Érzések, gondolatok, élmények és a Halál
ßłithe 2007.09.21. 00:52
(Cikk)
Kis lelkizés... Remélem felfedeztek majd benne valami olyan gondolatot, ami majd továbbvisz titeket :)... Egyébként, egy olyan emlékről írok itt, amit a mai napig nem tudtam még feldolgozni. Azért mondom el nektek, hogy ti hátha tanultok az én hibámból.
Vannak emberek, akik néhány érzést igazán könnyen meg tudnak fogalmazni - s vannak olyanok, akik pont ezt a néhányat sehogyse. Mégis, nekem egy kérdést kellene valahogy megválaszolnom; Mi a szép a Halálban?
Semmi? Vagy minden? Az emlékek? Vajon, miért van az, hogyha egy elvesztettre gondolsz, akkor soha nem a legutolsó emlék jut eszedbe? Talán, mert még lesz hozzá kapcsolódó emléked? Amikor őt idézed? Vagy fogsz valakivel találkozni, aki olyan lesz mint Ő? Majdnem olyan? Vagy csak meglátsz valakit az utcán, s azt kérdezed "Miért pont Ő? Miért nem ez az ember?" Vagy miért van az, ha Rá gondolunk, akkor talán rögtön nem is az arca, a mimikája ugrik be? Miért jut ekkor eszünkbe egy illat, egy hang? Miért látjuk magunkat, de nem halljuk, ahogy olvasunk fel? Látjuk a lapot, de a betüket már nem?
Néha hátradőlök, s az jut eszembe, hogy mi lesz akkor, ha többet nem fog eszembejutni az arca? Az ágyam mellett őrzöm a fényképét - szinte az egyetlent. Elment, s itthagyott. Nem búcsúzott el senkitől se. S ez a kép... olyan régi... Hány éves is? Elgondolkodva rajta azt saccolom, hogy úgy 7 éve készülhetett. Mégis, ott ugyanolyan büszkélt ült a roskatag széken, mint otthon, nálluk, az aranyszövetes karosszéken. A büszkeség áradt a jelleméből, akkor is, ha hamuként létezett az urnában. A temetés, mintha pillatok alatt telt volna el - pedig nem. Emlékszem a misére is... A hideg templomban ültünk. De nem túl sokan - nem rendes mise volt ez. Csak ültem ott, a kezembe nyomott gyász zsebkendőt néztem. Minek ez nekem? Ettől lenne őszinte az érzésem? Ez jelenti azt, hogy mennyire fáj, hogy elveszítettem? Nem. Ez egy rongy. Egy undorító rongy, semmi több. Ez nem az őszinteség jele. Ez a mocskos rongy nem érhet többet, mint a táskámban lapuló papírzsebkendő. Mégis tartottam. Pedig legszívesebben ledobtam volna a hideg kőpadlóra...
Valamelyik nap pakoltam a szekrényemben. Akkor került kezembe ismét e "becses" rongy. Eltettem. Emlékbe - talán. Magam sem tudom már, hogy miért. Egy percre kivettem, magamhoz szorítottam, majd visszavágtam a szekrénybe. Így könnyebb volt.
Ismét eszembe jutottak az emlékek. A dívány, melyre ha ráül az ember, egyetlen rossz rugója feljajdúl. Mintha a bánatot előre zengené. Egy időben mókás volt erre a rugóra ülni. Mostmár kerülöm. Nem akarom a nyikorgását újrahallani. Már nem lenne mókás. Már szomorú lenne. Mert a rugó jajdulása már a szívemé is.
Nyálasat írnék? Minden bizonnyal. Minden bizonnyal rossz szavakat használok. Valójában próbálok érzésekről beszélni. Érzésekről és emlékekről.
Mióta a temetés megtörtént, volt néhány boldog pillanatom. E boldog pillanatok gyorsan el is röppentek, s mikor magányomban ismét felidéztem őket, ismét eszembe jutott a szörnyű nap. Régen éreztem olyan jól magam a családommal. Egész nap nevettünk és mókáztuk. Gyerek-nap volt. Hosszú idő óta az első, amit ajándék nélkül "ünnepeltünk". E gyerek napon nem kaptunk se csokit, se semmit. Csak egy szörnyű emléket. Mert emlékszem, épp egy filmet néztünk, s azon nevettünk, mikor megszólalt a telefon "Nem tudom felkelteni! Nem tudom felkelteni!" majd a szüleim elrohantak. Én pedig egyedül maradtam a TV előtt, s csak néztem a vígjátékot. Hirtelen undorodtam tőlle. Hamar ki is kapcsoltam, felmentem a szobámba, s gépezni kezdtem... Másnap vasárnap volt.
Korán keltem, keveset aludtam az éjjel. Amint kinyitottam a szemem, ismét a gép elé ültem, majd egy RPG játékkal kezdtem el játszani, s épp fórumjátékot játszva próbáltam elterelni a gondolataim, amikor a szüleim ismét megjelentek. Tovább ütögettem a billentyűket. Beszélni akartak velem, itt álltak mellettem, én pedig... Tovább gépeltem, mintha nem akarnék a valósággal szembenézni, mintha le akarnék mindent tagadni, mintha azt mondanám, hogy "Nem. Mindez csak fikció. Nem létezik. Semmi sem létezik. Senki nem halt meg. Senki nem is létezik. Minden csak fikció. Én is, te is, mindenki. Mindenki fikció..." mégis. Apám mintha ki akart volna ragadni e gondolatok áradatából - úgy, ahogy a fulldoklót rántják ki a vízből; megfogta a vállam, hátrahúzott. Nem. Nem akartam. Talán küzdöttem is ellene, már nem emlékszem.
"Nincs többé" - végzetes szavaik. Az elmúlásról szólnak, s a végtelen hiányt készítik elő. Azt jelentik, hogy nincs többé valami, amire még szükségünk van; nincs több fa, nincs több levegő, nincs több kenyér. Végtelen hiányt fogsz szenvedni abból, ami "nincs többé". Mert nem fog többé megjelenni.
Rég írtam ilyen hihetetlen gyorsan. Egyszer már írtam erről - igaz, akkor egy verset. De mégis, azóta beszélni se beszéltem e dologról, írni meg végképp nem. Most mégis megtettem. S ahogy ezt tettem, egyre gyorsabban s gyorsabban írtam. Pedig már több mint fél órája írok. Mégis, folyamatosan. A gondolataim annyira kikívánkoznak, hogy ahhoz idő se kell. Mintha, a kezem önálló életre kelt... Talán így kell lennie.
Egy filmet néztem. "Az évszázad gyermekei". Érdekes film. Két szerelmes íróról szól. A végén, mikor minden jóra fordulhatott volna, a férfi meghal - halála előtt összevesztek, bár "örökké szerették egymást", s vonzalmuk sem lankadt. Mégis, a család néha kegyetlen, így soha nem kaphatta meg a nő utolsó leveleit, melyben őszintén ír szerelméről, s arról, hogy mennyire sajnálja a dolgot. Pedig a férfinek kellett volna sajnálnia... Nekem sem esett volna jól, ha valaki azt mondja "Útszéli vagy, s a modorod is, akárcsak a regényeid!". Jómagam megbocsájtottam volna, ha csak engem szidalmaz, de hogy írásaim bárki szidja... Azt soha nem bocsájtanám meg. Nincs olyan, hogy rossz írás - s erre Ő tanított meg. Ezt nagyapámtól tudom. Bár Ő nem így mondta, tudom, hogy el akarta ezt mondani; annyi könyve volt, mint egy könyvtárnak - s volt, amelyet többször is kiolvasott.
Sajnos nem tudom hogy lezárni gondolataim. Mit is mondhatnék? Sok sikert mindenkinek? Olvassatok sokat? Nézzetek életrajzi filmeket, mert sok érdekesség hangzik el benne? Vagy őrizd szeretteid emlékét örökre? Inkább mindet mondom :). Így talán teljesebb a kép. Köszönöm annak, aki elolvasta!
ßłithe
|