Régen, réges-régen nem volt más az égen, csak a Nap meg a Föld. A Nap minden nap körbeszaladta a Földet, becézgette, cirógatta sugaraival, mígnem élet sarjadt rajta. Az ám, csakhogy ez a mindennapos szaladgálás nagyon fárasztó dolog volt! A Nap sosem húnyhatta le a szemét, hisz te is tudod biztosan, hogy ha nálunk este val, a Föld másik felét ragyogják be sugarai. Így aztán igen elfáradt a Nap, el is sírta magát néhanapján... Azaz sírta volna - hisz oly forró volt, hogy könnyei, mihelyt kigördültek szép szeméből, menten gőzzé, párává foszlottak.
     Hanem a Föld, akin kisarjadt az élet, mindenkinél jobban szerette a Napot - ami nem is csoda, hiszen csak ők ketten voltak az égen -, s mikor meglátta a Nap szemén a párafelhőket, nyomban tudta, mi a baj. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, ezért egyszer, mikor jólesően végigsimítottak rajta a sugarak, magába fogadta a Nap erejét, s hogy, hogy nem, huszonnyolc nap múltán egy gyönyörű lánynak adott életet. Gömbölyű volt, mint ő maga s a Nap. Melengette további huszonnyolc napon át. Nőtt, növekedett a leány, egyre szebb lett, egyre kedvesebb. A Földön sarjadt élet, amely születése óta sokezer színre bomlott - így születtek a növények, majd az állatok -, csodálkozva vette szemügyre. A lány cirógatta a növényeket, eljátszott az állatokkal, s azok egyre jobban megkedvelték. Sápadt volt ugyan, s fénye hideg, de ha hűsre volt valamelyik teremtménynek szüksége, ő mindegyiket szívesen fogadta. Nála megpihenhetett az egész világ.
     Mikor anyja elérkezettnek látta az időt, így szólt hozzá:
     - Látom, lányom, szép is vagy, jó is vagy. Itt az ideje, hogy munkához láss a világban. Felnőttél, s vár a feladat.
     - Soha nem játszhatok többé?
     - Ha jól végzed a munkád, meglátjuk. A neved mától fogva Hold. Jól figyelj rám! Látod azt a magas hegyet?
     - Igen, Földanyám.
     - Arra a hegyre kell fölkapaszkodnod.
     - De anyám, hisz kerek vagyok! Legurulok.
     - Ne aggódj! A növények és állatok segíteni fognak utadon, mert szeretted őket. Aztán ha fölértél, látni fogsz egy nagy medencét. Tüzes folyadék kavarog benne. Ne félj tőle! Ugorj csak bele bátran! Én a tüzes folyadék alatt leszek, karomba kaplak és feldoblak az égre. Ha fenn vagy, állj bátran a Nap elé. ő az édesapád. Öleld meg a nevemben, s hagyd, hogy árnyékodban megpihenjen! A többit majd meglátod.
     Elindult a lány, búsult kicsit, hogy itt kell hagynia a földi világot, de valóban segítették útján. Az állatok követ görgettek mögé, hogy vissza ne guruljon, a növények erős kötéllé fonódtak, amelyben megkapaszkodhatott. Minden úgy volt, ahogy édesanyja mondta. Azaz majdnem: valahol ugyanis hiba csúszott a dologba. A tüzes folyadék nem akarta elengedni, szép, sima testére tapadt, s ettől csupa ránc lett. Csak szemei ragyogtak a régi fénnyel. Megállt a Nap előtt és így szólt:
     - Jó napot, édesapám! Hold vagyok, a lányod. eljöttem, hogy te megpihenj. Ezentúl én is veled járom az utat, s ha úgy tartja kedved, árnyékomban megpihenhetsz.
     - Te nem lehetsz a lányom! - mordult rá a Nap. - Az én lányom, úgy hallottam a földön, szép, kerek, sima. Te pedig ráncos vagy és csúnya. Eredj előlem! A Hold sírni kezdett, peregtek szeméből a könnyek, s lenn a Földön tengerek születtek belőlük. Elmaradt apja mögött az égi úton, s fogyott, egyre fogyott. Tizennégy nap múlva elfogyott teljesen. Szomorúan nézte Földanyja. A Nap szemei előtt pedig továbbra is párafelhők lebegtek, le nem húnyhatta őket egy pillanatra sem. Ekkor megszólította a Föld:
     - Kedvesem, miért nem fogadtad illően a lányod? Hisz kemény szíved miatt egészen elfogyott! Szép volt, kerek, sima, ahogyan itt beszéltünk róla, de a hegy, a tűzhányó hegy, ahonnan az égre perdült, oly igen szerette, hogy nem tudott elszakadni tőle teljesen. Ettől kapta ráncait. De hisz a szemébe sem néztél! Pedig abból megismerted volna, hogy a te lányod ő.
     Mert tudd meg, hogy hetven napja megszántalak a szemeid körül lebegô párafelhôk miatt, s egy leánynak adtam életet. Te azonban elutasítottad ôt, s most fél a szemed elé kerülni. Egészen belefogyott bánatába!
     Elbúsult a Nap, hisz tulajdonképpen egyáltalán nem volt ô olyan keményszívu.
     - Ó, bárcsak jóvátehetném a botlásomat!
     - No, ez iganzán nem nehéz dolog. Cirógass csak végig! Segítünk azon is!
     A cirógatásra elôperdült a Hold. Igaz, nagyon sovány volt még, de egyre telt az örömtôl, hogy elfogadták. A második cirógatásra megszületett a Hajnalcsillag, a harmadikra az Esthajnalcsillag, majd mind a Föld s Hold szomszédai, mind a többi nyolc bolygó. Voltak immár Holdnak játszótársai is. Mikor eljött az idô, odaállt apja és anyja közé, s árnyékában néhány percre megpihent a Nap. Ez elég volt addig, míg újra meg nem látogatta a lánya. De azért a nagy bánatot nem tudta feledni a gyermek. Minden hónapban egyszer elfogyott, de aztán újra megtelt az örömtôl, mert a visszautasítás után szeretet fogadta. Így hát tovább játszott pajtásaival, a bolygókkal, a Nap és a Föld gyermekeivel. Boldogok voltak, mert szerették egymást, s te is tudhatod, hogy ez a legjobb dolog a világon.
         (Bendes Rita)