13. fejezet.

Szilveszter után robbant a bomba a varázsvilágban: meghalt a miniszter. Amitől rettegtek, bekövetkezett. Pánik lett úrrá az embereken, és jó páran még január első hetében elhagyták Angliát.

Harry lesápadt, mikor megtudta a hírt. Fordult vele egyet a világ. Hiába szólt, hogy ez lesz , elkésett. Viszont senki sem tudta, melyik emberét akarja Voldemort a miniszteri székbe állítani. Gyanúsan méregették egymást az emberek. Egyelőre Scrimgeour helyettese, Mr Ebrighton látta el a miniszteri posztot, de csak a választásig, melyet február első hétvégéjére tűztek ki. Mindenki gyanús volt. Aki jelöltetni akarta magát, annak megvizsgálták a múltját, hazugságvizsgálatnak vetették alá, és így tovább…

A Roxfortban is felütötte a fejét a pánik, kivéve persze a Mardekár házban. Malfoynak ismét megjött a hangja és folyosó-szerte csak a nyekergő, magabiztos megjegyzéseit lehetett hallani. Harry zsebében kinyílt a bicska. Nem hiányzott sok hozzá, hogy megátkozza vagy egyszerűen csak beverje az orrát. Amúgy is elég oka volt az idegességre. Idén igyekezett ezt nem a barátain levezetni, mint tavaly, de ez néha komoly erőfeszítést igényelt, mint például most is. Hermione és Ron már percek óta Krum-on veszekedtek. A fél Nagyterem őket nézte.

- Mert igenis kihasznál! – kiabálta Ron. – Nem is értem, hogy egy ilyen lány, mint te, hogy állhat szóba egy olyan… olyan… - Ron láthatóan nehezen boldogult a szavakkal.

- Olyan? – kérdezte élesen a lány. Nem értette Ron viselkedését, hiszen Krum inkább csak barát volt neki. Igaz, nyaralt nála, és történt is köztük egy-két dolog, de az inkább csak kellemes nyári emlék volt. Ron pedig mindig dühös lett, ha előjött a Krum-téma. Ki érti, miért…

- Ő nem hozzád való – fejezte be duzzogva a vörös srác. Harry párszor megpróbált közbe szólni, de két felbőszült barátja nem hagyta szóhoz jutni. Így inkább égnek emelte a szemit (pontosan úgy, ahogyan édesapja szokta, neki persze ez fel sem tűnt) és kiviharzott a Nagyteremből. Barátai elvitatkoztak még becsöngőig, aztán a szünetek nagy részében, de szerencsére, ez az ügy nem állt már úgy közéjük, mint annak idején, negyedikben. Inkább csak feszültség-levezető volt. Mindenki idegesebb volt a karácsonyi merénylet miatt. Az emberek kapkodóvá váltak, a terror mindennapos volt, a háború pedig a levegőben lógott. Az iskolában is sokkal több volt a veszekedés, mind a házak között sőt, még a házakon belül is. Még a tanárok is ingerlékenyebbek voltak. Nem volt tanácsos bosszantani őket.

***

Egy fagyos, január közepi szombati vacsora kellős közepén ismét nyílt a Nagyterem ajtaja és belépett rajta egy riadt tekintetű ismeretlen kislány. Sapkáját, kabátját belepte a hó, kicsiny bőröndjét maga mellé ejtette és bátortalanul körül nézett. Nyelt egy hatalmasat, mivel az, akit keresett, akiért több száz mérföldet utazott, nem volt ott. Felemelte a bőröndöt és megindult a padsorok között. Az utolsó pár métert szinte futva tette meg, annyira zavarba jött a rászegeződő tekintetektől és a háta mögött felhangzó suttogástól. Egészen a tanári asztalig szaladt, és ott tanácstalanul megtorpant.

Szép kislány volt, félhosszú, barna hajú, barna szemű. Végig nézett a tanári karon. Dumbledore kissé megemelkedett ültében.

- Segíthetünk valamiben? – kérdezte megnyugtató hangon.

- Jó estét – kezdte vékony, félős hangon a kislány és közben elpirult. – Én… engem Elizabeth Spherestudnak hívnak, és az apukámat keresem! – közölte tört angolsággal. Kiejtésén érződött, hogy tanulta a nyelvet, de nem ez volt az anyanyelve. Perselus felemelkedett, sebesen megkerülte a hatalmas asztalt és lehajolt a lányhoz.

- Spherestud lánya vagy? – kérdezte szinte riadtan a kislánytól. Amaz bátortalanul bólintott.

- Úgy vélem, elkísérhetnéd az ifjú hölgyet az édesapjához – hunyorgott hamiskásan Dumbledore.

Perselus szó nélkül felkapta a kislány bőröndjét és maga előtt terelgetve Elizabethet megindult a gyengélkedő felé. A sustorgás mögöttük egyre erősebb lett.

A folyosón Perselus egyre csak a lányt fürkészte. Hasonlított az apjára, vagyis inkább csak emlékeztetett rá. A lánynak szinte szaladnia kellett, ha lépést akart tartani a rohanó Perselussal, ezért a férfi lelassított és bátorítóan mosolygott barátja lányára. Milyen más, ha az ember a barátja gyermekével találkozik…

- Engem Perselus Pitonnak hívnak – mutatkozott be. A kislány szomorúan rámosolygott.

- Apától már hallottam… az úrról! – bólogatott. – De ő hol van?

- Történt egy kis… hmm… baleset. De persze már jól van… - Perselus nem tudta hogy magyarázza meg a gyereknek, hogy apja még mindig szinte élet és halál között lebeg. Elérkeztek a gyengélkedő elé és Piton előre engedte Elizabethet. A lány, mikor meglátta apját elsírta magát. Leült az ágya szélére és megfogta az alvó férfi kezét. Amaz meg sem mozdult. Perselus tanácstalanul leült az ágy melletti székre és sután megveregette a lány hátát. Az hátra fordult és letörölte az arcáról a könnyeket. Perselus segíteni szeretett volna rajta, vigyázni rá, míg András magához nem tér, vagy csak egyszerűen megvigasztalni. Soha még gyerekkel szemben nem érzett így. Sosem szerette igazán őket, tanítani sem azért kezdett, hogy nevelhesse az ifjú generációt. De ez a kislány…

Felpattant és leszaladt a konyhába valami harapni valóért. Mire visszajött, a lány elszunnyadt apja mellkasára dőlve. Perselus óvatosan felemelte és a szomszédos ágyra fektette, aztán ottmaradt vigyázni apa és lánya álmát.

Másnap reggel a kelő nap ott találta mindhármukat. Piton felriadt, éjjel elnyomhatta az álom. Mikor kinyitotta szemeit, András vigyorgó arcával találta szemben magát. A lányát egyelőre nem vette észre a szomszéd ágyon. Piton ásított, aztán közelebb hajolt Andráshoz.

- Jött hozzád valaki este.

- Tényleg? Kicsoda?

Piton válasz helyett csak a fejével intett a szomszéd ágy felé. Spherestud arrafelé fordult, és mikor felismerte az ágyon fekvő, összehúzódott alakot, szemét egy pillanatra elfutotta a könny. De aztán gyorsan, szélesen elmosolyodott és ülő helyzetbe húzódzkodott.

- Az én kislányom? – suttogta.

Perselus bólintott. Spherestudot még sosem látta a gyermekeivel. Barátja arcára kiült a feltétlen szeretet, ahogy nagyobbik leányára pillantott. Egészen megváltozott az arca. Perselusba először hasított bele a felismerés, hogy ez az érzés, ami ellen ő maga annyira tiltakozik, talán nem is lehet rossz. Megütközve állt ott, maga sem értette önmagát. Halvány irigységet érzett, de ugyanakkor örült barátjának. Az meg csak bámulta, bámulta alvó kislányát, mintha a világ legnagyobb csodáját látná. Piton életében először szerette volna ezt átérezni. Hiszen mitől is lenne ez baj? Így szeretni egy gyereket… a saját gyermekét. Eddig csak papoltak neki a gyermekáldás örömeiről, de ő maga nem tapasztalta. A szülőket ritkán látta csemetéik körében. Eszébe ötlött az édesanyja. Ő is mindig így nézett rá.

Végre kezdte megérteni, hogy mekkora hibát követ el, ha nem békül ki a fiával. Talán már így is késő. A felismerésbe beleszédült. Kiment inkább, nem akart zavarni őket. Lement reggeliért. Mire visszaért, Elizabeth már az apja nyakában csüngött és keservesen zokogott. András csitította amennyire tudta, közben igyekezett nem sziszegni és nem grimaszolni a fájdalomtól. De a lányáért mindent. Fejcsóválva nézett Perselusra. Lánya épp az előbb adta elő, hogy egyszerűen megszökött otthonról karácsony után, mert nem bírta tovább elviselni a leendő mostohaapját. Még alig múlt 13 éves, kamasz volt ő is, és éppen eléggé hiányzott neki az apja. Felkerekedett hát és megkereste. Egy szál magában Európán át. Spherestudot többször kitörte a frász történetét hallgatva. Most végre kisírhatta magát, imádott apja karjaiban. Spherestud gyengéden eltolta magától, és letörölte könnyeit. Átvette Perselustól a tálcát, és lánya elé tette. Elizabeth szinte rávetette magát az ételre, napok óta alig evett valamit.  

Perselus a következő napokban jobban meg tudta figyelni kettejüket. Irigylésre méltó kapcsolatuk volt. András imádta a lányát, a kislány pedig az apját. Dumbledore megengedte, hogy amíg a helyzet nem tisztázódik, maradhasson a gyerek. Spherestudnak jót tett, hogy itt a lánya. Mintha gyorsabban gyógyulna. Láza még mindig volt, de erősebb lett és több időt tudott ébren tölteni, mint eddig. Valószínűleg azért, hogy meg ne ijessze Elizabethet.

Amíg Spherestud a gyengélkedőn lakott, addig Elizabethet ideiglenesen Perselusnál szállásolták el. Kellett mellé egy felnőtt is, a hatalmas kastélyban egyedül egy sötét szobában, nem neki való.

A kislány annyira más volt, mint a Piton által eddig megismert összes gyerek. Talán a külföldi nevelés, vagy csak az, hogy Andrásé. Ezzel együtt Piton egyre gyakrabban foglalkozott a Potter-üggyel is, persze csak magában. Megértette, hogy ha valaha még elviselhető kapcsolatot akar kiépíteni a fiával, akkor bizony neki is tennie kell érte, nem is keveset. Piton remélte, hogy egyszer majd nekik is sikerül helyre hozni, amit elszúrtak. Csak ne lenne annyira átkozottul nehéz. Még mindig tombolt benne a harag, akárhányszor meglátta a gyereket, és úgy látszott Potterben is.

Az órákon megpróbáltak viselkedni egymással, látszólag minden úgy ment, mint rég, de mindketten érezték a feszültséget, ami kettejük közt húzódik, akárhányszor csak egy légtérben tartózkodnak. Ez a feszültség lassan az egész haladó bájital csoportra átragadt. Perselusnak – és Harrynek is - óriási önuralomra volt szüksége, nem egy esetben, hogy ne szóljon vissza a másiknak, és nem kezdjen el veszekedni ott, az egész csoport szeme láttára. Miközben érezte, hogy nem helyes, hogy így van. A teher egyre nehezebb lett. Piton sokszor azon kapta magát, hogy a munkájára sem tud ettől odafigyelni. Ezt leginkább éjszakánként a bájital laborjában tapasztalta az egyre gyakoribb balesetek miatt. Pedig ezt most nem szúrhatta el. Meg akarta gyógyítani Spherestud-ot. Akarta, mindennél jobban. Most ez nem róla szólt, nem önmagáért csinálta, nem is elismerésért. Egyszerűen csak maga mellett akarta tudni az egyetlent, aki ismeri. Aki talán még megtaníthatja rá, hogyan szeress a saját fiát. Egyedül nem megy, hiába a sok jó tanács. Falra hányt borsó. Tanácsok alapján sosem tudott helyesen dönteni. Dühítették. Ezerszer rosszabb volt, ha tanácsot kapott, még ha tudta is, hogy jó, hogy igaz. Egyszerűen ekkor sem tudott jól dönteni. A düh még mindig erősebb volt, a régi sérelmek meg sehogy sem gyógyultak. A megszokás pedig nagy úr. Nap, mint nap emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Potter az ő fia, nem Jamesé, nem lesz olyan, mint az a gonosz megátalkodott szemét, aki pokollá tette a diákéveit.

Ha tudta volna a fiú születésétől kezdve… miért nem mondták el neki? Dumbledore sem, Lily sem. Joga lett volna tudni. Elvették tőle a lehetőséget, most pedig rákényszerítik. Akkor nem kellett Harry mellé, most miért? Mintha nem tudta volna megvédeni Voldemorttól. Csak ő tudja megvédeni. Dumbledore összes szava hazugság volt a bizalomról. Piton mostanában folyton dühös volt a világra, Dumbledore-ra, Voldemortra, de főleg önmagára, amiért ilyen fafejű. Ugyanakkor, ha látta a kölyköt… arról jobb nem beszélni. Utána persze rosszul érezte magát, és általában hajnalig kínozta a lelkiismeret-furdalás. Nem tehetett maga ellen semmit. Legyőz bárkit, szembe szál a Sötét Nagyúrral is, épp csak önmagával nem tud. Megcsóválta a fejét és újra kezdte a kísérletet. A főzete épp most futott ki, és összemocskolta a fél laborját. Csak remélhette, hogy a zajra Elizabeth nem ébredt fel.

***

Egy hónap telt el karácsony óta. Ez alatt az egy hónap alatt Harry és Perselus viszonya semmit sem változott. Már-már ott tartottak, hogy egymás látványától is robbant mindkettő. Ha hitték is az elején, hogy türelemmel, megértéssel majd túljutnak a nehéz perceken, hát tévedtek. Az órákon még csak-csak viselkedtek, de a heti kettőre emelt okklumencia órák igencsak viharosan végződtek. Vagy csendes duzzogással. Harry, akárcsak Perselus egyre csökönyösebben hajtogatta a maga igazát. Egyikük sem tudta levetkőzni természetes büszkeségét, hiába tanácsolta Hermione, Ron, Dumbledore, Spherestud és mindenki, aki tudott az ügyről. Mindkettő a másiktól várta a nyitó lépést. Perselus a maga részéről megelégedett volna egy nyugodt okklumencia órával is, Harry pedig azzal, ha Piton békén hagyja kicsit. Persze ez nem következett be. Harrynek kötelező volt okklumenciára járnia és órára. Piton ugyan könyörgött Dumbledore-nak, hogy hadd hagyják abba, mert ennek így semmi értelme, Harrynek ez többet árt, mint használ, de az ősz mágus hajthatatlan volt. Perselus persze tudta, hogy Dumbledore a könnyebb kibékülésben reménykedik még mindig. Ha nem ismerné kicsi kora óta Dumbledore-t, azt hinné, ő a világ legnaivabb embere. Így inkább csak fogcsikorgatva, dühöngve, de tette a dolgát. Akárcsak Harry.  

Voldemort ugyan mostanában távol tartotta magát a fejétől, de ez nem lesz mindig így. És ha egyszer napokra megszállja, mint Pitont, annak beláthatatlan következményei lennének. Meg akarta tanulni rendesen ezt a tudományt, csak épp nem Pitontól, bárki mástól inkább. Még a szigorú McGalagonyt is inkább vállalta volna, mint ezt. De Dumbledore hajthatatlan volt.  

Most is veszekedtek. Álltak Piton dolgozószobájában, dühtől eltorzult arccal és üvöltöttek egymással. Már azt sem értették, mit mond a másik. Mindkettő a maga igazát bizonygatta, meg sem hallgatva a mási felet. Végül Perselus elhallgatott. Harry tovább ordított, nyaki ütőerei egészen kidagadtak az ordibálástól.

- Nem érdekel, hogy nehéz gyerekkorod volt! – üvöltötte épp. – Hát tudd meg, az enyém sem volt éppen sétagalopp. Mindig azt hallgatom, hogy neked mennyire nem volt könnyű, miközben úgy teszel, mintha minden szarságról, ami veled történt, én tehetnék. Hát mit érdekel engem? – Harry teljesen bele lovallta magát. Perselus érezte, ha most nem állítja le, talán az utolsó utáni esélyét is elszalasztja, hogy ezt a drámát, amit ketten írnak, helyrehozza.

- ELÉÉÉÉG!!!!!! – kiabálta teli torokból némi hallgatás után Perselus.

Harrybe beleszakadt a szó. Meglepődve bámult Pitonra, aki nem is tűnt idegesnek, inkább csak fáradtnak.

- Potter…

- Ezerszer mondtam, hogy MÁR NEM VAGYOK POTTER… - kezdte volna elölről Harry, de Piton leintett. Elhallgatott. Amúgy is fájt már a torka a sok kiabálástól. Az eddigiek rövidebb és halkabb veszekedések voltak.

- Jó, akkor nem Potter. Harry! – Piton elhallgatott és fel-le kezdett járni íróasztala mögött, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Harry érezte, hogy véges a türelme, és ha a tanár nem szólal meg, megint üvölteni fog. Piton arcán sajátos, ismeretlen kifejezéssel ránézett.

- Tűzszünet! – jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangon.

Harry meghökkent. Nem tudta, jól hallotta-e. Legmerészebb álmaiban sem remélte, hogy végül Piton mondja ki. Tátott szájjal bámult apjára. Lassan visszajött a hangja, mely enyhén rekedt volt a sok üvöltéstől.

- Tessék?

- Nem bírom ezt tovább. Kedélyesen elordibálhatunk egymással rövid életünk végéig, de semmi értelme. Tűzszünetet ajánlok! – Harry értetlenül pislogott.

Tűzszünet… a kisördög a bal fülében azt súgta, most már ne fogadja el. Köpje Piton arcába, hogy eddig kellett volna. Ugyanakkor józan esze azt súgta, fogadja el. Tényleg semmi értelme a sok vitának. A háza így is rengeteg pontot veszített már miatta. A tanulmányi eredménye is romlik. Belefáradt már ő is az értelmetlen vitákba. Félre kellene tennie a fene nagy büszkeségét. Látszólag Piton is unta már az állandó veszekedést. És megkésve bár, de törve nem, mégis kimondta. Tehát legyőzte Pitont. Ennek most speciel nem tudott örülni. Félszegen rábólintott. Piton visszabiccentett.

- Jó, akkor nem szekáljuk egymást, megpróbáljuk, mondjuk… újrakezdeni. – javasolta Harry. Piton morcosan rábólintott.

- Jó, de te sem szemtelenkedsz. – szögezte le apja. Harry belement. – és Potter…

- Nem…- kezdte volna a szokásos szövegét Harry.

- Jó! Harry! Kicsit szokatlan ez még… de mégis mit akarsz? Vegyelek a nevemre?

- Dehogyis! Csak maga mindig úgy mondja a Pottert… olyan gyűlölködve.

- Értem. Harry. Megfelel így?

- Tökéletesen. – Harry elvigyorodott. Bátortalanul a kezét nyújtotta Pitonnak, aki gyanúsan méregette a kinyújtott jobbot, majd óvatosan, mintha valami veszélyes anyag lenne, megszorította.

- Szólítsam apának? – kérdezte évődve.

Piton elhűlt. Az arctól, amit vágott még Harrynek is nevetnie kellett.

- Inkább ne. Talán majd egy más alkalommal…

- Rendben. Akkor maradjunk a professzornál. – Harry vette a táskáját és az ajtó felé indult, de félúton visszafordult.

- Ennyivel nem ússza meg! A barátaimat sem szekírozhatja!

- Na jó, túlmész minden határon!

Harry ledobta a táskáját és visszajött egészen a tanári asztalig. Közte és apja között most már csak a széles asztal állt.

- Kezdjük inkább elölről az üvöltést? – kérdezte fenyegetően. Egészen úgy hangzott, mintha Piton mondta volna. Harry maga is meglepődött. Piton az íróasztalára támaszkodott.

- Mit akarsz? – kérdezte fáradtan. Most végül is ő a legyőzött fél. Ő kért fegyverszünetet.

- Hogy hagyja békén Hermionét és Ront. Meg Ginnyt. És ha véletlenül összefutnak, akkor Neville-t is. És egyáltalán… legyen normálisabb…

- Megmondtam, hogy ne légy szemtelen!

- Mégis mit gondolt? Majd tűzszünetet kér, én meg elhallgatok és tűröm tovább… magát?

- Ezt most ne kezdjük elölről! – Piton elhallgatott és az esélyeit latolgatta. A helyzete még magához mérten is szánalmas volt. – Rendben. Békén hagyom a barátaidat, de nem tűröm, hogy randalírozzanak az órámon.

- Rendben. – egyezett bele Harry. Aztán végre elhagyta Piton dolgozószobáját.

Perselus fáradta roskadt le a székére. Kimerítette ez a vita is. Erre a békülés féleségre is a fiú érdekében volt szükség. Még mindig nem volt túl jó okklumentor és Voldemort egyre erősebb. Nap, mint nap jöttek a hírek az újabb eltűnésekről. A nyakukon volt a választás hétvégéje, és Dumbledore-nak még mindig nem sikerült kinyomoznia, ki a Nagyúr jelöltje. Perselusra pedig a nyári és később a karácsonyi eset óta nem támaszkodhatott. Pedig értékes kém volt és hiányát most nem pótolta senki. Vaksötétben tapogatóztak Voldemort terveit illetően. Perselus felsóhajtott és rossz gondolatait valahová az agya mélyére száműzte, majd meglátogatta barátját a gyengélkedőn.

***

Elérkezett a választás napja. Roxmortsba urnákat helyeztek el, és minden nagykorú részt vehetett. A felsőbb évesek, - aki betöltötte 17. évét – lemehetett Roxmortsba és természetesen a tanárok is. Egész héten erről beszélgettek, suttogtak az órákon és éjszaka alvás helyett. Mindenki kíváncsi volt, hogy ebben a vészterhes időben végül kit választanak. A jelölteket már kevésbé ismerték. Indult a miniszter helyettese, Mr. Ebrighton, az egyik ex-auror, Mr. Weeckley, a Wizengamot egyik hírhedten szigorú bírája, Mr. Holloway, és még páran, akiknek nem igazán volt esélyük. Hermione már elmúlt 17 éves, így részt vehetett a szavazáson. A nagykorú diákok és tanáraik komoly arccal indultak el vasárnap reggel. Ez nem olyan hagyományos értelemben vett roxmortsi hétvége volt, mivel a fiatalkorúak nem mehettek. Legnagyobb sajnálatukra.

A faluban rengeteg őrvarázsló cirkált, mindenki attól tartott, hogy Voldemort talán támadást intéz Roxmorts ellen. A szavazás egyébként rendben lezajlott. A Sötét Nagyúr nem mutatkozott. Amúgy is napok óta „béke” volt a varázsló társadalomban. Az utóbbi egy hétben senki nem tűnt el vagy halt meg. Voldemort várt, Dumbledore tudta is, mire. Estére mindenki visszatért a kastélyba. Az eredményt a másnapi reggeli prófétában olvashatták. Nem is olyan meglepő módon, a hírhedt bíró, Mr Horton Holloway nyert. Mr. Ebrighton gratulált a kinevezéséhet és átadta a miniszteri tisztséget. A legtöbben félelemmel vegyes várakozással tekintettek a jövőbe. Úgy látszott a veszély elhárult. A bíró több halálfalót is Azkabanba juttatott. Sőt! Ő a kivégzés mellett volt annak idején. Mikor azt tárgyalták, mi legyen a halálfalók büntetése, ő egyértelműen a halálbüntetés mellett volt. Úgy tűnt a hatalom végre jó kezekben van, akik eddig Voldemorttól rettegtek, fellélegezhetnek.

A kastélyban az élet visszazökkent a régi kerékvágásba. Perselus és Harry viszonya a „tűzszünet” óta, ha nem is volt felhőtlen, de legalább már nem veszekedtek. Az okklumencia is jobban ment, Piton legnagyobb örömére. Bár még mindig fáradt volt a kialvatlanságtól és a sikertelen kísérletektől, de legalább a fiúval kicsit könnyebb volt.

Spherestud azonban rosszabbul lett, lánya és Piton legnagyobb elkeseredésére. Madame Pomfrey már azon gondolkodott, hogy a Szent Mungóba küldi, ha nem gyógyul, erről azonban Perselus, András és Dumbledore is határozottan lebeszélte. Senkinek sem tenne jót. Azon kívül a lázát a Mungóban sem tudják jobban csillapítani. Piton újult erővel vetette magát a kísérletekbe feledve szinte minden mást. Az óráira is csak félig tudott odafigyelni. Minden idejét annak szentelte, hogy megtalálja végre a hatásos szert.

Épp a laborjában dolgozott megint, mikor ismét felrobbant a bájitalos üst. A legrosszabb az volt, hogy az egész ráömlött. Ott ált lucskosan, ragacsosan a szutyoktól, amit ő maga kavart. Szájában érezte a főzet kesernyés ízét. Inkább gyorsan lezuhanyozott és fogat mosott és bevett két fejfájás csillapítót. Érezte, hogy nem tud eléggé koncentrálni és a szer mindig segített. Már szinte minden nap bevette, nem mintha annyira fájna a feje. Voldemort szerencsére karácsony óta nem zaklatta, így ha végre ledőlt aludni, rövid időre, akkor békében pihenhetett. A fájdalomcsillapítótól legalább jó kedve lett. Újult erővel látott neki és szétválogatta a hozzá valókat. Gyorsan feltette újra. Az egész kezdett a farkasölőfű főzetre emlékeztetni, hogy azzal mennyit szenvedett. Nevethetnékje támadt, mikor visszagondolt rá. Ezt ugyan ő maga sem értette. Lassan adagolta a hozzávalókat az üstbe, mikor eszébe jutott, hogy hiába fejlesztette ki azt a főzetet, ha egyszer nem is szólt róla Lupinnak. Nem mintha miatta csinálta volna. Határozottan nem. Viszont ha már megcsinálta… kicsit szégyellte, hogy nem szólt róla, de a decembere igazán nem úgy alakult, ahogy tervezte. Felsóhajtott és az órájára nézett. Már bőven elmúlt éjfél, Lupin valószínűleg alszik. Majd holnap beszél vele. Épp megkeverte a főzetet, mikor zajt hallott a háta mögül. Megfordult és szembe találta magát Lupinnal. Nagyot ugrott ijedtében. Aztán zavartan körbe nézett. Sejtette miért jött kollégája, de igazán mozgalmas karácsonya volt, ezt még Lupinnak is meg kell értenie. Különben is hogy kerül ide?

- Szervusz, Perselus! – köszönt kissé rekedten Lupin. „Ez mindig beteg. Az agyamra megy, komolyan” – gondolta Perselus majd rámordul sápadt kollégájára.

- Mit akarsz?

- Én sajnálom, hogy most zavarlak. Decemberben inkább nem zaklattalak, de elfogyott a farkasölőfű főzet.

- Gondoltam. – Perselus a faliszekrényhez ment és kotorászni kezdett. Valahová ide tette, emlékezett rá. Végre megtalálta és Lupin kezébe nyomta. Amaz gyanakodva méregette.

- Én… öm… nem értek hozzá, de ennek nem forrónak kéne lennie?

- De, de ez egy másik főzet. Jobb, mint a régi. Nem alakulsz át.

- Mi?

- Hát a lényege, hogy a farkas géneket hát… elsorvasztja, és ember maradsz a telehold idején is. – Perselus totál idiótának érezte magát, ahogy Lupinnak magyarázta, mit is fedezett fel. Utált kérkedni, márpedig ez most úgy hangzott.

- Mi?? – csodálkozott Lupin. Azt hitte rosszul hallja. Nem alakul át? Nem tudta elhinni… és ezt csak így közlik vele, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Nem alakulsz át, hanem ember maradsz – magyarázta Perselus, mintha egy kétéveshez beszélne.

Lupin szélesen elmosolyodott. Legszívesebben Perselus nyakába ugrott volna.

- Soha többé?

- Nem, csak ha folyamatosan szeded. És talán kicsit rosszul leszel teliholdkor. De az nem vészes.  

- Köszönöm Perselus! – Lupin még mindig vigyorogva megindult a bájitaltanár felé. Perselus önkéntelenül hátrálni kezdett. Semmi szüksége nem volt jelenetekre. Fáradt ő ehhez és ezer dolga lenne. Lupin tűnjön el és hagyja végre dolgozni.

- Eszedbe ne jusson… - nem fejezhette be. Lupin egyszerűen átnyalábolta és megszorongatta, miközben gépiesen ismételgette, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm. Perselus nem is hitte, hogy ennyi erő van a vézna tanárban. Piton végül bátortalanul megpaskolta Lupin hátát, és közben eszelősen forgatta a szemeit. Fúj, Lupin. Mikor Remus végre elengedte, megkönnyebbülve fordult vissza az üstjéhez. Alig bírt koncentrálni. Remélte, hogy Lupin nem akar a barátja lenni ezek után. Nem volt szüksége még egyre. Meg különben is. Minek mondta el neki?

Hajnalig dolgozott és másnap fáradtan ballagott órákra, aztán délután vissza a laborjába, és másnap reggel órákra. És délután fél óra a kanapén, és labor. Aztán este okklumencia, éjjel labor. Nem evett, nem aludt és elhatározta, hogy amíg ezt meg nem oldja, nem is fog, illetve fog, de csak mert többet árt, mint használ, ha nem alszik és nem eszik. Elizabethet szinte észre sem vette már, annyira megszokta a jelenlétét. Eleinte még furcsa volt, hogy reggel ott találta a kislányt a nappaliban, vagy este épp könyvet olvasva. Most már hozzá szokott, sőt néha jobb volt nem egyedül lenni. Elizabeth pedig igazán kedves volt. Néha még enni is adott neki, mikor napokon át nem jött elő (leginkább hétvégenként). Spherestud pedig egyre csak aludt, és fogyott. Egyre sápadtabb és sápadtabb lett. És Perselus életében először rettegett ennyire valaki életéért. Ez a folyamatos félelem, hogy lesz-e holnap, ezt nehezen szokta meg. Életében nem sok ember akadt, akiért aggódott, akit féltett. De azt érezte, hogy szürkébb lesz a világ, ha Spherestud végül mégis feladja. Először érezte, hogy fél a magánytól és ez nem tetszett neki. A folyamatos munka mellett rohant az idő és mire legközelebb feleszmélt és a megoldás közelébe jutott, addigra elérkezett a március.

A hó megszürkült és összeesett. Lassan elolvadt és előbújtak az első hóvirágot. A föld mélyén a magokban felébredt az élet. És Perselus egy hajnalon végre megoldotta. A kísérleti egereket legalábbis meggyógyította a szer. Még persze engedélyeztetni kell, meg az összes procedúra ezzel együtt. De érezte, hogy sikerült és kivétel nélkül mindig megérzi, ha sikerül. Gyorsan lombikba töltötte és még aznap hajnalban postára adta, illetve bagolyra bízta. Azután az egész szombati napja dolgozatjavítással telt. Sok elmaradása volt, melyeket pótolnia kellett.

***

Harry unottan téblábolt a klubhelységben. A kibékülés óta nem veszekedtek, de nem is szóltak egymáshoz Pitonnal. Egy darabig jó volt így, de Harry ennél kicsit többre vágyott.

Még mindig zavarta, hogy Piton az apja, de már közel sem annyira. Erősebb lett benne a kíváncsiság. Sok kérdése volt, amikre választ akart. Megismerni a saját édesapját. 5 és fél éve járt ide, de az utálatnál közelebb még nem kerültek. Harry úgy érezte, itt lenne az ideje. Meg Piton mondta ki a tűzszünetet. Harry tudta milyen nehéz lehetett neki és úgy vélte, ennyivel „tartozik”, hogy ő is kicsit nyit apja felé. Legalább megkönnyíti kettejük dolgát. Ezen rágódott egész héten. Hermione azt mondta, szerinte jó ötlet, de Ron szerint inkább nem kellene Pitonhoz közel merészkednie. Mi van, ha megint „rohama” van, ahogy Ron fogalmazott. Piton egy kígyó, sosem lehet tudni nála, mire hogyan reagál. Lehet, hogy támad. Harry is ettől rettegett legjobban. De azt is érezte, hogy megfullad, ha nem oldja meg ezt a helyzetet. Most akart úrrá lenni rajta. Nincs ideje kivárni, hogy hogyan alakul. Sem türelme, sem kedve nincs várni. A héten jó sokat gondolkodott és eldöntötte, hogy beszél Pitonnal, kerüljön bármibe. Hétvégén enyhe hányingerrel küszködve indult el a tanár lakosztálya felé. A híres Griffendéles bátorsága rég messze szállt, már csak dacból nem adta fel. Eltökélte, hogy beszél apjával, kerüljön bármibe. Lassan lépkedett (mert semmit sem kell elsietni) és közben lázasan gondolkodott hogy is kezdje. „Jó napot, tanár úr… Jó napot, apám… Szia apa… Neeeem. Ezért megátkoz… Kivág, mielőtt még betehetném a lábam” – gondolta és a gondolatra elnevette magát. Milyen képet vágott akkor is mikor csak megemlítette neki, hogy hívja-e így.

Akármilyen lassan is, de leért a pincébe Piton ajtaja elé. Nagyot nyelt, a homlokába söpörte a haját és határozottan bekopogott. Most vagy soha. Legnagyobb meglepetésére az idegen kislány nyitott ajtót. Mióta megjött nem is látta. Zavarba is jött egy pillanatra, de aztán összeszedte magát. Talán jobb is, hogy nem Piton nyitott ajtót. Ha bévül kerül már könnyebb lesz beszélgetni. A kislány – egyébként egész csinos – arrébb állt és Harry beslisszolt a nappaliba. Pitonnak se híre, se hamva. Különben is furcsa, hogy itt ez az idegen lány. Gyanakodva méregette Elizabethet. A lány is őt. Végül Harry törte meg a csöndet.

- Szia, én Harry Potter vagyok és Piton professzorhoz jöttem. – hadarta egy szuszra. A lány bátortalanul nyújtotta felé a kezét. Nem úgy tűnt, mint akinek bármit is mond a Harry Potter név.

- Szia! Én meg Elizabeth Spherestud.

Tehát Piton barátjának a lánya. Harry nem értette a Nagyteremben a nevét, azóta pedig ugyebár nem látta. Az iskolában senki sem tudta, ki is az idegen. Azt sem tudták, hol van. Harryt is meglepte, hogy itt találja, hiszen… mit keres ez kislány az ő apjánál.

- Hol van a professzor? – kérdezte pár perc múlva Harry.

- Nem tudom. Azt hiszem, apánál van.

A kislány vállat vont és leült. Mintha otthon lenne. Furcsa volt, hogy ez a lány otthonosabban érzi magát az ő apjánál, mint ő maga. Tanácstalan volt, nem tudta maradjon-e, várja-e meg Pitont, kockáztatva, hogy ismét összevesznek, vagy örüljön, hogy a kretén terve kudarcba fulladt és inaljon el, mielőtt a tanár visszajön.

- Szerintem várd meg! – közölte a lány, mintha Harry gondolataiban olvasna, majd egy könyvet húzott maga elé. Harry lehuppant mellé és csak bámulta, ahogy olvas. Ki tudja mennyi idő telt el, egyszer csak betoppant Piton. Egy pillanatra hátrahőkölt, ahogy meglátta Pottert, aztán beljebb jött.

- Mit keresel itt Pott… Harry? – kérdezte élesen. Harry felállt és elvörösödött. Tényleg mit is keres itt.

- Én csak… semmit uram!  - Harry lesütötte a szemét és megindult az ajtó felé.

- Magához jött. Biztos akar beszélgetni valamiről – közölte csengő hangon Elizabeth. Harry visszafordult. A kislány nagyon bátor, ha hozzá mer szólni a pince rettegett urához. Piton Harryre nézett, majd intett, hogy jöjjön beljebb. Ő maga a kanapéra telepedett. Elizabeth a szobájába ment, kitéve Harryt és Pitont a borzasztó hallgatásnak.

- Ööööö – kezdte zavartan. A fejében olyan könnyű volt. És ordítani is sokkal könnyebb volt, mint beszélgetni. Üvöltsön? Piton várakozón bámult rá. – Beszélgessünk – bökte ki végül a fiú.

- Miről?

- Mondjuk… szeretnék kérdezni valamit. – Piton biccentett. Harry erőt gyűjtött és feltette a nagy kérdést.

- Miért lett halálfaló? – aztán várta az üvöltést.

Behúzta a nyakát és lélekben felkészült egy újabb vitára. Miért is kellett idejönnie. Azonban Piton nem üvöltött, inkább elgondolkozva ráncolta a homlokát.

- Nem is tudom… én csak… fiatal voltam és meggondolatlan.

- De mégis? – kérdezte bátrabban Harry. Nem igaz, hogy nem veszekedett vele Piton. El sem merte hinni. Hirtelen sokkal jobban érezte magát. Már nem is bánta, hogy lejött. Az egész egy jópofa próbálkozás, hogy közelebb kerüljenek.

- Miért érdekel? – kérdezett vissza Piton.

- Csak, ismerkedés… - vallotta be Harry.

- Ahaa. Nos… tudod, akkoriban még kevesen tudtunk Voldemortról. Szinte semmit. Jobb világot ígért. Mi meg elhittük. – Piton vállat vont. Harry meg mert volna esküdni, hogy Piton még sosem beszélt ilyen sokat egyvégtében. És kezdte valóban érdekelni a történet.

- És milyen volt?

- Egész más. Meg sem fordult a fejemben, hogy a „jobb” világ mibe kerül. Túl sokba. Eleinte még könnyű volt. Buli. Szabadok voltunk és… azt csináltunk, ami akartunk. Aztán az egész kezdett nagyon eldurvulni és onnan már nem volt megállj.

- Miért nem hagyta ott?

- A Sötét Nagyurat? Ne viccelj Potter – Harry úgy döntött ez a „Pottert” most nem teszi szóvá. - Volt, aki megpróbálta, de… fogalmazzunk úgy, hogy, azóta is rémálmaim vannak az eset miatt.

- Mikor bánta meg?

- Nem sokkal később. Fél év sem kellett hozzá, hogy rájöjjek, nem játék. És attól kezdve… -

Piton megcsóválta a fejét. Ha valaki akár két hete azzal jött volna, hogy Potterrel fog erről beszélgetni, hát körbe röhögi az illetőt. Most meg… még csak nem is ideges. Igaz, nagyon fáradt. Ma hajnalban lett készen a főzettel. Előtte pedig hónapokig nem aludta rendesen. Igen, a fáradtság az oka – nyugtatta magát. Különben nem tűrné ilyen birka módjára Potter faggatózását. De most… csak lomhán elnyújtózna, felőle aztán kérdezzen, aki akar.

- De miért volt jó? – Harry tudni akarta. Miért dönt úgy egy ember, hogy Voldemorthoz áll önszántából? Kivéve persze azok a degeneráltak, mint Malfoy meg Bellatrix…

- Nem tudom… - morogta a professzor és elfojtott egy ásítást. A szemei szinte leragadtak. Már csak gépiesen válaszolgatott.  – Azt hittük, megváltjuk a világot. Mindig így indul. A legtöbben persze még mindig egyet értettek vele. Még akkor is, mikor már kötelező volt gyilkolni és muglikat kínozni. Mindig egymást heccelték… fúúj… Beteg egy banda… – ezt már olyan elkeseredve mondta, hogy még Harry is elcsodálkozott. – Nem tehettem semmit. Pedig Isten látja lelkem, megtettem volna. Később persze meg is tettem… - most már nem tudta, elfojtani. Akkorát ásított, hogy majd’ kiakadtak az álkapcsai.

- Kér egy kávét? – kérdezte nekibátorodva Harry. Piton álmosan bólintott. Dolga lett volna még amúgy is. Harry kiment az apró konyhába. Nyáron elég jól megismerte Piton lakosztályát. Feltette a vizet forrni és visszament a nappaliba. Piton a kanapén feküdt elnyúlva és mélyen aludt. Harry tanácstalanul téblábolt, majd eloltotta a tüzet a víz alatt és a fotelon lévő pokróccal óvatosan betakarta apját. Az meg sem mozdult.

- Nagyon fáradt – suttogta mögötte Elizabeth. Harry összerezzent ijedtében.

- Látom

- Egész éjjel dolgozott, hogy meggyógyítsa aput. – mondta elszontyolodva a kislány.

Harry nem is gondolt rá eddig, mennyire nehéz is lehet neki. Az apja kórházban fekszik, ki tudja meddig. Hermione volt lenne nála a héten, és ő mondta, hogy még mindig rosszul néz ki. Megsajnálta a kis idegen gyereket. Harry közelebb lépett Elizabeth-hez és lassan, önkéntelenül átölelte. Maga sem tudta miért tette. A lány a vállába fúrta az arcán és csöndben sírdogált pár percig. Harry szorosabban ölelte, a kislány pedig őt, olyan elkeseredéssel, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodna. Harrynek semmi sem jutott eszébe, az égvilágon semmi. Pedig mit meg nem adott volna, ha most megvigasztalhatja. Jobban is esett neki egy kicsit nem önmaga nyomorával törődni, hanem mással. Végre úgy érezte valakinek tényleg szüksége lehet rá. Elhatározta, hogy vigyázni fog rá, amíg itt van. Hiszen olyan magányos lehet. Senkit sem ismer, és ráadásul Pitonnal kell laknia. Vigyázni fog rá, mintha csak a saját húga lenne. Hiszen apja barátjának a kislánya. Ez a kötelessége is. A lány megnyugodott és könnyein át Harryre mosolygott.

- Én majd vigyázok rád – csúszott ki önkéntelenül a fiú száján. Nem akart most mást, mint vigasztalni és talán kicsit vigaszt találni.

- Köszönöm – suttogta a másik, majd lábujjhegyre áll és arcon csókolta Harryt, aztán gyorsan a szobájába szaladt. Harry pedig csendben kisétált a szobából és sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmúlt hónapokban bármikor.