10. fejezet

„Voldemort megszállottan kutatott a halhatatlanság után. Hajtotta a vágy az örök életre. Mindent megtett volna érte. A világon mindent. És akkor egyszerre ott volt előtte a megoldás. Nehéz, kegyetlen, veszélyes és fantasztikus bűbáj : csináljon horcruxot. Elég csak megölnie egy embert és Voldemortnak nem voltak erkölcsi aggályai ezzel kapcsolatban. A horcrux saját lelke másolata. Ha embert öl, a lelke szétszakad, már csak be kell fogni a lelke szilánkját és megvan. Másolat belőle az emlékeivel, gondolataival, érzéseivel. Önmaga lehet. Akkor is, ha valaha valaki képes lenne megölni (amiben egyébként kételkedett). Voldemort elhatározta hát, hogy megteszi. Feldarabolja a lelkét, kerüljön bármibe is.

Az első horcruxot az édesapjából csinálta. Megölte, saját lelke darabkáját pedig bezárta, egyelőre csak egy gyűrűbe – apja pecsétgyűrűjébe.  Immár volt egy horcruxa, de mivel Voldemort megszállott volt és rögeszmés, úgy vélte, neki nem elég egy. Így mikor hírt kapott ikertestvéréről, beteg gondolat lopódzott amúgy is bomlott elméjébe. Mégpedig az, hogy a családból csinál horcruxokat. Azt gondolta, azok erősebbek, mintha csak idegeneket vagy akár ellenségeket ölne. Így megtette, beváltotta a fenyegetését. Megölte fivérét, a lelkét pedig a fivérétől zsákmányolt órába rejtette. Innen már nem volt megállás. Nem tudom, hogy a Sötét Nagyúr hány horcruxot akart létre hozni, de megszállottan kutatott a család maradéka után (ha volt még egyáltalán rajtad kívül akárki), hogy megölje, és ezáltal erősebb legyen. Nyilván másból is csinált horcruxot, de senki sem tudja mennyit. Túl sokat valószínűleg nem lehet, anélkül, hogy menthetetlenül meg ne károsítaná elméjét ezért… csak remélni lehet, hogy idővel abba hagyja.”

Piton lette a könyvecskét. Ez a rész már kevésbé viselte meg, mint a bevezetés. Mindenesetre beleszédült kissé. Hiszen Voldemort így őrá is vadászik. Lehet, hogy mégsem tudja, hogy ők rokonok. Potternél nem gondolhatja, hiszen arról az esetről csak hárman tudnak. Tanácstalanul körbe nézett. Anyja kapkodva írta a naplóját, stílusára nemigen figyelt oda. A bejegyzések szinte logikátlannak tűntek, de Perselus megértette, amit meg kellett tudnia. Rá kell jönnie, mire kellenek a horcruxok, és hogy hol vannak. Eszébe jutott, hogy néha látott Voldemorton gyűrűt, de lehet, hogy csak a szeme káprázott és most odaképzeli, csak hogy legyen valami kézzel fogható dolog is.

Megdörzsölte sajgó halántékát. Mostanában gyakran fájta feje, leginkább Voldemort támadásai miatt. Egyetlen gyógyszert szedett rá, egy fájdalomcsillapító főzettel töltött pirulát. Mindig a talárja zsebében horda. Megkereste és bevett két szemet. A hatás azonnal jelentkezett. A fejfájás alább hagyott. Piton eltette a naplót és inkább valami szórakoztató irodalmat olvasott tovább. Nem akarta elveszíteni a józan eszét, márpedig a Voldemortról kapott információk miatt mindig úgy érezte, ezt már nem bírja épp ésszel felfogni. Tetejébe még a lelkiismeret-furdalás is megkínozta rendesen. Inkább letette a könyvét és felballagott Spherestudhoz. Egyszerűen nem bírt egyedül lenni (pedig ilyen még nem fordult elő vele soha). 

***

Közeledett a karácsony. Odakinn zuhogott a hó, az iskolából pedig mindössze egy hét volt hátra. A gyerekek sokat hógolyóztak odakinn, főleg a fiatalabbak. A tanárok is elnézőbbek voltak (kivéve persze Piton professzort). A három jó barát a klubhelységben ücsörgött és lustán elnyújtózva ki-ki saját hobbijának hódolt. Harry azon kapta magát, hogy okklumenciára gyakorol. Voldemort hetente egyszer meglátogatta a fejét és ezek annyira kimerítők voltak, hogy másnap sokszor leragadt a szeme órákon, vagy rosszul csinált egyszerű dolgokat is. Nem segített túl sokat a Pitonnal való legutóbbi vitája sem. Azóta nem tudta rendesen végre hajtani, amit Piton kért tőle. Minduntalan visszatolakodtak a fejébe a rossz emlékek. Csak így magában érezte úgy, hogy meg tudja tenni, persze kérdés, hogy Voldemorttal szemben mire megy vele.

Nem várta a karácsonyt, hiszen kivel is tölthetné. Persze a Weasley család meghívta őt is és Hermionét is, és örömmel elfogadta, de alapjában véve semmi kedve nem volt hozzá. Hiányzott Sirius. Nyomasztotta a saját magánya. Sose volt még ennyire egyedül, illetve sosem érezte még ennyire magányosnak magát karácsonykor, mióta ide járt. Szánakozással vegyes irigykedéssel hallgatta évfolyamtársai csip-csup ügyeit. Őt sokkal sötétebb dolgok nyomasztották, mint, hogy felé nézett-e x vagy hozzászólt-e y. Néha, vagy inkább sokszor arra gondolt, mennyivel jobb lenne, ha őt is ez foglalkoztatná. Boldogabb lenne, ha az lenne a központi problémája, vajon Cho Changnak tetszik-e még. Momentán azonban csak nyugalomra vágyott és olyas-fajta ürességre, mint nyáron, mikor kipróbálta (és rászokott) a kábító főzetre. Jó volt, mindamellett, hogy rémes is. Hiányzott. Inkább nem gondolt rá. Piton megmondta neki még a nyár végén, hogy lesznek ilyenek („na ez is egy érdekes kérdés, hogy valóban kipróbálta-e a szörny, vagy csak tájékozott ez ügyben” – morfondírozott Harry) és hogy figyeljen erre oda. Harry most először érzett ellenállhatatlan vágyat arra, hogy újra megkóstolja. Nyár óta először. Körbenézett, feltűnt-e bárkinek is, de mindenki oly békés, lusta semmit tevésbe leledzett, hogy megnyugodhatott. Senki még csak rá se nézett.

Utolsó hét! És még egy okklumencia. Felballagott a hálószobájukba és lehozta a mérhetetlen mennyiségű házi feladatát. Pitonnak nem fogja megírni a dolgozatot – határozta el, mert elege van. Igazából egyik tanárának sem akart semmit írni. És nem is fog. Nem elég, hogy nyomja a vállát a jövője – már ha van –, még ez a sok házi dolgozat értekezés, stb.. unottan bámulta a hóesést. Lassan elálmosodott tőle, de mivel sok dolga volt még, hát kitárta az ablakot és kibámult rajta. A hópelyhek lustán kavarogtak, és bár még csak fél négy volt, lassan sötétedett. Harry kinézett, és két apró alakot látott a hóban sétálni – összeölelkezve. Biztos diákok- gondolta, de aztán az egyikük, egy férfi (valószínűleg, mivel ő volt a magasabb) elcsúszott. A lány felsegítette, és ahogy a srác felnevetett a lányra, Harry felismerte. Lupin volt és az új nővérke. Harry elvigyorodott és hátraszólt Ronnak és Hermionénak. Barátai csatlakoztak hozzá az ablaknál és már hárman bámultak ki hunyorogva.

- Ott, lenn! Nézzétek! – barátai lenéztek. Ron elcsodálkozott, Hermione azonban szélesen elmosolyodott.

- Nem illik nézni őket, Harry! Gyere! – azzal odébb lökdöste a két fiút, de azért továbbra is mosolygott. – Te sem örülnél neki ha… ha épp meglesnének miközben… érted.

- Értem. Igazad van, csak hát Lupin… már múltkor is olyan…

- Fura volt – fejezte be helyette Ron.

Összevigyorogtak. A jó öreg Lupin igazán megérdemli már, hogy végre valami szépet is kapjon az élettől.

- Remélem… összejön nekik. – mondta Hermione. – Bár, így meg megint nekem lett igazam.

- Miszerint? - kérdezte Ron

- Hát, hogy férjet vadászni jött. De igazából nem baj, ha Lupin professzor boldog. – Harry egyetértett. Maradéktalanul örült az SVK tanára boldogságának. Tovább vigyorgott és immár jobb kedvel fogott bele mégis a házi feladatai megírásába.

***

Lupin és Luclin békésen sétáltak a 10 centis hóban, egymást átkarolva. Lupin nem tudta letörölni a vigyort az arcáról. Kapcsolatuk még friss volt, hiszen nem is olyan rég még mindketten egyedül álltak az életben. De most boldog volt, olyat tapaszalt, amit még azelőtt soha. Tartozott valakihez. Fontos volt valakinek. A diákok, de még a tanár kollégák sem tudták, csak ők ketten, ettől volt olyan édes, olyan gyönyörű titok. A lány mellett egészségesnek érezte magát, és nem nyomasztotta a vállára nehezedő teher. Az örökös aggodalom Harryért, a vérfarkasság, a magány. A háború árnyéka föléjük nőtt, de most ez sem érdekelte. Most semmi, csak a lány és a hóesés. És mindjárt karácsony. Első karácsonya, amit a szülei halála óta nem egyedül ünnepel. Magához vonta a lányt és lágyan megcsókolta. 

Piton levelet kapott a minisztériumból, melyben engedélyezik az új főzete használatát. Örömében felment Spherestudhoz és elújságolta neki. Elhatározta, hogy megkeresi Lupint és közli vele is, csak… nem sok kedve volt hozzá. Bármennyire sok idő is telt el azóta, mégsem tudott megbocsátani neki. Egyszer majd talán, ha magának is meg tud. Egyelőre azonban maradt Spherestudnál és elbeszélgettek a múltról, közben lassan elszopogattak egy üveg whiskyt. Jó volt. Egy hét van csak hátra és azután két hét pihenés, mikor a kölykök távol vannak. Bár meglehetősen nyomasztotta a hatodévesekkel tartandó bájital óra. „Tiszta hülye vagyok, lassan már nem merek órára menni a kölyök miatt. Én. Perselus Piton. Szánalmas.” Mindennek tetejébe a feje is gyakran fájt, pedig Voldemort eltűnt az utóbbi időkben. Mégis, alig múlt el nap, hogy ne vette volna be a piruláit. Attól legalább jól érezte magát. András csendben dolgozott az íróasztalánál, valami új publikáción a mágikus jog védelméről. Sokat írt, különböző szaklapokba, főleg külföldön. Piton nem szólt hozzá és ő sem szólt a barátjához.

A hétvége lassan eltelt, az idő lomhán kúszott előre a halálos csöndben. Újra itt volt a hétfő – az utolsó hétfő. Perselus lassan kászálódott ki az ágyából, valami rémeset álmodott. Percekig tartott, míg rájött hol van, és hogy kikkel lesz órája. Főzött magának egy erős kávét és bevett egy pirulát is, hogy túlélje ezt a napot. Aztán, mint aki a saját kivégzésére indul, elment, hogy megtartsa az óráit. A hatodikos csoport rémes volt, mint mindig. Potter gyűlölködő szemekkel méregette – Piton tartott tőle, hogy a fiú megint veszekedést akar provokálni. „Na, ma aztán próbálkozhat…” - gondolta. Még mindig rémálma hatása alatt volt és a valóságból csak holmi elmosódott foltot érzékelt. Minden idegen volt és távoli. A zajok sem jutottak el a tudatáig. Rémes záptojás-szerű bűz rángatta vissza a valóságba. Rögtön eszébe jutott Longbottom, de ahogy körül nézett, látta, hogy Ron volt a tettes – mivel Neville nem is járt a haladó bájital csoportba. Az üstjében kátrányszerű folyadéknak nem nevezhető képződmény tanyázott, irtó bűzt eregetve. Piton megrovón nézett rá.

- Ez 25 pontjába került a Griffendélnek, Weasley. És holnap este büntetőmunkára jön.

Ahogy kimondta meg is bánta, na nem ember-baráti szeretetből. Csak épp nem akart a béna Weasley-vel még több időt eltölteni. De ha már kimondta, vissza nem vonhatja, legalább felsikáltatja a gyerekkel a pince padlóját. A csengőt követően gyorsan elmondta még a házi feladatot, aztán a csoport távozása után leroskadt az íróasztala mellé. A diákok által készített főzetek kis fiolákban az asztalán sorakoztak. A következő csoportja harmadéves Mardekár-Griffendél összetételű volt. Még egy Griffendél. És még nincs dél. Gyűlölte ezt a napot és nem is ellenkezett az érzés ellen. Átadta magát a haragjának, és minden diákot szinte a sírba kergetett ezzel, de délutánra legalább elszállt a nyomottsága és valamelyest a haragja is. A délutánt a szobájában töltötte és kiolvasta az össze bájital szaklapot, amire a múlt héten nem volt ideje. Egyszer csak azon kapta magát, hogy immár húszadszorra olvassa ugyan azt a mondatot. Nem bírt odafigyelni. Egyre csak Potter járt az eszében és Dumbledore, aki azzal nyaggatta hónapok óta, hogy mondja el végre a fiúnak. Eddig sikerült kibújnia ez alól, mindig valami hülye kifogással. Meghallgatni az igazgató végtelen példabeszédeit arról, hogy ő a felnőtt. Na és akkor mi van? Igazán elege volt abból, hogy tartsa magát mindig és odafigyeljen és tűrjön, tűrjön, tűrjön. Dumbledore szemrehányásait, mert Harryvel nem úgy alakulnak a dolgok, mint kéne, és ez igaz, de kit érdekel? Voldemort támadását, meg fenyegetését, meg győzködését, hogy térjen vissza. („na majd hülye leszek… visszatérek, de azt nem köszöni meg”), Potter… Potter meg… nyomasztotta. Csak úgy simán. Társadalmi elvárás, hogy szeresse, tisztelje és támogassa, részint, mert ő a kis túlélő, részint meg, mert a fia. De hát hogy lehet egy gyereket fiaként szeretni parancsra 16 év után. Fogalma nincs róla ki Harry Potter, nem is ismeri. Csak azt látta belőle, amit Harry mutatott, egy álarcot. Az nem Harry, akit ő megismert, az csak egy akaratos kölyök. És most várják, hogy mint egy gombnyomásra megszeresse. És vegyen neki távirányítós autót. „Semmi baj, szép az életem…” – gondolta keserűen, aztán inkább kiment sétálni a hóba, hogy kiszellőztesse a fejét.

***

Eltelt a hét. A pénteki utolsó bájitalórán rengeteg leckét kaptak a hatodévesek a szünidőre. Piton pedig - engedve a csábításnak - lemondta az okklumencia foglalkozást. Mindkettejük legnagyobb örömére. Másnap aztán kiürül az iskola, és minden gyerek hazamegy karácsonyozni. Piton pedig végre magára marad, és lesz ideje rendbe rakni össze-vissza csapongó gondolatait. De előtte várja még egy megbeszélés Dumbledore-ral. Perselus gyanította, hogy megint Harry lesz terítéken, ki más. Lassan vonszolta fel magát az igazgatói irodába. Már szinte rettegett attól, hogy beszéljen az ősz varázslóval. A vele való párbeszéd után mindig lelkiismeret-furdalása volt, maga sem tudta miért. Pedig Dumbledore nem bántotta, még csak nem is szidta le soha… vagyis nem annyira.

Harry bóbiskolt a hálóteremben. Gyakran elnyomta az álom, mert ilyenkor legalább – hacsak Voldemort nem tartózkodott a fejében – nyugta volt háborgó gondolataitól. Először csak álmodott, kinn járt a hóban. Mintha Roxmortsot látná… azután elszállt messze… Voldemorthoz. De ez nem a fejében zajlott. Ez „ismerős” álom volt. Voldemort a szűk belső kör közepén állt, és hevesen magyarázott. Harry először nem hallotta, mit, közelebb ment hát. Olyan közel került, hogy szinte érezte maga mellett a Nagyurat.

- Ha megöljük a miniszterüket, akkor teljesen szét fognak esni. Azután felszámoljuk az aurorcsoportot, már aki nem akar mellénk állni. És a következő miniszter a mi emberünk lesz. – majd Voldemort ördögi hahotába kezdett (amit Harry kissé mesterkéltnek tartott, csodálkozott is, hogy ilyenek jutnak eszébe ebben a lehetetlen szituációban.), a többi halálfaló pedig követte a példáját. Harry felriadt és konstatálta, hogy egy: nem fáj a sebhelye; kettő: tök észnél volt, miközben Voldemortot hallgatta. Szinte biztos volt benne, hogy nem álom volt, hanem… látomás. Sietve össze kapta magát és elindult az igazgatói iroda felé.

***

Az igazgató dolgozószobájának ajtaja félig nyitva állt. Hangok szűrődtek ki, egy dühös és egy nyugodt. Harry még év elején megkapta Dumbledore-tól a jelszót, ha bármi történne, mindig el tudja érni, és ne kelljen a folyosón téblábolnia. Lassan kúszott fölfelé a kőszörny és Harry megállt az ajtóban. Nem akarta zavarni az igazgatót.

- Nem, még nem mondtam meg neki. – hallatszott egy dacos hang.

- És miért nem? – kérdezte az igazgató teljes nyugalommal. Harry megismerte a hangját.

- Csak, mert nem tudom, hogy kezdjek hozzá… én nem akartam ezt…

- Ez nem kívánságműsor, Perselus. – Dumbledore kissé felemelte a hangját. – Már nyáron is megmondtam, fogadd el ezt a helyzetet. Meg kell, hogy tudja…

- De én… nem vagyok képes… semmi értelme sem lenne…

- De igen! Joga van tudni. Fél éved volt rá, hogy megemészd.

- Tudja, mit? Hagyjon engem ezzel békén. Már akkor szóltam, hogy semmi értelme. Én nem vagyok az apja…

- De az vagy! Akár elfogadod, akár nem. Nem bújhatsz ki a felelősség alól.

Harry lélegzetvisszafojtva várt. Már bánta, hogy idejött. El is akart indulni, de a kíváncsiság nem engedte. Meg kellet tudnia, kiről beszélnek odabenn. Lassan közelebb lopódzott és közben nagyon szégyellte magát.

- De talán tényleg jobb neki, ha nem tudja… hiszen itt rólam van szó. Ki akarna egy ilyen apát? – próbálkozott tovább Perselus. Ő is megbánta, hogy idejött. Kényelmetlenül érintette ez a vita az ősz varázslóval. Érezte, hogy nem készült még fel erre. Mit is mondhatna Potternek… elgyötörten Dumbledore-ra nézett. Az igazgató keményen nézett vissza, majd tekintete ellágyult.

- Perselus! Nehéz ez, de egy gyerek nagy ajándék. Sajnálom, hogy megfosztottalak tőle. De még bepótolhatod. Adj esélyt magatoknak…

- Mire? Hogy megint összevesszünk? – kérdezte félig gúnyosan a fiatalabb férfi. 

- Légy türelmesebb. Te vagy a felnőtt.

- Igazgató úr! – Piton szinte könyörgött – itt most Potterről és rólam van szó. Ez… ez… - elakadt. Nem találta a szavakat.

Harry odakinn megdermedt, mikor a nevét hallotta. Moccanni sem bírt a meglepetéstől. Agya még csak most kezdte kapizsgálni, mit is hallott az imént. Jó lett volna már elmenni innét és elfelejteni, de most már abszolút esélytelen volt, hogy elmenjen. Piton az ő… apja? Vagy rosszul hallotta? Magában imádkozott, hogy így legyen.

- Lehetetlen? – fejezte be Perselus helyett Dumbledore.

- Valahogy úgy – suttogta Piton. – Potter hallotta, mikor Andrásnak meséltem az esetről, de nem hallotta, hogy róla van szó. Csak annyit, hogy van egy gyerekem. És aztán… okklumencián kifejtette erről véleményét. Közölte, hogy rémes apa vagyok és rémes tanár… ami bizonyos fokig helyes emberismeretre vall. – Piton lehorgasztotta a fejét, de ezt Harry odakinn nem láthatta. Ő most levegő után kapkodott. Piton fia. Ő Harry Potter, a gyűlölt idióta szemét gané, gonosz randa bájitaltan tanár fia. Inkább a halál.

- Neki is idő kell. Hidd el, egyszer még…

- Persze. Egyszer még majd a nyakamba ugrik, apa felkiáltással, igaz? Neeem. Nem mondom meg neki. Jobb mindkettőnknek, amíg nem tudja.

- De…

- Másrészt – szakította félbe Dumbledore-t Piton – ő még nem áll a helyzet magaslatán okklumenciából. Ha a Sötét Nagyúr ismét megtámadja az elméjét, könnyen rájöhet. Azt pedig ön sem akarhatja. – Dumbledore bólogatott. 

- Ez igaz. Mindenesetre nem tartom jó ötletnek, hogy titokban marad előtte. És mindazonáltal légy kedvesebb hozzá. – Piton biccentett, égnek emelte a szemét, és az ajtó felé indult. Harry nem érzékelte, hogy vége a beszélgetésnek, csak állt elszédülve. Fejében kavarogtak a gondolatok. Majd közeledő léptek zaja ütötte meg fülét. Gyorsan a kőszörny felé iramodott. Lesietett a forgó lépcsőn és elrohant. Mögötte nemsoká Piton is leért, még pont látta Harry befordulni a sarkon. Ijesztő gondolat lopódzott az agyába – Potter hallotta. Utána eredt. A fiú a lépcsőn rohant lefelé, hármasával szedve a fokokat. Piton utána kiáltott, de meg sem állt, mintha nem hallotta volna. Nem tehetett mást, utána rohant. „ez most nagyon nem jó…” – gondolta. Gyorsan szedte a lábát, de Potter is fürge volt. Már a bejárati csarnokban járt, mikor Piton még csak épp a lépcső aljára ért.

- Potter, várj! – üvöltötte. Harry futtában hátra nézett, de nem állt meg. Kirohant a kapun, ki a sötétbe. Piton a nyomában. A csúszós hóban majdnem hasra esett. Harry a rácsos kapu felé rohant iszonyú tempóban. Nem akart, de nem is tudott volna megállni. Hajtotta a mindent elsöprő düh. Könnyei kicsordultak – ő úgy gondolta a hidegtől, de leginkább a felgyűlt keserűségtől. Apja (Potter) arca jutott eszébe, ahogy emlékeiben élt. Ez a denevér meg sem közelíti. Nem lehet, hogy ő nem Potter. Mindenkit James-re emlékeztet. Sirius is mindig ezt mondta. Ő nem tévedhet. Az nem lehet… Nem vehetik el a származását, pláne nem Piton. Ez több volt a soknál. El akarta hagyni Roxfortot, meg sem állni… de meddig. Hova is mehetne. Szülei halottak, Sirius halott, Vernon bácsiék gyűlölik. Nincs senkije. Nincs is élete. Azt is elveszik tőle, amire eddig legalább büszke volt, amiből erőt merített. „Inkább Voldemort börtöne, mint ez…” – futott át az agyán a keserű gondolat. Harry átmászott villámgyorsan a kapun és rohant. A messzeségben feltűntek Roxmorts fényei. Arrafelé vette az irányt.

Abban a pillanatban utolérte Piton, és durván megrántotta a karját. Harry hátra tántorodott és neki csapódott a férfi mellkasának. Piton dühtől eltorzult arccal bámult rá.

- Mi volt ez, Potter? – kérdezte fenyegetően.

- Tudod te azt nagyon jól! – üvöltötte Harry. – Hazudtatok mindketten, te is, meg Dumbledore is! Gyűlöllek! Én nem vagyok a fiad! – az utolsó szavakat szinte köpte. Piton még mindig erősen tartotta. Megpróbálta kiszabadítani magát, de nem sikerült.

- Nyughass már! – morogta a férfi. – Ezzel semmire nem mész. – megcsóválta a fejét. Az egész el lett rontva. Sehogy se lett volna jó közölni, de ezzel legrosszabb rémálma vált valóra. Tetejébe még a kölyköt is le kell csillapítania.

- Hidd el, hogy én sem így terveztem…

- Nem érdekel, hogyan tervezte.  – Harry visszaváltott tegezésből magázásba. – utálom magát! Maga nem az apám!

- Nyugodj meg…

- Nem érdekel a hülye dumája. Eresszen! – és mivel Piton nem eresztette, Harry sípcsonton rúgta és az erdő felé vetett magát, de Piton szinte ráugrott. Egymásra esve zuhantak le a jéghideg hóba. Darabig csúsztak még le az árokba, aztán egymás hegyén-hátán megálltak. Harry igyekezett lerúgni magáról Pitont, de az teljes erejéből ránehezedett. Némán küzdöttek egymással, elkeseredve. Harryt nem érdekelte más csak fájdalmat okozni ennek a szörnynek. Ütött, rúgott, még talán harapott is. Perselus is lekevert neki két-három nem túl szelíd pofont. Végül Piton nyert és maga alá gyűrte a fiút. Azután leszállt róla, de a karját még mindig nem eresztette. Harry is talpra kecmergett és utálkozva sandított fel Pitonra. Annak vérzett a szája és a szeme alatt is húzódott egy csúf lila folt. Harrynek az orra vérzett, de nem törődött vele. Legszívesebben leköpte volna ezt az embert. A dühtől remegve visszacsúszott a hóba. Piton mellé ült és halkan beszélni kezdett hozzá. Kissé zihált még mintha mérföldeket futott volna, mindazonáltal hangja nyugodtan csengett.

- Potter, én tudom, hogy ez nem könnyű. Én… én is így reagáltam először. – folytatta mivel a fiú nem felelt. – Tudod, én sem tudtam…

- Mikor tudta meg? – szakította félbe most a gyerek.

- Nyáron. Miután elhoztalak Voldemorttól.

- Az anyám is más?

- Nem. Ő Lily. Nem akarom elvenni a szüleidet. Hiszen én tudom, hogy nem vagyok ideális apa-típus…

- Nem is, mivel maga egy szörnyeteg. – Harry hangja jéghideg volt.

- Potter, kicsit túl messzire mész…

- Hála magának, nem vagyok már Potter. – mondta a tőle telhető leggúnyosabb hangján – Nincs szükségem a magyarázkodására. Nem fogok a nyakába ugrani…

- Nem is vártam. Te azt hiszed nekem ez öröm?

- Nem hiszek semmit.        

- És most mi a terved? Kirohansz a világból, mert én vagyok az apád? Ez aztán mindent megoldana – most már Piton is gúnyos volt. Sajnálatos módon mindkettejüket olyan kemény fából faragták, hogy szinte semmire sem mentek egymással. Csak ültek és veszekedtek, ahogy világ életükben. Egyikükben sem volt annyi erő, hogy végre szépen szóljon a másikhoz vagy elnézést kérjen.

- És még mindig az „apám” miatt gyűlöl? Magából kinézem…

- Hallgass már! Nem érted milyen nehéz ez? Nekem sem volt arról fogalmam, hogy van egy fiam. Hogyan kéne viselkednem?

- Mint egy civilizált embernek, mondjuk…

- Ugyanez tőled is elvárható, nem gondolod? – Harry nem felelt. Csak nézett maga elé. Elfáradt és átfázott és azt akarta, hogy Piton elmenjen innét. Nem érdekelte a magyarázat, nem akarta hallani, hogy mit érzett a szörny. Nyilván semmit, hiszen nincsenek érzelmei. Csak vissza akarta kapni az… apját? Maga sem értett már semmit. Szülei 15 éve halottak. De mégis az emléküket gyalázná meg, ha elfogadná „ezt” apának.

- Az anyám… őt… megerőszakolta? – kérdezte, és bár rettegett a választól mégis tudni akarta.

Piton percekig nem felet. Megdöbbentette a kérdés. Soha senkit… főleg Lilyt nem.

- Nem. Nem. Én nem…

- Peersze

- Potter! Egy újjal sem… mármint erőszakkal soha – Piton mintha zavarba lenne. – Csak megtörtént. – fejezte be sután. Sose hitte volna, hogy egyszer majd a fogantatása körülményeiről kell Potterrel beszélnie. Ezt a lehetőséget kifelejtette és most igencsak kényelmetlenül érintette.  

- Értem. Undorító. – Harryt kirázta a hideg. Az ő anyukája és ez. Fúj. Belegondolni is rémes volt.

- Apa tudta?

- Nem. Senki sem tudta, csak Dumbledore és persze Lily. Még én sem.

- Jó, felfogtam! – csattant fel. Idegesítette a tanár hangja.

- Abba hagyhatnád a hisztit. Semmi értelme. És szánalmas is…

- Akkor szánalmas vagyok, nem érdekel. – Harry elhallgatott és a természet zajait hallgatta – volna, de olyan síri csönd volt, hogy megborzongott. Természetellenesen nyomaszó csend. Piton sem szólt egy szót sem. Azután hírtelen a bal karjához kapott, ugyan abban a pillanatban, mikor Harry sebhelyébe iszonyú fájdalom nyilallt. Mindketten egyszerre pattantak fel, és elővették pálcájukat. Körbenéztek, de semmi. Majd a Tiltott Rengeteg sötétjéből halovány, sápadt alak bontakozott ki és fenyegetőn megindult feléjük. Piton egy rántással maga mögé vonta Harryt és felkészült arra, mire nem lehet. Szembe nézni a Sötét Nagyúrral.