9. fejezet

Piton döbbenten olvasta a naplót. Le se tudta tenni, egész éjjel azt bújta. Az anyja kifejezetten neki írta, nem magának.

Azzal kezdődött, hogy Piton tudomást szerzett az apjáról, mármint az igazi apjáról. Egészen addig meggyőződése volt, hogy Tobias Piton az apja. Az anyja nemes egyszerűséggel közölte, hogy az édesapja igazából az ő első férje, Dylan Denem, akit 19 évesen ismert meg, majd hozzá ment. Denem egy árvaházban nevelkedett, majd nevelőszülőkhöz is került 5 évesen, akik a kontinensre költöztek vele, Észak-Németországba. Onnan került a Durmstrangba. Meglepődött, mikor kiderült, hogy varázsló. A szülei sem tudták, az örökbefogadási jegyzőkönyv csak az édesanyja és az édesapja nevét tartalmazta. Denem ez alapján jött Angliába az iskola elvégzése után. Az édes szülei ekkora már halottak voltak. A nevelőszülei Németországban éltek. Az anyja még a szüléskor meghalt, ezt tudta is. Az apja úgy 2 éve halt meg, eddig tisztázatlan körülmények között. Felkereste azt a mugli kórházat is, ahol az anyja megszülte és egy idősebb ápolónő a kedvéért utánanézett az esetnek. Kiderült, hogy aznap éjjel testvére is született, aki a keresztségben a Tom Rowle nevet kapta. Ő született előbb, Dylan a másodiknak. Azután édesanyjuk meghalt és a bátyját meg őt külön árvaház fogadta be, egymástól távol. Véletlen egybeesés, de nem volt 2 hely sehol sem. Így Dylan nem is tudta, hogy testvére van, egészen addig a pillanatig. Azután találkozott Eileennel és egymásba szerettek, majd összeházasodtak. Időközben előkerült Tom. Eileen halványan emlékezett rá, néhány évvel fölötte járt. Szép arcú Mardekáros fiú volt, nem nagyon beszéltek egymással, bár Eileen is mardekáros volt. A két testvér találkozása kész katasztrófa volt. Tom szinte lángoló gyűlölettel fogadta fivérét, és kerek perec kijelentette, hogy egy nap megöli őt is és a család maradékát is. A házaspár hamar elfeledte a fenyegetést és boldogan éltek. Már éppen azon gondolkodtak, hogy gyereket vállalnak, mikor egy nap Dylan eltűnt. Eileen biztos volt benne, hogy a testvér, Tom tette. Meg akart halni, de valami visszatartotta. „Te, kisfiam” – fogalmazott a naplójában. Így életben maradt és megtette, amit tehetett. Hozzá ment egy ocsmány muglihoz, hogy elrejtőzzön Voldemort elől és egyidejűleg mindent megtett azért, hogy kiderítse, mi a célja. Távolról figyelte a Sötét Nagyúr ténykedését, mindig úgy, hogy őt ne ismerjék fel. Rengeteg információt gyűjtött, mígnem végül lebukott. Olyan emberben bízott meg, aki nem volt rá érdemes. Elárulták. Ekkor a fia már nagy volt, a Roxfortba járt, ahol Dumbledore volt az igazgató – őt legalább biztonságban tudta. Felkészült a halálra, a sok-sok év alatt gyűjtött információ elég volt ahhoz, hogy Voldemort ellen erős fegyvert adjon a fia kezébe. Bátran nézett szembe a halállal, attól a naptól kezdve, hogy Dylan meghalt, ő sem félt. Követni akarta urát, egyedül Perselus miatt tartott ki ilyen sokáig. Tobias Pitont sosem szerette, sőt, megvetette a jellemgyenge, alkoholista muglit. Csak abban reménykedhetett, hogy a fiát megvédi ez a semmit mondó név, amit kapott mostohaapjától. Egyetlen kikötése volt, mikor hozzá ment Pitonhoz – már a terhessége vége felé –, hogy vegye a nevére a születendő gyereket. A mugli kénytelen-kelletlen bele ment. Mindvégig rettegett attól, hogy az időközben Voldemort Nagyúr néven ténykedő gonosz varázslót nem tudja megtéveszteni. Hiszen érthető volt a fenyegetés annak idején – megöli a család maradékát is.

Utána nézett a Denem családnak és szinte semmit nem talált, majd utána nézett Dylan édesanyjának. Az asszonyt Merope Gomoldnak hívták. Itt azután megakadt a nyomozásban és ideje is fogytán volt. Megírta a naplót és - hogy senki hozzá ne férhessen - magával vitte a koporsójába, a baglyát pedig előre küldte térben és időben egy bonyolult varázslattal. Aztán meghalt.

***

Piton kissé szédelegve tette le a könyvecskét hajnali háromkor. Muszáj volt felkelnie. A fürdőszobájában percekig csorgatta a fejére a hideg vizet. Szó szerint földhöz vágta, amit eddig olvasott. A föld fordult vele egy nagyot és most lent csücsült és nem volt semmije. Megpróbálta először felfogni, majd szépen lassan elhinni a dolgokat.

Az apja nem az apja. Az igazi apja egy varázsló, aki meghalt, mielőtt ő megszületett volna. Az apja Voldemort testvére, mégpedig ikertestvére. Akkor… akkor ő Voldemort unokaöccse… „Kár, hogy tegnap megittuk az összes whiskyt. Mindegy.” - gondolta keserűen. Azután a megrökönyödést lassan felváltotta a harag, az iszonyú mindent elsöprő, tomboló harag önmaga, a világ, de főleg és első sorban Voldemort iránt. Tombolni, rombolni, törni-zúzni akart. Voldemort megölte a szüleit. Megölte az apját, akit nem ismerhetett meg soha. Megölte az anyját, őt pedig… árvává tette és ezek után volt képe úgy fogadni, mint a saját fiát. – „Tudja” – villant át hirtelen Perselus agyán – „Tudja a hitvány korcs szemétláda” . Azután eszébe jutott András. Az ő szüleit is megölte. És Potter. A fia. Az ő szüleit… vagyis az anyját is megölte. Meg végső soron azt a férfit is, akit az apjának tartottak. És ő képes volt hinni benne, hinni neki, beállni hozzá és SZOLGÁLNI azt a beteg faszt. Az ő hibája, amiért vak volt és hülye. Meglátta az üres üveget az asztalkán és teljes erejéből a falhoz vágta, majd a poharat, az ébresztőórát, a kávés bögréjét, az Én, Claudiust, amit olvasott, a lámpáját… és végül elfogyott a dobálni való. Végignézett a feldúlt hálószobáján, de nem lett jobban.

Legszívesebben önmagát vágta volna falhoz. Visszacsörtetett a fürdőszobába és ismét a víz alá nyomta a fejét, hogy lecsillapodjon. Azután bevett először egy enyhe nyugtatót, majd mivel az nem segített, neki állt kikeverni a fiatal korában használt anyagot – amivel Voldemort mérgezte nyáron Pottert. Nem. A fiát. Voldemort meg akarta ölni a fiát is. Nem elég az apja, az anyja, a barátja szülei, a fia anyja és mostohaapja, még őt is meg akarta ölni. Új, eddig idegen érzés kerítette hatalmába. Végre, életében először felelősnek érezte magát valakiért. Nem csak egy tömegért, aminek nincs arca, eszméért, amiben csak félig hisz. Nem, most már felelős a fiáért, Harryért. És ha törik, ha szakad, ha addig él is, megvédi Voldemorttól. Megöli Voldemortot – határozta el. Közben lázasan kutatott a hozzávalók után, de legnagyobb bánatára nyáron az egészet elhasználta – nehogy kísértésbe essen. Nem tudta megcsinálni, de már nem is bánta. Potternek most egy viszonylag józan ember kell. Őket most nem a szeretet fogja össze kötni, hanem a bosszú, ami nem egy erős kötelék, de ezúttal Voldemort túl messzire ment. Próbált végre lecsillapodni. Eddig büszke volt híres önuralmára. Most, hogy végre összeszedte magát percek alatt megnyugodott és sietve rendet rakott a szobájában, majd lehanyatlott az ágyra. Mereven bámulta még sokáig a plafont. Másnap hétfő, kénytelen lesz szembe nézni Potterrel, aki gyűlöli őt, és a fiú érdekében beszélni vele az okklumenciáról. Elnyomta az álom.

Az órája csörgésére ébredt kialvatlanul. Egy jó ideig ücsörgött még az ágy szélén, mikor eszébe jutott: Potter Voldemort unokaöccse. És akkor viszont egyben Mardekár leszármazottja is. És ő is, nem csak Potter.  A felismeréstől kissé melege lett. A nagy dühöngésben ez eszébe sem jutott tegnap. Gyorsan letusolt és indult órára.  

***

- Beszélsz Pitonnal? – kérdezte Hermione a pince felé Harrytől. Harry maga is gondolkodott már ezen, de még nem döntötte el.

- Még nem tudom. Majd meglátom, milyen hangulatban lesz – felelte bizonytalanul.

Igazából rettegett ettől. Szembe nézni Pitonnal péntek óta először… Legszívesebben kihagyta volna ezt az órát. Csendben várakoztak a terem előtt, mikor megjelent Piton. Első ránézésre is látszott, hogy nincs jó állapotban. A szokásosnál is sápadtabb volt, és szeme alatt mostanában mindig lila karikák éktelenkedtek. Beengedte a csoportot, majd némán írni kezdte a táblára a hozzávalókat. A három jó barát kérdőn egymásra nézett, aztán inkább az órára figyeltek – nem akartak Pitonnak alkalmat adni a kellemetlenkedésre. Némán dolgoztak az óra végéig, majd szép sorban mind kivitték a mintát Piton íróasztalára. Mikor Harry volt soron, a professzor halkan megszólította.

- Potter, beszélni szeretnék veled óra után.

- I..igen, tanár úr! – felelte remegő hangon a fiú. Visszasietett a helyére és suttogva beszámolt Ronnak és Hermionénak. Óra után aztán a tanári asztalhoz ballagott.

- Az okklumenciáról van szó. Úgy döntöttem, elfelejtem a múltkori hisztidet, Potter, ez most sokkal fontosabb annál. Tehát pénteken ugyanabban az időben várlak az irodámban és nagyon remélem ezúttal már az ordibáláson túl mást is elérünk. – közölte határozottan a tanár.

- Nem… nem büntet meg? – hebegte Harry. Nem értette az egészet.

- Ha ragaszkodsz hozzá, kieszelek valamit. – vetette fel a másik, de Harry inkább gyorsan elhadart egy köszönömöt és eliszkolt.

„Piton beteg – gondolta – egyértelmű. Különben megbüntetett volna, pontot is levont volna, és persze üvöltözött volna.”. A bűbájtan teremben beszámolt a barátainak. Két barátja szájtátva fogadta a hírt. Még, hogy Piton normális.

- Lehet, hogy tényleg beteg! – vetette fel reménykedve Ron.

- Szerintem csak beszélt Dumbledore-ral és ő meggyőzte, hogy Harrynek szüksége van az okklumenciára – gondolkodott Hermione. – Mindenesetre ez jó hír. Remélhetőleg az órákon is normálisabb lesz és az okklumencia foglalkozáson is. Jó hatással van rá Spherestud professzor – tette még hozzá és közbe elpirult. A fiúk kérdőn néztek rá, erre inkább a könyvébe temetkezett szokásához híven. Harry és Ron sokatmondó pillantást váltottak, majd bejött Flitwick és az óra elkezdődött. Láthatatlanná kellett tenni kisebb tárgyakat, ami nem volt egyszerű feladat. Hermionénak az óra végéig sikerült a dobozkáját eltüntetnie, de Ronnak és Harynek még látszott a fele. Házi feladatként gyakorolniuk kellett. A három barát a Nagyterem felé ballagott ebédelni, mikor Ron egyszer csak megtorpant és a homokára csapott.

- Te jó ég! Piton vagy tényleg nagyon beteg, vagy nem is Piton!

- Miért? – kérdezte kórusban Hermione és Harry.

- Mert nem adott fel házit. Csak úgy elengedett. És nem vont le pontot sem egész órán

- Tényleg… - töprengett Harry.

- Máskor is üvöltözz vele, jó!? – javasolta Ron, majd folytatták útjukat a Nagyterembe. Ott csak diákok voltak, tanárok nem, még az igazgató sem. Jó étvággyal megebédeltek, majd siettek gyógynövénytanra a hatos számú üvegházba.

***

A hétvégi óriási vihar lecsupaszította a fákról a még rajtuk lévő leveleket, a természet készen állt, téli álmára. A hőmérséklet fokozatosan hűlt, a diákokat már csak a téli szünetig hátralévő néhány hét éltette. Egyre kevesebben sétálgattak a tóparton, a szél folyamatosan süvített, és senki sem akart megfázni, hogy az ágyban töltött idő a tanulás rovására menjen.

Az új nővérkének egyre több kalap-kúra főzetet kellett mindazonáltal készítenie. Nagyon szerette a munkáját, ez látszott rajta. A diákok pedig –különösen a fiúk- néha akkor is lementek hozzá kérni, ha éppen nem is volt semmi bajuk. Ez az ápolónőt egyáltalán nem zavarta, mindig csak mosolygott a fiúk bátorságán, akik képesek arra, hogy elviseljék a fülük füstölgését, csak hogy láthassák őt. Természetesen a fiatal nővért nem lehetett néhány erőltetett köhögéssel vagy a lázmérő mágia által való felmelegítésével átverni.

Egyszer épp a szobája felé igyekezett, amikor köhögést hallott a sötét varázslatok kivédése teremből. Lévén, hogy már besötétedett kizárta, hogy egy diák lenne a szobában. Bekopogott, de nem kapott választ, ezért benyitott.

A szobában a fényt csak egy asztali lámpa szolgálta, és az is épphogy csak világított. Az asztal mögött Lupin ült, sápadtan és messziről látszott, hogy nincs jól, noha telihold már elmúlt 3 napja. Épp a dolgozatokat javította teljesen beleélve magát, mivel észre sem vette a benyitó lányt. A csöndet csak az egyre gyakrabban jelentkező köhögés szakította félbe.

Luclin és Lupin év eleje óta nem sokat beszéltek egymással. Gyakorlatilag semmit. A lány félve közelebb lépett, mivel már nem tudta tovább hallgatni a tanár krákogását.

- Lupin professzor! – szólította meg halkan.

A férfi hirtelen felugrott a székéről, mivel váratlanul érte a ”támadás”. Ám a hévvel, ahogy felpattant, rögöt meg is szédült, és a padba kellett támaszkodnia, hogy ott helyben össze ne essen.

- Oh, Miss Effloresco. Micsoda váratlan meglepetés. – mondta, de rögtön köhögni kezdett.

- Minek köszönhetem a késői látogatást? - kérdezte, majd tekintetét a nőére szegezte. A fáradt, mogyorószín szemek találkoztak a fekete szempárral.

- Én csak azért jöttem, mert a folyosóról köhögést hallottam, és gondoltam, benézek… - szabadkozott a lány.

- Ja, az csak én voltam. Azt hiszem egy kicsit… – mondta a tanár, de nem tudta a mondatát befejezni, mert erős köhögő roham jött rá. El akart indulni az ágyához a poharáért, de a lány gyorsabb volt nála, és a kezébe nyomta, majd leültette a tanárt.

- Egy kicsit megfázott, mi? Képzelem mi lenne, ha nagyon megfázott volna. – mondta némi cinizmussal a lány. – Most azonnal lefekszik az ágyába, amíg én visszajövök a kalap-kúra főzettel. Út közben beugrom konyhára és kérek a manóktól egy csöbör jó forró teát is. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- De hiszen ezekre mind nincs szükség, tényleg semmi bajom. – mondta Lupin, miután abbamaradt a rohama.

- Na, nehogy már maga akarja megmondani nekem, hogy mi baja. Tudom, fiatal vagyok még, de azért a náthát és az influenzát meg tudom különböztetni. – és halványan elmosolyodott.

- Elnézést, nem akartam megsérteni, kisasszony.

Lupin eközben az ágya felé vette az irány, de meglepődve tapasztalta, hogy a nővér szó nélkül odalép mellé és segít neki.

- Semmi baj, nem sértett meg. – nyugtatta meg a professzort a lány. - És hívjon csak Luclinnak.

- Én pedig Remus vagyok. Most, hogy túl vagyunk a pertun, akár jöhet az a főzet is. – felelte immár egy mosoly kíséretében a tanár.

A lány egy kicsit zavarba jött a hirtelen hangnemváltásra, majd rögtön sarkon fordult, és elindult a gyengélkedő felé sietős léptekkel. Út közben azon tanakodott, vajon miért nem tűnt fel neki, hogy a tanár milyen kedves. Sőt: kimondottan jóképű a maga nemében. „Az istenért, Luclin, csak fél órája beszéltél vele életedben először! Nehogy rávesd már magad!” – hárította el a gondolatait. Miután leért a gyengélkedőre, felnyalábolt egy kalap-kúra főzetet és egy lázcsillapító főzetet a szekrényből, majd ugyanolyan gyorsan visszaindult a tanár szobája felé. Remélte, hogy ezekből egy is elég lesz, hogy kiszedje Lupinból a kórt.

Mikor elérte a szobát, gondolkodás és kopogás nélkül benyitott. Megtorpant és azt kívánta, bár ne tette volna. Meglátta félmeztelenül a férfit. Ez önmagában nem lett volna olyan nagy probléma. Csakhogy a férfi bőrét több helyen vágások és behegedt sebek csúfították el. A legtöbb már réginek látszott, de voltak rajta újabbak is. A testalkata nem volt kimondottan izmos, de nyüzügének sem volt mondható. Luclin szörnyülködve nézte a sebes testet, de próbált nem szánakozó fejet vágni. Nem sok sikerrel.

- Semmi baj. Volt egy balesetem nemrég. – mondta a tanár, miután látta, hogy a lány bámulja. Gyorsan felvette pizsama felsőjét, és bebújt az ágyába.

- És ez is csak APRÓ baleset volt, ugye? – próbálta oldani a feszültséget a lány egy kacsintással. Nővér lévén rájött, hogy a tanár nem mond neki igazat, de nem volt kedve tovább firtatni a dolgot.

- Hát, igen. – mosolygott vissza Lupin. – Mondhatni. És most hadd lássam azt a főzetet. Még mindig füstöl tőle az ember füle?

- Természetesen. Nem lesz túl kellemes, de ha holnap tanítani akar, muszáj lesz meginnia. – mondta egy kis együttérzéssel a lány. – És hoztam lázcsillapító főzetet is. Szerencse, hogy nem fogyott el, és nem kellett Piton professzorhoz mennem érte. – a lány egy kicsit elszomorodott.

- Miért? – kérdezett vissza Lupin, majd egy slukkra lehúzta a főzetet. Nem sokkal később már füstölgött is a füle. – Áh, igazán tehetnének már valamit ezzel a főzettel, hogy ne legyen ilyen kellemetlen.

- Hát, ha az úr nem lett volna ilyen felelőtlen, és jobban vigyázott volna magára, akkor talán nem kapta volna el. – replikázott a lány.

- Már mondtam, hogy tegeződjünk. És nem saját akaratomból kaptam el. Csak… mondjuk úgy, hogy sétáltam egyet az erdőben.

- És erre természetesen nem talált… találtál jobb alkalmat, mit a hétvége, amikor ugye tombolt a vihar? – kérdezte újfent cinikusan a lány.

- Hát, mi tagadás, ki kellett egy kicsit szellőztetnem a fejem. De ne tereljük el a témát. Mi a baj a mi jó öreg Perselusunkkal? Mit csinált már megint?

- Megint? Ezek szerint szokása? Nem csak velem teszi?

- Nem. Neki ez lételeme, hogy más embereket szekáljon. Amúgy nehogy magadra vedd.

- Úgy tűnik, már régóta ismered. – mondta a lány, miközben odanyújtotta a professzornak a lázcsillapító főzetet.

Az apró mozdulat közben, a kézfejük egy pillanatra összeért. Mindketten beleborzongtak a másik érintésébe. A lány, miután átnyújtotta a főzetet, közelebb hajolt a tanárhoz. A férfi nem tudta ezt mire vélni, ám bármit is akart volna a lány, alávetette volna magát. Luclin jéghideg kezét a professzor homlokára helyezte. – Még mindig magas a lázad. Remélem, leviszi a készítmény.

Majd egy szó nélkül leült Lupin mellé az ágyra. A tanárnak ez egyáltalán nem volt ellenére. Sőt. Még arrébb is ment egy kicsit, hogy nővérke jobban elférjen.

Nem tudta mi van vele. Úgy érezte, mintha már régóta ismerné a lányt, habár tisztában volt vele, hogy ez egyáltalán nem így van. Mégis, valami miatt úgy érezte, hogy társra lelt. „Ugyan, miket gondolok. Még hogy én, társra? Hülyeség. Egy vérfarkasnak nem lehet társa. Bár talán mégis…”

- Hát, igen, elég régóta. Évfolyamtársak voltunk a Roxfortban, amikor idejártam. – folytatta meséjét Perselusról. - Én griffendéles, ő pedig mardekáros volt. Nem nagyon szerettük egymást. Illetve most sem szeretjük. Tulajdonképpen nem is tudom, miért. – gondolkozott hangosan a professzor. – Talán, mert ő sem volt az a barátkozó típus. Én meg persze a legnagyobb ellenségének voltam az egyik legjobb barátja. Szóval a körülmények adottak voltak. Meg hát, Pitonnak vannak nem kimondottan kellemes élményei James Potter és Sirius Black miatt. – mondta immár mosolyogva, visszaemlékezve az RBF vizsga utáni eseményekre.

- Igen? Tudsz valamit, amit én nem? – vigyorodott el a nő.

- Hát igen, de nem hiszem, hogy el kellene mondanom. Tényleg szemetek voltunk Pitonhoz. Nem érdemelte meg.

- Esküszöm, hogy tőlem nem tudja meg senki. – a lány behajlította az ujját. – Vagy így görbüljek meg.

Lupin elmosolyodott a látványon, ahogy a lány ígérkezett.

- Na jól van. – kezdett bele mondókájába. Részletesen beszámolt a lánynak nem csak az ominózus „fellógatós” eseményről, hanem minden más csínyről is, amit Piton ellen követtek el az évek során.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel a lány, miközben a hasát fogta a nevetéstől. – Istenem, de ott lettem volna!

A nagy történetmesélésben már hajnali kettőre járt az idő. Mindketten remekül érezték magukat egymás társaságában. A fal, ami kettejük közt volt, - és amit csak egymás ismeretlensége okozott - már rég leomlott. Ez az este közelebb hozta a két embert egymáshoz. Pedig semmit sem tettek egész álló este, csak beszélgettek, nevetgéltek, és egyszerűen önmagukat adták. És ez elég volt, hogy kivívják egymás barátságát.

Egyikük sem volt az a népszerű ember az iskola falain belül és kívül sem.

Ezzel az estével mindkettőjük szerzett magának egy barátot…

Miután a lány látta Remuson, hogy kicsit elfáradt a nagy mesélésben, közelebb hajolt hozzá, hogy újfent megmérje a lázát. Ám ekkor Remus hirtelen felült, még mielőtt a lány megérintette volna verítékes homlokát, és gyengéden megcsókolta. Ám, amit várt, hogy a lány visszacsókolja, nem történt meg. Elszakította ajkait a férfiétól, és kifutott a szobából. Remus utána futott volna, de nem érezte túl erősnek magát, és az ágyában maradt.

Nem sokat aludt azon az éjjel. Nem értette a lány reakcióját. Nem hagyta nyugodni, hogy miért nem viszonozta csókját. Az este során úgy érezte, hogy a lányban is hasonló érzelmek dúlnak, mint benne. De csalódnia kellett. Úgy tűnt, ez a hirtelen szerelem egyoldalú.

***

Kedden Lupin óráján a hátráltató ártások durvább fajtáit kezdték tanulni. Harry legnagyobb örömére Malfoynak nem nagyon ment.

Óra után még maradtak Lupinnal beszélgetni. Nem volt túl vidám hangulatában, és eléggé meggyötörtnek is tűnt a gyerekeknek. De ezt ők csak a holdtöltének tudták be. Elmesélte nekik, hogy Piton és Spherestud péntek éjszaka valahol kinn kóboroltak. Csak hajnalban tértek vissza.

- Tanár úr… mit tud Spherestud professzor és Piton professzor barátságáról? – kérdezte félősen Hermione, de Lupin csak halványan elmosolyodott és felült a tanári asztalra.

- Nos… nem sokat. Azt tudom, hogy elsős koruktól kezdve barátok, mint… - nem fejezte be. Mindhárom fiatal tudta, mire gondol. A tekergőkre, akik közül már csak ő él és persze az áruló Féregfark. – De azután szinte semmit nem tudok róluk. Spherestudot az iskola óta most látom először. Csodálkoztunk annak idején ezen a barátságon – fűzte tovább a szót a professzor – ők ketten annyira mások voltak. Aztán hát… Ellentétek vonzzák egymást. De miért érdekel ez benneteket?

- Öööö… csak, mert mi is csodálkoztunk rajta – felelte sután Harry.

- Te jól vagy, Harry? – kérdezte Lupin.

- Persze. Csak a rémálmok néha még visszatérnek. De küzdök ellenük.

- Helyes. És most ne haragudjatok, de fel kell készülnöm a következő órámra. – azzal Lupin lekászálódott az asztaláról és elhagyta a termet. A három fiatal követte a példáját.

***

András és Perselus Piton alagsori nappalijában ücsörgött a kanapén. Spherestud egy szó nélkül hallgatta végig barátját, mikor az beszámolt neki a naplóban olvasottakról. Percekig emésztette a hallottakat, azután csendesen megszólalt.

- Meg kell állítanunk, különben mindent elpusztít.

- Én megölöm. Megérdemli. - füstölgött Piton.

- És mi legyen a gyerekkel? – kérdezte a másik.

- Mi lenne? Egyszerűen nem engedem Voldemortot a közelébe.

- Hmm… Ez nem tűnik túl jó tervnek hosszútávon.

- Még én sem tudom hogyan…

- Kitaláljuk. Amúgy… Harryvel hogy vagy? Mármint… utálod még? – tette fel kissé félve a kérdést András.

- Megmondtam neki, hogy pénteken jöjjön okklumenciára. Meg kell tanulnia mindent, amit használhat az ellen a… az ellen az „izé” ellen. A személyes véleményem egyébként többé már nem érdekes, azt hiszem. Meg hát az elméletem, miszerint Potter egy tapló, megdőlni látszik.

- Helyes. Én pedig keresek valami használható bűbájt. Biztos van valami, amivel meg tudjuk védeni.

- Biztos… tudod sokáig én nem is gondolkodtam el ezen a Voldemort dolgon. De ha visszamehetnék, én…

- De nem mehetsz, kár is ezen emésztened magad. – szólt rá erélyesen. - A lényeg az, hogy most tudd, hogy hol vagy és melyik oldalon. Még talán jóváteheted.

- Már nem. Többé, azt hiszem, már nem. Rémesen érzem magam egy csomó dolog miatt. Mindenesetre köszönöm, hogy mellettem állsz… - Piton zavartan elhallgatott.

- Ne viccelj már. Tudod… mire valók a barátok? – Piton erre csak halványan elmosolyodott és megszorította Spherestud vállát. Ezek után kevésbé veszélyes témákkal folytatták. Spherestud elmesélte merre járt az elmúlt 20 évben.

Pitonnak jó volt végre nem a saját nyomorán rágódnia és úgy érezte, ennyivel tartozik, hogy végig hallgatja, hiszen András is hányszor végig hallgatta őt. Azon kívül 20 éve nem beszélgetett ilyen kötetlenül senkivel, csak munkáról, mérgekről, gyilkolásról és arról, amit ezekről megtudott. Jó volt kikapcsolódni egy kicsit, ha csak egy estére is.

***

Péntek este Harry igyekezett pontosan érkezni. Pár perccel 6 előtt kopogott a professzor dolgozószobájának ajtaján. Az igenlő választ követően belépett. Piton a merengőjével vacakolt a sarokban, majd mikor végzett, felé fordult. Harry az ajtóban ácsorgott, majd Piton intésére helyet foglalt.

- Nos, Potter, gondolod, hogy felkészültél a gyakorlati órára, vagy húzzuk még tovább? – kérdezte Piton és Harry nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódik (ami valószínű) vagy tényleg érdekli az ő véleménye (ami nem lehetséges). Nem mert ellenkezni, így csak halványan bólintott.

- Mi igen, Potter? – kérdezte Piton.

- Próbáljuk meg. Remélem menni fog – tette még hozzá.

- Én is remélem. Na most, próbáld megkeresni azt a legneutrálisabb gondolatot. – Harry bólintott. – Aztán gondolj rá erősen, és ne engedj a fejedbe mást. Felkészültél? – Harry ismét bólintott és megpróbált valóban rendesen felkészülni.

- Egy… kettő… három… Legilimens! – kiáltotta Piton. Harry erősen koncentrált - maga sem tudja miért - a pálmafákra. Soha nem járt pálmafás tengerparton még. És csoda történt – mintha működne. A tudata tiszta maradt. Erősen koncentrál, és nem tolakodtak a fejébe a rossz emlékei, csak a pálmafák. Aztán Piton megszüntette az átkot és félig elismerőn rásandított.

- Na, ez már valami. Azt hiszem, végre ráéreztél, Potter! Most egy darabig ezt fogjuk gyakorolni, mielőtt tovább lépünk. Készülj fel! Egy… kettő… Legilimens! – ezúttal nehezebben ment, a rossz emlékek vissza akartak tolakodni a fejébe, de Harry kitartott. Csak egyszer engedte el magát, és akkor is Sirius jutott az eszébe, amint a függöny mögé zuhan. Gyorsan száműzte a fejéből és a pálmafákra koncentrált. Csak rájuk. Piton abbahagyta. Harry kimerülten roskadt a székre és várakozón Pitonra meredt. Aztán eszébe jutottak a mostani Voldemortos álmok és mivel Dumbledore is azt tanácsolta neki, gondolta megkérdi a szörnytől, mit lehet tenni.

- Professzor úr! Kérdezhetek valamit?

Piton bólintott.

- Azok az álmok… nem olyanok, mint tavaly, hanem… furák. – elhallgatott. Nehéz volt erről pont Pitonnal beszélni.

- Hallgatlak!

- Szóval, most nem a kínzásokat látom, hanem csak beszél hozzám… de ez rémes. Fáj a fejem és ijesztő, mert… - elhallgatott ismét. Piton fejezte be a mondatot helyette.

- Nem tudsz felébredni. Tudom.

- Honnan?

- Velem is csinálja. – felelte egyszerűen a tanár. – Mára vége az órának. Ne feledd, hogy gyakorolnod kell! – azzal útjára engedte Harryt, aki megkönnyebbülve távozott a nyomasztó helységből, de az is igaz, hogy ilyen pozitív élménye, még nem volt Pitonnal soha ez előtt.

Visszasietett a klubhelységbe és lelkesen elmesélte barátainak. Hermione örült, hogy végre el is értek valamit nemcsak vitáztak, Ron szerint viszont Piton megbolondult vagy nem önmaga, és ez esetben szólniuk kéne Dumbledore-nak vagy Madame Pomfrey-nek. Kifejtette továbbá, hogy az is lehetséges, hogy Pitonnak több személyisége van és most a normális jött elő, és azért nem ismerik, mert éveken keresztül elnyomta a gonosz énje. Harry minden esetre jobb kedvvel feküdt le aznap este. Nem is hitte volna, hogy ennyit számít neki Piton hangulata.  

***

Lupin a szokásosnál is csöndesebb volt a héten, és ez feltűnt a kollégáinak is. Azonban bármelyik kollégája is kérdezte meg csendességének okát, valamilyen indokkal - mint például, hogy sokat dolgozik - kivágta magát.

Ő csak egy kollégájának az érdeklődésére vágyott: Luclinére. A lányt nem látta az ominózus hétfői este óta. És ez nagyon zavarta őt. Ugyan még nem történt semmi közöttük, mégis magányosnak érezte magát nélküle. Egy éjszaka alatt szerzett egy barátot, akibe rögtön bele is szeretett. Maga sem értette saját magát. Nem olyan típus volt, aki jóformán beleszeret az emberekbe első látásra. Most mégis szenvedett „társa” égető hiányától.

A szobájában rakosgatta a vaskosabbnál vaskosabb könyveket, amikor döntött. „Beszélnem kell vele. Már épp itt az ideje, nem halogathatom tovább. Ha a szerelmét nem is, de a barátságát még talán megnyerhetem.” – gondolta magában, de figyelmetlenségében kiejtette a Sötét Varázslatok kialakulása i.e. 450-től 1980-ig című, önmagában vagy 10 kilós könyvet, ami egy hangos puffanás kíséretében a lábán landolt.

- ÁU! – jajdult fel a férfi, majd fél lábon ugrált. A könyv alighanem eltörte néhány lábujját. – „Na, ilyen az én formám is. Mire rászánom magam, hogy beszéljek Luclinnel, nem tudok járni. Fantasztikus.” Úgy, ahogy volt a fájós lábával együtt lesántikált a gyengélkedőre. Szerencséjére egy kíváncsi diákkal sem találkozott, így nem kellett magyarázkodnia.

A gyengélkedőt üresen találta, ezért elindult Madame Pomfrey szobájába, ami az egyik ágy mellől nyílt. Meglepetésére nem a javasasszonyt találta ott, hanem a segédjét, amit épp nyugodtan ír valamit. Luclin, amint meglátta a férfit, eltűnt a nyugodtság arcáról, és helyét átvette a szégyenlő pirosság.

- Én csak Madame Pomfrey-t keresem. De amint látom nincs itt, majd visszajövök később. – hadarta Lupin zavartan.

Az előbbi bátorsága, miszerint beszélni akar a lánnyal, egy perc alatt elillant. Megfordult, hogy kimenjen a helyiségből. Azaz megfordult volna, ha nem hasított volna bele a fájdalom a lábába. A nővérke rögtön felállt az asztaltól, és odasietett a férfi mellé, és a válla alá nyúlt, hogy ne kelljen a lábára támaszkodnia.

- Történt… - kezdte volna Lupin, de félbeszakította.

- Egy KIS baleset. Gondoltam. – mondta egy mosoly kíséretében a lány. Az egyik ágyhoz segítette a férfit, majd lefektette rá. Óvatosan levette a férfi cipőjét, majd pálcája segítségével megvizsgálta a sérült testrészt. – Úgy látom a kis baleset következtében, eltörted 3 lábujjad.- 

Lupin is erre a következtetésre jutott, pedig nem is vizsgálta meg magát. Elsápadt a gondolattól, hogy most itt fekszik a nő kezei között. „Végül is, tulajdonképpen azért jöttem, hogy beszéljek Vele. Most itt a remek alkalom. ”

- Luclin, én tulajdonképpen… - fogott hozzá mondókájához Lupin, de a nővérke megint félbeszakította.

- Nézd, Remus… Én sajnálom a múltkori estét… Nem kellett volna kirohannom… - kezdte a lány szégyenkezve.

- De hát, én csókoltalak meg! Az én hibám!. Azt hittem, te is úgy érzel, ahogy én. De úgy tűnik… érzékeim megcsaltak. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked, és nem esett jól. – egy pillanatra megállt, majd nagy levegőt vett és folytatta vallomását. - Nekem jól esett. Úgy éreztem, hogy akkor és ott ezt kell tennem. – most már a tanár is kezdett enyhén vöröses színben pompázni.

- Nem, dehogyis! Nem arról van szó, hogy nem esett jól… - erre a mondatra a professzor is felkapta a fejét, aki addig a másik lábán lévő cipőjét nézte. – Csak nekem egy kicsit gyors volt.

A lány szemét könnyek lepték el, és elfordult a professzortól. Lupin azt sem tudta, mit tegyen, nem gondolta volna, hogy ekkora traumát okozhat valakinek az, hogy megcsókolja. Úgy tűnhetett számára, hogy ő már élete végéig egyedül lesz.

Maga felé fordította a lányt, és letörölte a könnyeket az arcáról.

- Ne haragudj, Remus. Túlreagáltam a dolgot. Csak… - itt hangja elcsuklott – 10 hónapja halt meg a barátom. Autóbalesetben. Három évig voltunk együtt. És nekem… egy kicsit összekuszálódtak a gondolataim… ott volt ő, aki nincs többé, és te, aki még új és ismeretlen. Féltem, hogy az emlékét gyalázom azzal meg, ha viszonzom a csókodat. De átgondoltam… úgy érzem, valami alakulófélben van köztünk, és én… azt hiszem… már túl tettem magam Julio-n.

Közelebb lépett Lupinhoz és megcsókolta. Ám ez a csók nem egyoldalú volt. Egymás ajkait ízlelték hosszú perceken keresztül, míg végül szétváltak.

- Akkor lássuk azt a törött lábat… - mondta a lány fülig érő szájjal. – Pollux Contineo!

A csont rögtön összeforrt, és már egyáltalán nem fájt a lába. Újfent rá tudott állni, sőt, ugrálni is azon a lábán, ami fél órája még törött volt.

- Nem lenne kedved inni valamit a Három Seprűben?

- De hát még nincs itt a Roxmorts-i hétvége ideje. – mondta lemondóan a lány.

- Jajj, ugyan – simított ki egy tincset a lány arcából -, hiszen tanár vagyok. Te pedig ápolónő. Mi bármikor jöhetünk-mehetünk Roxmorts és Roxfort között.

- Jól van na… - pirult el a lány. – Akkor, indulunk?

***

Csónakok sokasága siklott hangtalanul a szokatlanul nyugodt és jéghideg tengeren, egy elhagyatott és kopár sziget felé. A szigeten egy régi erőd állt. A csónakokban halálfalók ültek. Az első csónak orra most felfutott az apró sziget köves partjára. A mindenre elszánt halálfaló alakulat partra ugrott. Régóta tervezték már, hogy kiszabadítják Azkabanban ragadt társaikat. Felkészültek a halálig tartó harcra. Libasorban megindultak az erőd felé, vezetőjük Bellatrix Lestrange volt. Az erőd kapuja azonban – legnagyobb megrökönyödésükre – csikorogva kitárult közeledtükre. A dementorok félreálltak (illetve esetükben nem lehet lábakról beszélni, tehát inkább csak félresuhantak) utat engedve a halálfalóknak. Ezzel nyíltan is Voldemort melléálltak. Itt volt rá a remek alkalom. A fogvatartottak szabadon távozhattak (aki nem akart, vagy nem tudott, mert annyira legyengült már, azzal nem vesződtek; a halálfalók egyszerűen a tengerbe ölték őket), sokan éltek is a lehetőséggel. Lucius Malfoy például, amint kezébe kapta pálcáját, ugyanúgy kivette a részét a „használhatatlan elemek” öldökléséből, mintha nem is velük raboskodott volna fél évig. Most igazán elemében éreztem magát. A fél év rabság szint meg sem látszott rajta, inkább csak a szeme csillogott szokatlanul, és a szokásosnál is sápadtabb színe árulkodott az átélt borzalmakról. Mikor véget ért az öldöklés, a halálfalók visszaszálltak a csónakokba és visszatértek saját főhadiszállásukra. Voldemort rettenetes serege ismét erősebb lett és készen állt, hogy megvívja korának nagy háborúját nyomorba taszítva muglikat és varázslókat egyaránt.

***

Hermione nagyon sikkantott, mikor következő hétfőn kezébe kapta a Reggeli Prófétát. Harry és Ron egyszerre kapták oda a fejüket. Hárman olvasták a cikket, mely az azkabani őrök árulásáról és a fogva tartottak tömeges szökéséről számolt be. Hermione holtsápadt arccal tette le végül az újságot. A nagyteremben mind így tettek, akik járatták egyáltalán a Reggeli Prófétát.

- Ez egyszerűen… borzalmas. – sopánkodott Hermione. A fiúk egyet értettek vele. Malfoy azonban roppant önelégült képet vágott és fontoskodva mesélte Cracknak és Monstrónak, hogy micsoda „hősies” kalandokat élt át az apja. Harry keze ökölbe szorult dühében, mikor felidézte a minisztériumban történteket. Remélte, hogy a nagy Malfoy élete végéig Azkabanban rohad majd és erre tessék, nem telik el fél év és újra szabad, újra gyilkolhat, fenyegetheti a barátait és őt.

Ebben a pillanatban gyűlölte az életet, gyűlölte ezt az igazságtalanságot, legfőképpen azonban gyűlölte Lucius Malfoyt. A tanári asztal felé nézett és látta, amint a tanárok összedugva a fejüket tárgyalnak valamiről. Gyanította, hogy az azkabani esetről. Dumbledore gondterhelten csóválta a fejét, McGalagony pedig lázasan magyarázott valamit. Végül aztán elindultak bájitaltanra, azután bűbájtanra, azután gyógynövénytanra… de Harry egyik órán sem tudott figyelni. A dühe semennyit sem csillapodott. Figyelmetlensége miatt bezsebelt Pitontól egy büntetőmunkát (mert véletlenül felrobbantotta a bájitalát), Flitwicktől egy plusz házi feladatot (mert nem eltüntette, hanem feltüntette a kijelölt tárgyat), Bimbától pedig megrovást és 5 pont levonást (mert gyökerestül kitépte a nyáladzó pitypangot, minek következtében a növény kiszáradt és szomjan halt rémes jajveszékelés közben). Ennek tetejébe holnapra Lupinnak le kellett adniuk egy rémesen nyakatekert házi dolgozatot a rontásokról, aminek a fele még hiányzott. Nem sok kedve volt ismét könyvtárazni, de muszáj volt, bár alighanem Ronnal kettesben, mivel barátja sem sietett a dolgozatával. Hermione persze már a hétvégén megírta a sajátját. Harry kihagyhatta volna, hiszen dolgozat nélkül is tudta majdnem az összes eddig tanult ártást, de nem akarta megbántani Lupin professzort. Nyakukba vették hát a láthatatlanná tévő köpenyt és megindultak a könyvtárba. Harry magában azon imádkozott, hogy Piton ezúttal ne tartózkodjon ott, és pláne ne ecsetelje a magánéletét, mert ő abból köszöni, de nem kér. Szerencséjére Spherestudot egyedül találták a tiltott részlegben, Pitonnak nyoma sem volt. A professzor valami rémesen vastag és poros könyvet olvasott több szótár segítségével. Harry és Ron sietve és a legnagyobb csendben megkeresték a sötét varázslatokról szóló részleget, majd leemelték a szükséges könyvet és visszasiettek a klubhelységbe. Ott azután „végre” nekiláthattak a dolgozatnak. Harry egyébként már rémesen unta az éjszakai könyvtár-turnékat. El is határozta, hogy jobban beosztja az idejét, mint Hermione. Mindig csodálta a lányban, hogy annyi mindenre maradt ideje, pedig többet tanult, mint Ronnal ők ketten.

***

A büntető munkát csütörtökön este kellett elvégeznie Piton alagsori dolgozószobájában, miközben a hülye dög valami főzeten dolgozott. Harry dolga az volt, hogy rendet rakjon Piton bájitalos szekrénykéjében. Jó darabig nem szóltak egymáshoz, mígnem Harry véletlenül leejtette a gőteszemes tartályt és az apró szemecskék szerteszét gurultak a padlón. Harry félve nézett Piton felé. A professzora nagy zajra felnézett, egyenesen a fiúra. Harry elfordította tekintetét.

- Nem tudsz figyelni, Potter! Szedd össze! – parancsolt rá, miután Harry meg se moccant.

- Nem direkt volt! – csattant fel Harry. Unta már, hogy Piton minden egyes alkalommal beszól neki, ha teheti. Nem fogja lenyelni, többé már nem. – Különben is szedje össze maga!

- Te fogod összeszedni, és ebből nem nyitok vitát, különben levonok 20 pontot a Griffendéltől! Elegem van az örökös szemtelenségedből…

- Nekem meg magából! Keressen mást, akin gyakorolhat…

- Csend legyen! – förmedt rá a professzor. – Összeszeded, aztán kisikálod még a koszos üstöket is. És befogod a szádat! – azzal hátat fordított Potternek, jelezve, hogy a vita részéről le van zárva.

Megpróbált a bájitalára koncentrálni, de mindegyre csak a gyerekkel folytatott párbeszédet pörgette az agya. Nem tudta mi tévő legyen. Potter és ő olyanok, mint a mágnes azonos oldala. Összekerülnek és taszítják egymást, ez ellen nem lehet mit tenni. Eddig csak azon az utolsó okklumencia órán voltak képesek civilizáltan viselkedni egymással. Reménytelen vállalkozás összebékíteni őket, ezt Albusnak is megmondta. De az öreg varázsló hajthatatlan volt. Sok vitájuk is volt már emiatt. Piton megpróbálta elmagyarázni Dumbledore-nak, hogy hagyja ezzel békében, de Albus még mindig bízik benne, hogy ők ketten egyszer apa és fia lesznek. Viszont olyankor, ha Voldemort jutott az eszébe elfogta a határtalan düh, és mindenre kész volt, hogy megvédje Harryt. Ez a két dolog valahogy elvált a fejében. Nem tudta sehogyan sem összeegyeztetni. Voldemorttal inkább csak dacolni akart. Megbosszulni azokat, akiket elvett tőle. Harryvel kapcsolatban azonban még mindig nem jött tisztába magával. Talán ha most… bocsánatot kérne. „Marhaság. Valószínűleg Potter sem éppen egy ilyen apára vágyik, annál is inkább, mivel értésemre adta, mennyire megvetendő apa is lennék. Idióta kölyök”. Így csak hallgatott és gépiesen adagolta a hozzávalókat a főzethez. Persze ismét a farkasölőfű tovább fejlesztésén dolgozott. Előző kísérlete majdnem sikerült. Ezt most nem akarja elszúrni. Összpontosított és teljesen kizárta a külvilágot. Egy csepp kell még a hajnalka fű levéből… 0,3 gramm a holdkő porából… a főzetnek kicsit más színe lett, mint eddig. Egy árnyalatnyival. Illata kesernyésen hömpölygött fel az üstből. Piton még hagyta 10 percig rotyogni, majd eloltotta a tüzet alatta. Normális esetben ezt a saját privát laborjában főzné, de felügyelnie kell a gyereket. Kivette a vérmintát és a mikroszkóp alá helyezte, majd rácsepegtette a főzetből vett adagot. Lélegzet visszafojtva nézte, mit művel a minta a vérrel. Működött. Piton elvigyorodott örömében és csinált még egy tesztet, de nem tévedett. Tényleg sikerült. A vérfarkas kórért felelős gének szépen visszaalakultak. A vér kitisztult. Már csak el kell küldenie a minisztériumba, hogy ott is letesztelhessék, hiszen egy új gyógyfőzetről van szó, de Perselus biztos volt benne, hogy hamar átengedik. Potter közben végzett az üstök kisikálásával is és csendben várakozott. Piton intett, hogy mehet, majd ő is visszatért lakosztályába és elő vette az anyja naplóját. Közel sem ért még a végére.