11. fejezet

Piton halálsápadtan állt szemben Voldemorttal. Harry mögötte szorongott, szinte moccanni sem mert. Teljesen ledöbbent. Piton lassan hátrálni kezdett, miközben agya a fennálló lehetőségeket pörgette. Maga mögött terelgette Harryt is. Nem jutottak messzire, mert nekihátráltak egy fának. A Nagyúr mögül előléptek „kedvenc” halálfalói és lassan megindultak feléjük. Piton még mindig nem tudta, mi tévő legyen. Óriási kalamajkába kerültek – ismét. Elsőnek kiürítette elméjét, hogy a Nagyúr ne olvasgasson bele, majd bátran szembenézett vele.

- Ajándékot hoztál nekem, Perselus? – kérdezte fenyegető-halkan Voldemort és közelebb lépett hozzájuk. Piton igyekezett minél inkább eltakarni a fiút. Voldemort semmiképp sem férhet hozzá. Egyelőre fogalma sem volt, hogyan mentse meg Harryt. Játssza meg magát Voldemort előtt újra, hátha újra beveszi és hátha sikerül később kiszabadítania Pottert, vagy inkább legyen önfeláldozó hős, hogy aztán meghaljon és végül Potter is? Az elsőben túl sok volt a ha. A második pedig tiszta kudarc. Egyik sem túl vonzó alternatíva. Lázasan gondolkodott, miközben próbált időt nyerni.

- Felelj, ha kérdezlek! –sziszegte a Nagyúr.

A halálfalók időközben teljesen körbe vették őket. Most a lényeg, hogy Harryt a körön kívül tudja.

- Mit teszel, ha nem? – érdeklődött látszólag teljesen nyugodtan. Ehhez értett, hogy elleplezze érzelmeit. Voldemort szeme fenyegetőn összeszűkült.

- Tudni akarod?

Piton igazából nem akarta tudni. Időt akart nyerni, bármit, amivel meg tudja menteni a kölyköt. Óvatos lépésekkel - ügyelve arra, hogy Harry mögötte maradjon -, lassan megindult oldalra. A halálfalók egyelőre nem moccantak. A kör azonban egyre szűkebb lett, ahogy a széléhez közeledtek. Harry hátát még mindig védte a fa, de már nem sokáig. Piton nem kockáztathatta, hogy hátulról támadjanak rájuk.

- Gyere elő, Harry. Tudod, hogy nincs értelme előlem bujkálni. Te pedig, Perselus, menj arrébb, ha nem akarsz megismerkedni a haragommal. – Ezt teljes nyugodtsággal mondta, de Pitont kirázta tőle a hideg. Ó, jól ismerte már ő a Nagyúr haragját, tapasztalta is - nem egyszer a saját bőrén. Harry mocorogni kezdett mögötte. Perselus hátranyúlt és elzárta útját.

- Ne mozdulj, Potter! Csak ha szólok! – súgta szinte alig hallhatóan. Csak remélhette, hogy Harry megérti, a Nagyúr viszont nem. A lényeg, hogy gyors legyen, azután már Harryn múlik a dolog. – Mikor jelt adok, rohanj a kastély felé és ne is állj meg! – magában imádkozott, csak sikerüljön.

Oldalra nézett, óvatosan. A kastély felé eső oldalon Lucius Malfoy állt. Remek. Majd mélyen Voldemort szemébe nézett, ügyelve arra, hogy gondolatait továbbra is gondosan elzárja előle. Igyekezett fenntartani a szemkontaktust, hátha akkor Voldemort nem gyanakszik. Ingatag lábakon állt a terve, de mint nyáron, most sem volt választása. Sosem volt választása. Egyedül 10 halálfalóval szemben semmire sem megy. De Harrynek adnia kell egy esélyt, hátha neki sikerül. Ha visszajut a kastélyba, megmenekült, oda úgysem merik követni. Nem is tudnák, annyi védővarázslat óvja a kastélyt és a parkot. Pálcáját apró mozdulatokkal Malfoy felé irányította, majd némán kimondta a „petrificus totalust”, majd mikor szeme sarkából látta, hogy Lucius eldől, mint egy fa, oldalra lökte Harryt és nagyot taszított rajta. Igyekezett mindvégig közte és a Nagyúr közt elhelyezkedni. Harry kitántorodott a körből.

- Rohanj, Potter! – üvöltötte.

A Nagyúr Harryre emelte a pálcáját, de mire kimondta az átkot, a fiú már eltűnt a fák között. A halálfalók utána eredtek.

- Crucio! – sziszegte Voldemort.

Perselus testébe bele fúródott a fájdalom. Felüvöltött és térdre esett, de eszénél maradt. Az erdőből rohanó léptek zaja hallatszott. A hangokból és káromkodásokból ítélve Potter még bírta. Míg Piton a hóban fetrengett, addig a Nagyúr megszüntette a Malfoyt sújtó átkot. A szőke férfi talpra állt, és gyűlölettől lángoló szemekkel meredt Pitonra, majd ő is kimondta rá a kínok átkát. Ismét a jól ismert érzés… azután bejött a képbe Lestrange és nekiállt kiverni belőle a szuszt…

Harry futott, ahogy Piton parancsolta az első bokorig. Ott egy pillanatra hátra fordult, hogy megnézze, mennyi esélye van. Sötét árnyalakok loholtak a nyomában. Nem akarta itt hagyni Pitont. A legközelebbi halálfalót, aki túl közel tapogatózott hozzá a sötétben, elkábította. Iménti haragját, mintha elfújták volna, csak a vegytiszta rémület maradt, és egy kicsit a féltés. Fél füllel hallotta, ahogy Malfoy a cruciatus-t harsogja és elfogta a düh. Vissza akart fordulni, hogy segítsen Pitonnak és együtt másszanak ki a bajból, amikor valaki hátulról elkapta. Harry rugdalózott, kapálódzott, míg az a másik el nem engedte. Bátran szembe fordult „támadójával” és meglepetten látta, hogy Spherestud az.

- Harry, indulj vissza a kastélyba! – suttogta ellentmondást nem tűrő hangon a tanár és az említett irányba taszigálta Harryt. – Gyorsan! Indulj már! – Harry egy pillanatig rámeredt, majd megindult.

András a másik irányba vetette magát. A halálfalók elveszítették Harry nyomát a sötétben. A fák nem engedtek át semmi fényt, csak a fehér hó világított itt-ott. Spherestud a sötétben elkábított, akit tudott, végül odaért barátjához. Voldemort toporzékolt Harry eltűnése miatt, maga akart keresésére indulni. Piton középen feküdt, orrából, szájából ömlött a vér. Lestrange még mindig rugdosta. Spherestudot elfogta a düh. Pálcáját Lestrange-ra szegezve kilépett az erdőből és elhadarta a hátráltató ártást, minek következtében Lestrange egy fának vágódott és elájult. Voldemort ráemelte vörös szemét és felemelte pálcáját. A többiek szintúgy… András nem hagyhatta a barátját. Perselus fél szemével ránézett, a másik valahol a vérrel elegy sár alatt pislákolt.

- Menj innen – hörögte, de késő volt. A halálfalók pálcájából egyszerre röppent felé a cruciatus. Lerogyott, még üvölteni sem volt ereje. Irtó kínokat állt ki. Perselus félig felküzdötte magát, hogy barátja segítségére siessen, de Voldemort egy pálca mozdulattal visszalökte. A halálfalók megszüntették az átkot. András ott hevert minden ízében reszketve a kiállt kínoktól, de talpra állt. Malfoy könnyedén lefegyverezte. Ott ált pálca nélkül, mindenre készen. Piton szintén felkecmergett, de már nála sem volt pálca. Szemben velük még mindig 7 halálfaló volt, András csak kettőt tudott elkábítani. Azok most az erdőben hevertek. 

- Perselus, mélyen csalódtam benned. Elárultál… Mit gondoltál, hogy fogadom majd? – kérdezte szinte csevegő hangon a Sötét Nagyúr. Perselus szerint az ideális válasz a „leszarom” lett volna, de nem szólt egy szót sem. Oldalra sandított barátjára. András sem volt jobb állapotban, bár legalább az arca a helyén volt.

- Perselus, gyere ide! – parancsolta Voldemort. A férfi nem mozdult. Felesleges volt ugyan az ellenállás, de ezzel is mutatni akarta, hogy Voldemort neki többet nem parancsol. - Azt mondtam, gyere ide! – pálcaintéssel maga felé húzta a fiatalabb férfit. Piton nem volt képes ellenállni.

- Öld meg! – adta ki a következő parancsot és Spherestudra mutatott. Perselust kiverte a víz. Nem fogja megölni a legjobb barátját… az egyetlen barátját. Fejével nemet intett, de Voldemort ismét ráparancsolt...

A következő pillanatban felgyorsultak az események, ugyanis a kastély irányából Dumbledore, Lupin és nyomukban Flitwick és McGalagony érkeztek futva. Voldemort oldalra kapta a fejét, és támadásba lendült, Pitont és Andrást pedig hátra hagyta, halálfalói gondjaira bízva.

- Öljétek meg őket! – rikoltotta, majd Dumbledore irányába vetette magát. Piton és Spherestud - látva a hirtelen felfordulást - az erdő felé vették az irányt, nyomukban Malfoy-al, valamint Bellatrix és Rodolphus Lestrange-dzsal. Spherestud felbukott az összevissza nőtt gyökerekben és hasra esett. Perselus megállt, hogy felsegítse, de a három halálfaló beérte őket.

Elkeseredett és egyoldalú küzdelem vette kezdetét, lévén a professzoroknál nem volt pálca. Perselust egy hátráltató átok a földre küldte. Amit látott, attól meghűlt benne a vér. Bellatrix pálcájából hideg, kék fény csapódott ki és egyenest András mellkasának tartott. Majd a fénynyaláb tűhegyes acél lándzsává állt össze és iszonyú erővel Spherestud testének csapódott. A professzort a hatalmas ütés felszögezte a legközelebbi fára. Szájából ömlött a vér, és torz, fuldokló hangok hagyták el torkát. Perselus elhűlve nézte végig a rémes jelenetet, majd minden erejét megfeszítve Bellartixra ugrott. Nem érdekelte, hogy nincs pálca a kezében. Nem érdekelte semmi, csak fájdalmat okozni a nőnek. A józan esze rég messze járt már. Magával rántotta elkaszálva a lábait és iszonyú erővel sajtolta maga alá. Pálcáját egy hirtelen ütéssel kiverte kezéből. Bella meglepődött az eszelős támadástól, hirtelenjében védekezni sem tudott. Rodolphus pálcájából vörös fénycsóva tört ki és szabályosan letépte Perselust a nő hátáról, és egy fának csapta. Perselus beverte a fejét, megszédült, de nem ájult el.  Már csak Andrást látta, amint az élet forró sugárban távozik belőle. Kiömlő vére pirosra festette körülötte a talajt és a havat. Távolabbról elkeseredett csata zaja hallatszott. Valaki utat tört magának a bozótban – egyenesen feléjük. Perselus remélte, hogy segítség jön. Valaki. Akárki. De Voldemort volt és ezzel minden reménye szertefoszlott. Feltápászkodott még egyszer, utoljára, és hősiesen szembe nézett a halállal.

Utolsó pillantásával Andrásra pillantott. Barátja feje ebben a pillanatban oldalra bukott. Szájából még mindig szivárgott a vére. Perselus kényszerítette magát, hogy visszaforduljon Voldemort felé. Szembe nézett a vörös szempárral – ahogy annak idején apja is. Utolsó gondolata az volt, hogy mennyire elrontotta. A kiáltást már nem hallotta. Élettelenül zuhant a földre.

***

Odakinn az erdő mellett még tombolt az elkeseredett harc. Bár miután a vezérük elinalt, a halálfalók is jobbnak látták, ha inkább elmenekülnek. Mindenestre a kisebbik Lestrange, Rabastan még utoljára átkot küldött Lupin felé, aki pedig pont Averyvel küzdött. Az átok telibe találta. Avery átka szintúgy. A professzor megtántorodott és elterült a hóban. Közvetlenül utána McGalagony küldött egy igen erős hátráltató ártást Averyre, de eltévesztette. A férfi eltűnt az erdőben. Dumbledore két halálfalóval küzdött egyszerre, Flitwick pedig elindult megkeresni Pitont és Spherestudot.

A harcnak rövid idő múlva vége lett. Dumbledore elkábította a két maradék halálfalót, a többiek pedig sajnos elmenekültek. Flitwick érkezett fujtatva a sűrűből.

- Jöjjön valaki, gyorsan! – sipította.

- Mi történt? - kérdezte aggódva Dumbledore.

Megindult az apró bűbájtan tanár mögött. Rossz előérzete volt és nem is alaptalanul. McGalagony Lupinnal maradt. Mellé térdelt és megvizsgálta. Szerencsére volt még pulzusa, bár alig lélegzett. Dumbledore előre sietett és az elé táruló látványtól összeszorult a szíve. Spherestud még mindig a fának szegezve ernyedten lógott, Perselus pedig a földön hevert, kifacsarodott végtagokkal. Az igazgató hírtelen azt sem tudta, melyikhez siessen oda. Flitwick végül odalépett a fához szegezett Spherestudhoz, és gyengéden megérintette a nyaki ütőeret. A lándzsa valahol a gyomra tájékán fúrhatta át, nem a mellkasát. Bellatrix elvétette a célzást. Sokáig tapogatózott, de mintha nem szállt volna ki teljesen az élet a szerencsétlen professzorból. Időről időre, enyhe sóhaj hagyta el ajkát, alig hallhatóan. Flitwick óvatosan leemelte a fáról, majd hordágyra varázsolta. Az acélrudat egyelőre nem húzta ki. Megindult a kastély felé. Odakinn McGalagony ugyanígy tett Lupinnal.

Dumbledore lehajolt Peselushoz. Végtelenül fájt így látnia őt. Mintha a fiát veszítette volna el. Jóllehet, nem az ő gyermeke volt, mindig is úgy tekintett rá, mintha az lenne. Végigsimította arcát, megigazgatta kicsavarodott végtagjait. Arcából félre simította a haját. Lestrange működésének következtében a férfi arca szinte felismerhetetlenné vált, leginkább egy darab nyers húsra emlékeztetett. Dumbledore letörölte a rászáradt vért. „Mégis megtette! Megmentette Harryt… és én hányszor bántottam, pedig neki sem volt könnyű. Őt sosem értettem meg úgy, mint Harryt ..” – gondolta keserűen. Perselus halott és ő nem volt ott, hogy megvédje. Az ősz varázsló szemeiből könnycsepp folyt ki és megindult az arcán lefelé. Nem tudta elfordítani a tekintetét Perselusról. Olyan békés volt az arca, olyan nyugodt, mint életében talán soha. Úgy halt meg, ahogy élt. Nem hátrált meg egy pillanatra sem. A veszteség iszonyú súllyal nehezedett az igazgatóra. Többé nem hallhatja félig gúnyos hangját, nem kacaghat fanyar humorán. Az ősz varázsló nemcsak egy kollégát, de talán egy barátot is elvesztett.

A nagy gondolkodás közepette észre sem vette, hogy Perselus akaratlanul is meg-megmozdult, ha csak egy kicsit is. Dumbledore az élet apró szikráját vélte felfedezni a fiatalabb férfin, szeme olykor-olykor aprót rándult, mintha aludna. Kitapintotta a pulzusát, amiről meg is feledkezett, hiszen olyan magától értetődő volt, hogy már elszállt belőle az élet. Volt még remény, szíve még dobogott. Letörölte a könnycseppet, majd hordágyat varázsolt és gyorsan fellebegtette a kastélyba a professzort.

***

Madame Pomfrey nagyot sikoltott, mikor meglátta Spherestudot az acélrúddal a gyomrában. Gyorsan felküldte Flitwick professzort az új nővérkéhez, el kellett a segítsége. Hirtelenjében azt sem tudta, melyik sérülthez rohanjon. A gyengélkedő egyik pillanatról a másikra megtelt és nem csak a betegekkel. Itt volt Dumbledore – aki magához képest szokatlanul sápadtan állt Perselus mellett -, McGalagony, persze a sérültek és Harry, aki egy sarokban állt reszketve. Megbabonázva meredt „apja” véres alakjára.

Miután Spherestud felbukkant ő elmenekült. És ez a három ember… miatta fekszik itt. Élettelenül. Harry nem tudta, hogy túlélték. Mindannyian túlélték… Halottnak tűntek, még Lupin is, aki pedig olyan szépen, békésen hevert a hordágyán, mintha csak aludna. De Perselus… Megmentette. Immár sokadszorra. És miket vágott megint a fejéhez. Harryt kiverte a víz. Ha tehetné, visszaszívná. Olyan erővel öntötte el a lelkiismeret-furdalás az utolsó veszekedésük miatt, hogy szinte megtántorodott tőle. A falba kellett kapaszkodnia. Torkában hatalmas gombóc gyűlt fel.

Dumbledore meglátta, amint ott áll sápadtan és riadtan a fal mellett. Mellé sietett és átfogta a vállát.

- Gyere innen, Harry! – noszogatta. – Most nem kell itt lenned. Semmi baj nincs, gyere! – halk, megnyugtató hangja lassan eljutott a fiú tudatáig is. Harry gépiesen megindult az igazgatóval. Nem tudta hogyan, de egyszer csak az irodájában ültek és a kezében szorongatott egy bögre, forró teát.

- Sajnálom, uram. – suttogta.

- Ugyan! Nem te vagy a hibás…

- De…

- De nem! Sejthettem volna, hogy így fogadod. Perselus is megmondta. – Harry kérdőn az igazgatóra nézett. Nem merte szavakba önteni. De Dumbledore megértette így is.

- Túlélte. – felelte a ki nem mondott kérdésre. Harry szeméből záporozni kezdtek a könnyek. Öntudatlanul letörölte. – Harry, senki nem hibáztat. Ő sem tenné – „ha ébren lenne” – gondolta Harry és ismét felbugyogott benne az önutálat. Tavaly Sirius, idén Piton professzor. Életében először szólította így magában a tanárt. Hálát és tiszteletet érzett iránta.

- Mi lesz most? – kérdezte, csak hogy megtörje a csöndet. Nem esett jól ez a hallgatás. Tudni akarta, mi legyen. Bármit. Kapaszkodni valamibe. Ilyen rémültnek még sosem érezte magát – talán tavaly a minisztériumban, mikor rádöbbent, mit tett. A barátait is bajba keverte. Az is rémes volt, mint ez. Kirázta a hideg, még a gondolatától is.

- Még nem tudom, Harry. Fogalmam sincs, Voldemort mit keresett itt ma. De óriási szerencsénk volt…

„Szerencsénk…” - visszhangozta magában Harry. Tudta, csak minden második szót fogott fel abból, amit hallott.

- Visszaviszlek a Griffendél-toronyba és értesítelek, ha… változás áll be az állapotukban. – jelentette ki az igazgató, látva Harry üres tekintetét. Aztán megint végtelen folyosókon mentek meghatározhatatlan irányba. Utána Hermione ölelő karjait érezte és még valakit, valószínűleg Ront. Könnyein keresztül csak egy vörös foltot látott. Kirobbant belőle a sírás, vissza sem tudta fojtani. Nem is akarta.

***

Madame Pomfrey és Luclin Effloresco rendesen megszenvedtek, míg kioperálták Spherestud testéből az acélrudat. Nem közönséges lándzsa volt, hanem átok, ami így hat. Hajnalra végeztek a műtéttel, és a beteg túlélte – egyelőre. Rémesen nézett ki és Madame Pomfrey sem volt biztos benne, hogy életben marad egyáltalán.

Luclin, mikor meglátta az ájultan heverő Lupint, először sírni kezdett, de aztán Madame Pomfrey erélyesen rászólt és összeszedte magát. Biztos kézzel látta el kedvesét. Szerencsére az ő baja nem volt komoly. Csupán túl erős volt az átok. Erősítő főzettel, hamar rendbe jön. Átlebegtette egy ágyra, és óvatosan betakargatta. Azután odaült az ágya mellé és egész éjszaka virrasztott mellette.

Perselussal Poppy foglalkozott, bár sokat nem tehetett. Lemosta az arcát, és helyre tette az orrát, majd beforrasztotta a sebeit. Őt is ágyba fektették, András és Remus közé került. Egyelőre többet nem tehettek érte. Már az is csoda volt, hogy élt. Madame Pomfrey fejcsóválva állt az ágya lábánál.

- Csak imádkozhatunk, hogy túlélje. Az én tudományom itt megállt.

Ifjú kolléganője csak bólintott kivörösödött szemmel. Ez volt az első komoly esete, azóta, hogy megkapta képesítését. És rögtön a barátja. Eszébe ötlött az, aki meghalt. Ő is így feküdt napokig öntudatlanul, csak épp neki csövek álltak ki a testéből. Egyszerű mugli volt. Ismét elsírta magát, ezúttal azonban Poppy ahelyett, hogy megszidta volna, csak megsimogatta az arcát, gyengéden elmosolyodott és adott neki egy nyugtató főzetet. Ő is maradt éjszakára, hátha valamelyik betegének szüksége lesz rá.

Dumbledore jött be és kért tőle még nyugtató főzetet. Harrynek szánta. Szerencsére a fiúnak az ijedtségen kívül más baja nem esett.

Felvitte a hetedik emeltre a gyógyfőzetet és megitatta Harryvel.

Harry még mindig a klubhelységükben ücsörgött, körülötte Hermione, Ron, Neville és Ginny. Ők négyen szerencsére úgy, ahogy távol tartották a kíváncsiskodókat. Dumbledore hálás volt ezért, a fiúnak amúgy is pihenésre lett volna szüksége. Harry megitta a bájitalt, majd felballagott és nyugovóra tért.

***

- Ismét a fejedben, Perselus! Bár jobban örültem volna, ha meghalsz – közölte Voldemort, miután helyet foglalt a nyomasztó hangulatú helységben, Piton agyának legmélyén.

Piton élt, de a saját fejébe bezárva. Mint rémálmaiban. Érezte, hogy most nem ússza meg ennyivel. Bár ennél talán még a halál is jobb, mert könnyebb.

- Mit akarsz? – kérdezte. Belefáradt már a Nagyúrral folytatott vitákba, de ismét nem volt választása.

- Ó, csak téged szórakoztatni. Nem örülsz? – kérdezte ördögi vigyorral a fején Voldemort. „Na, ez is színvonalas beszélgetés lesz” – gondolta Piton, de a Nagyúr felnevetett.

- Nem zavar, hogy minden gondolatodat hallom? Hiszen a fejedben vagyunk! – Perselus szokásához híven égnek emelte a szemét, és elrejtette azon gondolatait, amiket el akart titkolni. Fárasztó lesz erre koncentrálni, de megtesz mindent. Voldemort nem tudhatja meg…  

- Miért árultál el, Perselus?

- Te árultál el engem. Különben is: unlak. Nevetséges vagy.

Megvolt az az előnye, hogy a fejében nem küldhetett átkot rá. Így azt vágott a fejéhez, amit akart.

- Neked nagy jövőd lenne nálam. Tehetséges vagy és lelkiismeretlen.

- Hallgass már! – rivallt rá. – Takarodj a fejemből!

- Azt hittem, ez csak később jön…

Hosszú, tartalmatlan és fárasztó beszélgetésnek nézett elébe. Úgysem hagyja magát, de idegileg nagyon megviseli az eset. A külvilágot nem érzékelte. Csak András utolsó képe – ami úgy az elméjébe ivódott – nem hagyta nyugodni. Fájt így látnia a barátját, és ha erre gondolt elfogta a düh és a félelem. Többé nem látja, és ez rettenetes érzés volt. Magányos évei alatt erősebb volt, mert nem aggódott senkiért. De ez a barátság… ott folytatták, ahol 20 éve abbahagyták. Jó volt, újra életet lehelt belé. András humoros volt és elfogadta őt olyannak, amilyen és mindig mellette állt. Nem hitte volna, hogy egyszer hiányozni fog valaki. És ráadásul, hogy az ennyire rossz lesz. Igazából már fel sem akart ébredni. Minek? Most ürességet érzett mélyen belül. Igyekezett nem figyelni a Nagyúr piszkálódására, de ez a fejébe zárva nehéz volt.

-… még egyetlen egyszer fogom ezt felajánlani neked ezen kívül! – hallotta fél füllel. – Értetted? Ragadd meg az alkalmat és térj vissza hozzánk! Mi vagyunk a te igazi családod! – Voldemort most hízelgett neki. Ehhez is nagyon értett. Így csábította el először is. Hogy szükség van rá. Milyen hízelgő is ez 18 évesen, mikor az ember a világ közepének képzeli magát. Sokat tapasztalt azóta már. Már nem hitte el, többé már nem. Keserűen felkacagott.

***

Harry felriadt és egy pillanatra, de csak egy pillanatra nagyon örült, hogy itt a téli szünet. Körülnézett és elcsodálkozott. Mindannyian két összetolt ágyon aludtak. Hermione, Ron, Neville és Ginny is mellette feküdt. Halványan elmosolyodott. Szerette a barátait. Nem emlékezett ugyan arra, hogy mikor jöttek fel és bújtak mellé, de a szeretet ezen ordító megnyilvánulásától hirtelen sokkal jobban lett. Már semmi nem volt fekete. Volt remény és jövő. Velük. Együtt. Örökre. Harry emelkedett hangulatba került, de aztán visszarángatta önmagát a valóságba.

A tegnapot nem lehet meg nem történté tenni semmilyen tekintetben. Perselus Piton az apja. És neki kötelessége őt meglátogatni a gyengélkedőn. Szétnézett a szobában. Csak most tűnt fel neki, hogy a többiek, (Seamus és Dean) eltűntek. Az órájára pillantott és konstatálta, hogy elmúlt dél. Kimászott az ágyból, és leballagott a klubhelységbe.

Síri csend fogadta. Úgy látszik mindenki hazament reggel. Persze, hiszen téli szünet van. Nekik is Ronéknál kellene lenniük. Aztán visszatért eredeti problémájához és - úgy, ahogy volt, pizsamában - megindult a gyengélkedő felé. Hideg volt a folyosókon, de ez most a legkevésbé sem zavarta. Hamar odaért.

Belépett a félig nyitott ajtón. Csak Luclin Effloresco tartózkodott benn. Harry belépett és félősen a kis nővérkére pillantott. Csak most tűnt fel neki, hogy a lány mélyen alszik, Lupin ágya mellett. Végignézett a három sápadt férfin. Lupin egyenletesen lélegzett. Spherestud derekáig betakarva hevert, hasán óriási kötés. Valamivel szaporábban lélegzett, mint Remus. Harry közelebb lépett hozzá. Neki is hálás lehetett. Ki tudja. Ha annak idején kiderül, ki az apja… talán most ő lenne a keresztapja. Kiűzte a fejéből a keserű gondolatot és továbbment Piton ágyához. A professzor zihált álmában és szeme időről időre megrebbent. „Rosszat álmodik” – futott át Harry agyán. Leült az ágy mellett álló székre és a tanárra meredt. Életében először látta őt ilyen békésnek. Talán nem is lenne rossz ember. Talán ha időben megismerik egymást… sok a talán.

A gyengélkedő ablakán beáradt a hideg téli napfény, furcsa glóriát vonva Piton éjfekete haja köré. Harry nem bírt ülni, odament az ablakhoz és kinézett. Odakinn csak úgy ragyogott a hó. Eltöprengett, vajon micsoda erő kellene ahhoz, hogy a hó ne így viselkedjen. Vagy a szél. Hiába áll itt a problémájával, hiába érzi úgy, hogy rászakad az ég, valami úgysem változik. A nap holnap is felkel, a hó holnap is ragyogni fog. A természet közönyösen szemléli az ő problémáit, bárki problémáit. Fura módon ez megnyugtatóan hatott rá. Holnap is lesz nap. Talán jobb, mint a mai. A holnap mindig jobb. Elmosolyodott. Erősebb lesz, és nem hátrál meg – határozta el. Nem fog hisztizni és nem fog nyavalyogni. Méltatlan hozzá. Legyőzi a Nagyurat, túléli, és boldog lesz a barátaival egy hatalmas házban. Együtt. Elég volt a gyerekes ellenállásból, meg a sírásból, hogy ő nem kérte. Kapta és kész. Visszafordult Piton felé. „Fel fog ébredni és újra szemét lesz!” – gondolta. Cseppet sem bántotta most ez a gondolat, sőt. Visszasietett a hálókörletébe, mert kezdett nagyon fázni.

Még aznap újságcikk jelent meg a roxmorts-i incidensről. Hermione hangosan olvasta a kihalt klubhelységükben, hogy mindannyian hallják. Egy híres, kiöregedett aurort és a családját holtan találták otthonukban – ezért jött Voldemort. Tehát nem Harry miatt. Ő csak a ráadás volt. Pont rossz helyen, rossz időben, mint mindig…

***

- Fogalmam sincs, miért nem haltál meg. Már szinte rettegek, nehogy téged is valami szánalmas „szeretet-dolog” védelmezzen. – mesélte csevegő hangon Voldemort. - Te vagy a második ember, akit nem tudok megölni. Ha így folytatódik, lassan az egész emberiség valaki védelme alatt fog állni…

- Most mondanám, hogy sajnálom, de nem így van. – közölte unottan Piton. Nem érzékelte az időt, csak annyit, hogy régóta tart. Sokkal régebb óta, mint az eddigiek. Kezdett fáradni. Nem tudta, hol lesz a vége. És ha nem tart ki… - Mióta vagy itt? – kérdezte. Tudnia kellett.

- Hm… most áruljam el? Három napja! Érdekes hely a fejed, nem is szándékozom elmenni.

Három nap. Alig hitte, hogy bírja még. Hosszú volt, rémesen hosszú. Bármit megadott volna, csak hogy végre vége legyen. Inkább a halál. Felsóhajtott és összeszedte minden maradék energiáját. Ha Voldemort tudomást szerez róla, vagy pláne Potterről…

- Mit kéne tudnom Potterről? – kérdezte fenyegetően Voldemort. Piton érezte az előbb, hogy gyengül, és nem tud úgy koncentrálni, mint eddig… de a Nagyúr nem tudja. És nem is fogja megtudni… ez legalább elégtétellel szolgált neki.

- Semmi közöd hozzá.

- Tudod, Perselus, mindig is tehetséges fiatalembernek tartottalak, hiába vagy félvér. Az apád ugyan egy mugli korcs, az anyád meg… áruló. Vérünk árulója. Megérdemelte a halált. De te…

- Tudom, hogy te ölted meg az anyám! – csattant fel Piton. Olyan dühös lett minden átmenet nélkül, hogy az idegei majd’ szétpattantak.

- Azt is tudod, miért? A te szent aranyvérű anyád elárult engem. Kémkedett utánam, és nem tudtam, kinek teszi és miért. Élvezet volt végezni vele. Te pedig az enyém vagy, ha tetszik neked, ha nem, jobb, ha ezt elfogadod!

- Nem vagyok a tiéd, soha nem is leszek!! – csattant fel Perselus. Voldemort egyre erősebben ostromolta elrejtett gondolatait. A düh, ami az anyja miatt elfogta nem sokat segített. Sőt, ettől csak gyengült. Itt volt az idő, hogy végre megszabaduljon a Nagyúrtól.

***

András magához tért, a harc után három nappal, de moccanni sem bírt. Szeme sarkából látta, hogy a mellette lévő ágyon Perselus fekszik. Szomjas volt, és fájt mindene. Jobban, mint a cruciatus alatt. Luclin - mert ő volt az ügyeletes - észrevette, hogy felébredt, és otthagyta Lupint (aki már korábban felébredt és szerencsére semmi baja sem volt).

- Jól van, professzor úr? – kérdezte a lány. Spherestud csak a fejével tudott inteni, hogy nem. A lány megitatta, és lefejtette róla a kötést, majd óvatosan bekente egy krémmel. Kellemesen hűsítette a sérült bőrt. András felnyögött, pokolian fájt mindene.

- Tudom, hogy fáj, de muszáj megtenni.

András pislogott, hogy érti. Szemével Perselus felé intett.

- Ő, nos… sajnálom, de még nem tért magához. Nem tudjuk, mit lehetne tenni. Valószínűleg ez rajta múlik. Várunk… - Spherestud szeretett volna felkelni és legalább megnézni barátját, de egyelőre ágyhoz volt kötve. Azon is csodálkozott, hogy egyáltalán él. A legutolsó hang, amit hallott, a halálos átok volt, de nem emlékezett kire szórták ki. Remélte, hogy nem Harryre, vagy Perselusra. Minden olyan idegenszerű volt. Felment a láza, ezért minden olyan volt, mint egy érdekes álomban. Mintha nem is lenne valóságos. Csak a fájdalom. De a krém hatására, az is tompult, ő pedig ismét ájult álomba zuhant.

Az öt jóbarát jött be látogatóba. Minden nap lejöttek, és megnézték, ki hogy van. A gyerekek nem utaztak el a Weasley családhoz és Neville is inkább a kastélyban maradt. Most is ott ültek az ágyak között, és halkan sustorogtak valamiről. Luclin nem szólt rájuk. Remust nem zavarta, András alig fogott fel bármit is a külvilágból, Perselusnak pedig talán jót tesz, ha hangokat hall.

Perselus megrándult. Először csak a szeme, majd az arca. Kezével a lepedőt markolta. Halk nyögés hagyta el ajkát… a hangokra mindenki köré csődült. Még Poppy is előjött az irodájából. Kicsit arrébb hessegette a gyerekeket, de nem küldte ki őket. Ezek voltak az első életjelek Perselustól. Most talán magához tér.

****

Voldemort már elméje határait feszegette, érezte, hogy nem bírja tovább. Ha hozzájut az információkhoz, nekik végük. Minden erejét megfeszítve, utolsó tartalékait felhasználva küzdött ellene. Voldemort vele szemben erőlködött. Piton idegszálai pattanásig feszültek a nagy erőlködésben. Kívülről ennek az iszonyú megfeszített munkának egyelőre csak apró jelei látszottak. Az agya legmélyén elkeseredett harc tombolt a két fél között. Fizikailag fájt neki ez az erőlködés. Voldemort azonban nem bírt vele, akárhogy is igyekezett. Piton kitartott. Ha hullafáradtan, elgyötörten is, de kitartott. Kívülről nézve Perselus most már egyenesen dobálta magát Ez messze meghaladta az ő tűrőképességét is. Fel akart ébredni, vagy meg akart halni. Már-már ott tartott, hogy mindegy melyik, csak szűnjön meg ez az érzés. Soha életében nem volt még ilyen rossz élménye. A fejét eszelősen feszítette a fájdalom. Bármi jobb lett volna ennél. Mindeközben fejében visszhangzott Voldemort eszelős kacagása.

Az ágy körül állók az egészből csak annyit fogtak fel, hogy Perselus minden erejét bele adva igyekszik megszabadulni valamitől. Hevesen dobálta testét ide-oda. A zajra Spherestud is magához tért és ülő helyzetbe tornázta magát, majd aggódva barátjára nézett. Neville elrohant Dumbledore-ért. A nővérek együttes erővel próbálták megfékezni a most már tomboló férfit. Némán küzdött a valami ellen, csak ritkán hagyta el ajkát egy-egy halk nyögés – de legbelül üvöltött. Megérkezett Dumbledore.

- Álljanak arrébb! Mindenki! – rendelkezett és közelebb lépett Perselushoz. A férfi saját tenyerébe mélyesztette körmeit, olyan iszonyatos erővel, hogy kiserkent a vére, száját pedig véresre harapdálta.

A fájdalomra végre magához tért. Zihálva feküdt az ágyán, először nem értette mi történt. Majd hirtelen vigyáz ülésbe vágta magát és az igazgatóra meredt, de szinte semmit sem fogott fel arról, ami körülötte zajlik. Üres tekintettel meredt valamerre a semmibe. A gyerekek riadtan és tanácstalanul álltak. A nővérek szintúgy. András moccanni sem tudott. Dumbledore közelebb lépett Perselushoz és két tenyere közé fogta a fejét, mintegy kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Sikerült elkapni a pillantását, benne az értelem halvány szikláját vélte felfedezni. Megnyugodott, hogy Perselus még menthető.

- Perselus! Perselus! – szólongatta halkan. A férfinak megrebbent a szeme, mintha értené… lassan az igazgató szemébe nézett. Mélyet sóhajtott, majd visszahanyatlott a párnáira. Poppy a homlokára tette a kezét. Magas láza volt. Belediktáltak gyorsan egy lázcsillapító főzetet, és az álomtalan álomitalt. Perselus szó nélkül engedelmeskedett. Nem nagyon tudta hol is van. Csak annyit fogott fel, hogy kész, vége van, elmúlt. Túl van rajta. Megkönnyebbült és a következő pillanatban ismét mély álomba merült, immár Voldemort és emlékek nélkül.