H.P. Lovecraft - Álmok a boszorkánykonyhában
Beküldte: TPéter 2007.09.20. 20:57
Álmok a boszorkánykonyhában
Hogy az ámok hozta-e a lázat, vagy a láz az ámokat, azt nem tudta Walter Gilman. Az egész mögöttt az a sötét rettegés gunnyasztott, amelytől fekélyes volt az ódon város meg az istentől elrugaszkodottan áporodó, oromtetős manzárdszoba, ahol írt és tanult, számokkal meg képletekkel viaskodott, amikor éppen nem hánykolódott a hitvány vaságyon. Hallása természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett, a kandallópárkányon az olcsó órát rég leállította, mert ketyegése ágyúzásként dübörgött fülében. Éjszakánként elég volt a kinti fekete város alattomos fészkelődése, a patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban, a vén ház titkos ácsolatának roppanásai, hogy úgy érezze, ördögök lakodalmaznak dobhártyarepesztő ricsajjal. A sötétség zsongott a megmagyarázhatatlan hangoktól - o mégis attól reszketett néha, nehogy elnémuljanak, és neki meg kelljen hallania a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést. Arkham legendáktól kísértett városában történt, hol változatlanul bújnak össze a roskatagon düledező manzárdok, melyek fölött a padlásokon boszorkányok rejtőztek a király emberei elől a tartomány régi, sötét napjaiban. De még ebben a váróban se akadt vérfagyasztóbb emlékezetű hely, mint ez a manzárdszoba, mely Gilmannek tartott födelet - mert ugyanez a ház és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen érthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcbol. 1692-ben esett - a porkoláb megbolondult, apró, szorös, fehér agyarú valamirol makogott, mely Keziah cellájából nyargalt volna elo; és még maga Cotton Mather se tudta mivel magyarázni a szürke kofalra néminemu ragadós piros lével odamázolt szögeket és kanyarokat. Lehet, hogy Gilmannek nem lett volna szabad olyan keményen tanulnia. A nem euklideszi geometria és a kvantumfizika egymagában is megvisel bármely agyvelőt, de ha valaki még össze is keveri őket a néprajzzal, úgy próbál sokdimenziós fura hátteret kerekíteni rémmesék iszonyú sejtetései és a kandalló mellett suttogott zagyva mendemondák mögé, az aligha remélheti, hogy megússza szellemi túlfeszültség nélkül. Gilman Haverhill-bol jött, de csak az arkhami egyetemen kezdte összefüggésbe hozni a matematikát az ó varázsolások lidérces legendáival. A vén város levegője valamely titokzatos módon hatott a képzeletére. A Miskatonic professzorai nógatták, hogy vegye lazábbra, és több téren is tudatosan megrövidítették tananyagát. Sőt eltanácsolták az egyetemi könyvtár egyik zugában kulcs és lakat alatt őrzött, tilalmas titkokat taglaló gyanús régi fóliánsoktól is. Csakhogy elkéstek az elővigyázattal, mert Gilman már tudomást szerzett Abdul Alhazred félelmetes Necronomiconjának rettentő sejtelmeiről, a töredékes Eibon könyvéről, von Junzt betiltott Unaussprechlichen Kultenjérol, és összekapcsolta őket a tér tulajdonságainak, az ismert és ismeretlen dimenziók viszonyának elvont képleteivel. Tudta, hogy az egykori Boszorkányházban van a szobája - hiszen épp ezért vette bérbe. Essex megye levéltára sok feljegyzést őriz Keziah Mason peréről, kínzásokkal kicsikart vallomásáról a törvényszék előtt, mely utóbbi egészen eszeveszett elragadtatást lobbantott Gilmanben. Keziah vonalakat és görbéket emlegetett Hathirne bírónak, amelyekkel kitűzhető a falakon túli másik dimenzióba vezető út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket sűrűn használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér kő sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberről, esküjéről és arról, hogy új titkos nevén o most Nahabnak hívatik. Aztán fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat és eltűnt. Gilman sajátos dolgokat feltételezett Keziahról, és különös borzongás fogta el, hallván, hogy a boszorkány háza több mint kétszázharmincöt év után még mindig áll. Amikor hírét vette, mit sugdosnak az arkhamiak a hajdani otthonában és a szűk utcákon osonó Keziahról, az itt és más házakban alvó személyeken talált, csorba emberi fogak hagyta harapásokról, a május első napja és mindenszentek táján felhangzó gyereksírásról, a bűzről, mely e rettegett idoszakok után árad az ócska padlásról, a korhatag épületben meg a városban settenkedo, éles fogú, szorös kis lényrol, amely a hajnal elotti legsötétebb órákban szokta kíváncsian szaglászni az embereket, elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de o ott fog lakni. Nem volt nehéz, mert a réges-rég bérleménnyé alakított ház rossz hírben állt, alig lehetett lakót találni olcsó, bútorozott szobáiba. Gilman maga se tudta, mit vár, o csak azt tudta, hogy ott akar lenni, ahol a XVII. században egy közönséges vénasszony valamilyen körülmény folytán a matematika oly mélysé geibe pillanthatott le, többé-kevésbé váratlanul, ameddig talán még Planck, Heinsenberg, Einstein és De Sitter sem jutottak el legmodernebb kutatásaik során. Minden hozzáférheto helyen, ahol csak levált a tapéta, végigbogarászta a deszkát és a gipszet a titokzatos rajzok után, és egy héten belül sikerü lt megkapnia a keleti manzárdszobát, ahol állítólag Keziah uzte vajákolásait. Üresen állt osidok óta - soha, senki nem akart itt lakni -, a lengyel háziúr mégis kelletlenül adta bérbe. Amíg lázba nem esett, mégse történt semmi Gilmannel. Semmiféle kísérteties Keziah nem röpködött a komor folyosókon és a szobákban, semmilyen szaglászó szorös lényecske nem lopódzott föl a vészjósló kakasülore, és hiába kereste lankadatlanul, csak nem találta a boszorkány varázsigéit. Néha csatangolt áporodottan buzlo, kövezetlen mellékutcák árnyas labirintusában, ahol ismeretlen korú, baljós, barna házak doltek egymásnak, és bámultak gúnyosan keskeny kis ablakszemeikkel. Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha, és a felszín mögött mé g mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem pusztult el mindenestül a szörnyu múlt - legalábbis nem itt, a legsötétebb, legszukebb és legszövevényesebb sikátorokban. Kétszer is átevezett a folyó rossz híru szigetére, és lerajzolta, milyen szögekben állnak a homályos eredetu, idotlen idok óta itt sorjázó, mohos szürke kövek. Gilman szobája tágas volt, ámde furcsán szabálytalan alakú: túlsótól innenso végéig az északi fal észrevehetoen befelé dolt, az alacsony mennyezet pedig enyhén lejtett ugyanebbe az irányba. Egy tátongó és néhány betömött patkánylyukon kívül nem volt felfedezheto semmiféle átjáró - vagy arra utaló nyom - a ferde szobafal és a ház meroleges északi frontja által határolt térbe, noha kívülrol nézve látni lehetett egy ablakot, melyet réges-rég deszkázhattak be. Ugyancsak hozzáférhetetlen volt a mennyezet fölötti, minden bizonnyal lejto padlástér. Amikor Gilmar létrán fölkapaszkodott a ház többi részét lezáró, pókbeszotte vízszintes padlásra, megtalálta egy hajdani ajtó nyomait, melyet szorosan eltorlaszoltak vastag deszkákkal, és még meg is erosítettek a gyarmati asztalosok használta zömök ékekkel. De bármennyit gyozködte is a flegmatikus háziurat, nem tudta rávenni, hogy beengedje vizsgálódni valamelyik lezárt térbe. Idő múltával egyre jobban megszállottja lett szobája szabálytalan falának és mennyezetének; kezdett matematikai jelentést tulajdonítani a furcsa szögeknek, melyek mintha sugallatos támpontokat adtak volna rendeltetésüket illetoen. A vén Keziahnak, tépelodött Gilman, kiváló oka lehetett e sajátos dölésszögu szobában lakni; vagy nem azt vallotta-e, hogy bizonyos szögek segítségével lehet átlépni az általunk ismert tér határát? Érdeklodése fokozatosan elfordult a ferde felületek mögött rejtezo urtol, mert most már úgy tunt neki, hogy e síkok rendeltetését az o oldalán kell keresnie. Az enyhe idegláz és az álmok február elején kezdodtek. Egy ido óta Gilmanre sajátos, mondhatni, delejes hatást gyakoroltak szobája különös szögletei; ahogy haladt elore a zord tél, úgy bámult o mindinkább lenyugözve a sarokba, hol a bedolo fal és a lehajló plafon találkozott. Akkoriban már komolyan aggasztotta, hogy képtelen tanulmányaira összpontosítani, és betegesen rettegett a félévi vizsgáktól. Nem kevésbé idegesítette agyonfinomult hallása. Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból érkezo, a meghallhatóság peremén repeso más hangoknak az örökös, iszonytató sejtelme. Ami a valódi lármát illeti, az ócska válaszfalakban nyüzsgo patkányok voltak a legrosszabbak. Idonként mintha szántszándékkal kapirgáltak volna. Amikor az északi fal mögött hemzsegtek, úgy rémlett, valami száraz csörgés keveredik zajongásukhoz; ha pedig a ferde plafon fölött zsinatoitak, a fiatalember mindig megdermedt, mintha valami szörnyuséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és minden, és mindenestül elnyelje ot. Az álmok túl voltak az ép ész határain. Gilman úgy sejtette, hogy matematikai és néprajzi búvárlatai közösen eredményezik oket. Mértéktelenül sokat törte fejét a ködös tartományokon, amelyek a képletek szerint ott terülnek el a három ismert dimenzió mögött, és azon az eshetoségen, hogy a vén Keziah Mason, valami elképzelhetetlen delejtol vezérelve, tényleg megtalálta a kaput ezekbe a tartományokba. A boszorkány és a vádlók vallomásainak megsárgult megyei jegyzokönyveibol olyan sátáni erovel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme, és minden hihetetlen ré szlet ellenére is oly kínos életszeruséggel írták le a futkosó kis szormókot, a banya kíséro szellemét! Ez a megtermett patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura \"Barna Jenkin\" nevet akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb mint tizenegy személy vélte megpillantani. A késobbi mendemondákban is meghökkentoen sok volt a közös elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szöru és patkányforma; hegyes fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint parányi emberkezek. O volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott. Valami undok vihogás volt a hangja, és minden nyelven tudott szólani. Álmainak minden szörny torzalakja közül Gilman ez istenkáromló csepp korcstól rettegett és undorodott leginkább, ki ezerszer visszataszítóbb alakban csapongott látomásaiban, mint bármi más, amit ébren kihüvelyezett ódon feljegyzésekbol és kortársak sutyorgásaiból. Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színu félhomállyal és érthetetlenül zurzavaros hangokkal teli szurdokokba, melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzoirol ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte, hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak, ugyanakkor megorizve néminemu groteszk kapcsolatot az o eredeti arányaival és tulajdonságaival. A szakadékok egyáltalán nem voltak üresek, zsúfofásig töltötte oket az idegen lényegu - szervesnek és szervetlennek tuno - anyag leírhatatlan szögekbe idomult masszája. Néhány szerves tárgy mintha elmosódott emlékeket ébresztett volna Gilman tudata alatt, bár azt nem volt képes szavakba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva. Késobbi álmaiban kezdte megkülönböztetni egymástól a gyökeresen eltéro viselkedésu és irányultságú szerves lények osztályait. Volt egy, melynek dolgai mintha ésszerubben és kevésbé természetellenesen mozogtak volna, mint a többi osztályba tartozók. A dolgokat - a szerveseket csakúgy, mint a szervetleneket - nemhogy leírni, de fölfogni sem lehetett. Gilman hébe-hóba prizmákhoz, útvesztokhöz, kockák és síkok halmazához meg ciklopszfalakhoz hasonlította a szervetleneket, míg a szervesek buborékcsomókra, lábasfejuekre, százlábúakra, élo hindu bálványokra és orfikus tuztol ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegeto és borzalmas volt minden, amit látott; és valahányszor egy szerves egység a mozdulataiból következtethetoen észrevette Gilmant, ot valami iszonyatosan nyers félelem öntötte el, ami általában föl is riasztotta álmából. Hogy a szerves egységek mitol mozognak, arról ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt sem tudta, o maga miként teszi. Egy ido után fölfigyelt egy másik talányra, mégpedig arra, hogy bizonyos egységek hajlamosak hirtelen elotunni a semmibol vagy ugyanolyan hirtelenséggel eltunne benne. Ami a szakadékokat betölto, rikoltó-bömbölo hangzavart illeti, az mind magasságát, mind színezetét vagy ütemét illetoen dacolt mindennemu elemzéssel, noha úgy rémlett, mintha a meghatározatlan szerves és szervetlen dolgok elmosódó vizuális változásaival lenne összhangban. Gilman állandóan attól rettegett, nehogy egyszer elviselhetetlenné dagadjon a konok egyhangúsággal hullámzó, megfejthetetlen motívum. Barna Jenkint azonban nem a tökéletes elidegenedés örvényeiben szokta látni. Az undorító kis fertelem a felületesebb, fölismerhetobb álmokra tartogatta magát, melyek azelott rohamozták meg Gilmant, mielott alázuhant volna a legmélységesebb mélységekbe. Feküdt a sötétben, küszködve próbált ébren maradni, amikor egyszer csak pislákoló, gyönge fény lobbant az ócska szobában, lilán derengett a két összefutó ferde sík, melyek oly álnokul beleették magukat az agyába. A fertelem a patkánylyukból pattant elo, és a korhatag, széles padlódeszkákon kocogott feléje, szerencsére azonban ez az álom mindig szertefoszlott, még mielott a valami elég közel ért volna hozzá, hogy megszimatolhassa. Sátánian hosszú, éles szemfogai voltak. Gilman naponta próbálta betömni a patkánylyukat, a válaszfalak lakói azonban éjjelente szétmartak mindenféle torlaszt. Egyszer bádogot szögeltetett rá a házúrral, de a patkányok éjszaka friss lyukat rágtak, és egy furcsa kis csontot hurcoltak vagy löktek ki belole. Gilman nem jelentette be lázait az orvosnak, mert tudta, hogy nem menne át a vizsgákon, ha beutalnák az egyetemi kórházba, most, amikor minden perc kell a magolásra. Így is megbukott differenciálszámításból és általános pszichológiából, de remélhette, hogy év végére behozza a lemaradást. Március volt, amikor az új elem föltunt a bevezeto könnyu álomban; Barna Jenkin lidérces alakjához odaszegodött egy elmosódott ködfolt, amely fokról fokra kezdett mindjobban hasonlítani egy görnyedt vénasszonyhoz. Ez a szaporulat érthetetlen módon felzaklatta Gilmant, míg végül rájött, hogy a jelenés arra a szipirtyóra emlékezteti, akivel két ízben is összefutott a sötét sikátorok gubancában, az elhagyott rakpartok közelében. Mindkét esetben majdnem kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól, amellyel a banya minden látható ok nélkül végigmérte, foleg az elso alkalommal, amikor a közeli mellékutca homályos torkolatában keresztülcikázó, túlfejlett patkánytól oktalan mód Barna Jenkinre kellett gondolnia. Úgy vélte, hogy ezek az ideges félelmek tükrözodnek vissza dúlt álmaiban. Azt nem tagadhatta, hogy a régi ház ártalmas hatással van egészségére, beteges kíváncsiságából azonban még mindig megmaradt annyi, ami továbbra is ott tartotta. Úgy okoskodott, hogy egyedül a láz okozza éjszakai lidércnyomásait, és amint az elmúlik, o is megszabadul a rettenetes látomásoktól. A jelenések kimerítoen életszeruek és meggyozo erejuek voltak, és neki minden ébrenlét után volt egy olyan halvény sejtelme, hogy még sokkal több minden történt, mint amire emlékszik. Iszonytatóan biztos volt benne, hogy ez elfelejtett álmokban Barna Jenkinnel és a vénasszonnyal szólott, kik azon erosködtek, menne vélük valahová, egy harmadik, nagyobb hatalmú valami színe elébe. Március vége felé kezdte utolérni magát matematikából, többi tantárgyát azonban mindjobban unta. Ösztönös ügyességre tett szert a Riemann-egyenletek megoldásában, és elképesztette Upham professzort jártassával a negyedik dimenzióhoz fogható kérdésekben, melyek rendre letaglózták osztálytársait. Egyik délután a tér torz görbületeirol folyt a vita meg arról, közelíthet-e vagy léphet-e kapcsolatba a kozmosz reánk eso cikkelye a legtávolabbi csillagokal vagy a galaktikán túli szakadékokkal, sot azokkal az alig sejtheto kozmikus egységekkel, melyek az einsteini t érido kontinuum határai mögött lappanganak? Gilman oly magabiztosan kezelte e témát, hogy mindenki csodálta érte, noha némely föltevéseken alapuló magyarázata még inkább gyarapította a sutyorgást addig is körülpletykált ideges és magános hóbortjairól. Leginkább attól a komolyan eloadott elmé letétol csóválták a fejüket az egyetemisták, hogy valaki - az emberileg megszerezhetonek tartott ismereteken túlmutató matematikai tudással fölvé rtezve - tetszése szerint léphet át a Földrol a világmindenség specifikus pontjainak bármelyikén található égitestekre. Egy ilyen lépés, mondta Gilman, mindössze két szakaszból állana: az elsoben elhagynánk az általunk ismert háromdimenziós teret, a másikban visszatérnénk belé valahol másutt, talán kimondhatatlanul messze. Több szempontból elképzelheto, hogy ezt élve is végre lehetne hajtani. Bármely lény a háromdimenziós tér bármely részébol valószínuleg életben maradna a negyedik dimenzióban; és hogy túlélné-e a második szakaszt, az attól függ, hogy a háromdimenziós tér mely pontját választja a visszatérésre. Egy bolygó lakosai megélhetnek más helyeken - más galaktikákban vagy más térido kontinuumok hasonló térbeli állapotain belül található bolygókon is -, bár természetesen a matematikailag mellérendelt égitestek vagy térszeletek között is rengeteg olyan dolog van, melyek kölcsönösen lakhatatlanok. Az is elofordulhat, hogy egy adott dimenziótartomány lakói élve léphetnek át az adott térido kontinuumon kívül vagy belül található, pótlólagos vagy megsokszorozott dimenziókkal bíró, számtalan ismeretlen és felfoghatatlan tartományba, és ennek a fordítottja is igaz lehet. Ez egyelore elmélet, ám abban meglehetosen bizonyosak lehetünk, hogy az egy adott dimenziósíkról a következo, magasabb síkra való átlépéssel együtt járó változás nem semmisítené meg a biológiai épséget úgy, ahogyan azt mi értelmezzük. Gilman nem valami áttekintheto érveléssel támasztotta alá utolsó állítását, ám e bizonytalankodásáért boségesen kárpótolt más összetett kérdésekben tanúsított logikájával. Upham professzor tetszését foleg azzal a fejtegetéssel nyerte el, hogy a magasabb matematika rokonságban áll a mágia eqyes ágazataival, melyek abból az elképzelhetetlenül osi - emberi vagy ember elotti - korból maradtak reánk, amikor nálunk többet tudtak a világmindenségrol és törvényeirol. Április elseje táján Gilman kezdett komolyan aggódni, mert a láza nem csökkent. Az is fölzaklatta, amit egyik lakótársa mesélt alvajárásairól. Eszerint gyakorta ki szokott kelni ágyából az éjszaka bizonyos óráiban, és a padlót recsegtette, amire fölfigyelt az alatta levo szoba lakója. Ugyanez az illeto mesélte, hogy cipos lábak topogását hallja éjnek évadján. Gilman szerint ez csakis tévedés lehetett, mert az o cipoje és egyéb ruhadarabjai mindig pontosan ott vannak regggelente, ahová tette oket. Az ember hallucinélni kezd ebben a morbid öreg házban - Gilmannek magának úgy rémlett, most már fényes nappal is, hogy nem csak a patkányok csikorgása szüremlik át a ferde fal mögötti és a ferde plafon mögötti fekete urbol. Betegesen érzékeny füle halk lépteket vélt hallani az idotlen idok óta lezárt padlásról, és néha gyötrelmesen valószerunek tunt az illúzió. Azt tudomásul vette, hogy alvajáró lett belole, mert szobáját két éjszakán is üresen találták, noha minden ruhája a helyén volt. Ezt az a Frank Elwood nevu diáktársa közölte, aki szegénysége miatt kényszerült itt lakni, ebben a ronda és rossz híru házban. Elwood pitymallatig tanult, és feljött segítséget kérni egy differenciálegyenlethez, ámde nem lelte Gilmant. Miután nem jött válasz a kopogtatására, megnyitotta a bezáratlan ajtót, ami elég nagy szemtelenség, de hát borzasztóan szüksége volt a segítségre, és úgy vélte, társa nem fog megorrolni egy tapintatos oldalba böké s miatt. Azonban Gilman egyik esetben sem tartózkodott a szobában, és mikor ezt szóvá tették neki, föl nem bírta fogni, merre csatangolhatott mezt élláb és hálóruhában. Elhatározta, hogy utána fog nézni a dolgoknak, ha folytatódik az alvajárás. Azt találta ki, hogy felszórja a folyosót liszttel, az majd megmutatja, hová vezetnek lépései. Az ajtó volt az egyetlen elképzelheto kijárat, mivel a keskeny ablak elott nem volt hol megvesse a lábát. Ahogy telt-múlt az április, úgy bántották Gilman láztól kiélesedett hallását mind jobban a földszinten lakó Joe Mazurewicz nevu babonás szövogépszerelo nyüszíto imái. Mazurewicz hosszú és zurzavaros történeteket mesélt a vén Keziah szellemérol meg a hegyes agyarú, szorös szimatolóról, kiknek gyötréseitol, mint mondotta volt, nem is szabadíthatja meg más, mint az ezüstkereszt, melyet épp e célra kapott Iwanicki atyától, a Szent Szaniszló-templom plébánosától. Most azért imádkozott, mert közeledett a boszorkányszombat.Május elso napja elott van a Walpurgis-éj, amikor a pokol legfeketébb ördögei kóborolnak a föld hátán, és a Sátán minden hívei összegyülekeznek ocsmány szertartásokra és gonosz mívelkedetekre. Ez mindig rossz ido volt Arkhamben, hiába tesznek úgy az elokelo népek odafent a Miskatonic sugárúton, a Magas utcában meg a Saltonstall utcában, mintha nem vennének róla tudomást. Gonoszságok fognak történni, és egy-két gyereknek biztosan nyoma vész majd. Joe nagyon értette az ilyen dolgokat, mert a nagyanyja még az o nagyanyjától hallott róluk otthon az Uhazában. Okos ember ilyentájt imádkozik, és morzsolja a rózsafüzért. Már három hónapja, hogy Keziah és Barna Jenkin közelébe se járt Joe szobájának, se Paul Choynski szobájának, se senkiének - és az nem jót jelent, ha így elmaradnak. Biztos forralnak valamit. Tizenhatodikán Gilman benézett a rendelobe, és meglepodve hallotta, hogy láza nem olyan magas, mint várta. A doktor alaposan kifaggatta, és azt tanácsolta, menjen ideggyógyászhoz. Gilman csak örülhetett, hogy nem vizsgáltatta meg magát orvos kollégájával, aki még kínosabb kérdéseket szokott föltenni. Az öreg Waldron, aki már korábban is eltiltotta bizonyos tevékenységektol, azt akarná, hogy pihenjen, ami teljességgel lehetetlen, most, amikor mindjárt sikerül ragyogó eredménnyel megoldania az egyenleteket! Egészen biztos, hogy közeledik az ismert világegyetem és a negyedik dimenzió határához, és ki tudja, hogy meddig juthat még el? De még e gondolatok közepette is azon töprengett, honnan veszi különös magabiztosságát? A képletek, amelyekkel nap mint nap teleírja a papírt, azok hozták volna a küszöbig a fenyegetést? A halk, osonó, képzelt lépések megorölték a bátorságát. És ráadásul egyre erosebben érezte, hogy valaki gyozködi, tegyen meg valami szörnyuséget, amire o képtelen. Mi van az alvajárással? Merre jár o némely éjszakán? És mi az a sejtelemszeru, gyönge hang, amely hébe-korba még ébren és fényes nappal is átszüremleni rémlik a felismerheto zajok zurzavarán? Ütemének nem volt földi mása, kivéve talán egy-két boszorkányszombati ocsmány kántus ritmusát, és Gilman rémületére mintha az idegen álomszakadékokban összefolyó rikoltást-bogést idézte volna töredékesen. Mind kegyetlenebbek lettek az álmok. Pokolian fölismerhetové változott a bevezeto éberebb szakasz gonosz vénasszonya, és Gilman már tudta, hogy tole ijedt meg a nyomornegyedben. Görbe hátát, hosszú orrát, összeaszott állát nem lehetett eltéveszteni, ugyanúgy lógott rajta a barna hacuka is. Undok rosszakarat és diadal ült az arcán, Gilman még ébredés után is emlékezett gyozködo és fenyegeto károgására. Találkoznia kell a Fekete Emberrel, és oda kell állnia velük együtt Azathoth trónja elé, az oskáosz közepén. Ezt mondta a banya. Meg hogy most, amikor a maga erejébol ilyen messze eljutott a búvárlataiban, tulajdon vérével kell aláírnia Azathoth könyvét, és új, titkos nevet kell fölvennie. Ha Gilman mégse járult a banyával és Barna Jenkinnel és azzal a harmadikkal a káosz trónja elé, hol lélektelenül szólnak vékony fuvolák, csak azért volt, mert az \"Azathoth\" nevet a Necronomiconban olvasta, és tudta, hogy az osgonoszt illetik vele, mely iszonyatosabb, mintsem leírható. Az öregasszony mindig abban a sarokban tunt elo a híg levegobol, hol a lefelé dolo sík találkozott a befelé dolo síkkal. Inkább a plafon, mint a padló közelében öltött testet, minden éjjel fölismerhetobb lett, és minden éjjel közelebbrol látszott, még mielott az álom szertefoszlott volna. Barna Jenkin úgyszintén egyre közeledett, sárgásfehér agyarai rémítoen csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila derengésben. Csikorgó, undok vihogása mindjobban belerágta magát Gilman agyába, aki reggel még emlékezett, miként mondta a rém: \"Azathoth\" és \"Nyarlathotep\". A mélyebb álmokban ugyancsak élesebben kirajzolódott minden. Gilman megérezte, hogy a szürkületi szakadékok a negyedik dimenzióhoz tartoznak. Azok a szerves egységek, amelyek nem oly hajmereszto értelmetlenséggel mozogtak, valószínuleg a földi életformák - köztük az emberek - vetületei voltak. Hogy a többiek mik lehettek saját dimenziójuk körében vagy köreiben, arra gondolni se mert. Volt a valamivel természetesebben mozgó valamik között ketto: egy szivárványló ellipszoid hólyagokból összetapadt jókora csomó és egy sokkal apróbb, felszíni szögeit gyorsan változtató, ismeretlen színu poliéder,amelyek mintha fölfigyeltek volna Gilmanre, és a nyomába szegodtek vagy elotte úszkáltak, amikor helyet változtatott a titáni prizmák, labirintusok, síkokból-kockákból álló halmazok és épületparódiák között; és az összefolyó rikoltás és bogés eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó, szörnyu csúcsponthoz közeledne. Április tizenkilencedikérol huszadikára virradó éjszaka új dolog történt. Gilman akarattalanul sodródott a libego buborékcsomó és az apró poliéder nyomás, amikor egyszer csak észrevette, hogy a szomszédos óriás prizmahalmaz élei milyen feltunoen szabályos szögeket alkotnak. A következo pillanatban kint volt a szakadékból, és reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdo hegyoldalon. Mezitláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja emelni a lábát. A közvetlen közelében levo meredély kivételével mindent eltakart a gomolygó pára, és Gilman nem mert rágondoini, miféle hang szólhat ki ebbol a párából. Aztán észrevett két alakot, akik fáradságosan kúsztak feléje - az öregasszony volt, és a szorös kis lény. A szipirtyó térdelésbe húzódzkodott, és valahogy furcsán keresztbe tette a karjait, Barna Jenkin pedig mutatott valamerre hátborzongatóan emberszabású, szemmel látható kínlódással fölemelt mellso lábával. Valamely ismeretlen ösztöntol hajtva Gilman vonszolni kezdte magát a vénasszony karjai és a kis rémség mancsa által bezárt szög csúcsa felé, és mielott a harmadik csosszanó lépést megtehette volna, már vissza is került a szürkületi szakadékba. Mértani formák hemzsegték körül, és o zuhant, szédülo fejjel és végeláthatatlanul, hogy az ágyában ébredjen, a kísérteties öreg ház manzárdjának bolond zegzugai között. Csapnivalóan érezte magát aznap reggel, és nem is ment be az egyetemre. Ismeretlen ero parancsolta a szemét érthetetlen irányba, és o tehetetlen ül bámulta egyfolytában a padló egy üres foltját. Ahogy haladt elore a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb csúszott, és déltájt sikerült legyoznie a semmibe való bámulás kényszerét. Délután ketto körül elment ebédelni, és ahogy baktatott a város keskeny mellékutcáiban, azon kapta magát,hogy mindegyre délkeletnek fordul. Eroszakkal tudta csak megállítani magát a Templom utca egyik kávézójánál, evés után azonban még kíméletlenebb ül húzta az ismeretlen erő. Mégis el kellene mennie egy idegorvoshoz - ennek talán az alvajáráshoz lehet köze -, de addig is legalább megpróbálhatná magától megtörni a beteges varázst. Biztosan képes lesz letépni magát a húzástól! Igy hát kemény elhatározással sarkon fordult, és északnak vánszorgott a Helyorség utcán. Mire odaért a Miskatonic hídjához, dolt róla a hideg verejték. Megmarkolta a vaskorlátot, úgy bámulta folyásnak fölfelé a rossz híru szigetet, amelynek szabályos sorokban álló kövei mogorván gunnyasz- tottak a délutáni napsütésben. Összerezzent. Világosan látott egy élo alakot a kihalt szigeten, és a második pillantás elárulta, hogy nem más az, mint a különös vénasszony, kinek baljós alakja oly végzetes hatással volt az ő álmaira. Mozgott mellette a magas fu, mintha a közelében egy másik é lolény kúszna a földön: Mikor az öregasszony elkezdett feléje fordulni, Gilman inaszakadtából lerohant a hídról, és bevette magát a vízparti kusza sikátorok menedékébe. Bármilyen messzire volt is a sziget, o úgy érezte, szörnyuséges és legyozhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, osöreg alaknak a gúnyos tekintete. A délkeleti vonzás még mindig hatott; csupán akaratának görcsös megfeszítésével bírta fölvonszolni magát az öreg ház rozoga lépcsoin. Urákig ü lt némán és báván, szeme lassan vándorolt nyugat felé. Hat óra körül kifinomult fülét megcsapta a két szinttel lentebb fohászkodó Joe Mazurewicz nyü szítése, mire kétségbeesetten kapta a kalapját, kiment az alkony aranyozta utcára, és átengedte magát a most már egyértelmuen déli vonzásnak: vigye, ahová tudja. Egy órával késobb a Bakó-patak mögötti mezon találta a sötétség; fölötte pislákolva égtek a tavaszi csillagok. A járkálásrra a hívást fokozatosan fölváltotta a térugrás misztikus hívása, és hirtelen rádöbbent, honnan jön a húzóero. Az égbol. Egy pont a csillagok között magának követelte és szólongatta ot. Valahol a Hidra és az Argó között volt, és mindegyre húzta Gilmant, hajnali ébredése óta. Délelott a talpa alatt volt a pont, most nagyjából délre esik, ámde lopakodik tovább nyugat felé. Mit jelentsen ez az új dolog? Meg fog bolondulni? Milyen sokáig fog tartani? Ismét összeszedte magát, és hazavánszorgott a gonosz vén házba. Mazurewicz az ajtóban várta, hogy lelkesen, ugyanakkor valahogy mégis vonakodva elsutyorogjon neki egy újabb babonaságot. A boszorkányfényrol volt szó. Joe ünnepelni volt elozo éjszaka - a Honfiak napját ülték Massachusettsben -, és éjfél után vetodött haza. Ahogy kintrol ránézett a házra, eloször úgy gondolta, sötét van Gilmannél, de aztán látta az ablak mögött a halványlila izzást. Figyelmeztetni akarja az ifiurat, mert Arkhamben mindenki tudja, ,hogy az a lila Keziah boszorkányfénye, ami körüllobogja Barna Jenkint meg a vén banya szellemét. Eddig nem említette, de immár szólnia kell róla, mert ez azt jelenti, hogy Keziah és hosszú fogú kíséroje most az ifiurat kísértik. O, Paul Choynski és Dombrowski háziúr hébe-hóba mintha ugyanezt a fényt látták volna átszüremleni az ifiúr szobája fölötti lezárt padlás résein, de úgy egyeztek meg, hogy inkább nem beszélnek róla. Mindazonáltal nem ártana, ha az ifiúr másik szobába költözne, és beszerezne egy keresztet valami jó paptól, például Iwanicki atyától. Joe locsogott tovább, Gilmannek pedig a torkát markolászta a névtelen vakrémület. Tudta, hogy Joe félrészeg lehetett, mikor hazaállított tegnap é jszaka, ám ez egy szemernyit sem csökkentette a manzárd lila derengésének ijeszto jelentését. Ugyanez a pisla parázsfény villódzott az öregasszony é s a kis szormók körül azokban az éberebb, határozottabb körvonalú álmokban, melyek megelozték fejesugrását az ismeretlen szakadékokba. A gondolat, hogy egy kívülálló éber állapotban láthassa az álomtüzet, túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán. Honnan veszi a fickó ezt a ké ptelenséget? Netán o, Gilman szólta volna el magát, miközben alva támolygott a ház körül? Joe szerint nem, de ennek azért utána kell néznie. Esetleg Frank Elwoodtól megtudhat valamit, pedig de utál rákérdezni! Láz - lidérces álmok - alvajárás - hallucinációk - sodródás egy égi pont felé - most pedig a gyanú, hogy tébolyodottan fecseg álmában! Abba kell hagynia a tanulást, idegorvoshoz kell mennie, ráncba kell szednie magát. Az elso emeleten megállt Elwood ajtaja elott, ám látta, hogy a másik fiatalember nincs otthon. Kelletlenül folytatta útját, föl a manzárdszobába, és leült a sötétségben. Tekintetét még mindig vonzotta délnyugat felé valami, ugyanakkor azon kapta magát, hogy feszülten fülel valamilyen hangra a feje fölötti lezárt padláson, félig-meddig azt képzelve, mintha gonosz lila fény derengene át az alacsony, ereszkedo mennyezet parányi repedésén. Akkor éjszaka álmában tüzesebben lobogott a lila láng, a vén boszorka és a kis szormók közelebb jöttek, mint valaha, és embertelen visongással, ördögi mutogatásokkal csúfolkodtak fölötte. Boldog volt, mikor alámerülhetett a zavarosan morajló szurdokokba, holott idegtépo és fenyegeto dolog volt a szivárványos buborékcsomó és a kalidoszkópszeruen változó kis poliéder üldözése is. Aztán, miközben alulról-fölülrol valami iszamosnak tuno anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje, bekövetkezett az elmozdulás - az elragadtatás villámcsapásában véget éro elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelosen és szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó. Félig feküdt egy fantasztikus mellvéddel szegélyezett, magas teraszon, alatta hajmeresztoen fura ormok, egyensúlyozó síkok, kupolák, minaretek, csúcsokra fuzött vízszintes tárcsák és még ezeknél is képtelenebb alakzatok határtalan ko és fém oserdeje csillogott pazarul a sokszínu égbol alázuhogó, perzselo-vakító kevert fényben. Föltekintvén, három irdatlan tuzkorongot pillantott meg, melyek különbözo színuek voltak, és eltéro magasságokban álltak a kimondhatatlanul messzi horizonton ívelo alacsony hegyek fölött. Háta mögött, amerre ellátott, magasabb teraszok lépcsoi szöktek az égnek. Alatta a szemhatárig terpeszkedett a város, o pedig csak abban reménykedett, hogy nem fog onnan hangokat hallani. A padló, melyrol könnyedén fölemelkedett, fényesre csiszolt, ismeretlen, erezett kobol készült, bizarr idomokká darabolt csempéi nem annyira aszimetrikusak voltak, mint inkább egy olyan földöntúli szimmetria testesült meg bennük, melynek törvényeit nem értette Gilman. A pazar finomsággal cizellált párkány mellmagasságig ért, könyöklojén pedig egymástól csekély távolságra groteszk formájú, mívesen kidolgozott apró figurák sorakoztak. A mellvédhez hasonlóan valamilyen ragyogó fémbol készült alakok színét nem lehetett megállapítani a villódzó zurzavarban, mivoltuk pedig végképp csúfot uzött a találgatóból. Valami hordófélét formáztak, melynek középso abroncsából vízszintes vékony karok külloi, aljából és tetejébol pedig függoleges bütykök vagy gumók nottek ki. Minden gumó egy-egy kerékagyat képezett, amelyet öt-öt hosszú, lapos háromszög vett kürül, olyanformán elrendezve, mint a tengeri csillag lábai, kissé fölfelé pöndörödve, de ezzel együtt majdnem szabályos derékszögben a középso hordó tengelyéhez ké pest. Az alsó bütyköt olyan vékony forrasztás erosítette a könyöklohöz, hogy sok figura letört és eltunt. A bábok úgy kilenc centiméter hosszúak lehettek, legnagyobb átmérojük, a tüskés karokat is beleszámítva megvolt talán öt centiméter. Amikor Gilman fölállt, meztelen talpát sütötték a csempék. Tökéletesen egyedül volt. Legeloször is odament a párkányhoz, és kábán nézett alá a majdnem hatszáz méteres mélységben húzódó, végeláthatatlan, ciklopszi városra. Ahogy bámészkodott, mintha kusza ütemu, széles skálájú halk fuvolaszó csapta volna meg a fülét, mely az alatta húzódó sikátorakból emelkedett az ég felé. Szerette volna látni, kik lakják ezt a várost. Egy ido után szédülni kezdett a látványtól, és összecsuklott volna a pádimentumon, ha nem kapaszkodik ösztönszeruen a fénylo korlátba. Jobbja rátalált egy kiugró figurára, amely némi támaszt kölcsönzött neki. De még ennyi is sok lehetett a kényesen egzotikus fémszobornak, mert a tüskés alak letörött a keze alatt. Gilman félkábultan markolászta tovább, miközben másik kezével a sima, csupasz korlát után kapott. Ekkor túlfinomult füle meghallott valamit a háta mögött, és o hátranézett. Öt alak közelgett a sima teraszon, osonó léptekkel, de mindennemu rejtekezés nélkül, köztük a baljós öregasszony és a hegyes agyarú, szorös állatka. A másik háromtól Gilman elalélt, mert ezek csaknem két és fé l méteres lények voltak, szakasztott olyanok, mint a tüskés figurák a mellvéden, és alsó tengericsillag-nyúlványaikat póklábformán mozgatva hajtották magukat elore. Gilman hideg verejtékben ázva ébredt az ágyában, arca, keze, lába hasogatott. Felpattant, lázas kapkadással mosakodott-öltözködött, mintha a leheto leghamarabb ki kellene jutnia a házból... Nem tudta, hová akar menni, de érezte, hogy megint el kell bliccelnie az órákat. A különös vonzás, ami a Hidra és az Argó között húzta az ég felé, elmúlt, ám egy még hatalmasabb ero vette át a helyét. Most észak felé kellett mennie - mindig csak északnak. Iszonyodott átvágni a hídon, ahonnan rá lehetett látnia a Miskatonic magányos szigetére, ezért a Peabody sugárút hídját választotta. Gyakorta megbotlott, mert úgy odanyugözte magához egy rettento magas pont az üres égen, hogy se nem látott, se nem hallott. Körülbelül egy óra múlva sikerült valamennyire úrrá lennie magán, és akkor látta, hogy messze túl jár a városon. Körülötte sós mocsarak kietlen sivársága, elotte Innsmouthba vezetett a keskeny út - abba a vénséges, félig elnéptelenedett kisvárosba, ahova az arkhamiek oly sajátos módon vonakodtak ellátogatni. Bár az északra húzó eró nem gyöngült, Gilman ellenállt neki, akárcsak a másik vonzásnak, és végül rájött, hogy a kettot úgyszólván egyensúlyba tudja hozni egymással. Visszavonszolta magát a városba, ivott némi kávét egy alkoholmentes söntésben, eltámolygott a közkönyvtárva, és céltalanul böngészte a könnyu képesújságokat. Összefutott valami barátokkal, akik megjegyezték, hogy megkapta a nap, Gilman azonban nem számolt be nekik sétájáról. Háromkor evett valami ebédfélét egy étteremben, és közben megállapította, hogy a húzóero vagy csökkent, vagy megoszlott. Ezután egy olcsó mozgóképszínházban csapta agyon az idot, ahol oda se figyelve újra és újra végignézte a hülye műsort. Este kilenc tájban hazacsámborgott, és beosont a vén házba. Joe Mazurewicz érthetetlen imáit nyüszítette, Gilman rohanvást igyekezett a manzárdba, meg se állt utánanézni, itthon van-e Elwood. Felkapcsolta a gyenge fényu villanyt, és akkor jött a sokk. Azonnal látta, hogy van valami az asztalon, ami nem idevaló, és a második pillantás eloszlatott minden kételyt. Oldalán heverve - mert a talpán nem állt meg - ott volt a különös, tü skés figura, melyet rémálmában tört le a fantasztikus mellvédrol. Egyezett minden részlet. Megvolt minden: a barázdált, hordó alakú törzs, a vékony karok külloi, két végén a bütykök, és a bütykökbol sarjadzó, enyhén kifelé kunkorodó tengericsillag-nyúlványok. Zölddel erezett, szivárványló szürké nek tetszett a villanyfényben, és Gilman rémült szörnyülködéssel állapította meg, hogy az egyik bütyök furészes törésben végzodik, pontosan ott, ahol oda volt forrasztva az ablakpárkányhoz. Csakis a bamba apátiára való hajlama akadályozta meg, hogy ne sikoltozzék fennhangon. Álomnak és valóságnak ez az összeolvadása már túl sok volt. Még mindig kábán markolta fel a tüskés holmit, és levánszorgott Dombrowski háziúr lakásába. A korhadó folyosók visszhangzottak a babonás szerelo nyöszörgo fohászaitól, de Gilman most nem bánta. A háziúr tthon volt, és nyájasan köszöntötte. Nem, még sose látott ilyet, és fogalma sincs róla, mi ez. De a felesége mondta, hogy reggel, mikor a szobákat takarította, valami furcsa bádog izét lelt az egyik ágyban, és talán ez az. Hívta a feleségé t, Dombrowskiné elokacsázott. Igen, ez volt az az izé. Az ifiúr ágyában találta, a fal melletti részen. Nagyon furi, de hát az ifiúr szobája egyébké nt is tele van furi holmikkal - könyvekkel és bigyulákkal és képekkel és összekrikszkrakszolt papírokkal. O bizony semmit sem tud róla. Igy hát Gilman összedúlt lélekkel megint fölkapaszkodott a lépcson, abban a meggyozodésben, hogy vagy még mindig álmodik, vagy pedig alvajárása olyan szélsoségekig fajult, hogy ismeretlen helyeken elkövetett rongálásokra ragadtatja. Honnan szedte ezt a borzadályt? Nem emlé kezett rá, hogy bármelyik arkhami múzeumban látott volna ilyet. Pedig csak onnan származhat, és nyilván az álombeli különös báboskorlátos terasz miatt látja úgy, hogy alvás közben szedte össze. Holnap majd nagyon szormentén utána kell néznie - és talán meg kellene látogatnia az ideggyógyászt. Addig is megpróbálja kinyomozni, merre jár álmában. Fölfelé menet és a manzárdszoba elott elhintett egy kevés lisztet, amit a háziúrtól kért kölcsön, nem is titkolva, milyen célra. Útközben megállt Elwood ajtajánál, de látta, hogy sötét van odabent. Saját szobájához érve az asztalra tette a tüskés tárgyat, és eldolt, testileg-szellemileg annyira kimerülten, hogy nem bírt még levetkozni sem. Mintha halk dobogást és kaparászást hallott volna a ferde plafon fölötti zárt padlástérbol, de annyira szétszórt volt, hogy oda se hederített. Északról megint roppant erosen érzett a húzás, bár most mintha az ég egy alacsonyabb pontjáról érkezett volna. Újra eljött az álom kápráztató lila fényében az öregasszony a szorös agyarassal, és tisztábban lehetett látni oket, mint valaha. Most már odaé rtek Gilmanig: a szipirtyó megmarkolta aszott mancsával, és átrántotta az ágyból egy üres térbe, ahol o egy pillanatig hallotta a ritmikus morajt, é s látta maga körül az elmosódó szakadékok szürkületi hemzsego alaktalanságát. De nagyon rövid pillanat volt, és utána nyomban egy ablaktalan, kezdetleges kis lyukban találta magát, melynek durván ácsolt gerendái és deszkái pontosan a feje fölött hajlottak össze csúcsos tetové, a padlója pedig érthetetlen módon lejtett. A legváltozatosabb korú, többé-kevésbé széthullott könyvekkel teli, aláékelt, lapos ládák sorakoztak a padlón, közé pen asztal és pad állt, nyilvánvalóan a deszkához erosítve. Különös alakú kis tárgyak voltak a ládák tetején, és a lobogó lila fényben Gilman annak a tüskés képmásnak a párját vélte megpillantani, ami olyan szörnyen felzaklatta. Balra hirtelen véget ért a padló, háromszögu fekete ur tátongott a helyén, amelybol pillanatig tartó száraz csörgés után most kecmergett ki a sárga agyarú, szakállas, emberarcú, undorító kis szormók. A gonoszul vigyorgó banya még mindig markolta Gilmant. Valaki állt az asztal mögött, akivel a fiatalember még sose találkozott - magas, sovány férfi, bore koromfekete, noha nincs egy negroid vonása, sima arcú, tar feju, minden ruhája egy leomló palást, valami fekete, vastag kelmébol. Lábát nem lehetett látni a pad és az asztal miatt, de nyilván lehetett rajta lábbeli, mert koppant, mikor arrébb állt. Nem szólt, apró, szabályos arca is teljesen kifejezéstelen volt, csak odamutatott egy éktelen nagy könyvre, amely kinyitva feküdt az asztalon, a banya pedig hatalmas szürke pennát nyomott Gilman jobbjába. Hártyaként ülepedett mindenre a halálos rettegés, amely akkor érte el csúcspontját, mikor a szorös lény felszaladt az álmodó ruhája vállára, onnan le a bal karján, és végül csúnyán megmarta a csuklóját, pontosan a kézelo alatt. Vér fröccsent a sebbol, Gilman pedig elájult. Sajgó bal csulkóval ébredt huszonkettedike reggelén, és látta, hogy kézeloje barna a beleszáradt vértol. Nagyon zurzavarosak voltak az emlékei, ám a jelenet a fekete emberrel az ismeretlen helyen élesen kirajzolódott. A patkányok haraphatták meg, míg aludt, nyilván ez tetozte be a félelmetes élmot. Ajtót nyitott, és megállapította, hogy csak a manzárd túlsó végében tanyázó faragatlan fajankó gázolta össze otromba patáival a fellisztezett folyosót. Ezek szerint o most nem járkált álmában. Viszont tényleg tennie kellene valamit a patkányok ellen. Majd szól a háziúrnak. Ismét megpróbálta eltömni a lyukat a dolo fal tövében, egy gyertyát dugott bele, amely éppen megfelelo méretunek látszott. Füle iszonyúan csengett, mintha még mindig valami álmában hallott iszonyú zajt visszhangozna. Fürdés és átöltözés közben megpróbálta fölidézni, mit álmodott a lilával megvilágított jelenet után, ám semmi sem akart formát ölteni az agyában. Az a bizonyos jelenet alighanem a fönti lezárt padlástérben játszódott, amely, úgy látszik, kezdi kíméletlenül ostromolni a fantáziáját, k ésobbi benyomásai azonban fakók és ködösek voltak. Megképzettek a szürkületi elmosódó szakadékok és alattuk még hatalmasabb, még feketébb szakadé kok - oly szakadékok, melyekben nem járt soha. Ide vitte le a buborékcsomó és a sohasem tágító kis poliéder, amelyek azonban hozzá hasonlóan párafoszlánnyá változtak abban az alvilági feketeségben. Valami vezette oket, egy héba-hóba kimondhatatlan alakokba surusödo nagyobb párafoszlány. Gilmannek úgy rémlett, nem is egyenes vonalban haladnak, hanem inkább egy,az elképzelheto világegyetemekben nem ismeretes matematikai és fizikai törvényeknek engedelmeskedo földöntúli forgó idegen görbéi és csigavonalai mentén. Néha mintha fölsejlettek volna irdatlan, szökello árnyak, valami szörnyuséges félakusztikus lüktetés, vékony, egyhangú flótázás egy láthatatlan fuvolán - ám ez volt minden. Gilman eldöntötte, hogy ez utóbbit nyilván attól álmodta, amit a Necronomiconban olvasott az agy nélküli Azathothról, ki a Káosz közepén álló fekete trónjáról uralkodik minden terek é s idok felett. Amikor lemosta a vért, látta, hogy nagyon apró a seb. Sokáig töprengett a két parányi szúráson. Átfutott az agyán, hogy az ágynemun, ott ahol feküdt, nem volt vér, ami annál különösebb, hiszen a borére és a csuklójára boven jutott. Talán a szobájában járkált álmában, és akkor harapta meg a patkány, mikor leült egy székre, vagy valami kevésbé ésszeru helyzetben dolt le pihenni? Átkutatott minden sarkot barnás foltok vagy pecsétek után, de semmit sem talált. Az lenne a legjobb, gondolta, ha nemcsak az ajtaja elott, de a szobájában is felhintené liszttel a padlót, bár az alvajáráshoz nem szükséges további bizonyíték. Tudja, hogy járkált, most már az a kérdés, miként hagyja abba. Frank Elwoodtól kell segítséget k érnie. Ma reggel, mintha lanyhultak volna az égbol jövo különös húzások, de egy náluk is rejtélyesebb érzés váltotta fel oket. Tompán, konokul sajgott benne a vágy, hogy elrepüljön innen, noha sejtelme sem volt, merre. Amikor fölvette az asztalról a tüskés képmást, mintha fokozódott volna egy cseppet az északi húzóero, de még így is eltörpült az új és még meghökkentobb sürgetés mellett. Megacélozta magát a szerelonek a földszintrol felhallatszó nyöszörgése ellen, és levitte a tüskés képmást Elwood szobájába. Elwood otthon volt, és hála istennek, már tápászkodóban. Épp a megfelelo ido volt egy kis társalgásra reggeli és egyetem elott, úgyhogy Gilman sietve rázúdította új keletu álmait és félelmeit. Házigazdája nagyon résztvevonek mutatkozott, és egyetértett vele abban, hogy valamit tennie kell. Megrendítette látogatójának nyúzott, uzött külseje, és neki is szemet szúrt sajátságosan, rendellenesen lebarnult bore, melyet mások is szóvá tettek a múlt hé ten. Mindazonáltal nem tudott sokat mondani. Nem látta Gilmant egyetlen alvajáró kiruccanása közben sem, és fogalma sincs, mi lehet a fura képmás. Azonban egy este hallotta, mirol társalog Mazurewicz a kanadai franciával, aki pontosan Gilman alatt lakik. Elsápítozták, milyen borzasztóan félnek a boszorkányszombattól, melytol már csak pár nap választja el oket, és egyhangúlag sajnálkoztak a szegény elítélt ifiúron. Desrochers, a Gilman alatti lakó, cipok és csupasz talpak éjjeli járkálását emlegette, meg a lila fényt, amit egyik éjszaka látott, amikor szepegve fölosont, hogy beleselkedjék Gilman kulcslyukán. De, mondta Mazurewicznek, mégse mert beleselkedni, miután ezt a fényt látta az ajtó melletti réseken át. Aztán valami halk beszélgetés is - mikor Desrochers ezt kezdte ecsetelgetni, érthetetlen suttogásba fúlt a hangja. Elwood el nem tudja képzelni, mitol jött meg a pletykálhatnékja a két babonás alaknak, de föltételezi, hogy egyrészt Gilman éjszakázásai, álmában való járkálásai és beszédei, másrészt május elso napjának hagyományosan rettegett eloestéje korbácsolhatta fel a képzeletüket. Hogy Gilman álmában beszél, az nyilvánvaló, alighanem ezért szivárgott át a köztudatba, a kulcslyuknál fülelo Desrochers közvetítésével, a látomás lila fénye. Ezek az egyszeru emberek hamar elképzelik, hogy látják is a furcsaságot, amirol hallottak. Ami a teendoket elleti, az lenne a legjobb, ha Gilman leköltözne az o szobájába, és elkerülné a magányos alvást. Elwood, ha ábren van, fölverné, ahányszor beszélni vagy járkálni kezdene álmában. És nagyon sürgosen menjen el a specialistához. Addig is, azzal a felkiáltással, hogy egy nyilvános kukában találták, körbemutogatják a tüskés képmást a különbözo múzeumoknek és néhány professzornak, hogy mi ez. Dombrowski pedig lásson neki a falakban tanyázó patkányok kiirtásának. Erot merítvelönös formájú, törékeny fülu, fakó fémpohárral ott állt a szörnyu, vigyorgó vénasszony. Valami zsolozsmafélét károgott Gilman elott ismeretlen nyelven; olyasféle nyelv lehetett, amire a Necronomicon célozgat szormentén. Nott a fény, és Gilman látta, hogy a vén szipirtyó elorehajol, és ofelé nyújtja az üres poharat az asztal fölött, o pedig önmagának parancsolni képtelenül két kézzel nyúlt utána és vette át a feltunoen könnyu edényt. Ugyanebben a pillanatban Barna Jenkin ocsmány alakja evickélt elo a fiatalember balján tátongó háromszögu fekete mélységbol. A banya most intett neki, hogyan tartsa a poharat, aztán jobbját magasba emelve, amennyire bírta, rászögezte az irdatlan, groteszk kést a kis fehér áldozatra. Az agyaras szormók viháncolva folytatta az ismeretlen szertartást, a boszorkány undorítóan károgta a reszponzóriumot. Marcangoló iszonyat hasított át Gilman szellemi-érzelmi zsibbadásán, markában megremegett a könnyu f émpohár. A következo másodpercben elindult lefelé a penge, és ezzel megtört a varázs: visszhangzón kondult az elejtett pohár, Gilman pedig lázasan kapott elore, hogy megakadályozza a szörnytettet. Szempillantás alatt körbekerülte a ferde padlón az asztalt, kicsavarta a vénasszony karmaiból a kést, és belevágta a zörömbölve eltuno pengét a háromszögu keskeny üregbe. De azonnal fordult is a dolgok állása, mert a gyilkos karmok most az o torkát kapták el, a fonnyadt arc eltorzult az eszelos dühtol. Az olcsó kereszt lánca belemart Gilman nyakába, és a végzetes pillanatban az villant át az agyán, vajon a kereszt miként hatna a sátánfajzatra? A banya emberfölötti erovel fojtogatta, a fiatalembernek mégis sikerült ernyedo ujjaival benyúlnia inge alá, elohúznia és letépnie a láncról a fémkeresztet. A jelképtol páni rémület lett úrrá a boszorkányon, szorítása annyira meglazult, hogy Gilmannek sikerült kiszabadítania magát. Lesöpörte torkáról az acélkemény karmokat, és oda is vonszolta volna a banyát a mélység szélére, ha a karmok ismét és megújult erovel össze nem zárulnak a nyaka körül. Szemet szemért, gondolt Gilman és a kreatúra torka után kapott. Mielott a boszorkány felocsúdhatott volna, a fiatalember a nyakába vetette a kereszt láncát, és úgy megrántotta, hogy kiszorította a vénasszonyból a szuszt. Míg a satrafa az utolsókat rúgta, Gilman érezte, hogy valami megmarja a bokáját, és látta, hogy Barna Jenkin sietett úrnoje segítségére. Egyetlen dühös rúgással aláröpítette a fortelmet a szakadékba, és hallotta, miként nyüszít valahol odalent a mélyben. Azt nem tudta, megölte-e a vén banyát, mindenesetre otthagyta a padlón, ahol összeesett. De amikor megfordult, olyat látott az asztalon, ami csaknem kioltotta benne az ép ész utolsó szikráját. Miközben a boszorkány ot fojtogatta, az acélizmú Barna Jenkin ugyancsak nem pihentette démonian ügyes négy pici kezét, és Gilman minden erofeszítése értelmetlennek bizonyult. Amitol visszatartotta az áldozat mellét célba vevo pengét, azt elvé gezte a förtelem sárga agyara a csuklón, és az asztalon az élettelen kis test mellett ott állt betelten a pohár. Lázálmában hallotta a mérhetetlen messzeségbol a boszorkány-szombat idegen ritmusú ördögi dalát, és tudta, hogy a Fekete Embernek ott kell lennie. Emlékei zurzavarosan keveredtek a matematikával, meg volt gyozodve róla, hogy a tudat alatt ismeri a szögeket, amelyekre szüksége lesz, hogy most elso ízben egymagában, segítség nélkül visszajusson a való vilásba. Bizonyos, hogy tulajdon szobája fölött van, az idotlen idok óta lezárt padlástérben, de erosen kétséges, hogy ki tudna menekülni innen a ferde padlón vagy a rég eltorlaszolt ajtón át. Egyébként is, az álompadlásról meneküloben nem jutna-e csak egy álomházba - abnormális vetületébe az igazi helynek, amit keres? Elrémítette álmainak és az átélt valóságnak e kapcsolata. Szörnyu lesz átkelni az összemosódó szakadékokon, hol a Walpurgis-ritmus vibrál, és neki meg kell hallania végre a mindenség eddig rejtekezo l üktetését, melytol oly halálosan fél. Máris érezte a t úlságosan ismeros ütemu, lassú, félelmetes reszketést. Boszorkányszombat idején mindig fölerosödik és áthatol a világokon, kimodhatatlan szertartásokra szólítva a beavatottakat. A szombati kántusok fele része ezt a homályosan megsejtett idomértéket követi, melynek kozmikus teljességét nem fogadhatja be földi fül. Az is fejtörést okozott neki, bízhat-e ösztöneiben, hogy a tér megfelelo pontjára juttatják vissza. Honnan tudhatná, hogy nem egy távoli bolygó zölden izzó hegyoldalában, a fejlábú szörnyek városa fölötti mozaikos teraszon fog kikötni, valamerre a galaktikán túl, vagy az oskáosz egyik fekete örvényében, ama semmiben, hol a démonok szultánja, az agy nélküli Azathoth uralkodik? Éppen mielott fejest ugrott volna, kialudt a lila fény, és o ott maradt a vakfeketeségben. A boszorkány - a vén Keziah vagy Nahab - ezek szerint meghalt. És a szombat messze kántálásán, a lyukba hullott Barna Jenkin nyüszítésén túl mintha egy másfajta és még érthetetlenül diadalmas jajdulásába torkollnak a Kúszó Káosz ellen mondott imák - vérfagylalóan idoszeruek lesznek a lázálom örvényétol sodort szavak: - Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval... Gilmant furán zegzugos, ócska manzárdszobája padlóján találták meg jóval hajnal elott, amikor a velotrázó sikoltás egyszerre ugrasztotta talpra Desrochers-t és Choynskit és Dombrowskit és Mazurewiczet, de még a székében elszunnyadt Elwoodot is fölverte mély álmából. Élt, és nyitva volt a szeme, ám teljesen öntudatlannak tunt. Torkán gyilkos ujjak hagytak nyomot, bal bokáján csúnya patkányharapás. Ruhája ronggyá gyurodött, Joe keresztje eltunt. A reszketo Elwood bele sem mert gondolni, mino új formát ölthetett barátja alvajárása. Mazurewicz félkótya lett a \"jeltol\", melyet, mint mondta, imáira kapott válaszul, és vadul hányta magára a keresztet, amikor egy patkány visítani és vinnyogni kezdett a ferde fal mögött. Miután az álmodót ágyba fektették Elwood szobájában, elhívatták Malkowski doktort, a helybéli orvost, ki nem szokott elfecsegni oly törté neteket, melyek kínosnak bizonyulhatnak. Két injekciót adott Gilmannek, amitol az a természetes szunnyadásra emlékezteto állapotba ernyedt. Napközben idonként eszméletre tért a beteg, és szakadozottan elrebegte utolsó álmát Elwoodnak. Kínos folyamat volt, és rögtön a legelején új és megdöbbento tényre derült fény. Gilman, kinek hallása az utóbbi idoben természetellenessé finomodott, most olyan süket volt, mint a föld. Az ismételten odacitált dr. Malkowski azt mondta Elwoodnak, hogy mindkét dobhártya megrepedt, mintha embernek elképzelhetetlen vagy elviselhetetlen, irtózatos hang szakította volna be oket. Hogy ez a hang, ha az utóbbi néhány órában harsogott, miért nem verte föl a Miskatonic egész völgyét, azt már nem tudta megmagyarázni a becsületes orvosdoktor. Elwood leírta a saját mondanivalóját, így viszonylag könnyen társaloghattak. Egyikük se tudta hová tenni a zurzavaros ügyet, és úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet gondolnak rá. Abban azonban egyetértettek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, itt kell hagyniuk az elátkozott házat. Az esti újságok megírták, hogy a rendorök pontosan hajnal elott rajtaütöttek a Kaszáló-domb mögötti vízmosásban egy különös orgián, és azt is hozzátették, hogy az ott található fehét követ régóta babonás hiedelmek övezik. Senkit sem csíptek fülön, ám a szerteszaladók között felfigyeltek egy hatalmas termetu négerre. Egy másik cikkbol meg lehetett tudni, hogy az eltunt kis Ladislas Wolejkónak eleddig semmi nyoma. A borzalmakra az éjszaka tette föl a koronát. Elwood sohasem felejtette el, és kénytelen volt a tanév hátralevo részére kimaradni az egyetemrol, mert ideg-összeroppanást kapott. Egész este hallani vélte a patkányokat a válaszfalakban, de nemigen ügyelt rájuk. És akkor, jóval azután, hogy Gilmannel nyugovóra tértek, elkezdodött a szörnyu sikoltozás. Elwood felpattant, villanyt gyújtott, és odarohant vendége fekhelyéhez, aki töké letesen embertelen hangokat hallatott, mintha egy leírhatatlan kínpadra feszítenék, és dobálta magát a takaró alatt, amelyen kezdett átütni egy nagy vörös folt. Elwood jóformán hozzá sem mert érni, de a sikoltozás és a vonaglás idovel fokozatosan elcsitult. Addigra Dombrowski, Choynski, Desrochers, Mazurewicz és a legfelso emeleti lakó mind ott csoportosultak az ajtóban, és a háziúr elszalasztotta a feleségét, hogy telefonáljon dr. Malkowskinak. Egyhangúlag üvöltöttek fel, amikor a véres ágyruha alól hirtelen jókora patkányforma valami szökkent elo, és iszkolt a padlón a közeli friss lyukba. Mire az orvos megérkezett, és lehúzta betegérol a rémíto takarót, Walter Gilman halott volt. Barbárság lenne túlmeno részletességgel taglalni, mi ölte meg Gilmant. Valóságos alagút volt a testében - valami egyszeruen kiette a szívét. Dombrowski, aki egészen elrémült patkányirtói erofeszítései kudarcától, fütyült minden haszonbérletre, és egy héten belül összes régebbi lakójával egyetemben áthurcolkodott a Diófa utcába, egy rozzant, mindazonáltal kevésbé koros házba. A szörnyuséges esemény egy idore elcsendesítette Joe Mazurewiczet, ám a búskomor szerelo azóta se józanodott ki, és váltig szellemekrol és szörnyuségekrol nyüszít és motyog. Úgy tunik, azon az utolsó förtelmes éjszakán Joe vizsgálat tárgyává tette a Gilman ágyától a közeli lyukhoz vezeto karmazsin patkánycsapát. A szonyegen el volt mosódva, ámde a szonyeg széle és a fal között maradt egy sávnyi csupasz deszka. Ott talált Mazurewicz valami borzalmasat - o legalábbis úgy gondolta, hogy talált; a nyomok vitathatatlanul különösek voltak, mégse volt hajlandó osztani senki sem Joe álláspontját. Mert a deszkán lelt foltok ugyan határozottan nem emlékeztettek a közönséges patkány lábnyomaira, de azt már Choynski és Desrochers se mondta volna ki, hogy olyanok, mintha négy pici emberi kéz tenyerelt volna oda. A házat nem vették bérbe soha többé. Miután Dombrowski ott hagyta, kezdett aláereszkedni reá a végromlás szemfödele, lévén, hogy az emberek egyaránt kerülték régi híre és újonnan terjengo dögletes buze miatt. Talán mégis hatott az egykori háziúr patkánymérge, mert röviddel Dombrowskié k távozta után a ház kezdte megkeseríteni a szomszédság életét. A közegészségügyi tisztviselok kinyomozták, hogy a buz a keleti manzárdszoba melletti és fölötti zárt térbol árad, és egyetértettek abban, hogy irdatlan mennyiségu döglött patkánytól származhat. Ezzel együtt úgy döntöttek, hogy nem éri meg felnyitni és fertotleníteni az osidok óta lezárt padlásteret,nemsoká úgyis elmúlik a büdösség, és ez különben sem olyan hely, ahol é rdemes lenne lovagolni finnyás eloírásokon. Egyébként mindig is azt pletykálták róla, hogy május elseje és mindenszentek után megmagyarázhatatlanul szaglik a Boszorkányház felso tarktura. A szomszédok tehetetlenül belenyugodtak, de a buz legalább még egy újabb fekete pontot jelentett a ház rovásán. Végül a középületek felügyeloje lakhatásra alkalmatlannak ítélte. Gilman álmaira és az oket eloidézo körülményekre sohasem leltek magyarázatot. Elwood, akinek idonként egészen orjíto gondolatai voltak a történtekkel kapcsolatban, osszel visszatért az egyetemre, és a következo júniusban megkapta a diplomáját. Úgy találta, hogy a város lényegesen kevesebbet pletykál kísértetekrol, és valóban az volt a helyzet, hogy leszámítva néhány mesét az elhagyott házban hallható kísérteties vihogásról, amely majdnem addig eltartott, mint maga az épület, Gilman halála óta nem suttogtak többé a vén Keziah vagy Barna Jenkin újabb megjelenésérol. Még szerencse, hogy abban az évben, amikor bizonyos események nyomán hirtelen fölelevenedett a szóbeszéd régebbi szörnyusé gekrol, Elwood már nem tartózkodott Arkhamben. Késobb természetesen hallott róla és elmondhatatlan szenvedéseket okoztak neki e sötét és rémíto fejtörések; ám ez már nem értintette olyan közelrol, és a távolság többféle feltételezést tett lehetové. 1931 márciusában egy szélroham megrongálta az üres Boszorkányház fedelét és fokéményét; a porladó téglék, mohos, megfeketedett zsindelyek, rohadó deszkák meg szarufák rázuhantak a padlásra és átütötték a födémet. A romok az egész padlást eltömték, de a rozoga ház végleges lebontásáig senki se vette magának a fáradságot, hogy eltakarítsa a szemetet. Erre az utolsó lépésre decemberben került sor és akkor röpent fel a pletyka, amikor Gilman régi szobáját ürítették ki a vonakodó riadozó munkások. Mert több olyan dolog volt az ócska ferde mennyezetet átszakító hulladékban, amitol földbe gyökerezett a lábuk, és kihívták a rendorséget. Maga a rendorség a halottkémhez és az egyetem professzoraihoz folyamodott. Voltak csontok - csúnyán összezúzottak, szilánkosak, mindazonáltal félreé rthetetlenül emberiek -, melyeknek nyilvánvaló frissessége meghökkento ellentétben állt ama réges-régi idovel, amikor egyetlen lehetséges rejtekhelyü ket, a manzárd fölötti alacsony, lejtos padlásteret elzárták a behatolók elol. A halottkém megállapította, hogy a csontok egy része egy kisgyermektol származik, mások pedig, amelyek közé elrohadt barnás szövetcafatok keveredtek, egy meglehetosen alacsony, élemedett korú, hajlott gerincu no maradványai. Elokerültek a gondos szemétválogatás során a beszakadó födémtol agyoncsapott patkányok apró csontjai, továbbá parányi szemfogaktól összemarcangolt régebbi patkánycsontok, melyek mind akkor, mind most, boségesen adtak alkalmat vitákra és találgatásokra. Meglelték ezenkívül számos könyv és feljegyzés mállott foszlányait, valamint még ócskább, tökéletesen elenyészett könyvek és írások sárgás porát. Kivétel nélkül valamennyi írás a fekete mágia legszélsoségesebb és legirtózatosabb formáival foglalkozott. A szemmel láthatóan új keletu tárgyak máig ugyanolyan rejtélyt jelentenek, mint a friss embercsontok. De még náluk is titokzatosabb az a számtalan papíron megtalált, tökéletesen egyforma ódon írás, melynek betuií a vízjegyekbol ítélve legalább százötven-kétszáz éves eltéréssel róhatta egy göcsörtös kéz. Bár vannak, akik azokat a romok között szétszórt, különbözo mértékben sérült, tökéletesen megmagyarázhatatlan tárgyakat vélik a legrejtélyesebbnek, amelyeknak alakja, anyaga, kidolgozása és rendeltetése fittyet hány minden találgatásnak. Az egyik, a Miskatonic némely professzorait roppantul fölzaklató, csúnyán kicsorbult rémség, kimondottan hasonlít a különös képmásra, amelyet Gilman ajándékozott az egyetemi múzeumnak, azt leszámítva, hogy ez
|