3. fejezet

Harry hangokat hallott. Először csak távolról, mint mikor a rádió a falon túlról szól, aztán egyre tisztábban. Ismerős hangok voltak, bár a szavak értelme még nem ért el a tudatáig. Abban sem volt biztos, hogy valóság-e, ami most történik. Már szinte semmin sem csodálkozott volna. Legutóbb is azt a képtelenséget álmodta, hogy Piton a karjaiba veszi és fut vele. Micsoda hülyeség… A vén denevér soha nem tenne ilyet.

- Nem! Nem! Nem! Vannak nálam sokkal alkalmasabb személyek is erre a feladatra. Például Madame Pomfrey… - tiltakozott hevesen egy ismerős hang.

- De Perselus…

- Én megmentettem, kész, ennyi. A többiért nem vállalom a felelősséget! Már így is túlteljesítettem a tervet. – mentegetőzött emelt hangnemben Piton.

- Perselus, kérlek…

- Albus… Én tényleg… nem vagyok alkalmas. – mondta már kicsit nyugodtabb hangnemben

- De igen. És azt szeretném, ha te ápolnád. Mellesleg a lehető legjobb lenne a fiúnak, hiszen ezt a szert te ismered a legjobban – mondta teljesen nyugodtan Dumbledore.

A fiatalabb férfi elsápadt.

- Tudom, hogy te is tudod, de fiatalkori hülyeség volt, nem kell mindig az orrom alá dörgölni! – csattant fel. Voldemorttól is hallgathatta hónapokig annak idején. És akkoriban maga Dumbledore segített neki abba hagyni. Érthetetlen, hogy miért hozakodik most elő vele.

- De te vagy a legalkalmasabb arra, hogy kikezeld Harryt, hisz tudod, hogy min megy most keresztül. Te jobban el tudod látni őt, mint Madame Pomfrey vagy akár én. Azonkívül… nos beszélnünk kell dolgokról, de ezt inkább az irodámban. – Az igazgató idegesnek látszott és ez még Perselusnak is feltűnt és elkezdte nyugtalanítani a dolog.

Azzal kitessékelte Pitont a saját hálószobájából. Harry felsóhajtott, a másik oldalára fordult és mélyen elaludt, feledve az előbbi beszélgetést.

***

- Foglalj helyet, kérlek! - mutatott egy kényelmes fotelra Dumbledore, mikor felértek a hetedik emeleten lévő irodájába. Perselus körbenézett a szobában, aztán megadta magát a sorsnak és inkább leült. Szerette ezt az irodát a sok mütyürjével együtt, bár ő maga nyilván soha nem kerül ide igazgatóként. Tulajdonképpen nem is vágyott rá. Momentán csak nyugalomra vágyott az életben, semmi másra. Azonban ez nem fog teljesülni. Voldemort már a nyomában van. Az évszázad legsötétebb varázslójának nyilván van annyi esze, hogy rájöjjön: ő szöktette meg a fiút. Bár itt a Roxfortban biztonságban vannak mindketten… bár ki tudja meddig.

- Miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte hosszú hallgatás után. Dumbledore vele szemben ült ugyancsak egy kényelmes plüssfotelben és kezében egy bögre forró csokoládét szorongatott.

- Kérsz? – kérdezte az öreg varázsló.

- Nem.  - utasította el az ajánlatot.

- Nos… hogyan is kezdjem. Biztos nem kérsz semmit? – Dumbledore úgy tűnt, igencsak zavarban van.

- Jó, egy teát! – felelte kissé ingerülten Piton. Dumbledore intett a pálcájával és Perselus előtt megjelent egy csésze forró tea, egy darabig forgott a levegőben, majd leszállt a kisasztalra. Perselus a kezébe fogta és várakozón meredt az öreg varázslóra.

- A történet, amit most elmondok, 15 évvel ez előtt kezdődött. Egy nap levelet kaptam Lily Evans-től, amelyben találkozót kért. Ez nem sokkal a halála előtt történt. Természetesen azonnal odasiettem és igen meglepő hírrel fogadott. Nem tudom, miért mondta el akkor nekem, talán megérezte, hogy az az utolsó alkalom hogy az igazságról beszéljen… - Dumbledore elhallgatott, felidézve a 15 évvel az előtti eseményeket…

***

- Mi a baj, Lily? – kérdezte Dumbledore 15 évvel korábban. Potterék Gondrick’s Hollow-béli konyhájában. Lily láthatóan zaklatott és ijedt volt.

- Ha… Harryről van szó… és az apjáról! – kezdte a fiatal boszorkány.

- A jóslatról? Jamesről? – érdeklődött Dumbledore.

- Igen! Nem! Nem a jóslatról. Arról hogy…- nyelt egy nagyot - Harry… nem James fia! Nem James fia!!- a fiatal boszorkány szemei megteltek könnyel, amely lassan lecsordult az arcán. Hagyta, nem törölte le. Dumbledore nem szakította félbe, hisz tudta, hogy mennyire nehéz lehet erről beszélni. Lily szerette Jamest, kétség sem férhetett hozzá. De akkor ki lehet a gyermek apja?

- Nem is tudom, miért történt, csak megtörtént akkor. Ő eljött hogy figyelmeztessen minket és csak én voltam otthon… James a Rend nevében távol volt akkor. Szólt, hogy Voldemort ránk vadászik… Összevesztünk. – hangja elcsuklott, mert ismét sírni kezdett. Majd erőt véve magán folytatta. - Mindenféle hülyeséget vágtam a fejéhez. Hogy áruló és csak be akar csapni és ennél is rondábbakat. Pedig Ő az élete kockáztatásával jött, hogy szóljon. Csúnya veszekedés volt, már nem is emlékszem, miket vágtunk egymás fejéhez, de egyszer csak ott állt előttem. Azt hittem meg fog ütni… Megérdemeltem volna. – hangja újfent elcsuklott - De nem tette, ehelyett megcsókolt. Én meg visszacsókoltam és aztán… csak úgy megtörtént. De nekem nem jelentett semmit… szinte semmit. És aztán terhes lettem és tudtam, hogy tőle van, de James annyira boldog volt. És az látszott a legegyszerűbbnek, ha hallgatok a dologról. Tudtam, hogy Ő úgysem fogja elmondani senkinek. Hiszen nem szeretett engem… és most Voldemort ránk vadászik. Ha nem éljük túl…- mély lélegzetet vett és folytatta. - Dumbledore, mondja meg neki… majd egyszer, ha eljön az ideje. Ha mi már nem leszünk, mondja meg neki, hogy Harry az ő fia!- azután Lily szavai zokogásba fulladtak. 3 nappal később holtan találták a férjével együtt és csak Dumbledore tudta az igazat.

***

Perselus belekortyolt a teájába és várta, hogy az öreg varázsló folytassa, amit elkezdett.

- Szóval, Harry a te fiad. – folytatta csendesen Dumbledore.

Perselus a meglepetéstől felugrott, félre nyelte a forró teát, amitől köhögő rohamot kapott, a csésze maradékát pedig az ölébe borította. Jó darabig eltartott, amíg a köhögése csillapodott. Dumbledore türelmesen várt.

- Micsoda? - krákogta Perselus, mikor végre sikerült lenyelnie a maradék teát és eléggé összeszedte magát. – Neeeeeeem. Az nem lehet, az nem lehet, hiszen én nem is… - hangja egy kicsit meginogott, mert visszaemlékezett - illetve csak egyszer.. és az is véletlen volt. Én nem is… de nem… - Perselust talán még senki sem látta ennyire zavarban.

- Perselus, nyugodj meg, kérlek! – próbálta az igazgató csitítani.  

- De én nem, mert csak egyszer… De hát olyan, mint James! A vak is láthatja, meg az az idióta keresztapja… elnézést…- szabadkozott a professzor Dumbledore szemrehányó tekintetét látva. - Szóval Black is számtalanszor a fejemhez vágta hogy olyan, mint James… ő James fia… nem az enyém! – fakadt ki a professzor.

- Perselus! – kezdte Dumbledore, de Piton félbeszakította.

- Nem.

- Perselus! Figyelj rám! Harry a te fiad! Lily bízta rám ezt a titkot a halála előtt, és úgy érzem, most jött el az ideje, hogy elmondjam. Eddig csak baj lett volna belőle. Perselus, annak a gyereknek nincsen senkije rajtad kívül…

- De én nem! Mármint én NEM vagyok az apja! Az ég szerelmére, nem lehet, hogy Lily téved? - kérdezte szinte könyörögve a bájital mester.

- Nem. Sajnálom, de nem. Lily teljesen biztos volt benne.

- És a jóslat? Az nem James fiára vonatkozik?

- De igen… bizonyos értelemben. Mint azt Harrynek is elmondtam, Voldemort maga teljesítette be a jóslatot, mikor megtámadta őt. Ha nem hall a jóslatról, akkor nem támadja meg. Ha Neville-t választja Harry helyett, most talán ő viselné a sebhelyet. Az apa személye ebben a kérdésben nem érdekes. Csak az állt benne, hogy a szülők háromszor dacoltak Voldemorttal. Voldemort úgy hitte, Harry James fia, mint ahogy mindenki más is. De ő a tiéd! És attól még a jóslat igaz marad. – fejezte be az igazgató.

- Mit tegyek? Én… utálom… Pottert. – az utolsó szavakat már szinte suttogva és félve ejtette ki.

- Akkor légy úrrá az érzelmeiden! Azt szeretném, ha leszoktatnád arról a káros anyagról és…

- De…

- És kedves lennél hozzá- fejezte be Dumbledore ellentmondást nem tűrő hangon.

- Rendben! Legyen, ahogy akarod! – egyezett bele Perselus minden lelkesedés nélkül. – de én nem hiszek abban, hogy az én fiam! – tette még hozzá, aztán elhagyta Dumbledore irodáját. Szabályosan kiviharzott és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a falon szunyókáló portré alakok méltatlankodva mocorogni kezdtek keretükben. Dumbledore elnyomott egy halvány félmosolyt, majd ujjait összeillesztve gondolataiba mélyedt.