Howard Phillips Lovecraft , Duane W. Rimel (1935) - Ásatás
Beküldte: TPéter 2007.09.20. 20:58
Ásatás
Howard Phillips Lovecraft , Duane W. Rimel (1935)
Hirtelen riadtam fel szörnyû álmomból, s vadul tekintettem körbe. Barátom dolgozószobájának magas, ívelt mennyezetét és keskeny, foltos ablakait pillantottam meg. Nyugtalanító érzések lettek úrrá rajtam, és tudtam, hogy Andrews összes reménye és elképzelése valóra vált. Egy hatalmas ágyban feküdtem hanyatt, s a mellettem emelkedõ oszlopokat szédítõ perspektívából szemléltem. Rövid idõ múlva megszoktam a hatalmas polcok látványát, melyek roskadásig voltak rakva korunk és a régmúlt könyveivel. Az omladozó, õsi nemesi udvarház egyik félreesõ szegletében volt ez a szoba, s ez a könyvespolc is, ahová helyét oly sok évvel ezelõtt kijelölték. A fal melletti asztalon hatalmas, díszes gyertyatartó állt, mely a korai mesteremberek fantáziáját és tudását dicséri, szükség is volt rá, mert a keskeny ablakokon a szokásos könnyû függönyöket vastag, fekete drapériákra cserélték, melyek igen kevés napsugarat engedtek át. Így a szobát csak gyenge, kísérteties, pislákoló fény uralta. Most azokat a korábbi eseményeket és körülményeket idézem fel, melyek ebbe a valóságos középkori erõdítménybe kényszerítettek vissza, s zártak el a külvilág elõl. Igen kellemetlen emlékek, mindig elborzadok, ha visszaemlékezem rájuk: életem - ahogy ezt mindenki feltételezi - utolsó emléke az volt, amikor e díványra lefeküdtem. Elmém lázasan dolgozik azoknak a rettenetes körülményeknek felidézésével, melyek választás elé állítottak - választhattam a szörnyû, lassú, biztos halál, vagy a tetszhalál között. Tetszhalál, melybõl késõbb felébredhetek egy oly módszer és lehetõség által, melyet egyedül egykori bajtársam - és barátom ismer, Marshall Andrews. Az események egy évig tartó keleti felfedezõutam befejeztével kezdõdtek, a kiteljesedõ rettenet, az a tény, hogy külföldi tartózkodásom alatt valamiféleképp leprával fertõzõdtem meg. Tudtam, hogy a sírgödör és a temetés gondolatával barátkoznom kell, hisz bátyám nagyon súlyos sebeket szerzett a Fülöp-szigeteken. Arra viszont nem gondoltam, hogy az én sorsom is hasonlóképp folytatódik. Maga Andrews fedezte fel bennem a betegség csíráját, s oly sokáig titkolta elõlem, ameddig csak lehetett, de végül csak fel kellett tárnia elõttem a nyomasztó igazságot. Amilyen gyorsan csak lehetett, visszavonultam a nyilvánosság elõl, régi lakhelyünkre utaztam, Hampden egyik omladozó negyedébe, melynek dohos csarnokait, furcsán ívelt kapualjait soha többé nem léptem át. Rettenetes élet volt, egy sárga árnyék követett állandóan, s bár mindvégig töretlen volt barátom hite gyógyulásomban, közvetlen kapcsolata soha nem volt e rettenetes csapással, s gyakorlata a kezelésében, mégis minden megtett, hogy életemet a legkényelmesebbé s a körülményekhez képest a legkellemesebbé tegye. Õ, mint sebész és gyakorló orvos finomítás nélkül beszélt baljós állapotomról, majd gondoskodott róla, hogy a hatóságok hajóutamról és betegségemrõl ne szerezhessenek tudomást. Közel egy év telt el visszavonulásom óta, amikor - augusztus végén - Andrews egy nyugat-indiai utazásra szánta el magát - az õsi gyógyászati módszerek tanulmányozására, ahogy õ mondta. Gondomat az öres Simes viselte, a ház mindenese. Eddig a betegség http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar (1 of 5)2007.08.13. 4:42:44 Magyar Lovecraft Honlap semmiféle külsõ jele nem fejlõdött ki, s kollégám távollétében a teljes magány elõnyeit élveztem. Bõven volt idõm végigtanulmányozni mindazokat a köteteket, melyeket Andrews húszéves sebészeti pályafutása alatt összegyûjtött, s melyek - legalábbis részben - segítették hozzá ahhoz a hírnévhez, mely környékünkön a legmagasabb megbecsülést szerezte neki. Munkásságának kicsiny sötét foltját pedig nem sokan ismerték. A kötetek egy része ugyanis alig kapcsolódik a modern orvostudományhoz, tanulmányozásuk esetenként erõs fantáziát és lelkierõt igényel: tanulmányok és publikálatlan cikkek szörnyû operációk kísérleteirõl, állatok és emberhez hasonlatos lények megfiatalításának és szervátültetéseinek részletes leírásai, agyátültetési kísérletek ismertetõi, és más, a hagyományos orvosi gyakorlat számára tiltott kísérletek és elméletek hosszú sora. Ezentúl feltûnt, hogy Andrews több helyen is említ valami titokzatos gyógyszert is, pár kötetet végiglapozva kiderítettem, hogy meglehetõs gyakorlatot szerzett a kémia terén is, miközben a sebészet számára alkalmazható új szerek felfedezésén és összeállításán munkálkodott. Utólag úgy tûnik nekem, hogy ezek a korábbi tanulmányok és gyakorlatok pokoli módon segítették további munkájában. Andrews tovább maradt távol, mint vártam, csak november elejére ért vissza, a tervezett idõpontnál négy hónappal késõbb. Aggódva figyeltem, az elmúlt idõszakban történt-e állapotomban olyan változás, ami föltûnik neki. Elértem egy ponthoz, amikor már én kerestem a teljes magányt, hogy zavartalanul folytathassam e rettentõ könyvtárban kutakodásomat. De korábbi aggodalmaim semmik voltak azokhoz képest, melyeket Andrews új terveinek felvázolása ébresztett bennem, nevezetesen, hogy egy olyan különleges szer segítségével próbál rajtam segíteni, melyet Haitin egy bennszülött \"orvos\" bocsátott a rendelkezésére. Mikor tervét elõadta, megriadtam, ám ebben a kétségbeesett állapotban az ember minden szalmaszálat megragad. Valójában, többször is kívántam, hogy jöjjön már a feledés homálya, hozza akár revolvergolyó, vagy zúzódjak össze a közeli sziklaszakadékban. Érkezését követõ napon, abban a félreesõ, homályos dolgozószobában körvonalazódott elõttem az egész hátborzongató terv. Haitin szerzett egy olyan, ismeretlen szert, melyet a késõbbiekben alkalmazni akar, egy szert, mely olyan mély, álomszerû állapotot idéz elõ, mely megtévesztõen adja vissza a halál körülményeit izommûködés, légzés, és szívmûködés károsodása nélkül, teljes nyugalmi állapotot, kómát produkál. Andrews azt állította, hogy számtalan alkalommal látta a szert hatni, bennszülött kísérletek során. Némelyikük napokig volt abban a mélyálomban, mely annyira halálszerû, mint a halál maga. Ez a szer az aktív életfunkciókat oly mértékben függeszti fel, hogy még a legnagyobb gyakorlattal bíró orvosokat, szakembereket is megtéveszti. Andrews, õ maga, mint az idevonatkozó valamennyi törvény ismerõje, állítja, hogy e szer hatása alatt álló bármely személyrõl fenntartási nélkül állít ki hivatalos halotti bizonyítványt a legtapasztaltabb halottkém is. Kijelentette, hogy túl azon, hogy a test külsõleg teljesen hullaszerû, a szer hatásának elmúltával semmiféle maradó hatást nem talált az esetek során egyszer sem. Egy ideig értetlenül álltam, de amikor felfogtam szavai értelmét, rosszul lettem, remegtem és hányinger fogott el. Másfelõl viszont megkönnyebbültem, hogy körvonalazódik elõttem a menekülés útja, legalábbis részlegesen mentesülhetek az átok alól. Létezik kiút a számûzetésbõl, melybe korunk társadalmi normái taszítanak, s létezik kiút a szégyenteljes, lassú és kegyetlen halál elõl is, melyet pedig betegségem tartogat számomra. Röviden a terv az volt, hogy Andrews bead nekem egy jókora adagot ebbõl a szerbõl, értesíti a hatóságot, és hamarosan halottá nyilváníttat. Majd megszervezi a temetésemet is, amilyen gyorsan csak lehetséges. Biztosított róla, hogy a felületes vizsgálat át fog siklani mindazon jelek fölött, melyek a rettenetes betegség kezdeti jeleire utalnak, az igazság nem fog kiderülni. Az elmúlt tizenöt hónapban csak kevéssé haladott elõre a kór, kifejlõdéséhez hét év kell. Késõbb, mondta, jöhet a feltámadásom. A családi temetõben - örökölt birtokom határán, s Andrews udvarházától is mindössze negyedmérföldnyire - lezajló szertartás után jöhet a következõ lépés. Amikor a gyászoló tömeg a temetõt elhagyja és a vidék lakói halálomat tudomásul veszik, meg fogja nyitni a síremléket, s saját házába szállít, ahol titokban és csendben élhetek, s gyógyulhatok, kalandom által pedig semmi módon nem rosszabbodik sorsom. Rettenetesnek és merésznek tûnt az elém vázolt terv, de ez biztosította egyedül számomra a reményt, elfogadtam hát ajánlatát, de számtalan kétség merült fel bennem. Mi történik, ha kevésnek bizonyul a szer hatása, és még a lezárt koporsóba térek magamhoz? Mi történik, ha a halottkém mégis felfedezi ezt a borzasztó trükköt, és temettetésem kudarcba fullad? Ilyen és ehhez hasonló kételyek támadtak bennem a kísérlet elõtt. Talán mégis a halált kellene választanom, rettegtem, hogy rontásba visz a sárga kór, s folyamatosan rettegtem, ahogy éreztem a fekete szárnyak állandó jelenlétét felettem. Szerencsére megkímélt a sors és állapotom, hogy láthassam saját temetésemet és a halotti szertartást. Úgy történt, ahogy Andrews tervezte, a Haiti-méreg hatására kómába estem, alapos éjsötét álomba. A szobámban feküdtem, s Andrews elmondta a halottkémnek, hogy bizony már korábban is sokat panaszkodtam a szívemre, mely végül is felmondta a szolgálatot. Természetesen nem volt balzsamozás - Andrews felügyelte az egész procedúrát - s a harmadik nap délután a legmélyebb titoktartás mellett tehetetlen testemet Andrews szállította a megbeszélt helyre. Jó fizikuma garantálta, hogy ne okozzon gondot szállításom. Az öreg Simes, titoktartást esküdött, és segített Andrews-nak e hátborzongató munkában. Egy héttel késõbb már ágyamban fekhettem. Még tartott a szer hatása, egyelõre bénultan feküdtem, s fejemet is alig tudtam mozgatni. Érzékeim tökéletesen mûködtek, ám egy újabb hétnek kellett eltelnie, míg étvágyam is visszajött, s normális mennyiségben tudtam táplálkozni. Andrews elmagyarázta, hogy szervezetem csak fokozatosan nyeri vissza mûködõképességét, ám a lepra jelenléte a testemben jelentõsen ki fogja tolni felgyógyulásom idejét. Úgy tûnt nagyon érdekli õt állapotom változása, a fellépõ tünetek, és állandóan érdeklõdött arról, hogy érzem magam gyógyuló testemben. Hosszú idõ telt el, míg testem valamennyi részét újra uralni tudtam, s legtovább legyengült végtagjaimban s törzsemben tartott a http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar (2 of 5)2007.08.13. 4:42:44 Magyar Lovecraft Honlap bénulás. Testem normális reakciói jóval hamarabb helyreálltak. Érzéketlen törzsemen fekve idegenül éreztem magam, mintha állandóan érzéstelenítõvel nyomnák tele a gerincemet. Értetlenül álltam ezzel a megmagyarázhatatlan érzéssel szemben, hiszen fejem és nyakam könnyedén tudtam mozgatni, se fejfájásra se más jellegû zavarra nem panaszkodhattam. Andrews ezt azzal magyarázta, hogy elõször testem felsõ fele \"tért magához\", s a szer a test többi részében tovább hatott, teljes bénulásomra azonban õ sem számított, s habár állapotom kissé aggasztotta, érdeklõdésének középpontjában már a kezdetektõl reflexeim és idegi reakcióim álltak. Beszélgetéseink során gyakran figyeltem fel tekintetében arra a furcsa villanásra, ahogy a díványról rámpillantott, a diadal csillogására, az öröm villanására, melyet furcsamód hangosan soha nem nyilvánított ki, mégis látszott rajta, boldog, hogy megmenekültem a halál markából. S habár a legrettenetesebb eseményeken túljutottam, még sok fárasztó és unalmas nap áll elõttem, míg valamennyi végtagom tökéletesen engedelmeskedik majd parancsaimnak. Ám én fel akartam állni és elkezdeni a járást a szobában, õ visszatartott engem, mondván hogy ráérek, hosszú idõ fog még eltelni, míg más emberek társaságát élvezhetem. A szavait nem értettem, bármilyen mély benyomást gyakorolt is rám, szörnyû jelentésüket csak hosszú hetek múlva értettem meg. Az ágyban végbement rémítõ ostrom során Andrews és én némileg eltávolodtunk egymástól. Nem annyira barátként bánt már velem, inkább eszköz ügyes és mohó ujjai között. Megszállottságában váratlan jegyeket fedeztem fel - alantas és kegyetlen jelleget öltött viselkedése - például, hogy milyen megalázó, galád módon bánt Simes-sal, mellyel engem is a szívem legmélyéig megbántott. Gyakran akart nekem bemutatni laboratóriumában élõ állatokon kísérleteket - melyeket különös kegyetlenséggel hajtott végre. Élõ állatokon, a titkos terveihez végrehajtandó mirigy- és izomtranszplantációihoz mindig tartott nyulakat és tengerimalacokat. Fokozott kíváncsisággal alkalmazta az újonnan felfedezett altatófolyadékot életfunkciókat felfüggesztõ kísérletei során. De ezek csekélységek azokhoz a dolgokhoz képest, melyeket véletlenül tudtam meg Simes elejtett szavaiból. Nem voltam biztos abban, hogy az öreg szolga mindent ismer, de bizonyára sok mindenrõl tudomása van, hiszen állandó társa volt mindkettõnknek, Andrews-nak és jómagamnak. Az idõ múlásával, egy lassú de szilárd meggyõzõdés költözött nyomorék testembe, és a jelek arra utaltak, hogy Andrews-t állapotom példátlan fanatizmussal vizsgálja és elemzi. Már tisztán látszott, hogy baráti érzései kihunytak hideg analitikával fordul felém, pulzusomat és szívverésemet a szokásosnál buzgóbban vizsgálja. Néha, a vizsgálat lázában, feltûnt remegõ keze - ami bizony szokatlan egy gyakorlott sebésztõl - de feltûnt a vizsgálat hanyag módja is. Nem tudtam egy pillantást sem vetni testemre, de az érintés helyébõl éreztem, hogy testemnek tömege és súlya van, ahogy az korábban oly ügyetlennek és ismeretlennek tûnt. Fokozatosan újra használni tudtam kezeimet és lábaimat, a bénulás fagya lassan felengedett, ám egy új, rettenetes érzés kerített hatalmába, idegennek éreztem magam saját testemben. Kezeim nehézkesen hajtották végre elmém utasításait, és minden mozdulatom sutára sikeredett, valami ideges remegéssel párosulva. Kezeim tehát esetlenek maradtak, és az idõ haladtával ehhez kénytelen-kelletlen hozzá is szoktam. Úgy gondoltam, hogy a bennem eluralkodó fertõzésnek tulajdonítható ez a jelenség. Észrevétlenül kezdõdött, a korai tünetek nem utaltak erre (bátyám esete egészen másképp kezdõdött), lehetõségem pedig nem volt megítélni helyzetemet; mióta Andrews kerülte a témát, én pedig jobbnak tartottam, ha nem szólok neki tapasztalataimról. Egy nap megkérdeztem Andrews-t - már hosszabb ideje nem tekintettem a barátomnak - megpróbálhatok-e felkelni és felülni az ágyban. Elõször határozottan tiltakozott, majd késõbb, megfelelõen betakarózva és vigyázva, hogy ne érjen hideg levegõ, beleegyezett. Furcsálltam a dolgot, hiszen mindig kellemes hõmérséklet volt a szobában, ilyen jellegû panasz idáig fel sem merült bennem. Most, amikor a késõ õsz lassan télbe fordult, a szobámat mindig megfelelõen felfûtötték. Egy csípõs hideg éjszaka, amikor kipillantottam az ablakon, nyomasztó égboltot pillantottam meg, melybõl észleltem az évszak és idõjárás változását, a szoba elhanyagolt falán ugyanis nem volt semmiféle naptár, melybõl a múló idõre következtethettem volna. Az ágyban szinte teljesen elvesztettem idõérzékemet. Simes nagylelkû segítsége enyhített kellemetlen helyzetemen, könnyebben tudtam ülni az ágyon, Andrews hidegen szemlélte kínlódásomat a laboratórium ajtajából. Aprócska sikerem lassú mosolyt csalt arcára, majd megfordult és eltûnt a sötétlõ ajtónyílásban. Hangulata semmivel sem javított állapotomon. A korábban pontos és következetes Simes most már gyakran késett, elhanyagolta velem kapcsolatos feladatait, néha órákra egyedül hagyott. Egykori barátaimtól egyre inkább eltávolodtam, s helyzetem egyre romlott. Úgy tûnt kezeim és lábaim a takaró alatt alig voltak képesek követni elmém utasításait, és el kellett fogadnom, hogy a folyamatos mozgáshoz még igen hosszú idõnek kell eltelnie. Ujjaim siralmasan esetlenül mozogtak, számomra teljesen ismeretlen érzést keltett, amikor megérintettem velük valamit, furcsálltam a dolgot és teljesen lehangolt, hogy együtt kell élnem betegségemmel, melyet még ez a rettenetes ügyetlenség is súlyosbít. Egyik este gyógyulásom során, rémítõ álmok kezdtek gyötörni. Nemcsak éjszaka, de napközben is kínoztak. Ébredésem során iszonyatosan ordítottam, rettenetes rémekkel szálltam szembe, melyekrõl elgondolni sem mertem, hogy éber állapotban is megjelenhetnek. Ezek a víziók fõleg hátborzongató dolgokat tartalmaztak, éjszakai temetõket, lopakodó hullákat, elveszett lelkeket a vakító fények és árnyékok örvényében kavarogva. E rettenetes, valósághû látomások szörnyen felkavartak, úgy tûnt valami belsõ befolyás indukálta a nyughatatlan halottak holdfényes sírköveinek és végtelen katakombáinak e hátborzongató vízióit. Nem ismertem fel e helyszíneket, a hét végéig szinte végig õrjöngtem ezektõl az utálatos gondolatoktól, melyek úgy tûntek, mintha tudatom mélyérõl tolultak volna fel. Abban az idõben lassan tervezgettem, mi módon gyûjthetnék erõt és kerestem a menekülés módját ebbõl az élõ pokolból, melybe http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar (3 of 5)2007.08.13. 4:42:44 Magyar Lovecraft Honlap belekényszerítettek. Andrews egyre ritkábban és ritkábban látogatott meg, bár látszólag nagy erõfeszítéseket tett szabályos izommûködésem helyreállításában és gyógyulásom felgyorsításában. Egyre jobban meggyõzõdtem arról, hogy laboratóriumában kegyetlen és gonosz események folynak, az ajtón keresztül hatoló, sokkoló állati vinnyogás és sírás undorítóan borzolta egyébként is gyenge idegrendszeremet. Fokozatosan tárultak fel elõttem azok a jelek, melyekbõl arra következtethettem, hogy számûzetésem és megmentésem nem baráti és embertársi cselekedet volt, hanem saját átkozott céljainak érdekében végezte ezeket a kárhozott kísérleteket. Az egykor figyelmes Simes is egyre jobban és jobban hanyagolt, meg voltam gyõzõdve róla, hogy már az öreg szolga is az ördöggel cimborál. Andrews már régóta nem barátként, hanem mint a kísérletének tárgyaként kezel engem, ahogy ravasz tekintettel állt és bámult rám a keskeny ajtónyílásban, miközben ujjai között szikéjét forgatta. Korábban egyetlen embert sem láttam még ily gyökeresen megváltozni. Eredetileg jóképû, férfias, markáns arcélét most sûrû körszakáll határozta meg, és szemei csillogásából, mintha valami sátáni lélek nézett volna vissza. Hideg, számító tekintetétõl végigfutott az ember hátán a hideg, megborzongtam az iszonyattól, és kiérezhettem ebbõl a tekintetbõl, hogy a továbbiakban már csak magamra számíthatok. Idõérzékemet már teljesen elveszítettem e taszító álom-folyam hatására, összefolytak a nappalok és éjszakák, nem tudtam már követni az idõ múlását. A függönyök gyakran már nap közben is be voltak húzva, s a szobában csak az asztali gyertyatartó halovány viaszfénye uralkodott. Az eleven rettenet és látomások rémálmai környékeztek, mégis úgy tûnt, fokozatosan visszanyerem erõmet. Mindig gondosan válaszoltam Andrews kérdéseire, melyek reakcióim és végtagjaim állapotára vonatkoztak, ám a testembe fokozatosan visszatérõ furcsa erõrõl hallgattam, de számoltam azzal, hogy vészhelyzetben erõsödõ szervezetem fog megmenteni. Végül, egy hideg éjszaka, mikor a gyertyák elaludtak, s a holdfény a sötét függönyökön keresztül sápadtan világított rá ágyamra, elszántam magam, hogy felkelek és végrehajtom, amit már régóta terveztem. Foglyul ejtõim várhatóan több órán keresztül nem is fognak felém nézni, biztos voltam benne, hogy mindketten szomszédos szobáikban alszanak. Roppant gondosan és óvatosan mozdultam meg, lassan felültem és óvatosan kúsztam ágyamból, le a padlóra. Hirtelen pillanatnyi szédülés fogott el, s testemet elöntötte a gyengeség hulláma. Végül azonban erõm visszatért, s megragadtam az ágy lábát, majd hosszú hónapok óta elõször álltam fel. Fokozatosan futott át rajtam ez az új erõ, s felvettem azt a sötét köntöst, amelyet az ágy melletti széken találtam. Egészen hosszú volt, teljesen eltakarta hálóruhámat. Újra rám tört az az érzés, melyet az ágyban oly gyakran tapasztaltam, végtagjaim nehezen mozogtak, s idegenszerûnek tûntek. De sietnem kellett, annyira amennyire erõmbõl tellett. Utoljára még elõvigyázatosan, lábamat régi cipõimbe csúsztattam, megesküdtem volna, hogy sajátom, ám mégis furcsamód lötyögött lábaimon, úgy hogy arra gondoltam, az öreg Simes cipõit találtam meg. Mivel nem láttam más nehéz tárgyat, az asztalról a hatalmas gyertyatartót kaptam fel, megcsillant rajta a holdfény, ahogy rendkívül óvatosan a laboratórium ajtaja felé araszoltam vele. Elsõ lépéseimet imbolyogva, nehézségek árán tettem meg, s a félhomályban képtelen voltam megfelelõ gyorsasággal haladni. Amikor elértem a küszöböt, megpillantottam egykori barátomat, aki egy nagy kárpitozott székben ült, mellette egy laborállvány, különféle lombikokkal és üvegekkel. Az asztalnak támaszkodott és kifelé nézett a nagy ablakon, valamiféle részeg, önelégült mosollyal arcán. Egy nyitott könyv feküdt elõtte - egy könyv azok közül a rettenetes kötetek közül, melyeket volt szerencsém megismerni. Egy hosszú pillanatig vártam, majd mielõtt észrevett volna, elõreléptem, s nehéz fegyveremmel lecsaptam védtelen fejére. A tompa csattanást a fröccsenõ vér követte, s a gonosz test betört koponyával csuklott össze a padlón. Nem éreztem bûnbánatot, már régen nem viselkedett emberi módon. Átkozott sebészi tevékenységének rettenetes bizonyítékai a szobában szerteszét szóródtak, különféle befejezett vagy félkész kísérletek tárgyai, úgy éreztem elég bizonyítékot találtam ahhoz, hogy lelkiismeretemet megnyugtathassam. Andrews túl távolra sodródott, elveszett sötét üzelmeinek világában - melyekrõl én most undorító bizonyosságot szereztem -, úgy hogy kötelességem volt ezeknek véget vetni. Rádöbbentem, hogy Simes-sel nem lesz ilyen könnyû dolgom, hiszen Andrews esetében a jó szerencse mellettem volt. Mikor végül csekély zajt csapva kinyitottam a cselédszoba ajtaját, tudtam, hogy minden erõmre szükség lesz ahhoz, hogy, befejezzem, amit a teremtõ elvár tõlem. Az öregember szobája a legtávolabbi, sötét zugban volt, az épület északi oldalán, de a sötétben is megláthatta árnyékomat, ahogy közeledtem. Rekedten felüvöltött, ám én már a küszöbrõl megcéloztam a gyertyatartóval. Valami lágyat találtam el, puffanó hang hallatszott a sötétben, de az ordítás folytatódott. Ettõl kezdve az események ködösen keveredtek össze számomra, de arra emlékszem, hogy dulakodtunk, fojtogatni kezdtem és az erõ egyre jobban fogyott és fogyott belõle. Rettenetes dolgokat makogott a gazdáról, mielõtt kezet emeltem rá, és sírt és könyörgött kegyelemért miközben ujjaim megragadták. De nem kegyelmeztem, abban az õrült pillanatban Andrews-sal azonosítottam az öreget, s végül õ is úgy végezte... A sötét kamrából visszavonulóban, nekimentem a lépcsõház ajtajának, kitártam magam elõtt és valahogy négykézlábra ereszkedtem. Nem világított lámpa, egyedül a hold mutatott utat a nappali keskeny ablakain beszûrõdve. De õrült utam a hideg, nyirkos kõlapokon araszolva rettentõ energiát vett ki belõlem, elfáradtam, s a bejárati ajtóig csak nagy sokára jutottam el motoszkálva, csúszva-mászva a minden beborító sötétségben. Az ezt követõ idõszakból csak homályos emlékeim és visszatérõ foltok maradtak, miközben a magas, õsrégi folyosón haladtam, az egykor ismerõs és barátságos árnyékok most ellenségesen és felismerhetetlenül magasodtak fölém, lebotorkáltam a kopott csigalépcsõn valamiféle dermedt, suta mozdulatok segítségével, melyeket más okozott, nem a rémület. Egy pillanatra http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar (4 of 5)2007.08.13. 4:42:44 Magyar Lovecraft Honlap megpihentem az óriási udvarház árnyékában, majd végigfutott tekintetem az ezüstös hold vágta fényösvényen, mely õsapáim házáig világította az utat. Mindössze negyedmérföldnyire emelkedett a félhomályban, de most számomra hosszú útnak ígérkezett, s keresztbe, a legrövidebb úton, a réten át indultam. Megragadtam egy száraz botot, s mint egy sétapálcával felszerelkezve vágtam neki az erõtpróbáló útnak. Elõttem csak pár karó látszott a hold fényében azon a mezõn, melynek túlvégén az a kúria magasodott, melyben tiszteletre méltó õseim éltek és haltak. Tornyai ott magasodtak a pislákoló fényben, a hegy oldalát fekete árnyék borította, melyet mozogni és hullámozni véltem, mintha valami ismeretlen anyag fortyogna a légben. Ott állt fél évszázados örökségem, melyet sok évvel ezelõtt azért hagytam magára, hogy a fanatikus Andrews-sal folytassam életemet. Üresen ált ott, azon a kárhozott éjszakán, s én remélem hogy ez mindig így marad. Másféle hangulatban értem el az õsi helyet, habár utam második felére egyáltalán nem emlékeszem. Elég volt elhaladnom családunk temetõjének közelében, azokon a moha-borította omladozó köveken, s én egész utamat feledni kívántam. Ahogy elértem a holdfény ösvényét a régi meghittség - mely abnormális létem során olyannyira elkerült - visszatért gyötörni engem egy egészen váratlan módon. A síremlékem bejáratát kiszabadítva az otthon meghitt varázsa nõttön nõtt bennem, ám az idegenszerûség és testetlen lét borzasztó érzéseinek oly hullámai is kísérték, melyeket már oly jól ismertem. Elégedett voltam tehát, s ahogy a vég közeledett, de nem álltam meg érzelmeimet elemezni, amikor állapotom mégborzasztóbb volta tudatosult bennem. Saját síromat könnyedén megtaláltam, a fû még alig kezdett kibújni a gyeptéglák darabjai közül. Lázas sietséggel, puszta kézzel estem neki a halmocskának, úgy kapartam a nedves földet, az egykori gödör fölött, eltávolítva, szétszórva füvet, gyökereket. Hogy meddig ástam kutyamódra a salétromos talajt, míg ujjaim a koporsó fedelét el nem érték, megmondani sohasem tudom, ám az izzadság ömlött testemrõl, beszakadt körmeim alól pedig szivárgott a vér. Végül az utolsó göröngyöt is felhajítottam, s reszketõ kézzel mozdítottam meg a nehéz fedelet. Ujjaimmal benyúltam a résbe és felkészültem a fedél felemelésére, amikor büdös és émelyítõ bûz támadta meg az orromat. Elborzadva egyenesedtem fel. Milyen idióta cserélte el a sírkövet, amiért tévedésbõl más test nyugalmát zavartam meg? Ezt a borzasztó bûzt nem lehet félreismerni. Fokozatosan fogott el az a kegyetlen bizonytalanság és felkúsztam az üreg oldalán. Egy újabb pillantást vetettem a nemrég készült fejfára, s ez elég is volt. Ez valóban az én saját sírom volt, de miféle bolond ember temette bele ezt a másik holttestet? Egyszerre csak egy rettenetes gondolat villant át az agyamon. A szag, rothadó jellege ellenére, ismerõsnek tûnt - valahogy iszonyúan ismerõsnek... Még nem adtam hitelt érzékeimnek egy ilyen ötlethez. Tántorogtam és káromkodtam, éreztem fekete ürességbe még egyszer, és segítségül kapkodva gyufát gyújtottam, s emeltem a teljesen nyitott koporsó fölé. Akkor a fény elaludt, mintha egy rosszindulatú kéz oltotta volna el, és én õrjöngve kúsztam kifelé ebbõl az elátkozott gödörbõl, dermedten az utálattól és a rettenettõl. Mikor visszanyertem öntudatomat, saját birtokomon feküdtem a ház bejárata elõtt, ahova a temetõtõl kúsztam, arról az utálatos találkozóról. Észleltem a pirkadat fényében a kilincset a kezem ügyében, erõtlenül próbáltam feltápászkodni, s kinyitni magam elõtt a régi bejárati kaput. Beléptem arra a helyre, melyre - biztosan tudom - több mint tíz éve nem lépett ember. Egyfajta láz pusztította amúgy is legyengült testemet, állni is alig voltam képes, de lassan csak végigmentem a dohos, homályos szobák, lépcsõk során egészen a dolgozószobámig - melyet oly sok évvel korábban hagytam el. Amikor a nap már magasan áll, el fogok menni az õsi kúthoz, mely az öreg fûzfa alatt áll a temetõ mellett, és belevetem torz testemet. Más ember nem láthatja többé ezt az istenkáromló külsõt, melyben tovább élt lelkem, mint szabad lett volna. Nem tudhatom, mit mondanak majd azok az emberek, kik felfedezik feldúlt síromat, de ez már nem okoz nekem gondot, ha feledést találok azokra a dolgokra, melyeket azon az omladozó, mohalepte rettenetes helyen láttam. Most jöttem rá, miért voltak oly titkosak Andrews cselekedetei; miért volt oly démoni pillantása tetszhalálom után. Magának szánt engem a vitrinbe, mintaként az örök idõknek - egy példány a sebészet dicsõségére, a tisztátlan boszorkányság mestermunkája? az egyedülállóan romlott mûvész mintapéldánya. Hol járt Andrews és mit szerzett, amíg én átkozott, romló birtokán feküdtem, talán soha nem fogom megtudni; de jobban tartok Haiti-bõl hozott pokoli gyógyszerétõl. Legvégül pedig ezek a hosszú, szõrös kezek és iszonyúan rövid lábak, melyek oly idegenek számomra... idegen minden természetes és épelméjû emberi törvény számára. A gondolat, hogy én e testben gyötrõdöm továbbra is, ez az újabb pokol... Most már csak egy kívánságom van; amit minden ember kíván, Isten áldását kértem kegyeletteljes halálomhoz; amit ott kívántam az õsi temetõ földjén állva abban a kárhozott percben, amikor a koporsó fedelét felemelve megpillantottam saját összeaszott, korhadó, lefejezett testemet.
|