EZ IS ATLANTISZ TÖRTÉNETE

A fejlődés általános tervének céljai érdekében az emberi birodalom minden egyes bolygó periódus alatt hét nagy fajra oszlik, melyeket többnyire gyökérfajoknak szoktak nevezni. De valószínűleg pontosabban visszaadná a lényeget, ha azt mondanánk, hogy az emberiség fejlődése minden bolygó periódusban hét növekedési fázisra bontható, mely fázisokat nem mindig lehet világosan elválasztani egymástól úgy, ahogy az a mai, tisztán megkülönböztethető fajok esetében megtehető.

Valamennyi ilyen gyökérfaj vagy fejlődési fázis hét alfajra vagy alfázisra bomlik, majd ezek további hét kisebb egységre, melyeket általában nemzetekként említünk.

A mi jelenlegi bolygó periódusunkban a hét faj az alábbi:

Első Gyökérfaj. Ezt Éterikus Fajnak nevezzük, mert éterikusnál sűrűbb testtel nem rendelkező faj volt. Esetében nem beszélhetünk kifejezett alfajokról, bár fejlődésének van hét lényeges fázisa. Ez a faj réges-régen eltűnt a Földről.

Második Gyökérfaj. Ezt Hiperborikus Fajnak is hívjuk, és már rendelkezett fizikai testtel. Egy a bolygó északi részét elfoglaló, Plaksha nevű kontinensen élt. Mostanra már ez is eltűnt a Földről.

Harmadik Gyökérfaj. Ez a Lemúriai Faj, ami egykoron a Lemúria (vagy az ősi mondákban Shalmali) nevű szárazföldet népesítette be. Nagyjából a mai Csendes Óceán helyén terült el a Déli Tengeren. A faj negroid, és leszármazottai még ma is megtalálhatók, bár mostanra nagymértékben keveredtek a későbbi fajok képviselőivel.

Negyedik Gyökérfaj. Ez az Atlantiszi Faj, amely az Atlantisz (ősi nevén Kusha) nevű, mostanra az Atlanti Óceán hullámai alatt már szinte teljes egészében eltűnt szárazföldet lakta. A Föld jelenlegi lakóinak többsége ehhez a fajhoz tartozik.

Ötödik Gyökérfaj. Ez az Árja Faj, és magába foglalja a Föld jelenlegi népességének legfejlettebb egyedeit. Európa, Ázsia, Afrika, Amerika és Ausztrália jelenlegi szárazföldjének összessége a Krauncha nevet kapta.

Hatodik Gyökérfaj. Ez a Faj még nem jelent meg a Földön, bár ez hamarosan bekövetkezik. Hazája egy új kontinens lesz majd, melynek egyes darabjai már megkezdték kiemelkedésüket a Csendes Óceánból.

Hetedik Gyökérfaj. Ez a Faj követi majd a Hatodikat, és egyben az utolsó is lesz ami a Földön megjelenik ebben a körben. Ma még semmit sem tudunk a kontinensről, amit benépesít majd, kivéve azt, hogy néha Pushkara néven említik.

A Negyedik (Atlantiszi) Gyökérfaj felosztása hét alfajra az alábbiak szerinti :

Rmoahal

Tlavatli

Tolték

Turáni

Ős-sémita

Akkád

Mongol

Az első atlantiszi alfaj: a Rmoahal

A Hierarchia feje, Sanat Kumara érkezését követően szinte azonnal megkezdte az előkészületeket a Negyedik Gyökérfaj megalapítására. Ezzel összhangba e negyedik faj Manuja kiválasztotta a legkisebb, legsűrűbb testű és legfejlettebb lemúriaiakat (a negyedik alfaj tagjai közül?) akkor, mikor már Isten Királyaik irányítása alatt álltak, és intézkedett, hogy megfelelő egyedek öltsék fel az így kiválasztott testeket.

A jelek szerint számos nehézséggel kellett megbirkózni, olyan törzseket kellett elszakítani, melyeknek tagjai között már hosszú ideje megszokott volt a vegyes házasság, ehelyett soraikból a legjobbakat kiválasztva azokat össze kellett párosítani egy másik elkülönített csoport legjobbjaival. A Manu és tanítványai maguk is testet öltöttek annak érdekében, hogy a fizikai típusokat jobbítsák.

Idézzük fel a korábbiakból, hogy a láncközi Nirvánából a Beavatottak és tanítványaik egy csoportja érkezett, és a hatodik lemúriai alfaj testeit felöltve azokat jelentős mértékben tovább fejlesztették. A Manu ezeket a javított testeket is felhasználta céljaira, így hát fejlett egyedek viszonylag nagyszámú csoportja vette kezébe az irányítást, és a dolgok gyorsan haladtak előre.

Végül a Manu a hetedik (kékesfehér bőrszínű) lemúriai alfaj - időközben Beavatottak által továbbfejlesztett - testeinek egy csoportját vette alapul az Ő első alfajának, a Rmoahal-nak a megformálásához. Kezdetben csak a Beavatottak csoportjából, valamint ezek tanítványai közül kerültek ki azok, akik e testekbe beköltöztek, de senki azok közül, akik már korábban is a Föld Láncon fejlődtek.

A hetedik alfaj tagjainak egy csapatát letelepítették a mai nyugat Nigéria földjén levő területen, mely akkoriban a Jóreménység Fokát és Nyugat Afrika egy részét is magába foglaló sziget-kontinens észak-nyugati részén elterülő fennsík volt. A közösséget hosszú időn át elzárták az alacsonyabb fejlettségű típusokkal való keveredéstől, és számban folyamatosan gyarapodott, amíg készen nem állt egy újabb fizikai vérfrissítésre, melyet a Manu feladata volt elindítani.

A Manu több lépésben eltüntette a kékes színt népének bőréből. Eközben a bőrszínük előbb bíbor majd vörös lett, és ekkor a hetedik lemúriai alfaj kékesfehérjét hordozó vér bekeverésével megkapta a Rmoahal típust, mely immár igazán emberi külsejű volt és tagjait minden nehézség nélkül el tudnánk képzelni ma közöttünk élőnek.

Körülbelül egymillió évig tartott a faj típusának megformálása, hihetetlen alapossággal és aprólékossággal biztosítva a Manunak átadott mintához való nagyfokú hasonlatosságot. Ekkorra mondható el, hogy a Manu véglegesen megalapozta a fajt, és ekkor Ő maga is testet öltött közöttük, majd tanítványait is szólította, hogy saját családjának tagjaiként maguk is tegyenek így, vagyis a faj az Ő leszármazottaitól eredt. Végső soron tehát egy faj Manuja a szó legszorosabb értelmében annak Őse, mert az egész faj fizikai eredete Őhozzá vezethető vissza.

A környező népekkel összevetve ugyan messze jobban festettek, ám még magának a Manunak közvetlen leszármazottai sem voltak valami vonzó külsejűek. Kisebb termetük volt azokénál, de nem volt említésre méltó idegrendszerük, asztrális testük pedig alaktalan volt. A Manu maga formálta saját fizikai testét asztrális és mentális teste mintájára, és alakítgatta bőrének színösszetevőit míg az egyre jobban megközelítette a faj számára célként kitűzött színt.

Ilyen sok emberöltő telt el, míg végre a negyedik faj birtokba vehette a neki szánt földrészt, Atlantiszt. Ettől a ponttól kezdve viszont megkezdődött a láncközi Nirvánából az egyedek folyamatos beáramlása, hogy elfoglalják a Negyedi Gyökérfajban született testeket.

Itt talán azt is megjegyezhetjük, hogy a Negyedik Gyökérfaj Manuja egy a Vénuszról származó Adeptus volt.

A Rmoahal alfaj úgy 4-5 millió évvel ezelőtt indult útjára. Lemúria akkor még mindig létezett, és Atlantisz területe még nem volt olyan nagy kiterjedésű, amilyenné a későbbiekben vált. A Rmoahal alfaj bölcsője nagyjából az Északi szélesség 7. - Nyugati hosszúság 5. fokánál volt, ami nagyjából a mai Ashanti 35 partra esik. Forró, párás éghajlatú, nádas mocsarakkal szabdalt és fülledt őserdőkkel borított területein hatalmas, özönvíz előtti állatfajok éltek. E korszak növényzetének fosszilis maradványai alkotják mai kőszéntelepeinket.

A faj kezdetben mahagóni fekete bőrű volt, és mintegy 3-3,5 méter magas termetük az évszázadok múlásával fokozatosan zsugorodott. Végül Atlantisz déli partvidékeire vándoroltak át, ahol megküzdöttek a hatodik és hetedik lemúriai alfajokkal. Némelyek közülük letelepedtek, és összeházasodtak a fekete bőrű lemúriaiakkal. Mások eljutottak Észak-Kelet felé egészen a legtávolabbi, a mai Izlandot magába foglaló partokig. Ezeknek bőre fokozatosan egyre világosabbá vált, míg végül úgy egymillió évvel ezelőtt már fehér bőrűeknek lehetett tekinteni őket.

Eme északi területek meghódítása nem volt folyamatos, mert az embereknek időről időre délebbre kellett húzódniuk a jégkorszakok miatt. Kisebb jégkorszakok mintegy 30 000 évente következnek be, de ezek mellett vannak nagyobb mértékű eljegesedések is. Egy ilyen jégkorszak volt körülbelül 3 millió évvel ezelőtt

Újszülött faj lévén, a Rmoahal-ok nem voltak képesek maguktól egy stabil kormányzati rendszer működtetésére, és civilizációjuk nem is ért el olyan fejlettséget, mint a lemúriai hatodik és hetedik alfajoké. Így hát maga a Manu, illetve más Adeptusok vagy Isten Királyok kormányozták őket. A brachycephalous vagy "kerekfejű" (Furfooz-ban fellelt maradványairól ismert) emberfaj fosszíliái alapján elég jó átlagos képünk lehet a Rmoahal-okról fajuk alkonyának idején.

A mai lappok - némi idegen vér bekeveredésétől eltekintve - e faj szétszóródott, leromlott maradványainak leszármazottai.

Az előbb említtet kormányzati berendezkedés eredményeként egykori Isten Királyuk emlékezete fennmaradt, és a Rmoahal-ok idővel valóban istenként kezdték tisztelni Őt. Volt némi pszichikus képességük is, így e nép olyan vallást hozott létre, amely ugyan nem volt kifejezetten filozófiai indíttatású, mégis volt benne magasztosság. A későbbi korokban aztán ezek a vallási tételek lassan átadták helyüket egy az ősök vallásos imádatán alapuló hitrendszernek.

A Rmoahal-ok a tudományokat és művészeteket csak nagyon kezdetleges fokon művelték.

A második atlantiszi alfaj: a Tlavatli

Ez az alfaj Atlantisz nyugati partvidékén alakult ki, ahonnan azután az egész földrészen elterjedt, egészen a mai Grönlanddal határos északi partokig.

Bőrszínük vöröses barna volt, termetük pedig erőteljes, keménykötésű, bár nem érte el a Rmoahal-ok magasságát, akiket idővel a távoli északra szorítottak vissza. Főként a későbbi Poseidonis területén elterülő hegyes vidéken telepedtek meg.

Törzseiket, nemzetségeiket olyan főnökök illetve királyok vezették, akiket az emberek azért választottak meg, mert őket tartották a legerősebbnek, vagy a legkeményebb harcosnak. Az idők során jelentős közös birodalmat alakítottak ki, egyetlen királlyal az élén, bár ez az uralkodó inkább csak névleges jogkörökkel rendelkezett valódi hatalom helyett.

Telepeseik minden irányban szétrajzottak. Ennek és a későbbi Tolték alfajnak a keveredéséből származó faj meghódította a későbbi amerikai kontinens részévé váló nyugati szigeteket, és elérték az akkori legdélebbi, ma Rio de Janeiro környékén levő területeket is. Más törzseik a keleti partokon levő, ma Skandináviaként ismert területeket foglalták el, míg kisebb csoportjaik elérték Indiát is, ahol elkeveredtek a hanyatlóban levő lemúriaiakkal, és ebből alakult ki a Dravidák népe.

Valamivel később elfoglalták Dél Amerikát is, így a mai patagóniaik valószínűleg Tlavatlik távoli leszármazottai.

A Rmoahal-okhoz hasonlóan ennek az alfajnak is napvilágra kerültek a maradványai Közép Európa negyedkori kőzetrétegeiből, és a dolichocephalous-t avagy Cro-Magnon -i embert ezen alfaj átlagos példányának tekinthetjük az alfaj hanyatlásának idején, míg - Svájcban fellelt maradványaikból ítélve - a "tavi emberek" az alfaj egy korábbi, és nem egészen tiszta vérű ágának képviselői voltak. Az egyetlen ma élő népcsoport melyben a Tlavatlik még viszonylag tiszta vérű leszármazottait megtalálhatjuk, Dél Amerika egyes területeinek barna bőrű indiánjai, míg a burmai és sziámi őslakosok a Tlavatlik és az Ötödik (Árja) Gyökérfaj egyik alfajának keverékei.

A Tlavatlik körében tovább élt a Manu áhitatos tisztelete és imádatáta, de velük Adeptus tanítóik már megértették, hogy létezik egy magasztos, mindenek felett álló lény akinek jelképe a Nap. Így alakítottak ki egyfajta Nap-imádat kultuszt, amihez szentélyként dombok tetején, kör alakban felállított monolit kőtömbök szolgáltak. Ezeket úgy állították fel, hogy jelképezzék a Nap útját az égen az év folyamán, de egyben csillagászati megfigyelésekhez is használhassák őket. Ez utóbbihoz a kőtömböket úgy helyezték el, hogy ha a megfigyelő a főoltár mögött állt, akkor a téli napfordulókor a nap az egyik kőtömb felett kelt fel, majd az év haladtával a tavaszi napéjegyenlőség idején a sorban következő felett, és így tovább. A kőköröket távoli csillagképekkel kapcsolatban ennél összetettebb csillagászati megfigyelésekre is használták.

A Manu lehozott és testet öltetett a Tlavatlik között néhány a Hold Lánc D (a Hold) bolygójáról származó egyeddel, akik a Hold Lánc negyedik és ötödik körében érték el az egyéniesülést.

A művészeteket és a tudományokat a Tlavatlik is csak igen kezdetleges színvonalon művelték.

A harmadik atlantiszi alfaj: a Tolték

Ez az alfaj Atlantisz nyugati partvidékéről, valahol a az Északi szélesség 30. foka körzetéből indult útjára. Az e körüli területek, továbbá a nyugati partvidék nagyobbik része az ő fennhatóságuk alá tartozott. Később aztán még tovább terjeszkedtek, keresztülszelve az egész szárazföldet míg végül a keleti partvidéken levő fővárosukból a császár kis híján az egész akkori világra kiterjesztette uralmát.

Ezek az emberek élénk vöröses barna bőrűek voltak, vörösebbek, mint a Tlavatlik, már inkább réz-színűek. Az első három alfajt "vörös", a négy utánuk következőt pedig mint "sárga" fajokat szokás említeni.

A Toltékok felemelkedésük idején magas - jellemzően 2.5 méter körüli - termetűek voltak, ami később a ma közöttünk megszokott magasságra zsugorodott. A típus a megelőző két alfajjal összevetve jelentősen javult, vonásai jól formáltak és kiegyensúlyozottak voltak, meglehetősen hasonlóak az ókori görögökéhez.

Ez az alfaj hatalmas előrelépés volt, a legnagyszerűbb és leginkább uralomra termett az atlantiszi népek közül. Anyagi bőség és pompa közepette uralkodtak egész Atlantisz felett évezredeken át. Dominanciájuk és életerejük olyan fokú volt, hogy a későbbi alfajok embereinek a velük kötött vegyes házasságokból született gyermekei is gyakorlatilag Toltékok maradtak. Az az igazság, hogy még sok százezer évvel később is őket ismerhetjük fel a Mexikót és Perut nagyszerűen kormányzó uralkodókban (ám még jóval azelőtt, hogy leromlott utódaikat az északról betörő vad aztékok leigázták volna).

Kezdetben népük sok apró királyságra aprózódott szét, melyek állandó harcban álltak egymással, és a délen élő lemuriai-Rmoahal keverék néppel. Végül úgy egymillió évvel ezelőtt egy nagy háborút követően az elkülönült királyságok szövetséget kötöttek és egyesültek egy közös uralkodó vezetése alatt.

Ezen uralkodók sorában a második maga a Manu volt, aki ekkor lerakta az Arany Kapuk Városának alapjait is, az elsőt a később e nevet viselő városok hosszú sorában. Arról is gondoskodott, hogy ez idő tájt a Hold Lánc D bolygójáról származó, teljesen megformált kauzális testtel bíró egyedek is testet öltsenek.

Kiváló tulajdonságaiknak köszönhetően akkoriban a Toltékok voltak az uralkodó faj. Leigázták valamennyi népet, és uralmuk alá hajtották az egész ilágot. Az alacsonyabb osztályok viszont nem voltak tiszta Toltékok. Még magában az Arany Kapuk Városában is csak az arisztokrácia és a középosztály tagjai voltak tisztán Tolték származásúak, míg a többieknek változatos felmenőik voltak, általában a háborúk idején foglyul ejtett és elhurcolt, majd szolgasorba kényszerített nőktől és férfiaktól származtak.

Az Isteni dinasztia évezredek során át uralta Atlantisz nyugati területeinek szigeteit és a földrész déli részét egészen a keleti partvidékig. A megszokott rend szerint az uralkodó hatalmát fiának adta át, és ha erre szükség volt, a dinasztiát kiegészítették új tagokkal a Beavatottak Közösségéből.

Ez volt a Tolték uralkodók aranykora, az időszak, mikor a birodalmat az Okkult Hierarchiával összhangban kormányozták. A kormányzati rendszer ehhez illeszkedően mindenki számára előnyös volt. Virágzott a művészet és a tudomány is, ez utóbbi ráadásul az okkult tudás birtokában hallatlan eredményeket ért el. A vallásos érzület és rituálék ekkor még viszonylag tiszták voltak. Mindent figyelembe véve ez az időszak az atlantiszi civilizáció fénykora is volt. Mintegy 100 000 ilyen év eltelte után megkezdődött a hanyatlás. A császárnak alárendelt uralkodók némelyike, valamint a papok és a nép fiai közül is sokan személyes előnyökért - vagyon, befolyás megszerzése, ellenségeik megalázása és tönkretétele és általában a legkülönfélébb önző, ártó szándékú célok érdekében - felhasználni adottságaikat. Mindez végül az "boszorkányságban" csúcsosodott ki, és az Okkult Hierarchiával fenntartott kapcsolat megszakadásához vezetett.

A tudományos eredmények eme megszentségtelenítése, e tudásnak a fizikai világban önző célok érdekében történő, végül az "boszorkányságban" és "fekete művészetben" kiteljesedő felhasználása futótűz gyorsasággal terjedt. A magasabb rendű szellemi irányítás visszavonulásával a Negyedik Gyökérfaj emberében elsődleges szerepkört betölteni hivatott káma (vágy) összetevő egyre jobban eluralkodott.

Az északon uralkodó császár és a Beavatott papok már jó ideje tökéletesen tudatában voltak a közelgő katasztrófának. Ezért mindegyikük prófétai figyelmeztetéseket hirdetett, majd egy-egy kivándorlási hullám vezetőjévé vált. A későbbiek során az országok urai heves ellenérzéseket tápláltak e papok által szervezett kivándorlások iránt mert úgy vélték, ezeknek az a célja, hogy országaikat szegénységbe döntse, területeiket elnéptelenítse. Ezért végül már éjjelente kellett a hajókra felszállni.

Mintegy 800 000 éve jött el az első nagy katasztrófa ideje, ami a földrészt darabokra szaggatta. Szökőárak egész tartományokat söpörtek el és változtattak néptelen mocsárvidékké, még az Arany Kapuk Városa is elenyészett. A fekete uralkodó és dinasztiájának sorsa megpecsételtetett, és többé nem is tértek vissza.

Ez a kegyetlen lecke hatott, és a boszorkányság visszaszorult - egy időre. Mert mindezek ellenére általános igyekezetként fennmaradt a boszorkányságra való törekvés, ami idő haladtával egyre erősebbé vált.

A Toltékok fénykorának idején Atlantisz szárazföldje valószínűleg olyan sűrűn lakott lehetett, mint Anglia vagy Belgium, mivel a világ népessége akkoriban 2 milliárd körül mozgott, szemben a mai 1.2 - 1.5 milliárd 37 lélekkel.

Főként nyugati irányú hódításaiknak köszönhetően a Toltékok szétszóródtak és virágzó kultúrákat teremtettek a mai Dél- és Észak Amerika területein. A mintegy 14 000 évvel ezelőtti, az Inka uralkodók időszakában tündöklő Perui Birodalomra úgy tekinthetünk, mint az atlantiszi kontinens egykori Tolték birodalma aranykorának pontos, ám halovány mására.

A Toltékok legközelebbi ma élő rokonai Észak és Dél Amerika vörös bőrű indiánjai, de természetesen össze sem lehet hasonlítani őket a Tolték fénykor emberével.

A Toltékok adták az Egyiptom őslakóival elkeveredő, majd az országot befolyásuk alá vonó kivándorlók első hullámát. Mintegy 400 000 évvel ezelőtt - a saját hazájukban egyre terjedő "fekete művészet" térhódítása miatt - az addig elszigetelt és gyéren lakott - Egyiptom földjére vándorolt a Beavatottak Közösségének egy csoportja, és ott közel 200 000 éven át végezte munkáját.

Körülbelül 210 000 évvel ezelőtt az Okkult Közösség megalapította Egyiptom első Isteni Dinasztiáját és a birodalmat, majd ennek kezdeti lépéseként behívta a telepesek első nagy csoportját.

Ettől kezdve úgy 200 000 évvel ezelőttig épült meg a két nagy Gizehi piramis, amiket egyrészt állandó beavatási helyszínként és kincstárként használtak, továbbá szentélyként is bizonyos talizmánok őrzéséhez, amelyeknek erejére az országnak a Beavatottak által tudott, hamarosan bekövetkező víz alá merülése idején lesz szükség.

Joggal feltételezhető, hogy a Nagy Piramis hatalmas kőtömbjeinek mozgatásához és helyre emeléséhez okkult erőket használtak fel. Sok ezer évvel később Kheopsz rávésette a nevét az egyik piramisra.

Körülbelül 200 000 évvel ezelőtt Egyiptom víz alá merült, és hosszú ideig tenger borította. Mikor aztán újra kiemelkedett a vízből, egykor Abesszínia hegyei közé menekült régi lakóinak leszármazottai népesítették be, és érkeztek új atlantiszi telepesek is az akkori világ különböző vidékeiről. A betelepülők jelentős részét a hatodik (Akkád) alfajból származók adták, és ez sokban hozzájárult az egyiptomi típus átformálásához. Ez volt Egyiptom második Isteni Dinasztiájának időszaka, melyben az uralkodók ismét a Beavatottak Közösségének Adeptusai közül kerültek ki.

A fekete mágia terjedése végül elvezetett a Kr.e. 200 000 körül bekövetkezett második nagy katasztrófához, és a hatalmas kontinens két földdarabbá, Daitya és Ruta szigetévé zsugorodott.

Az ezt követő 100 000 évben Atlantisz virágzásnak indult, és népei lenyűgöző, ám végletekig fényűző civilizációkat építettek fel. A főváros újra az Arany Kapuk Városa volt, és Ruta szigetének nagy részén ismét a Tolték uralkodóház gyakorolta a hatalmat, melynek tagjait szintén megfertőzte a fekete mágia.

Posidonis népessége vegyes volt, két királyság és egy kis köztársaság osztozott a sziget területén, amelynek északi részén egy Beavatott király uralkodott. Az egykori örökösödésen alapuló uralkodó-kiválasztást a sziget déli részén is felváltotta az emberek általi választás. A kizárólagos fajú dinasztiák napja leáldozott ugyan, de királyok ereikben Tolték vérrel azért időről időre még mindig hatalomra kerültek mind az északi, mind a déli részen, ámbár a déli királyság folyamatosan növelte területét az északiak rovására.

Az atlantiszi civilizáció

A kormányzati rendszer egyeduralmon alapult, és az Isten Királyok vezetése alatt az emberek semmilyen más rendszer alatt nem lehettek volna ennél boldogabbak. E rendszert nem egy szűk csoport alakította ki saját előnyeit szem előtt tartva, hanem a bölcsek, mégpedig úgy, hogy mindenki legnagyobb hasznára lehessen. Ezért a társadalmi jólét mérhetetlenül magasabb szinten állott, mint a mai modern civilizációk esetében. A tartományok kormányzói felelősek voltak tartományuk lakóinak jólétéért, boldogságáért, a bűnözést és éhezést pedig az ő hanyagságuk vagy alkalmatlanságuk jeleként értékelték. Az irányítókat főként a magasabb társadalmi osztályok tagjaiból választották, ám nem a származás, hanem a rátermettség számított a kiválasztáskor. Az állami hivatalok betöltésében mit sem számított, hogy nő vagy férfi volt valaki.

Ismerték és művelték a zenét, de nagyon kezdetleges szinten, és a hangszerek is primitívek voltak. Minden atlantiszi kedvelte a színeket, és házaikat kívül belül élénk színekkel ékítették. És bár készültek bizonyos fajta rajzok és festett képek, de a festészet mint művészeti ág soha nem fejlődött ki igazán. A szobrászatot viszont széles körben művelték és e művészet magas szintre fejlődött.

Elterjedt szokássá vált, hogy aki csak megengedhette magának, felállíttassa saját képmását valamelyik templomban. Ezek többnyire fából vagy kemény, fekete bazalthoz hasonló kőből faragott szobrok voltak, de előfordult sárgarézből, aranyból vagy ezüstből készült is. Az eredmény elég jól hasonlított a modellhez, sőt néha megdöbbentő hasonlatosságot ért el.

A legszélesebb tömegekhez eljutó művészeti ág az építészet volt, épületeik arányaikban erőteljesek, óriási méretűek voltak. A házakat még a városokban is egymástól elkülönítve építették, vagy legfeljebb úgy, hogy négy háztömb közrefogott egy központi udvart, melynek közepén szökőkút állt.

A tolték házak sajátos jegye volt az épület valamelyik sarkán, vagy valamelyik háztömb közepéből a magasba szökő torony. Felső szintjeire egy a tornyon kívül épült csigalépcsőn lehetett feljutni, és felül hegyes kupola zárta le azt. Ezeket a tornyokat gyakran csillagászati megfigyelőpontként is használták.

Egyes házakat faragásokkal, freskókkal vagy festett mintázatokkal díszítettek. Az ablakokat üveghez hasonló de annál kevésbé átlátszó anyaggal fedték be. A belső terekben használtak ugyan bútorokat, ám ezek nem voltak különösebben kidolgozott darabok. Ettől függetlenül az emberek sajátos, de kifinomultan civilizált módon éltek.

A templomok óriási csarnokok voltak, még az egyiptomiaknál is hatalmasabbak. A mennyezetet négyszög vagy ritkábban kör keresztmetszetű oszlopok tartották. A romlás időszakában az oldalhajókat számtalan kis kápolna szegélyezte, bennük a fontosabb személyek szobraival, és az e célra szerződtetett papok szertartásos imádattal illették ezeket a képmásokat. A templomoknak is megvolt a maguk tornya és kupolája, melyeket rituális Nap-imádatra és csillagászati megfigyelésekre használtak.

A templomok belső tere arany berakásokkal, sőt néha teljes egészében arany vagy egyéb nemesfém burkolattal volt díszítve. Ezek a fémek olyan magánvállalkozásoktól származtak, ahol az alkímiával foglalkozókat alkalmazták. Mivel az aranyat többre tartották az ezüstnél, az előbbit sokkal nagyobb mennyiségben állították elő. Díszítésre és háztartási eszközök anyagaként aranyat, ezüstöt és sárgarezet használtak leginkább. A ceremóniákon kizárólag látványosság céljára szolgáló páncél öltözeteket is csodálatos gazdagon díszítették nemesfém berakásokkal, gyakran az egész páncélzatot nemesfémből verték. Arany sisakok, mellvértek, lábszárvédők csillogtak a harsogó - élénkvörös, narancssárga és ragyogó bíbor - színű zubbonyok és harisnyák felett.

Úgy 800 000 évvel ezelőttig a tolték nyelv általánosan ismert és használt volt, bár távoli vidékeken a Rmoahal és Tlavatli nyelv beszéd formájában továbbra is fennmaradt. Minden atlantiszi nyelv ragozást használt. A tolték nyelv túlélte a sok évezredet, a perui és mexikói idők csekély módosításaitól eltekintve viszonylag tiszta formájában fennmaradt.

Minden iskolát az állam alapított és az oktatásban kötelező volt részt venni, de a paraszti vagy kézműves munkát végzők számára az olvasás és írás elsajátítását nem tekintették szükségesnek. A rátermettnek talált gyermekeket 12 éves korban magasabb iskolába íratták, ahol egyéni képességeiknek megfelelően a mezőgazdaság, gépészet, halászat, vadászat, stb. területéhez tartozó ismereteket tanítottak nekik. A növények jellemzőivel és gyógyító tulajdonságaikkal foglakozó tantárgyat rendkívül fontosnak ítélték. Nem léteztek a szó mai értelmében vett orvosok, ehelyett minden ember tudott valamennyit az orvosságokról és a magnetikus gyógyításról.

Kémiát, matematikát és csillagászatot is tanítottak, ám ezek oktatásának elsődleges célja a tanuló pszichikus képességeinek fejlesztése és a természet rejtett erőinek megismertetése volt.

Ebbe a tárgykörbe tartozott a növények, fémek és drágakövek okkult jellemzőinek megismertetése is, csakúgy mint a kémiai elemek átalakítása alkímia segítségével.

Az atlantiszi embereknek nem volt absztrakciós készségük, így nem voltak képesek meglátni a jelenségek általános jellemzőit sem. Példának okáért nem volt szorzótáblájuk sem, és az aritmetika az ő számukra valami mágikus dolog volt, amiben a gyerekeknek körülményes szabályrendszereket kellett megtanulni anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben felfogták volna, hogy az egész mire való. Ez számukra azt jelentette, hogy négy csoport (értsd: összeadás, kivonás, szorzás, osztás) rejtélyes szabályt kellett bebiflázniuk 1-től 10-ig minden számhoz.

A gyakorlatban viszont a legtöbb számításhoz abakuszt, vagy a japánok és kínaiak által használthoz hasonló számoló keretet hívtak segítségül.

Ugyanakkor az atlantisziak nagyon értettek a tények, adatok összegyüjtéséhez, és bámulatos memóriájuk volt.

A tisztánlátás gyakori képesség volt, és ez lehetővé tette számukra a természet ma legtöbbünk számára rejtett működésének megfigyelését. Ezért aztán a tudomány szédítő magasságokig hatolhatott és vívmányait elterjedten alkalmazták is úgy a hétköznapok hasznára mint a művészetek céljaira.

Olyan ismereteik voltak a természet erőiről, amik mára már elvesztek. Ezen erők egyikét használták mind léghajók és vízi járművek hajtására, egy másik segítségével a gravitáció vonzását taszítóerővé változtatták, amivel aztán gigantikus kőtömböket játszi könnyedséggel emeltek óriási magasságokig. Ezen erők közül a finomabbak nem gépeken, hanem az emberi test alaposan megismert, következetesen fejlesztett képességeit és működését felhasználva az akaraterőn keresztül hatottak.

A mezőgazdaságnak igen nagy figyelmet szenteltek, és komoly kísérleteket végeztek mind a növények mind az állatok keresztezése terén. A búzát például földi eredetű fűfélékkel keresztezve létrehozták a zabot és egyéb mai gabonaféléket. Már nem voltak ilyen sikeresek azok a próbálkozások, melyeknek eredményeként a méhekből darazsak, a hangyákból pedig termeszek születtek. Egy hosszúkás, maggal teli, alig valami hússal rendelkező dinnyeféléből ők nemesítették a banánt.

A háziállataik között voltak apró tapírhoz hasonló, gyökereken, zöldféléken vagy bármi egyéb útjukba kerülő dolgon megélő állatok, amik így nagyon hasonlóak voltak a mai sertésekhez. Voltak továbbá nagy testű macskaszerű, valamint farkashoz hasonló állataik, ez utóbbiak a mai kutyák elődei. Kordéikat a mai tevékhez hasonló állatokkal húzatták, valószínűleg ezeknek a késői leszármazottai a mai perui lámák. A települések körüli dombokon pedig az ír jávorantilop őse kóborolt még félvad állapotban, de azért már emberi felügyelet alatt.

A különböző állatfajták keresztezését és tenyésztését színes fényekkel és mesterséges fűtéssel segítették elő. Elsősorban kétéltűekkel és hüllőkkel kísérleteztek, mert ezek már többé-kevésbé befejezték fejlődési útjukat és közel álltak a fejlettebb madár vagy emlős forma felöltéséhez. Mivel minden típus továbbfejlődése Tőle ered, a Manuval szoros együttműködésben megformálták a háziállatokat, így például a lovat. Ám az Aranykor végeztével, mikor beköszöntött a viszály és háborúskodás kora és az emberek elkezdték egymást prédálni, az állatok megfelelő gondoskodás híján az emberekhez hasonlóan egymást kezdték pusztítani. Némelyiket közülük éppen az emberek tanították meg vadászni - így alakult ki az egykori félig háziasított macskaféléből a mai jaguár és párduc. Úgy látszik, az oroszlán nem vérengző fenevad, hanem kocsik húzására szánt erőteljes segítőtársa lett volna az embernek, ha azok hűen elvégezték volna a feladatot, amit a Manutól kaptak. Az az igazság, hogy ha az emberek elvégezték volna minden ilyen feladatukat, akkor nagyon is elképzelhető, hogy ma már talán nem is léteznének húsevő emlősállatok.

A parkerdőkkel övezett Arany Kapuk Városa a keleti parton, az Egyenlítőtől 15 fokra északra feküdt, és a város körüli ligetekben szétszórva álltak a tehetősebb osztályok udvarházai. Nyugat felé egy hegyvonulat látszott, a város vizét onnan nyerték. A város egy körülbelül 150 méterrel a környező síkság fölé magasodó domb oldalára épült. A domb tetején az uralkodó palotája állt annak kertjeivel, melynek közepén vízforrás tört fel, ami ellátta a palotát és a kerteket, majd négy irányban alázuhogott egy az egész területet körülvevő csatornába.

A várost így felosztó három övezet közül a legfelsőben egy körkörös versenypálya és közparkok kaptak helyet, valamint itt álltak az udvari hivatalnokok házai és az ún. "Idegenek Háza". Ez utóbbit az átutazó idegenek számára építették, akik a Kormány vendégeiként addig maradtak, ameddig kedvük tartotta

A további két övezetben a város lakóinak kertes házai és a különböző templomok álltak.

A Toltékok fénykorában nem létezett a szó valódi értelmében vett szegénység, mert még a házi szolgálatra alkalmazott rabszolgák is jól öltözöttek és jól tápláltak voltak. De azért akadtak viszonylag szegényesebb házak az alsó övezet északi részén, valamint a legkülső csatorna és a tenger közé eső területen, ahol az emberek főleg hajózással foglalkoztak és házaik egymáshoz jóval közelebb épültek.

Fénykorának delén az Arany Kapuk Városának több mint 2 millió lakója volt, és csodás vízellátása miatt (ami egyébként nagyszerűbb volt, mint bármi hasonló, amit az azóta eltelt korszakban építeni megkíséreltek) úgy is ismerték, mint a Vizek Városát. A vizet nyugati irányból, egy körülbelül 800 méterrel a tenger szintje felett elterülő tóból nyerték, amit egy ovális, 15 x 9 méter keresztmetszetű föld alatti vízvezetéken vittek egy szív alakú, óriási, mélyen a palota alatt levő víztározóba. Innen mintegy 150 méter mély, merőlegesen lefelé a sziklába vájt kürtőn át tört a felszínre a víz a palota kertjében. A központi víztározóból még további vezetékek is kiágaztak a város különböző részei felé, hogy ivóvizet szolgáltassanak és táplálják a szökőkutakat. Az egyes részek ellátását szelepekkel szabályozták.

Képességeik egy komoly hiányossága a vallás terén mutatkozik meg, amit az egyiptomiak e korszakból örököltek. Nevet adtak szinte minden elemi eszenciának és természet szellemnek, és mindegyikhez tartozott egy annak szóló varázsige is, amivel irányítani tudták. Ezeket mindig alaposan megtanulták, de soha nem jöttek rá, hogy a varázsige mögött minden esetben az emberi akarat munkál, ami ugyanolyan jól működhetne bármiféle varázsige nélkül is. A Halottak Könyve sok ilyet tartalmaz, ezekből csak azokat helyezték el egy-egy halott mellé a sírban, amikről úgy gondolták, hogy az illetőnek majd szüksége lesz rá.

A többnejűség különböző időszakokban valamennyi alfaj körében elterjedt volt. A Toltékok köreiben a törvény két feleséget engedélyezett, de az egy feleség igen szokatlan dolog volt. A nőket minden tekintetben a férfiakkal egyenrangúnak tartották, és a vril erő használatában sok nő túltett a férfiakon. A nemeket az oktatásban sem választották szét, a nők még a kormányzatban is szerepet vállaltak, akár mint az Adeptus Uralkodó helyi képviselői is.

Vékony, porcelánfehér felületű fémlemezekre írtak, melyeket úgy sokszorosítottak, hogy egy még üres fémlemezt valamilyen folyadékba merítették, majd az eredeti írott példányra fektették.

Az Adeptus királyok és uralkodók, valamint a beavatott papok kivétel nélkül vegetáriánusok voltak, az udvari tisztségviselők némelyike azonban titokban evett húsételeket.

Egy időben valami rendkívül erős erjesztett italt is elterjedten fogyasztottak, de ezt később törvénnyel betiltották.

A Rmoahal-ok és Tlavatlik kardokat, lándzsákat, íjat és nyilat használtak a hosszú szőrű, gyapjas mamutok, az elefántok és vízilovak vadászatához. Abban az időben az élővilág bővelkedett erszényesekben, valamint félig hüllő - félig emlős, illetve félig hüllő - félig madár állatokban.

A későbbi időszakokban a robbanóanyagok előállítását a tökéletességig fejlesztették. Voltak ütésre robbanók és használtak időzített robbanószerkezeteket is, de a pusztítást nem a lövedék becsapódása okozta, hanem valamilyen mérges gáz képződése. E pusztító eszközöknek olyan erőteljes volt a hatása, hogy egész harcoló századokat pusztítottak el mérges gázzal töltött bombákkal, amit valami hajítógéppel föléjük dobtak.

Voltak továbbá lángoló végű nyilak kötegeit kilövő, és még sok más fegyverük is - ezeket olyan emberek alkották meg, akik nagy jártasságra tettek szert a tudományok magasabb régióiban. A hinduk ősi könyveiben sok ilyennek a leírása megtalálható, amikről azt állítják, hogy valami magasabb rendű Lénytől eredtek. Az elkészítésükhöz szükséges tudást soha nem tették közkinccsé.

A Toltékok idején, egy Adeptus császár uralkodása alatt kialakult egy beavatott papi rend, ami nagy számú okkult tudással bíró Testvért tömörített, és akik ekkor megkezdték a haladást az okkultizmus Ösvényén. Természetesen számuk viszonylag igen csekély volt, és szellemi fejlettség tekintetében a népesség nagy tömegei messze elmaradtak tőlük. A Nap-imádatot vették fel, és a spirituális beállítottságú emberek számára a Nap jelkép volt, ám a tudatlan tömegek nem láttak mást, csak a jelkép külsőségeit. Fenséges templomokat emeltek Atlantisz-szerte a Nap- és Tűz-imádat vallásai számára, de a legtöbb ilyen templom az Arany Kapuk Városában épült. Az Istenségnek nem volt szabad semmilyen képmását felállítani, kivéve az egyetlen elfogadhatónak tartott Napkorongot, amit legtöbbször úgy helyeztek el, hogy a tavaszi napéjegyenlőség vagy a nyári napforduló napján ezek fogják fel a kelő nap első sugarait.

Ez a rendszer a japán Shinto vallásban még ma is megtalálható, bár Atlantisz lenyűgöző templomait a Shinto templomok remekművű, de minden faragást, festést vagy bármiféle díszítést nélkülöző famunkái váltották fel.

A későbbi korszakokban az emberi őstípus képmását helyezték el a templomokban, és ezt mint az Istenség legmagasabb rendű megjelenését imádták.

Mostanra a tanulmányozó már tisztában kell legyen azzal, hogy az Atlantiszi Gyökérfaj a negyedik lévén, egyben a közép- vagy fordulópontot is jelenti a szellem anyagba történő alámerüléséből és kiemelkedéséből álló ciklusában. Továbbá azzal is, hogy a Káma avagy az ember vágy természete e negyedik gyökérfaj idején éri el kiteljesedését. Ebből eredően azt láttuk, hogy a Káma eredményeként eluralkodtak az alantas, állatias vágyak és kegyetlen szenvedélyek, miközben a már csírázó elme vagy Manasz pusztán eme érzéki vágyak minél rafináltabb kielégítését szolgálta.

Mindezeken túl a magasabb rendű dolgok iránti érzékenységüket az anyagba alászállás még nem tompította el egészen, így az előbb leírt visszataszító tulajdonságok még figyelemre méltó pszichikus képességekkel és istenekhez méltó intuícióval párosultak.

A fejlett keveseket leszámítva nem rendelkeztek az elvont gondolkodás képességével, de a tárgyi valóság tekintetében az elméjük kitűnően működött. Így aztán a mindennapi élet vonatkozásában magas fejlettségre tettek szert, különösen ha pszichikus képességeiket is felhasználták céljaik érdekében.

Természetesen lassanként e pszichikus képességek elhalványultak, az emberek mélyre süllyedtek az önzés és materializmus ingoványába.