Dido : -

Utállak.
Nem, ne érts félre, ez most nem az az „úúúúúúgy uuuuutállak”-féle utálat, amikor tíz perc múlva már alig várom, hogy fölhívj és édesen megpróbálj kiengesztelni.
Nem. Komolyan. Utállak.
Tudom, ez így most durván hangzik.
Azt hiszed, hogy csak viccelek.
Pedig így van.
Szépen lassan leszoktatom magam rólad.
Elkerüllek, amikor csak tudlak.
Rád se nézek.
A vége az lesz, hogy azt sem fogom tudni, hogy ki vagy.
De most még – bevallom, de csak neked – hiányzol.
Még érzem a kezed a derekamon, ahogy pénteken átöleltél.
Még annyira szeretnék hozzád bújni, hogy sírnom kell, ha csak rá gondolok.
Abba kell hagynom a gondolkodást.
Miattad minden egyes másdopercemet le kell kötnöm valamivel, nehogy az eszembe juss.
Elvonó-kúrán vagyok.
Tudod, eléggé szenvedek. Miattad.