nagyon könnyen átcsusszanhattam volna a tündérbirodalomba. Hazatérve három adag ételt ettem meg sorban egymás után. Aztán aludni tértem. Mikor felébredtem, legnagyobb megkönnyebbülésemre már nem volt meg a második látásom!
Sok hagyományos, ösi tanítás óvatosságot javasol a tündérfélékkel kapcsolatban: a sebezhetö embereknek nem tanácsos keresni a kapcsolatot tündérekkel, vagy felkeresni tanyájukat. Nagyon is meg tudom érteni, hogy elöfordulhatnak esetek, mikor csecsemöket, gyermekeket, szerelmi bánatban szenvedöket vagy elkóborolt állatokat magához vonz a Tündér birodalom, és soha többé nem térnek vissza. Az a másik világ valóban gyönyörü, de a tündérek életmódja és módszerei nem az emberekéi, és nem szabadna összekevernünk ezeket.
Írországban még ma is nagyfokú bumfordiságnak minösül a hagyományok szerint tündértanyaként számon tartott helyek harmóniájának megbontása, és a legtöbb vidéki ember gondosan el is kerüli ezeket. Ma is szörnyüségnek minösül ágat letörni a tündérek tüskebokráról (Értsd: galagonya vagy kökény, a ford.), nem is beszélve ezek kivágásáról.
Erre nemrégiben egy megrázó eset kapcsán jöttem rá. Egy Michael nevü betegem lélekgyógyításért fordult hozzám húga néhány évvel ezelött történt halálával kapcsolatban. Ahogy megkezdtem lélekbeni utazásomat szellemi segítöim felé, utamat hirtelen egy mérhetetlenül dühös tündéralak zárta el. Azt állította, hogy Michael családja megsebezte az ö családját, és addig nem mehetek tovább, hogy segítséget szerezzek számára, amíg Michael nem kész a sérelmet egy tüskebokor ültetésével helyrehozni. Saját szövetségeseim arra biztattak, hogy Michael nevében fogadjam el a megállapodást. Azt is elmondták, hogy a tündérek elégtétel gyanánt a szörnyü sérelemért elvitték Michael családjában a gyermekek lelkét.
Mikor elmondtam Michael-nek a dühödt tündért és követelését a tüskebokor ültetéséröl, Michael elsápadt. Hirtelen a szavamba vágott, és elmesélte hogy nagyapja egyszer valóban kivágott egy ösöreg tüskebokrot. Azt is elmondta, hogy azóta a nap óta családja minden ágában meghalt egy kisgyermek. Ünnepélyesen megígérte, hogy nemcsak hogy fog ültetni tüskebokrot a birtokán és azt kárpótlásként a tündéreknek szenteli, hanem arról is gondoskodik, hogy soha senki ne nyúljon ahhoz a bokorhoz - még nyírni sem fogják. Biztos vagyok benne, hogy ezt a fogadalmat meg is fogja tartani.
Az ilyen történetek jól példázzák a kapcsolatot ok és okozat között. Tudatosan senki nem cselekedhet úgy, hogy ne kellene számítania a következményekre. Mivel a közfelfogás a tündérekröl megváltozott, mert oly kevés figyelmet szentelünk a nem látható világnak, és mert oly kevéssé tiszteljük a Földet, ügyelnünk kell a viselkedésünkre. Ahogy Dora van Gelder is rámutat, a környezetszennyezés következtében a világ hidegebb, keményebb, élettelenebb hellyé vált.
Ahogy mondja, akik munkájuk közben közeli kapcsolatba kerülnek a természet elemeivel, mélyebb tiszteletet éreznek a valóságok közötti kifinomult kapcsolat iránt, mint a legtöbb más felnött. Ö a tengerészeket és bányászokat említi olyan emberekként, akik magától értetödö módon tisztelik a természet szellemeit.
Mostanában kevés ember dolgozik természet-közeli módon. Irodákba elzárva, számüzve a földtöl a tizennegyedik emeletre, sokukhoz semmi sem jut el az évszakok körforgásából, abból hogy ök is részét képezik a természet ciklusainak. Ennek a kapcsolatnak a hiánya megfoszt minket az életerötöl, a tápláléktól és a lelki egészségtöl. Számtalan enyhébb nyavalya, elégedetlenség tanúskodik a természettel való alapvetö fontosságú kapcsolat eme elhagyásáról. És mégis, sokan most éppen a természet gyógyító erejéhez fordulnak.
Ma, az egészségért és a környezetért való fokozódó törödés közepette egyre többen élnek a gyógynövények és növényi kivonatok gyógyhatásaival. Azok, akik a gyógyítás útjait kutatva kapcsolatba léptek a virágok és fák szellemeivel, felfedezték a növényekben rejtetten meglevö harmonikus kiegyensúlyozás módját. Amikor ilyen gyógyszert alkalmazunk, összhangba hozzuk magunkat a Tündér szellemmel. Az ilyen gyógymódokkal több értelemben is megleljük a kulcsot a világ bajainak gyógyításához.
Egyre több és több ember jut el a felettébb sokkoló felismeréshez: hogy a föld és valamennyi eröforrása nem árucikk, hanem fajaink élöhelye. Megszámlálhatatlan éve osztozunk ezen a környezeten tündér szomszédjainkkal, de késön ébredtünk rá, hogy a tündérek és természet szellemek azok, akik fenntartják bolygónkat, miközben mi gondatlan viselkedésünkkel romboljuk örömforrásait. Minél inkább eltávolodunk földi eredetünktöl, annál inkább rongáljuk az élet szent hálóját. Minél több mesterséges élelmiszert és gyógyszert juttatunk testünkbe, annál jobban eltávolodunk tündér szomszédjainktól.
Ahogy Dora van Gelder mondja, a gyermekek érzékelik a mulatságra és az együttmüködésre való hajlandóságot a tündérekben. A nehézkes, merev felnöttek igen gyakran az eredeti énjük által sugallttól eltérön cselekednek, és emiatt kevesebb boldog találkozásban lehet részük. Fajunk mostanra olyan mértékü tiszteletlenséget mutatott a föld és rejtett lakói iránt, hogy nem számíthatunk automatikusan az író által tapasztalt egyszerü és gondtalan találkozásokra.
Tündérekkel kötendö szövetségünk és barátságunk azzal kell kezdödjön, tudatosítsuk: valamennyien a föld gyermekei vagyunk és tisztelet illet meg minden élölényt. Ahogy világpolitikánk tapasztalataiból is láthatjuk, akárhol keletkezzen is konfliktus, mindig akadnak békeközvetítök . Az a mi feladatunk, hogy saját fajunk nagykövetei legyünk, hogy készek legyünk magunkon változtatni ahelyett, hogy másoknak okozunk kárt. Minél több ember eszmél rá erre, annál több lesz az esély a békés együttélésre.
Bárhová is menjünk a földön, tiszteletben kell tartanunk annak a területnek tündéreit és szellemeit. Ez különösen fontos, ha házépítésre vagy kert telepítésére készülünk. Csendben leülhetünk azon a helyen és figyelhetünk a tündérekre. Hangolódjunk rá arra helyre. Felejtsük el a hellyel kapcsolatos saját aggodalmainkat. Váljunk eggyé a földdel, a füvel, fákkal, a madarakkal. Érezzük a földet, mintha mi is a részei volnánk. Ne felejtsük el, hogy valóban az univerzum gyermekei vagyunk, csakúgy, mint az állatok, virágok, dombok és sziklák.
Talán ha elég sokáig ülünk ott a megfelelö módon figyelve megérezzük majd a hely tündéreit. És akkor az a megtiszteltetés ér, hogy megértjük, a tündérek a megbízott özöi a természet érintetlen és rejtett helyeinek.
Az emberi lények arroganciája iszonyattal tölti el a tündéreket. Csak akkor láthatjuk és müödhetünk együtt velük, ha félretesszük kevélységünket és hitünket, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. Ez nem lehet elérni valami könyv elolvasásával, vagy egy hétvégi tanfolyam elvégzésével. Ez hosszú, éveket felölelö szerves fejlödés eredménye.De ha türelmesek és udvariasak vagyunk a természet érintetlen részein mi is meglelhetjük tündér szövetségeseinket - álmaink titkos ösvényein, szülöföldünk ösi hagyományainak mély bölcsességében –ahogy azt Dora van Gelder bemutatta.
Íme egy ima azoknak, akik keresik a módot a tündér néppel való kapcsolatfelvételhez:
Világokat elválasztó fátyol túloldalán, emlékszem a tündér népre, mely az ösi helyek örzöje.Járjunk csendben és tisztelettel a földön, ne hátráltassa fejlödésüket és ne keresztezze útjukat semmilyen lény, hogy a föld rejtett szolgálói békességben éljenek.
Dora van Gelder legnagyszerübb kívánsága az volt,hogy közöttünk és a tündérek között tátongó szakadék szüküljön, és igazi együttmüködés alakulhasson ki. A jövö kimenetele ott lakozik valamennyiünk szívében.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
