12. fejezet

Perselus nehezen tért magához mély álmából. Először csak távoli hangokat hallott, sustorgást, majd bágyadtan kinyitotta a szemét. Hunyorogva körül nézett, zavarta a beömlő napsugár. Szétnézett az ismerős teremben. Lassan tudatosult benne, hogy a gyengélkedőn fekszik. Nem tudta, miért és hogy került oda. Szemöldökét összeráncolva felült. A mellette lévő széken Dumbledore ücsörgött és kutatón nézett rá.

- Perselus, jól érzed magad? – kérdezte aggódva. Perselusnak kiürült az agya, hirtelen azt sem tudta, miről beszél az ősz varázsló. Azután beugrott. Először csak maga a veszekedés Potterrel, aki rájött… jesszus… azután a csata és az erdő, ahol…

Az igazgatóra meredt, közben gépiesen bólogatott. A következő emléke András volt. Meghalt. Látta. Emlékezett rá. Szíve egy pillanatra megállt. Mély levegőt vett, hogy megkérdezze, bár nem akarta tudni. Nem akarta hallani. Csak aludni ájultan, emlékek és gondolatok nélkül.

- A… András? – kérdezte mégis rekedten.

Dumbledore a mellette álló ágyra mutatott. A férfi ott feküdt: sápadtan, meggyötörten, de élve. Perselus szíve akkorát dobbant, mint talán még soha. A megkönnyebbülés óriási hullámban öntötte el, bele is borzongott.

- És… Potter? – kérdezte vontatottan, bár nagyjából sejtette a választ. Ha Potter nem élne, akkor ő sem és Dumbledore biztos nem így - félig mosolyogva - nézne rá.

- Él és semmi baja az ijedtségen kívül.

Perselus bólintott. Magának sem merte bevallani, de megkönnyebbült. Aztán András sápadt profilját kezdte fürkészni. Barátja mélyen aludt, mellkasa lassan süllyedt fel-le. Azután lassan újra Albusra emelte tekintetét.

- Milyen nap van ma?

- Kedd. Pénteken történt a dolog… és egész hétfő estig te fel sem ébredtél. Semmit sem tehettünk. Már megijedtem, hogy többé nem térsz magadhoz. Azután… - Perselus pár pillanatig nem figyelt. Rémes emlékei között kutatott, hogy vajon elárult-e valamit az alatt a három nap alatt. Nem. Kitartott és elűzte Voldemortot is.

Megkönnyebbülve hátradőlt. A feje tompán sajgott, az agya meg - legalábbis ő úgy érezte - lötyögött a fejében. Visszahanyatlott a párnáira, és a következő pillanatban már újra mélyen aludt.

***

Harrynek a klubhelységben ücsörögve délelőtt hirtelen beugrott, miért is indult pénteken Dumbledore-hoz. Kiverte a hideg veríték, nehogy késő legyen. Inkább gyorsan felnyargalt az igazgatói irodába és elmondta az álmát. Szerencsére ezúttal Dumbledore professzort egyedül találta.

- Igazgató úr! A pénteki eset… - kicsit zavarba volt, hiszen az egész csak azért történt, mert ő hallgatózott, igaz nem azzal a szándékkel jött. Dumbledore megértően hunyorgott rá a szemüvege fölött. – Én álmodtam. Voldemortról. Ő azt tervezte, hogy… megöli a mágiaügyi minisztert. – bökte ki végül.

Dumbledore rámeredt.

- Így konkrétan kimondta?

- Igen. És még azt is, hogy a következő miniszter az ő embere lesz. És megöli az aurorokat - már akik nem állnak mellé. Aztán nevetett, ami szánalmas volt… - Harry elhallgatott. Dumbledore homlokráncolva nézett rá.

- Köszönöm, Harry. Ez igazán értékes információ. Te nem lettél rosszul? – kérdezte aggódva az igazgató.

- Nem. Épp ez volt a fura. Nem fájt a sebhelyem és... észnél voltam. – felelte félénken a fiú.

- Értem. Erről majd számolj be Piton professzornak is, ha felépül.

- Tényleg… hogy van? - kérdezte gyorsan Harry.

Felébredt. Most kicsit pihen, de azt hiszem hamarosan a régi lesz. – Harry megkönnyebbülve bólintott, majd visszasietett a Griffendél-toronyba.

Nem tudta, hogy elmesélje-e barátainak, amit pénteken tudott meg. Azóta nem beszéltek a szörnyű estértől. Nem is nagyon volt mit. Csodával határos módon mindenki élt és egyelőre Harrynek elég volt ennyi. Öten voltak csak a Griffendél-toronyban. A többiek mind hazamentek karácsonyozni. Harry nézte barátait: Ron Neville-el sakkozott, Hermione és Ginny pedig valami fontosról beszélgettek elmélyülten. Irántuk érzett hálája semmit nem kopott szombat reggel óta, sőt. Sok mindenen átsegítették, még úgy is, hogy a legnyomasztóbb dologról nem tudtak. Egyszerűen csak azzal, hogy mellette álltak, nem kértek semmit érte és nem is kérdeztek semmit. Néha azért látta a szemükben, hogy kíváncsiak.

Nehezére esett megemészteni, hogy nem Potter többé. Ez ijesztő és szomorú érzés volt. Ijesztő, mert a múltját vették el, ha nem is szó szerint. Persze, ettől ő nem változott, és az érzései sem. Továbbra is csak James Potterre tudott apjaként gondolni és nem Pitonra. Továbbra sem akarta tudomásul venni az ellenkezőjét. Mégis ez az apa-dolog nagyon bántotta. Ugyanakkor még mindig kínozta a lelkiismeret-furdalás a pénteken történtek miatt. Csúnyán összevesztek. Érezte, hogy ezek után már nem lehet normális viszonyuk. Amiket a fejéhez vágott… És meg is rúgta. Sőt. Megkarmolta. Rettegett attól, hogy hamarosan beszélnie kell majd ezekről vele. Bárcsak ne hallotta volna a valóságot. Pitonnak igaza volt, erre egyikük sem készült fel. Apa és fia! Nevetséges. Gondolatai lassan tovaszálltak. Jobban esett csak úgy elnyújtózni és figyelni a többiek játékát a kellemes melegben. Odakinn lement a nap. Már csak 5 nap és karácsony. Harry elmosolyodott erre a gondolatra.  

***

Perselus tovább két napot aludt egyhuzamban, mindenféle altató nélkül. Sosem érezte még ennyire fáradtnak magát ezelőtt. Szerdán reggel aztán magához tért, bár úgy érezte, semmit nem aludt. A gyengélkedőről saját felelősségére távozott. Erőszakkal se lehetett volna visszatartani.

Rémes érzéssel töltötte el az utolsó pár nap. Nemcsak Voldemort megszálló-hadművelete, mert azt túlélte és sikerült kizavarnia a sötét elmebeteget a fejéből. Sokkal inkább a Potter-ügy zavarta. A fiú rájött és nyilván válaszokat akar majd tőle. És ő nem készült fel sem az apaságra, sem pedig a kérdésekre. Potterrel úgysem tudnak dűlőre jutni. Ha nincs a szeme előtt a kölyök, akkor nincs baja vele, ellenben ha meglátja… és ez nem jó így.

Perselus napjai jórészt bujkálással teltek. Szánalmasnak tartotta, de inkább bezárkózott a laborjába, minthogy összefusson a gyerekkel véletlenül a kastélyban. Nem haragudott igazán a pénteki hiszti miatt, de nem akart magyarázkodni sem. És nem akarta újra látni a fiú szemében a megvetést és gyűlöletet iránta. Képtelen volt szembenézni ezzel. Bármennyire is játszotta a nemtörődöm közönyös figurát, a fia szeméből nem éppen ezt akarta kiolvasni. Bár Potter persze nem a fia, vagyis nem olyan értelemben… És ráadásul három nap múlva karácsony. Perselusnak a hideg futkosott a hátán a gondolatra, hogy esetleg Potterrel kell karácsonyoznia. Sajnos, túl jól ismerte már Dumbledore-t hogy kinézzen belőle egy ilyen aljas húzást. Ettől még jobban elment a kedve és még kevésbé merészkedett elő laborjából.

Örökké azonban nem ülhetett a szobájában. Farkas éhes lett minden átmenet nélkül. Napok óta alig evett valamit, és a mozgás nem árt, tehát, inkább maga indult el a konyha felé. Késő este volt már, így remélhette, hogy egyedül lesz. Eljött az a pillanat mikor ki kellett lépnie a folyosóra. Bármily óvatos is volt, szánva önmagát és iszonyúan haragudva a világra, egyszer csak ott volt.

Harry ott állt előtte, szintén teljesen ledöbbenve, mezítláb. Szintén a konyha ajtaja előtt. Hosszan meredtek egymásraEgymásra meredtek, hosszan. A kínos csendet végül a fiú törte meg.

- Jó estét, professzor!  - köszönt remegő hangon. Látszólag ő sem vágyott jobban Piton társaságára, mint a férfi az övére.

- Neked is, Potter! – biccentett a professzor, majd benyitott a konyhába. Harry érthetetlen okokból követte. Nyomban manók tucatjai rohantak hozzájuk hajbókolva és sipítós hangjukon érdeklődni kezdtek, mit hozhatnának. Piton gyorsan elhadarta mit akar, Potter ugyanígy tett. Látszólag nem vettek tudomást egymásról. Perselus a zsákmányaival gyorsan elindult vissza a pincébe. Úgy tűnt ezt megúszta kínos beszélgetések nélkül, azonban a sarkon, mikor már épp megkönnyebbült volna, beérte Potter.

- Tanár úr! – szólt olyan elkeseredéssel, hogy ez még Pitonnak is sok volt. Szemöldökét összeráncolva visszanézett rá. A fiú ott állt pizsamában, kékre színeződött ajkakkal. A kastély rettentő hideg volt, lévén közeledett a karácsony és ezen semmilyen melegítő bűbáj nem segített.

- Mit akarsz, Potter? – förmedt rá a tőle telhető legkeményebben, hátha elmegy.

- Én csak… - Harry elhallgatott. Piton égnek emelte szemeit, majd kinyitotta az ajtót és előreengedte. Lerakodta a tálcát az asztalra és a fiúra meredt.

- Mi lesz most? – kérdezte kissé bátrabban a gyerek. Piton érezte, amint felbugyog benne a düh.

- Mi lenne?

- Hogy… ön az ap… apám… - az utolsó szavakat Perselus inkább csak sejtette, mint hallotta, olyan halkan hangzottak el. – Én tudom, hogy… nem reagáltam valami jól…

- Neem? – kérdezte a leggúnyosabb hangján a professzor. – Én úgy emlékszem, nekem ugrottál…

- Nem szándékosan volt. Különben is maga támadott hátba – csattant vissza Harry.

Az elmúlt időkben, főleg tavaly észre vette magán, mennyire hirtelen haragú lett. Pont, mint az édesapja. Egyformán lángoló tekintettel méregették egymást. Perselus fújt egyet, hogy kicsit lecsillapodjon. A veszekedés megint a küszöbön állt.

- Jó, szerinted hogyan oldjuk meg? Kénytelen vagyok téged bájitaltanra és okklumenciára oktatni, tehát el kell viselnünk egymást. Elvárom, hogy az órákon továbbra is tanár úrnak szólíts…

- Én meg azt, hogy kicsit normálisabb legyél! – kiabált vissza Harry.

Perselus legszívesebben üvöltött volna. Már szinte bánta, hogy Voldemortot kirúgta a fejéből. A kölyökkel folytatott értelmetlen és örökös viták kivették az erejét. A semmin vesztek össze minden egyes alkalommal.

- Potter, ne tegezz! És takarodj ki innen! – üvöltött rá.

Több érv most nem jutott az eszébe. Fáradt volt még mindig, és éhes, aggódott a legjobb barátjáért és rendbe kellett hozni az elméje legmélyét. Azt akarta, hogy a gyerek elmenjen, és ne nyaggassa a félig könnyes szemével, a kérdéseivel, a jogos elvárásaival. Harry azonban nem hallgatott már rá.  

- Nem vagyok már Potter! – üvöltötte vissza a fia. – Még ezt is elvetted! Mindent. Tönkre tetted a fél gyerekkoromat a gonoszságoddal…

- De…

- Sose törődtél velem, sose szerettél… senkit. Még mikor megtudtad… akkor sem.

- Potter…

- Dumbledore mondta, hogy fél éved volt megemészteni… - Harrynek a dühtől és reménytelenségtől kicsordultak a könnyei. Letörölte és ugyanolyan eltökélten folytatta. – Te mégsem tudtad. Próbáltam általában megfelelni. Mindig… és ez alatt a félév alatt ugyanolyan szemét voltál, mint az elmúlt 5 év alatt. Semmit sem változtál. Mikor már tudtad, akkor sem! – hirtelen elhallgatott.

Kamasz volt és válaszokat akart, megtalálni önmagát. Ha nem Potter, akkor ki? Rég nem volt már gyerek, akit meg lehet félemlíteni. Ez persze Pitonnak is leesett. Pontosan felmérte, hogy most már komoly ellenféllel áll szemben.

- Potter… én… - leroskadt a kanapéra és arcát tenyerébe temette. Harryt azonban már nem lehetett leállítani. Ami eszébe jutott azt a tanár fejéhez vágta.

- Nem is értem, anya miért… hogyan…

- Az más volt! – csattant fel Piton. Utálta ezt a témát, már annak idején sem volt rá büszke. – Azt hiszen ebben a témában nem tartozom neked számadással – Piton erősen megnyomta a „neked” szót.

Harry elvörösödött. Ő is lehuppant a szemközti fotelbe. Abszolút nem értette magát. Mikor látta Pitont ájultan feküdni, majd meghalt az aggodalomtól, most meg ki tudná kaparni a szemét.

- Potter, ennek semmi értelme sincs. Beszéljünk majd akkor, ha lecsillapodtunk – javasolta Piton, már szinte könyörgő hangon. Harryben újult erővel támadt fel a méreg. Hasonlóan, mint az erdőben. Fájdalmat akart okozni Pitonnak, nemcsak testi, hanem lelki fájdalmat is, amilyet ő okozott neki.

- Nem. Előbb mondd el, mivel vetted rá anyámat, hogy „azt” megtegye veled apám háta mögött. Te csak egy ocsmány, áruló halálfaló vagy…mindig is az voltál!

Perselus felpattant, ekkor már Harry is állt. Gyors léptekkel közeledett felé. Most igazán messze ment a fiú. Kezét pofonra emelte… Aztán megtorpant és leeresztette. Pedig szívesen lekevert volna egyet visszakézből. Harry érezte, hogy túllőtt a célon. Megfordult és sebes léptekkel elhagyta a tanár szobáját. Bevágta maga mögött az ajtót, nyomatékot adva érzéseinek.

Aztán lassan megindult a folyosókon. Amint kimondta, azonnal meg is bánta. Miért nem tud uralkodni magán? Miért kell neki mindent rögtön kimondani, anélkül, hogy belegondolna a következményekbe? Piton legalább általában tud magán uralkodni. Még az arcáról sem lehet soha semmilyen érzelmet leolvasni. Kivéve talán vele szemben.

Segítségre volt szüksége, hogy szembe nézzen ezzel. Valakire, aki tanácsot tudna adni. Valakire, akiben feltétel nélkül megbízhat. Valakire, aki ismeri őt és tudja, mit érezhet. És most nem Dumbledore-ra gondolt, hanem… Sirius. Ő tudná… Ha ő élne, ez nem fordult volna elő. Sirius ezt nem engedné. Harry persze nem tudta, hogyan akadályozhatná meg Sirius, de akkor biztos nem derülne ki, hogy Piton az ő (fúj) apja. Elgondolkodva csoszogott föl a toronyba barátaihoz.

***

A következő napokban még karácsony előtt Harry mégis rászánta magát, hogy elmondja az igazat, legalábbis a legjobb barátainak. Félt, hogy egyedül nem tud szembenézni vele, meg hát ők a barátai. Mindig mellette voltak eddig is. Félrehívta őket és minden bátorságát összeszedve belevágott.

- Srácok, mondanom kell valamit! – kezdte fojtott hangon. Neville és Ginny épp robbanós snapszlit játszottak a sarokban, nagy átéléssel. – nos… öhm… hát…

- Igen, Harry? – kérdezte kíváncsian Hermione.

- Nehéz ez, de… Emlékeztek még arra az éjszakára, mikor kihallgattuk Pitont és Spherestudot a könyvtárban? – barátai bólogattak. – Nos… a gyerekről lenne szó.

- Rájöttél? – Ronnak leesett az álla.

- Igen. Az a fiú nem más, mint… - elhallgatott. Kimondani egyenlő lenne a beismeréssel. Ő NEM Piton fia. Láthatóan Piton szerint sem. Viszont, ha már elkezdte, be kell fejeznie.

- Mondd már! – sürgette Hermione. Ron lelkesen bólogatott.

- Én vagyok. – fejezte be halkan és elfordult tőlük.

Barátai mintha fel sem fogták volna továbbra is várakozón meredtek rá. Aztán Hermione nagyot sikkantott, Ron pedig ismét eltátotta a száját és most sokáig úgy maradt. Harry, csak, hogy oldja a feszültséget, és megtörje az egyre zavaróbb nyomasztó csöndet, mesélni kezdte hogyan történt.

- Álmodtam pénteken és felmentem Dumbledore professzorhoz és ott volt Piton. Nem akartam zavarni őket, mert ööö... épp veszekedtek. El is akartam jönni, tényleg. De aztán hallottam, hogy arról van szó, amit mi is hallottunk. Ismertek engem, nem tudtam eljönni – Harry szégyenlősen elmosolyodott. Barátai továbbra is úgy bámulták, mintha valami idegen életforma lenne. – Szóval maradtam – folytatta kissé gyorsabban. – és hallottam, hogy erről beszélnek és akkor Piton mondta a nevem. Hogy itt róla és rólam van szó. Én sem hittem el… de aztán… Dumbledore erősködött, hogy mondja meg. Aztán egy részére nem figyeltem, mert…

- Te Piton fia vagy? – robbant ki Ronból kissé megkésve a kérdés.

- Igen. – sóhajtotta Harry. Nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz. Vagyis sejtette, csak remélte, hogy mégsem. – Az vagyok, sajnos.

- De Harry… az hogy lehet? Hiszen azt mondja mindenki, hogy olyan vagy, mint a papád! – kérdezte vékony hangon Hermione.

- Én sem tudom. Piton azt mondta, ő is csak nyáron tudta meg, miután elhozott Voldemorttól.

- És az anyukád? – kérdezte Ron.

- Ő ugyanaz. Én sem értettem. És én sem örülök neki, higgyétek el. Csak el akartam mondani, hogy tudjátok.  – barátai sűrűn bólogattak, de még mindig elképedve bámultak rá.

- Ne nézzetek már így! Én nem változtam. Nem leszek Piton! – erősködött Harry, de leginkább önmagát akarta ezzel meggyőzni. Nem fog változni. Nem lesz zsíros hajú szemét.

- Tudjuk, csak… hát… fura – suttogta Hermione. – És aztán mi volt? Miután kihallgattad? Hogy kerültél az erdőbe?

- Elfutottam Piton elől, ő meg utánam. Aztán veszekedtünk és később asszem verekedtünk is. Utána jött Voldemort és Piton megint… megmentett. – Harry elhallgatott.

- Mi lesz most? – kérdezte Ron.

- Nem t’om. Lementem ma hozzá, hogy beszéljünk, de megint…

- Összevesztetek? – fejezte be helyette Hermione. Harry némán bólintott. Nyomasztotta ez a függőeset. Legalább akkor… akkor… maga sem tudta mit vár pontosan Pitontól. Azt nem, hogy majd egymás nyakába ugranak, de ezt a tömény elutasítást sem. Valamit a kettő között. Törődést. Egy kis kedvességet.

- Piton egyszerűen nem hajlandó tudomást venni erről… persze én is rühellem a helyzetet, de ő…

- Mit vársz tőle? – kérdezte Ron. – Tudjuk, hogy egy idióta. – Harry megint bólogatott.

Nem került közelebb a megoldáshoz, de legalább a lelke kicsit megkönnyebbült. Az érzések meglepő hirtelenséggel váltották egymást benne. Egyszer bántotta a dolog és szeretett volna kibékülni a professzorral. Máskor örült, hogy mindent a fejéhez vágott. Nem, többé nem tűri el a sértegetéseit. Elég volt. Ha Piton így, akkor ő úgy. És rendben, legyen neki továbbra is Potter. Majd akkor úgy is fog viselkedni, mint az apja, az igazi, aki nem ez a szörny. James Potter biztos mindig fiaként szerette rövid élete során. Ez meg… fél éve volt és szinte gonoszabb, mint mikor még nem tudta. Harry felpattant inkább, mert nem bírt már egyhelyben ülni háborgó gondolataitól és sétálni indult a kastélyba, hogy kitisztítsa gondolatait. Barátai sajnálkozva néztek utána

***

Perselus lobogó talárral sietett végig a kietlen folyosókon és szó szerint bemenekült a gyengélkedőre Andráshoz, akit ébren talált. Ez már önmagában csoda volt. Űzötten levetette magát az ágya szélére és tekintetét barátjáéba fúrta. Amaz döbbenten bámult rá. Egy darabig zavartan pislogott majd bátortalanul megszólította a zavart férfit.

- Mondd csak, jól vagy?

- Remekül. – jött a csípős válsz. Perselus beletúrt éjfekete hajába.

- Én… - kezdte Perselus, de a szavak csak nem jöttek.

- Hallgatlak.

- Nem bírok Potterrel. – fakadt ki.

- Ahaa… hát ez nem lep meg. Mégis mi történt?

- Összevesztünk.

- Bővebben? – sürgette barátját.

- Nagyon összevesztünk – hajtotta le a fejét.

Most András emelte égnek a szemét.

- Ha mindent harapó fogóval kell kiszedni belőled, akkor inkább gyakorolj valaki máson. Kb. napi két órán át bírok fenn lenni és azt inkább egy jó könyvre pazarolnám – közölte félig mosolyogva. Perselus is elmosolyodott.

- Igazad van, bocs. De… tudod mit, inkább nézd meg magad!

- Mi, hogy olvassak az agyadban? Neem…

- Először is nem vagyok a szavak embere, szóval mire elmondanám elaludnál, aztán meg egy csomó időt megtakarítanánk… és te vagy az egyetlen, akinek ezt felajánlom… - győzködte Perselus. Maga sem értette, hogy jött ez az ötlete. De jól esett ennyire megbízni valakiben. És segítségre volt szüksége. Csak Harry gondolta úgy, hogy őt nem érdekli. Dehogynem érdekelte, de egyszerűen fogalma sem volt, hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket és pláne, hogy kell viselkedni.

- Nos… ennek igazán nem tudok ellenállni. – András mélyen Perselus szemébe nézett és Perselus megmutatta neki a veszekedéseket. Mikor végeztek, András fáradtan hátra dőlt.

- Nehéz ügy. Kicsit lehetnél türelmesebb.

- Dumbledore is mindig ezt mondja. De ő egy Potter…

- Nem Potter. Maximum a neve. Perselus, ő a fiad. Vér a véredből. Ugyanolyan, mint te.

- Gondolod?

- Azt hiszed nem tűnt fel? A grimaszai… meg néha a beszólásai. Ti ketten nagyon egyformák vagytok belülről.

- Nem igaz. Ő egy izgága, fontoskodó griffendéles…

- Csak egy rémült gyerek. Emlékezz, mit éreztél, mikor megtudtad, hogy az apád nem Piton, hanem… - András elhallgatott és várakozón meredt a barátjára. Sajnálta mindkettőt, Harryt is és Perselust is. 11 éves koruk óta barátok, és Harry sok gesztusában a gyerekkori Pitonra ismert. Perselus is a gondolataiba mélyedt. Ebből, a szemszögből még nem gondolt bele.

- Azért taszítjátok ennyire egymást, mert egyformák vagytok – folytatta kis idő múlva Spherestud. 

- De… de… akárhányszor egy légtérben kell tartózkodnunk, összeveszünk. Ha nincs itt, minden olyan tiszta. Tudom, hogy a fiam és meg is akarom védeni Voldemorttól, de mikor meglátom… egyszerűen kinyílik a bicska a zsebemben.

- Hát ezért mondjuk mindketten Dumbledore-ral, hogy türelem. Légy végre felnőtt.

- Az vagyok. 15 éves korom óta.

- Igen, bizonyos dolgokban. De érzelmileg…

- Hát köszönöm! – háborodott fel Perselus, bár legbelül érezte, hogy Andrásnak igaza van. Mindig ez volt, egészen kicsi koruk óta. Barátja mindig bölcsebb volt bizonyos dolgokban. Ő volt Perselus élő lelkiismerete. András elnevette magát barátja sértődött arcát látva. Perselusnak pedig nem tehetett róla, vele kellett nevetnie. Végülis nem nehéz. Türelmes lesz. Ennyi. Nem lehet nehéz egy gyerekkel szemben sem, ha már a Sötét Nagyúrnál bejött. Sokkal jobb hangulatban távozott a gyengélkedőről, miután András menetrend-szerűen ájult álomba zuhant.

***

Karácsonyra olyannyira lehűlt a hőmérséklet, hogy a hó keményre fagyott és a teteje csak úgy szikrázott, az ablakokat pedig beborították a jégvirágot. A nap azonban kitartóan sütött, gyönyörű földöntúli ragyogásba vonva a kastélyt.

A karácsonyi vacsora fura hangulatban telt. Erre az estére mindenki félre tette a sérelmeit és viszonylag nyugodtan megvacsoráztak. Még Spherestud-ot is kiengedte Madame Pomfrey erre az estére. Dumbledore szórakoztató volt, mint mindig. Másnap pedig jöttek az ajándékok. Harry kapott egy üvegcse színváltós tintát és egy csokor pennát Hermionétól, egy köpkő készletet Rontól, egy hasznos gyógynövényt Neville-től és egy vicces bögrét Ginnytől, meg egy ártásokat és rontásokat tartalmazó könyvet Lupintól. Ő pedig vett Hermionénak egy vastag könyvet a mágusjogokról, mert a lány imádta az új tantárgyukat, Ronnak a seprűjére egy iránytűt, Nevillnek ő is növényt vett, Ginny pedig kapott tőle egy szép bőrkötéses naplót. A karácsony kellemes lustálkodással telt, még Hermione sem magolt, igaz kiolvasta a Harrytől kapott könyvet. Délután még hógolyózni is lementek a parkba, amíg be nem sötétedett és a hideg vörösre nem csípte a kezüket és az orrukat. Harry boldognak érezte magát, mint a dráma másnapján. Nagyokat nevetett Neville szerencsétlenkedésén, meg Ginny bohóckodásán. Várta is az év végét meg nem is. Rossz év volt, és csak remélni lehetett, hogy a következő majd jobb lesz, de Harry a szíve mélyén már nem bízott ebben. Csak abban, hogy ő megmarad annak, aki. Utálta a múlandó időt. A jó perceket mindig százszoros gyorsításban élte meg és az idő olyan durván rángatta el előle, hogy az már néha fájt. Ha megállna az idő csak egy pillanatra… Ginny ledöntötte Hermionét, aztán Ron is csatlakozott. Neville pedig egyszerűen csak elcsúszott. Harry sem tehetett mást, nevetve megmászta az ember-hegyet. Kipirulva, jókedvűen siettek vacsorázni később. A következő félév messze volt még…

***

Voldemort kinn állt a hóban hatodmagával egy nagy kúriától nem messze. Az őrvarázslók folyamatosan őrjáratoztak körülötte. A kúriában a mágiaügyi miniszter lakott és a családja. Az őrvarázslók azóta felügyelték a házat, amióta Dumbledore szólt, hogy veszély leselkedik…

A miniszter hitte is meg nem is, de nem akarta elszúrni a karácsony estéjét. A Nagyúr intett, majd macskaléptekkel megindult a legközelebb álló őrvarázslóhoz. Mögé lopakodott és kimondta rá a halálos átkot, majd elkapta a zuhanó testet, így az nem csapott zajt. Társai ugyan így tettek a többi őrrel. 10 perc múlva a kúria ott állt őrizetlenül. Voldemort pálcaintésére hangtalanul kitárult a nagykapu és a halálfalók besiettek. Csendben óvakodtak fel a széles lépcsőkön. A szalonból kacarászás hallatszott. A mágiaügyi miniszter kisebbik lánya kacagott csilingelő hangján. A nagyobbik lány a kanapén hevert. Az asszony és a miniszter a fotelban ücsörögtek a feldíszített fa körül. A Sötét Nagyúr megszorította a pálcáját, majd berobbantotta az ajtót. A halálfalót egy ugrással benn termettek és megkezdődött az öldöklés… pár perc múlva már csak a Sötét Jegy fénylett kísértetiesen az elhagyatott kúria felett.

***

Az újságok nem hozták le ezt a hírt. Valaki, a miniszter közvetlen környezetéből hírzárlatot rendelt el, amíg ki nem találják, mitévők legyenek. Dumbledore tudta csak a minisztériumi beavatottakon kívül. Karácsony volt végül is. Ilyenkor kevesen tartózkodnak a minisztériumban. Dumbledore pedig egyetértett a hírzárlattal, egyelőre. Eszébe jutott mennyire megviselne ez mindenkit, főleg persze Harryt. Féltette a gyereket az újabb és újabb csalódásoktól, kudarcoktól. Boldog volt, ha boldognak látta. És tegnap az volt, mikor a barátaival hógolyózott. Semmi szükség egy ilyen rémhírre karácsonykor. Majd utána ráér, majd jövőre elég, ha még jobban felnő. Addig hadd játsszon még egy pillanatig gondatlanul. Dumbledore persze egyáltalán nem volt gondatlan. Itt volt a nyakukon a következő választás. És Harry jóslatát hallva… nos kérdés, hogy ki tudják-e védeni. Hiszen a támadást sem tudták. Akárkire gondolhatott Voldemort. Dumbledore nem merte volna bárkiért tűzbe tenni a kezét. Nyomasztotta ez is, és persze a Perselus-Harry viták is. Dumbledore előtt nem volt titok a legutóbbi veszekedésük sem. Érezte bennük, hogy próbálkoznak, még ha maguknak épp nem is vallják be. Szívesen beszélt volna erről Perselussal, de félt, hogy megsérti érzékenységében. Túl sokszor tett már neki szemrehányást. Idő kell még neki is, pláne egy kamasznak. Hiszen Dumbledore szemében néha még Piton is kamasz volt… néha. Mint most.

Nézte ezt a két embert, mérhetetlen szenvedésüket, pedig csak a karjukat kellett volna nyújtani egymás felé. Itt voltak egymásnak, ők mégis inkább választották a magányt. Szomorúan felsóhajtott és nekiállt leveleket írni. Figyelmeztetni a jelölő szerveket, bárkit a közelgő veszélyre. Ha Voldemort hatalmat kap, intézményes hatalmat, ott vége a világnak. Összeomolna a jogrendszerük. Más sem hiányzik, mint mugli származású varázslókat sújtó törvények. Az idős ember sokszor már úgy érezte, belerokkan az élet súlyába. Valaki igazán segíthetne, levehetné válláról a terhet. Erre persze nincsen alkalmas személy. Inkább előbűvölt a semmiből egy kancsó forró csokit és lassan szopogatva nekiült a leveleinek. 

Harry unottan bámult ki az ablakon és már meg sem lepődött, mikor alant Lupint és Luclint látta összeölelkezve csúszkálni. Csak lustán elmosolyodott és hagyta gondolatait tovább szökdécselni. Még mindig a fő probléma foglalkoztatta és bármennyire is oda volt a barátaiért, ebben ők sem segíthettek. Jó volt, hogy meghallgatták, meg jól esett Hermione törődése, Ron viccei, Neville esetlenkedése és Ginny humoros közbeszólásai, de… ezzel egyszerűen ők sem tudtak mit kezdeni. Hermione gyakran csóválta a fejét és Harry tudta, hogy az ő problémáján töri az okos fejecskéjét, de még ő sem tudott a „beszélj Pitonnal” kezdetű slágernél jobb javaslattal előállni. Nem, Harry Siriussal akart beszélni. Egy felnőttel. Míg unottan bámult kifelé, gyönyörködve a táj gyémántos csillogásában, beugrott neki Spherestud. Hiszen ő Piton barátja. És nem is ellenszenves. Mindig totál normális volt vele órákon is, meg ha néha véletlenül összefutottak a folyosón. Ő talán… de hogyan… Harryben megért az elhatározás, már csak bátorságot kellett gyűjtenie hozzá. Inkább nem agyalt többet rajta, hanem elindult. Legfeljebb Spherestud elhajtja. Mikor leért neki is óriási szerencséje volt. A professzor fönn volt és a Pitontól karácsonyra kapott verses kötetét olvasta. Harry félénken megközelítette, aztán bátortalanul leült az ágya mellett álló szék szélére. Spherestud letette a könyvét és a szemüvege fölött rámosolygott.

- Ha jól sejtem, Perselus barátom miatt vagy itt – vágott bele, mielőtt Harry megszólalhatott volna.

- Öö… igen! De… hát….

- Igen, ő is járt itt.

- Akkor tudja, hogy mi ketten…

- Hogy ti ketten rémesek vagytok egymással? – nevetett a prof. – Igen. És tényleg azok vagytok.

- De én nem akarok mindig az lenni. Csak tudja, meglátom, és én nem tudom, mi üt belém. Ideges leszek. – hadarta Harry. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Spherestuddal mindig is könnyen beszélt, órákon is. Érezte, hogy igazán figyel rá.

- Nézd, Harry. Én nem mondom, hogy Perselus könnyű eset. Sőt… De csak azt mondhatom neked, amit neki. Légy kicsit türelmesebb te is.

- De ő sem az. Neki fél éve volt, nekem egy hetem. Mégis mintha én jobban próbálkoznék, mint ő…

- Hát igen. Neki sem egyszerű a helyzet. Próbáld megérteni őt is. Sosem volt gyermeke, most kapott egyet, ráadásul egyből egy kamaszt…

- De erről nem én tehetek.

- Persze, hogy nem. – folytatta türelmesen Spherestud - De mindaddig, amíg egymásra mutogattok, ez nem fog változni. Valamelyikkőtöknek egyszer ki kell mondania, hogy bocsánat.

- Igen, tudom. De ez olyan nehéz egy olyannal szemben, aki világ életemben utált. Teljesen más, mint én. Vagy én vagyok más…

- El sem hiszed, mennyire hasonlítasz rá. Ismerem 26 éve… - András egy pillanatra elhallgatott, felidézve a régmúltat. - és benned, mintha őt látnám néha. Adj esélyt neki, neked, magatoknak. Mert nem jó egyedül. A szíve mélyén Perselus egy nagyon rendes ember. És én azt hiszem, szeret téged, csak ő ettől jobban fél, mint te Voldemorttól. – Harry kezdte megérteni, miről is beszél a prof. Piton tüskés ugyan, de talán, ha egyszer közelebb kerülnek…

- Szóval, őt is nyomasztja? – kérdezte reménykedve. Ne csak ő eméssze magát…

- Persze.

- De én nem értem. Ha megtudta fél éve, hogy az ő fia vagyok, miért utál még mindig az apám miatt? – kérdezte keserűen a fiú.

- Nos… én sem látok mindig a lelke mélyére, de azt hiszem, ez egy rossz szokása. Ami persze nem vigasztaló, tudom. Apád… mármint Potter és Perselus… na ők tényleg különböztek egymástól – fejezte be nevetve.

Harry bólogatott és szintén elmosolyodott. Valami azonban még mindig nem hagyta nyugodni.

- Én anyu? – félve tette fel ezt a kérdést. Azt „tisztázták” már Pitonnal, hogy nem erőszak volt. Harry azonban elképzelni sem tudta, hogy mi lehetett.

- Anyukád és Perselus… ötödik évünk után látszólag utálták egymást, bár én ezt sosem hittem igazán. Perselus persze bizonygatta. Anyád is. Utólag persze könnyű okosnak lenni. De nem ért akkora meglepetés. Anyád arcát örökölted…

- Tudom, a szemeit…

- Nem csak. Igazából csak a szád az, ami Perselusé meg persze a hajad. De az arcod Lilyé. Mindenki Pottert látta benned… én soha. Engem Lilyre emlékeztettél. De akik James fiaként ismertek meg, és megjegyzem rajtam kívül mindenki, nos ők Jamest látták benned.

- Miért?

- Egyszerűen, mert őt akarták látni benned. Még Perselus is… meg James egy lányos arcú fiú volt. – Harry erre nem is gondot, hogy mást is örökölhetett az anyjától, mint a sokszor emlegetett szemeit. Megtapogatta „új” arcát. Tényleg, James orra, amit a merengőben látott, görbe volt, majdnem, mint Pitoné. Szája pedig teltebb nem olyan keskeny, mint az övé. Sirius pedig mennyit mondta. Hirtelen összeszorult a torka. Újabb bizonyíték, hogy nem Potter többé. Soha többé. Elköszönt és kisietett. Hosszasan rótta a folyosókat. Senkit sem akart látni, legkevésbé pedig azt, aki ezt tette vele. Az Apját.