Piton egyedül ült a nappalijában és szédült. Már nem először fordult elő vele, hogy minden ok nélkül szédelegni kezdett. A gyengélkedőre nem vágyott különösebben, így inkább csak hátra dőlt és várta, hogy elmúljon. Szemeit csak lassan futtatta a könyve sorain és sokszor megállt az olvasásban. Zavarta a szédülés, de egyelőre fogalma sem volt, mit csináljon vele. Mióta Spherestud megkapta a lázcsillapító főzetét, azóta egyedül volt. Elizabeth felköltözött apjához és minden időt együtt töltöttek. Érthető, hiszen hónapokig nem is látták egymást. Perselus kitámolygott a fürdőszobába és lemosta az arcát. „Még ha vedelnék… de hónapok óta egy kortyot se ittam… áhh…” – gondolta keserűen és visszaoldalgott a kanapéra. Napok óta itt tanyázott – egész pontosan szerda óta. Hirtelen szakadt rá a magány és ráadásul napok óta semmi dolga sem volt. Dumbledore kifejezett kívánságára pihennie kellett, mert az igazgató szerint túlhajtotta magát. Persze, hogy túlhajtotta, de hát a barátjáról volt szó. Nem hagyhatja a legjobb barátját szenvedni! A munkát különben is sokkal jobban bírja, mint a semmittevést – de persze Albus hajthatatlan volt. És akkor még itt volt Potter is, aki a jelek szerit igencsak komolyan vette a fegyverszünetet. Piton nem hitte volna róla, hogy ennyire… persze már mindegy. Csak remélhette, hogy Potter nem szokik rá ezekre a „családi” estékre. Vicces lenne. Múltkor még elválaszolgatott a hülye kérdéseire, de semmi kedve nem volt rendszert csinálni belőle. Még hogy miért lett halálfaló… ha azt az ember akkor tudná… Mindamellett nem is esett rosszul neki a fiú kezdeményezése, csak… meg kell még szoknia. Piton felvette a könyvét és megpróbált koncentrálni, de hamarosan elfáradt és lecsukódtak a szemei.

Valami irtó furát álmodott – szerencsére nem Voldemortról, - de ezektől, az álmoktól már elszokott. Utoljára 20 éves korában fordultak elő és már akkor sem szerette őket. Mikor este felébredt végre, tudta, hogy valami nincs rendben vele. Kicsoszogott a fürdőszobába és bele bámult a tükörbe. Egy roppant sápadt, nyúzott, karikás szemű, vékony valaki nézett vissza tompán fénylő szemekkel és szűk pupillákkal. Ez még neki is sok volt, inkább beállt a jéghideg zuhany alá, hogy jobban legyen és kitisztuljon a feje, aztán bevett két fájdalomcsillapítót és ledőlt aludni. Csak kialussza ezt a rémálmot…

***

Szokatlanul békésen telt a március. Voldemort hallgatott, a halálfalók pedig… mintha a föld nyelte volna el őket. Mintha az elmúlt év csak ostoba rémálom lett volna. Mintha Voldemort nem tért volna vissza. Azok, akik még télen elmenekültek, most lassacskán visszamerészkedtek és az élet visszatért a régi, jól megszokott kerékvágásba. A Reggeli Próféta csak ritkán írt már a Sötét Nagyúrról és a varázsvilágban elterjedt a nézet, miszerint nem kell már tartani a háborútól. Még maga a miniszter is ezt az álláspontot képviselte. Hiszen hónapok óta háborítatlan a béke. Mr. Hollyburton többször hangoztatta, hogy Voldemort sem nem akar, sem nem mer háborút indítani a varázsvilág ellen, hiszen egyedül maradna. Az emberek pedig neki hittek inkább. Mindenki élvezte a hirtelen jött békét és eszébe sem jutott azon gondolkodni, hogy ennek egyszer vége szakadhat.  Dumbledore ismét magára maradt. Akárcsak Voldemort visszatérése után. A Főnix Rendje elszigetelve folytatta tevékenységét.

Az iskolában is egyre kevesebb szó esett Voldemortról. Lassan Harry is megszokta, hogy nem kell majd’ minden éjjel őrá felkelnie. Mindenesetre az okklumenciát még nem adta fel és amióta kibékült Pitonnal, nagyon jól ment neki. Már az összes támadást ki tudta védeni, különösebb megerőltetés nélkül. Pedig meg mert volna esküdni, hogy sosem tanulja meg.

Egész márciusban ezt gyakorolta és április elejére teljesen profin megtanulta. Még Piton sem tudott erre mit mondani. Emellett a többi tantárgyat is könnyebben tanulta, mióta minden rendben volt körülötte. Most egy kicsit olyan volt, mint régen, mint mikor még Voldemort nem tért vissza. Jókedve volt neki is és a barátainak is. Ezt még a közelgő vizsgaidőszak sem árnyékolta be, pedig Hermione nem győzte figyelmeztetni a fiúkat. Ron szerint azonban elég rá két hét, és amíg nincs a nyakán az első vizsga, addig van még idő, bőven. Harry pedig Ronnal értett egyet. Az órák megszokott unalomban teltek, bár a tanárok már mindig a vizsgák rémével fenyegetőztek. Még a türelmes Lupin is többet beszélt a vizsgákról, mint általában szokta és Harrynek már a könyökén jött ki a téma. Vizsgázott ő már életében, azt is túlélte és őszintén szólva, nem értette, miért kell ezt ekkorára fújni. Unottan hallgatta végig huszadjára ugyanazt a monológot a tanárai szájából. Egyedül Spherestud kímélte meg őket ettől. Ő látszólag nem vette tudomásul – diákjaihoz hasonlóan – a vizsga közeledtét. Így Harry lassan már csak az ő óráját élvezte. A többiek kész katasztrófa volt. McGalagony a fejébe vette, hogy ők lesznek a legjobban felkészült csoport, és ezért a végkimerülésig hajtotta őket. Lupin pedig - mint annak idején Mordon - nem győzte hangsúlyozni, milyen fontosak ezek a védekező bűbájok. Harry a maga részéről jobban szeretett volna már támadni, de ezt nem hangoztatta. Szerette Lupint és semmi kedve nem volt megbántani. Bár mióta Luclinnal van, egész megváltozott. A kapcsolatuk még mindig nem volt nyilvános, ennek ellenére az egész iskolában erről beszélt minden diák. Róluk, és arról, hogy Pitonnal valami baj van. Harry hitte is meg nem is, de nem merte megkérdezni apjától. Ginny mesélte, hogy az ő egyik bájitalóráján Piton végig a tanári asztalnál ült és egy pontra bámult, minta ők ott sem lettek volna. Óra végén meg úgy nézett rájuk, mint aki azt sem tudja, hol van. Harry ezt a fáradtságának tudta be. Gondolta, biztos dolgozik, mint mindig. Bimba professzorral átköltöztek a hetes számú üvegházba, mert a hatosnak levitte a tetejét a szél és a kúszó kókusz kiszökött a tetőn keresztül. Amíg vissza nem szorítják, nem lehet visszatenni a tetőt sem.

Április utolsó hetében befejezték a sötét varázslatok kivédése tananyagot és Lupin megígérte Harrynek, hogy megtanítja néhány támadó varázslatra is. És végre eljött a várva várt utolsó okklumencia óra is. Piton úgy döntött nem szekírozza tovább Harryt, a kölyök megtanulta rendesen a leckét. Különben sem volt már kedve hozzá neki sem.

Aztán eljött a május, virágba borítva a fákat és a bokrokat. A három jóbarát, enyhítve a tanulás fölötti szívfájdalmat, kiköltözött a napfényes parkba. Legalább a jó levegőn Hermionénak jobban fogott az agya, Ron pedig jókat aludt a könyv fölött. Harry olykor tanult, mert megvolt benne az elhatározás, de leginkább csak bámult a semmibe, és széttöredezett életén töprengett. Nem várta különösebben a vizsgákat, mert utána nyár jön, de azért szeretett volna túl lenni rajtuk. Nyár. Mindenki úgy várja, mint a megváltót, de neki maga lesz a pokol. Visszaszáműzik a Privet Drive-ra azok közé az idióták közé. Elszakítva a barátaitól. És aztán ülhet a szobájában a gyötrő gondolatai közepette. Harry elhatározta, hogy többé az életben nem gondol a jövőjére. Semmi kedve nem volt azon keseregni, hogy mi lesz, hogy lesz. Ezt elhatározta már télen is, csak nem sikerült tartania. Most itt volt az alkalom. A könyve fölé hajolt hátha felfog belőle valamit és közben ezen motorozott az agya. Szemei önkéntelenül követték a sorokat – „senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak, vagy büntetésnek alávetni…”- de fogalma sem volt mit olvasott. Pedig jogból jó jegyet akart. Megszerette a tantárgyat, főleg mert Spherestud olyan volt, amilyen és jól tartotta az előadásait. Elolvasta újra és végre fel is fogta amit olvasott. Aztán rögtön arra gondolt, hogy ezt Voldemorttal is közölnie kellene valakinek… Aztán eszébe jutott önmaga amint majd a végső leszámolásnál ezt fogja sorolni a Sötét Nagyúrnak, az meg kiröhögi és… Harry elölről kezdte, hogy sikerüljön tényleg felfognia. Emberi jogok… és az ő emberi joga arra, hogy szépen, békében nőhessen fel, Voldemort fenyegetése nélkül?  Harry legyintett, aztán belemerült – most már tényleg – a tárgyba. Ron felhorkant mellette és a másik oldalára fordult. Lassan Harry szeme is lecsukódott és elaludt. Álmában Voldemorttal vitázott az emberi jogokról, de szerencsére ez tényleg csak álom volt.

„Rémes. Egyszerűen borzasztó”. Piton szinte kétségbe esett már önmagától. Nem egyszer előfordult vele, hogy az agya… csak úgy minden átmenet nélkül kikapcsolt. Akár órán is. Aztán valami kattant és ott ült egy rakás hülye gyerekkel szemben és fogalma sem volt hol van, kikkel van órán. Mindamellett iszonyúan szaggatott a feje is, most már napok óta. Komolyan nem találta önmagát. Emellett pedig szinte rögeszmésen kerülte az embereket, még Andrást is. Senkit sem akart látni, sem pedig beszélni velük. Csak egy kis nyugalmat. Két hét a vizsgákig – és Piton bőszen számolgatott vissza. Akkor aztán nyugta lesz, csak győzze addig. Dumbledore örökös különleges megbeszéléseit is nehezen viselte. Folyton a rettentő kilátástalan jövőn rágódni… minek? Mintha azzal, hogy huszadjára is végig mondjuk, bármi is jobb lenne. Unta ezeket a depresszív megbeszéléseket. Általában végigszunyókálta, ha tehette. Úgysem szóltak másról, mint, hogy tenniük kell valamit, és Piton tett is, részéről az alvással „megcselekedte, amit megkövetelt a haza”. Legalábbis most úgy érezte, hogy ha akarna, sem tudna többet tenni. Dumbledore olykor-olykor fejcsóválva nézett felé. Miután a többiek távoztak a (Piton szerint) 1689. ilyen jellegű találkozóról, az igazgató őt még visszatartotta. Megfordult a fejében, hogy esetleg vizsgáznia kell az imént elhangzottakból, de szerencsére az igazgató csak Harryről kérdezte. Pár kurta vállrándítás után aztán útjára is engedte és Piton visszamenekült a sötét pincéjébe.

Eljött az utolsó tanítási hét. A tanárok, mint eszelősök próbálták leadni még a hátra maradt anyagokat, iszonyatos terhet róva az amúgy is hulla fáradt diákságra. A vizsgák pedig a nyakukon ültek. A napokban többen kaptak hisztériás rohamokat. Ginnyhez már napok óta szólni sem lehetett, olyan űzött volt. RBF-re készült és ez annyira megviselte, hogy Harry alig ismert rá. Nekik sem voltak egyszerűek a hatodéves vizsgáik, bár legalább nem volt annyi tantárgyuk. Kivéve talán Hermionét. De ő külön élvezte ezt. Harry, de még Ron is már minden délutánját tanulással töltötte. Igyekezett komolyan venni. Bájital recepteket magoltak, pálcamozdulatokat gyakoroltak. Megtettek minden tőlük telhetőt. Harrynek a napokban ideje sem maradt arra, hogy keseregjen, annyi dolga akadt. Este pedig a kimerültségtől azonnal elaludt. Végül aztán, hiába tiltakozott minden porcikájuk, eljött a péntek. Az utolsó szabad péntekjük, és az utolsó bájitalóra. Most már csak ismételtek, az utóbbi két hétben. Az igazán macerás bájitalokat vették át újra. Most a sebgyógyító szirupot vették – újra. Hermione maga elé mormolta a hozzávalókat. Harry az agya legmélyéről próbálta előcsalogatni az információkat, több-kevesebb sikerrel. Ron pedig szokásához híven ide-oda tekergette a nyakát, hátha talál valami használható információt, miközben csendesen maga elé káromkodott.

Piton professzor a magas ablak előtt álldogált és kifelé bámult, feltehetőleg. Tegnap reggel elfogyott a fejfájás-csillapítója és ez nagyon rosszul érintette. Szaggatott a feje és meglehetősen rosszul volt. Nyugalmat erőltetett magára, hiszen semmi kedve sem volt veszekedni az utolsó óráján. Mélyeket lélegzett, hátha jobban lesz. Nem sikerült. Homlokát a hűvös falhoz szorította, hátha csillapodik a fejfájás. Nagyokat nyelt, miközben érezte, egyre rosszabbul lesz. Hányinger kerülgette és szédülni kezdett. Ezt már megszokta. Megfordult és szembe találta magát az osztállyal. Szerencsére mind a főzetükkel bajlódtak. Kiverte a hideg veríték, miközben a hányingerét próbálta leküzdeni. Ismerős érzés volt, túlságosan ismerős. Régen érezte. Mikor még… Nem, az nem lehet. A falnak támaszkodott, hogy össze ne essen. Ezt érezte Potter is nyáron. Ő is, anno, 20 évesen. Igazi, semmivel össze nem keverhető elvonási tünetei voltak és abszolút fogalma sem volt mitől. Nem nyúlt ahhoz a szerhez 16 éve. Azóta, hogy Dumbledore leszoktatta. Soha. Az érzésre azonban emlékezett, ezt nem felejti el az, aki egyszer is érezte. Mérhetetlenül szenvedett és semmit sem tehetett. Végig kellett csinálnia az óráját. Apró villogó pontok ugráltak a szeme előtt. A hátán végig folyt a hideg veríték.

- Tanár úr, ha kész van, az asztalra tegyük? – kérdezte Hermione.

Pitonnak komoly erőfeszítésébe került, mire felfogta a kérdést. Fejével nemet intett. Annak idején megtanulta, hogyan uralkodjon magán, így reményei szerint szenvedéséből nem sok minden látszott. Legalábbis Hermione nem kérdezősködött tovább, hanem kiürítette az üstjét, a többiek szépen lassan követték. Potter gyanakvó pillantását érezte magán. Ő tudni fogja – futott át az agyán, de most mindegy volt. Csak maradjon végre magára. Behunyta a szemét.

- Professzor úr, jól van? – kérdezte közvetlenül mellőle Harry. Piton összerezzent.

- Igen – közölte majdnem összeszorított ajkakkal. A fiú határozatlanul bólintott, aztán végre, mindenki elhagyta a termet. Piton megadta magát a sorsnak és szépen eldőlt, mint egy zsák. A kő hűvös érintését érezte az arcán. Forgott vele a világ, különös képeket látott elsuhanni. Kirázta a hideg. A régi érzés – a régi probléma újra az életében. Aztán elvesztette az eszméletét.

Valaki rázta. Vagy csak álmodja? Nem, valaki határozottan rázta. Kinyitotta a szemét. Pár pillanatig fogalma sem volt hol van. Hason hevet a padlón, így csak egy pár cipőt látott. A feje változatlanul lüktetett és a saját verítékében úszott. „Franc” – gondolta. A valaki tovább rázta, aztán lassan megemelte. Luclin Effloresco volt az, aki legkedvesebb mosolyával bámult rá. Piton e pillanatban meg tudta volna fojtani. Így is elég nehéz volt, hát még, hogy ez a lány is látja.

- Mit keres itt? - mordult rá, bár inkább suttogásnak hangzott, amit mondott.

- Nem fogod, elhinni, érted jöttem – jött a cseppet sem odaillő válasz. Pitonnak még az az ötlet is megfordult a fejében, hogy ezt is képzeli. Volt már rá példa. A lány azonban szelíden talpra rángatta, és a falnak támasztotta. Piton tehetetlen volt, ereje sem volt moccanni. Ijesztő érzés volt. Közben a boszorkány valami apró tárgyat varázsolt elő a zsebéből. Perselus megbűvölten bámulta. A lány szemtelenül rávigyorgott, aztán jó erősen megmarkolta a férfi karját és a következő pillanatban Perselus ismerős rántást érzett a köldöke táján. „Ez nem velem történik” – futott át az agyán, aztán a becsapódástól elesett, beverte a fejét és elvesztette az eszméletét.

Mikor magához tért, már meg sem lepődött, hogy Voldemort néz le rá, vörösen izzó szemekkel. Nehézkesen feltápászkodott és kereste az összefüggést. A szigeten volt, a földalatti katakombák egyik folyosóján, ott, ahol a járatok természetes teremmé bővülnek. A falakon körös-körül fáklyák, körülötte körös-körül halálfalók. Az agya zsibbadt, a feje sajgott, a szája kiszáradt és hányingere volt. Ezektől eltekintve nem érzett félelmet, sem meglepetést. Csak a lányt nem értette. Sosem szerette, de nem hitte volna róla, hogy ő is halálfaló. Várta, hogy Voldemort kivágjon valami béna, fenyegető szónoklatot, aztán megkínozza, aztán kicsit vége legyen az egésznek. Csak megvetést érzett. És jött is feltartóztathatatlanul a szónoklat, a kín, a fenyegetés.

- Tudod-e miért vagy itt? – suttogta a Sötét Nagyúr. Perselus az arcán érezte forró leheletét. Valami frappáns válaszon törte fejét, de képtelen volt bármelyik gondolatába belekapaszkodni, így inkább csak vállat vont és a földet bámulta.

- Luclin hozott nekem ajándékba. – Voldemort hatásszünetet tartott Piton meg arra gondolt, hogy „na szép, én aztán jó ajándék lehetek… meg is érdemelsz, köcsög”.

- Kíváncsi voltam, mit titkolsz előlem télen és megemlítettem ezt a mi kis barátnőnknek is. És lám… elhozott nekem…

 „Édes tőle” – gondolta Perselus, de nem nézett Voldemortra. Erőtlen volt és tartott tőle, hogy nem fogja tudni sokáig lezárni elméjét. Márpedig Potter… Voldemort gyengéden felemelte az állát és a szemébe nézett. Piton elrejtette az emlékeit és gondolatait és fohászkodott, hogy kitartson. Aztán megkezdődött a verseny, melynek során Perselus annyira kifáradt, hogy életében sok év óta először sírni szeretett volna, de nem tette és nem adta fel. Keményebb ellenfél volt, mint, amire Voldemort gondolt. A drognak le kellett volna gyengítenie, mint ahogy le is gyengítette, csak éppen Piton még mindig a maga ura volt. A halálfalók néma csendben várakoztak, ugrásra készen és vezérüket bámulták, amint Perselussal birkózik, persze csak fejben. Amúgy szálfa egyenesen álltak egymással szemben. Perselus érezte, hogy fárad, sokkal gyorsabban, mint nyáron. Önkéntelenül pálcája után tapogatózott, de persze nem volt nála. Dühében a fogát csikorgatta. És a kíváncsi, gondolataiban tapogatózó szemek… fájt a feje, majd széthasadt. Megijedt, hogy hányni fog, ha nem hagyják abba. Szabályos erőszakot követtek el az agya ellen. Megalázó, undorító, fájdalmas, kikerülhetetlen erőszakot. A falak, amiket gondolatai köré emelt, kezdtek leomlani. Pupillája kitágult, de a szemét nem tudta becsukni. Voldemort pillantása magával ragadta és nem eresztette. A külvilág lassan megszűnt létezni és csak ő maradt, a félelem és az apró, gonosz vörös szemek. Egyre nagyobbak és nagyobbak lettek és beszippantották Perselust és megtörték az akaratát. A fejében volt újra, meztelennek érezte magát, mint mikor még nem tudta az okklumenciát. Voldemort iszonyú erővel söpörte félre a maradék ellenállását. Reszketve állt a kör közepén és végül megadta magát. Az idegei lassan felmondták a szolgálatot, bágyadtan érezte még a gondolataiban immár szabadon száguldó erőt. Képek villantak fel, majd tűntek el, melyek ugyan úgy lehettek volna másé is. De az övé volt mind. Gyerekkora, alkoholista apja, az anyja, Dumbledore, James, Sirius, András és megint András… és aztán a hosszú évek Voldemorttal és Potter. Harry. És aztán, amit Voldemort igazán keresett.  Nyáron a beszélgetése Dumledore-ral, az ellenkezés… A temető újra, az anyja sírja, a hideg eső és aztán a napló… Voldemort mintha fékezett volna, szépen megnézett mindent. Perselus fejét pedig feszítette a kín. Térde lassan megroggyant, és ha oda nem ugrik Lucius és Avery, akkor menten összeseik. Ők ketten azonban erősen tartották kétoldalt, amíg csak a gazdájuk ki nem olvasott mindent Perselus fejéből. És Voldemort fejében végre összeállt a kép. Ez a kölyök az ő unokaöccse. És Potter is! Mégis hazudott az a hülye kurva, Eileen Prince annak idején. Elhitette vele, hogy Piton apja az a szánalmas, ostoba, alkoholista mugli. Mikor végzett, hátrébb lépett. Perselus feje a mellkasára hanyatlott, látszólag elveszítette az eszméletét. A két halálfaló elengedte és magatehetetlenül elterült a hideg padlón. Voldemort a lábával a hátára fordította, majd vészjósló nyugalommal mindenkit kiküldött a teremből. Egyedül akart maradni „kedvenc” unokaöccsével. Miután mindenki távozott, egy pálcaintéssel a falhoz szegezte.

- Stimula – susogta. Piton kinyitotta szemeit, de percekig semmit sem látott. Voldemort közelebb ment, hozzá. – Crucio – suttogta.

Perselus nem akart, de felüvöltött. Egy gondolat sem maradt a fejében, amibe megkapaszkodhatott volna. Üres volt az elméje, mintha Voldemort azzal, hogy megnézte, el is vette volna emlékeit. De a fájdalom igazi volt és szűnni nem akaró. Ismét elájult, majd magához tért, Voldemort parancsára. És Voldemort tombolt. Elárulták, kijátszották, túljártak az eszén. Nem hitte volna, hogy testvére fattyút hagy maga után, pláne nem Pitont.

***

András fel-alá rohangált a kastélyban, mint a tébolyodott és Perselust kereste. Ösztönei azt súgták, valami baj van, de az esze azt, hogy Roxfortban senkit sem érhet baj és barátja valószínűleg inkább csak a nyilvánosság elől bujkál. Péntek révén azt tehet, amit akar, akár a faluba is lemehet. Nem volt a szobájában, a laborjában, a könyvtárban… sehol. András kétségbe esett. Amilyen morc volt mostanában, még a végén kárt tesz magában. A sokadik folyosón összefutott Harryvel. A fiú is nyugtalannak látszott és riadtan tapogatta a sebhelyét. András csak most nézett szét: Dumbledore ajtaja előtt voltak.

- Mi történt, Harry?

- Nem tudom. Elaludtam… tanulás közben és arra ébredtem, hogy fáj a sebhelyem.

- Apádat nem láttad? – kérdezte reménykedve András.

- Nem… csak órán, de ott is eléggé… furcsa volt. Maga szerint…? – Harry függőben hagyta a kérdést. Spherestud csak a fejét rázta és intett, hogy menjenek fel Dumbledore-hoz. Az ősz mágust szerencsére a szobájában találták, épp az ablakon bámult kifelé. Nagyon sóhajtott, mikor a belépőket meglátta. Őrajta is látszott, hogy valami nincs rendben. Hellyel kínálta kollégáját és Harryt.

- Valami baj van? – kérdezte Harryt. Elsápadt, mikor a gyerek bólintott. – Perselussal?

- Nem tudom… én csak elaludtam és arra ébredtem, hogy fáj a fejem.

- De nem láttál semmit?

- Nem. Mintha nem engedte volna…

- Érdekes. – morfondírozott az öreg. Balsejtelem gyötörte. Fiatal kollégája nem szokott minden ok nélkül eltűnni. Igaz mostanában nem volt önmaga, de ettől még ugyanúgy bízott benne, mint eddig.

- Valami baj lehet… - suttogott Spherestud. Ő is érezte, amit Dumbledore. Perselus nincs itt. Harry közben kiteregette a Tekergők Térképét és most mind fölé görnyedtek, de a bájitaltan tanár sehol sem volt, legalábbis az épületben nem. Dumbledore erre nem készült fel és most átkozta a vén fejét. Perselus bajban lehet és ők egyelőre itt állnak tehetetlenül, és azt sem tudják hova kapjanak. Jeges rémület markolt az öreg szívbe. Mi van, ha most tényleg elveszti, nemcsak úgy, mint nyáron? Hiszen oda sem tud menni, bárhol legyen is. Miért is nem figyelt rá jobban? Látta, hogy nincs rendben valami vele, de elhessegette a problémát. András leroskadt és a tenyerébe temette az arcát. Most ő aggódott úgy a barátjáért, ahogy Perselus a betegsége alatt érte. Csak lássa viszont még egyszer élve…

- Egyelőre maradjon közöttünk, amíg ki nem derül, hol van. Ne legyen pánik. – mondta Dumbledore. Harry egyet is értett, meg nem is. Tudta, hogy a vizsgái máris el vannak rontva, de a többiek miatt tartani fogja a száját.

Nem sokat aludt aznap sem másnap. Aggódott apjáért és már tagadni sem akarta. Keserűen gondolt arra, hogy ím, Voldemort elvette James Pottert és most elveszi Perselus Pitont is, és ő nem tehet semmit, semmit, semmit. Semmit.

***

Perselus magához tért. A Sötét Nagyúr mágiával a falra szegezte. Lassan közelebb sétált áldozatához, hogy a kínzás és kivégzés minden apó mozzanatát kiélvezze. Akár egy művész.

Meglendítette a pálcáját, mint ahogy az ostort szokás és a csapás nyomán Perselus arcán éktelen mély vágás keletkezett, melyből azonnal szivárogni kezdett a vér. Perselus gondolatai kezdtek visszaszállingózni a fejébe. Aránylag jól érezte magát, mivel reményei szerint Voldemort úgyis megöli és akkor mindennek vége lesz, addig meg ezt a kis időt kibírja. Az ostorcsapás azonban fájt. A vér édesen sós ízét érezte a szájában. Kíváncsian pillantott Voldemort felé. Többé már nem félt tőle, sem a fájdalomtól. Voldemort pedig minden haragját ellene fordította, de Perselus nem szerezte meg neki azt az örömöt, hogy sikoltani hallja, vagy sírni lássa. Nem maga miatt, hanem első sorban Voldemort bosszantása miatt. Nem félt a haláltól és ez volt az, ami Voldemortot a végletekig ingerelte. Ő rettegett a haláltól és nem bírta felfogni, hogy van ember, aki nem. Nem is hitte el. Perselus nem érzékelte az időt. Félájult állapotban amúgy is olyan másképp telnek a percek. Végre órák vagy napok múlva meghallotta a megváltó kiáltást…

- Adava Ked… -  Perselus szorosan behunyta szemeit. Voldemort váratlanul elhallgatott és leeresztette a pálcáját. Perselus lassan kinyitotta a szemét és értetlenül a Nagyúrra meredt. Amaz félrebillent fejjel méregette, majd egy pálcaintéssel elengedte. Perselus a földre zuhant, a Nagyúr pedig fölé hajolt.

- Kapsz még egy esélyt, kölyök! – súgta a fülébe. Perselus alig fogta fel szavai értelmét. – Luclin – kiáltott Voldemort. A lány azonnal benn termett. Valamit beszéltek, amit Perselus nem értett. Elmosódott tudattal csak azt érzékelte, hogy valaki szelíden talpra állítja és megindul vele folyosókon át. Aztán ült valahol és érezte, ahogy lecsúszik róla a talár és a többi ruhája. Ellenkezni akart, de nem sikerült, végtagjai egyáltalán nem engedelmeskedtek neki. Valahol víz csobogott, aztán a testén érezte egynedves ruha érintését. Arcáról lemosták a vért és verítéket. Utána hosszasan csend lett és Perselus kinyitotta a szemét. Imbolygó árnyakat látott körbe a falon. Élesedett a kép és végre felfogta, hogy egy hálószobában van, és a fáklyák fénye imbolyog a falon. Valaki a szobába lépett. Perselus felnézett és Luclin Efflorescot látta közeledni szinte áttetsző hálóingben. Eltátotta a száját, aztán a többire nem emlékezett.

Éjszaka egyszer felriadt, de valaki átölelte és hamar megnyugodott. Egészen frissen ébredt és jól is érezte volna magát, ha be nem ugrik neki, hogy ő most Voldemort kényszerű vendégszeretetét évezi. Csodálkozott, hogy él, és kissé csalódott volt. Eszerint a kínzások még folytatódnak. Csak az nem fért a fejébe, hogy akkor miért kapott ilyen szép, kényelmes szobát? Miért nem dugták be az egyik sötét, piszkos, nedves zárkájukba? Ideje sem volt mindent végiggondolni, máris ott termett Luclin Effloresco, aki sokatmondón mosolygott rá. Perselus dühös lett minden átmenet nélkül. Hogy mer ez az áruló senkiházi mocskos… így vigyorogni rá? Felpattant, hogy beolvasson neki, de a lány leintette, mintha olvasott volna a gondolataiban… még ez is. Adott neki néhány ruhát, amiket Perselus sietve magára kapkodott. Bár nem értette minek kiöltözni Voldemorthoz, mikor perceken belül úgyis kíntól fetrengve fog vonszolódni a porban, de nem firtatta tovább. És ott állt megint a „nagyteremben”, ahol tegnap is, körötte halálfalók, Voldemort pedig egy márvány trónon ült. „Fázna fel” – futott át az agyán a gondolat és kis híján elnevette magát. Arra gondolt, biztos azért kellett kiöltöznie (gyönyörű fekete öltönyt kapott és egy meleg köpenyt ezüst csattal), mert neki külön kivégzés jár, amin jelen lesznek halálfalók és családjaik, valamint egyéb jeles tagjai az alvilágnak.  Voldemort intett neki, hogy járuljon a trónusa elé és Piton kelletlenül megtette. Még halálában sincs nyugta az embernek a formaságoktól… 

- Üdvözöllek ismét köreinkben! – csendült a Nagyúr hangja. Pitont kirázta tőle a hideg. – ajánlatom van a számodra, fiam – „fiad a radai rosseb” – gondolta Piton. Voldemort hallgatott és közelebb lépett Perselushoz. Úgy tűnt ez csak kettejükre tartozik.

- Úgy döntöttem kapsz még egy esélyt. Még egy utolsót. – mivel Perselus hallgatott, rendületlenül folytatta. – megkapsz mindent, amit csak akarsz. Már télen is felajánlottam, de akkor nem mondtam mindent. Csak okosan kell döntened. Te, mint az unokaöcsém… kiemelkedő helyet foglalhatnál el a mi társadalmunkban – erősen megnyomta a „mi” szót. Perselus tudta mekkora ajánlat ez, és ha elfogadja, mekkora hatalom kerül a kezébe. Voldemort után a második ember… sokan hencegtek már vele, de persze Voldemort ezt így kimondva még senkinek sem ajánlotta fel, rajta kívül. Egy pillanatra megszédült. A Nagyúr nem állított valótlant. Tényleg megkapna mindent, amire csak vágyik – feltéve, ha ők nyernek. Eljátszott a gondolattal, hogy igent mond és nem törődik többé semmivel. Itt van a helye közöttük. De aztán eszébe jutott az édesanyja arca, Dumbledore félhold szemüvege, András nevetése és Harry, akiért felelős. Végignézett a jól ismert bandán és undor fogta el. Kell a fenének a „második hely”. Meg egyáltalán ez az ocsmány fél élet, amit az a szociopata ember kínál. Soha többé nem tudna tükörbe nézni. Soha többé nem lenne önmaga és ő nem gyáva. Mérhetetlen harag öntötte el az agyát. Érezte, hogy robbanni fog, aztán persze megbánja, de már nem érdekelte.

- Nem leszek a kutyád se most, sem máskor, megértetted? – szavai csattantak, akár az ostorcsapás és Voldemort egy pillanatra hátrahőkölt. Meg mert volna esküdni, hogy Pitonnal nem lesz baj, igent mond. Ehhez képest megint meglepte, újra. Vörös szeme fenyegetően összeszűkült.

- Úgy. Értem. – közölte halkan. Perselus pedig megkönnyebbül. Hát mégis meghalhat. Fura módon örült a gondolatnak. Nem lesz többé senki kutyája, nemcsak Voldemorté, de másé sem. A Sötét Nagyúr intett a halálfalóknak, aztán elhagyta a termet. Perselus körülnézett. Legalább 20 halálfaló állt körülötte. És nekiestek…

***

Harry nem tudott koncentrálni. Dumbledore nem volt az iskolában, valószínűleg Pitont kereste. Neki, Harrynek pedig tanulnia kellett volna, de nem ment sehogy sem.  Folyton csak arra bírt gondolni, hogy Pitont többé az életben nem látja élve. Fél éve még boldoggá tette volna ez a gondolat, de most már… Megszokta, hogy a gonosz dög az apja. Akármilyen is volt, Harry nem egyszer az életét köszönhette neki. És Voldemort nem engedte a gondolatai közelébe, így nem tudhatta, mi van az apjával. Él-e még, vagy meghalt már. Kínozzák-e vagy kivágta magát valahogy. Bár az is igaz, hogy Piton még csak tegnap tűnt el. Lehet hogy valójában semmi baja, csak lenn maradt a faluban… de Harry nem reménykedett. Jó lenne, ha így lenn, de biztos volt benne, hogy Voldemort keze van a dologban. Gyűlölte Voldemortot. Az összes szüleit elveszi. Más ember nem használ el ennyi szülőt az élete során, mint ő. Neki meghalt az anyja, a (mostoha)apja, a keresztapja, az igazi apja (feltehetőleg). Persze szülő élve nem marad, de jó esetben csak később halnak meg és szépen, nyugodtan. Nem úgy, mint az övéi. Mindegyiket meggyilkolták.

Harry egyedül rótta a folyosókat. Az aggodalom a gyomrába markolt és percenként kirázta a hideg. Tehetetlen volt és szerencsétlen. És, még ha tudná is, hol van Piton, akkor sem mehetne oda egymagában. Hasznavehetetlen, amióta Voldemort tudja, hogy a fejébe lát. Ha még mindig bele látna, legalább azzal segíthetne. És a többiek nem tudják. Senki sem tudja. Vartyognak, meg panaszkodnak, hogy nehezek a vizsgák. Persze… nehezek… az élet az nehéz. Nem érdekelték a közelgő megmérettetések, legfeljebb megbukik. Akkor mi van? Bukott diákként talán nem halhat meg Voldemort keze által? A védővarázslatokat amúgy is tudja, és ha Voldemort bántotta Pitont, akkor nyáron megkeresi és megöli – határozta el. Aztán jövőre végre nyugodt tanéve lesz, és LE TUD VIZSGÁZNI HA MÁR ANNYIRA FONTOS!!  Harry szép nyugodtan állt, de legbelül üvöltött a visszafojtott haragtól.

***

Lupin sem találta a helyét. Luclin egészen egyszerűen eltűnt. Megkérdezte Madame Pomfreyt, hogy látta-e, vagy tud-e róla valamit, de kitérő választ kapott. Luclin állítólag elkéredzkedett a javasasszonytól, sőt az igazgatótól is, családi okokra hivatkozva. Csak neki nem szólt. Csak neki nem. Lupin gyötrődött. Hatalmába kerítette a magány túl jól ismert érzése. Elhagyták – megint. Hiába ígérte meg Luclin, hogy ezen túl más lesz, mert itt lesznek egymásnak. Ő is hazudott, akárcsak a többiek, mint minden nő eddig. Arról fogalma sem volt, hogy egyúttal Piton is eltűnt, csak később, vasárnap tűnt fel neki, hogy napok óta nem látta. Akkor viszont borzalmas gondolat lopózott agyába: Luclin megcsalja, mégpedig Pitonnal. Elvégre is folyton iránta érdeklődött. Ez persze szerelmük hajnalán fel sem tűnt Lupinnak. Féltékeny lett Pitonra, bár szíve legmélyén sejtette, hogy nem ez az igazság. De sokkal egyszerűbb volt Pitont hibáztatni, aki mindig is gyűlölte őt, mint önmagát vagy Luclint. Dühtől elvakultan rótta a folyosókat, mikor nekiütközött valakinek. Bosszúsan felnézett és Harry meggyötört arcával találta szemközt magát. A fiú eszméletlen rossz bőrben volt. A vizsgák semmi esetre sem okozhatták.

- Mi baj? – kérdezte, és hirtelenjében elöntötte a bűntudat. Egyáltalán nem törődött Harryvel, amióta Luclin, az a banya elcsábította. Pedig a kölyök még magányosabb amióta nincs Sirius. Lupin persze nem tudta, hogy Harry Perselus fia, és azt sem, hogy tavasszal nagyjából kibékültek.

- Piton… izé… eltűnt… - Harry láthatóan zavarban volt. Nem számított rá, hogy ezen az eldugott folyosón belebotlik valakibe.

- Eltűnt? Tényleg? Én azt hittem, csak… Roxmortsban van. – fejezte be esetlenül. Hirtelen megérezte, hogy súlyosabb titkok húzódnak itt a háttérben, mint az ő szánalmas kapcsolata Luclinnal. Harry olyan elkeseredetten bámult rá, hogy beleremegett.

- Mi baj? – kérdezte újra. Segíteni akart. Törődni Harryvel, ahogy eddig kellett volna James és Sirius helyett is, ő meg magára hagyta. Harry lassan lezuttyant az ablakmélyedésbe és onnan bámult fel Lupin arcába. Eldöntötte, hogy elmondja neki, elvégre ő az utolsó tekergő…

- Üljön le – sóhajtotta. Lupin szó nélkül engedelmeskedett. Harry belekezdett, ott, hogy karácsonykor megtudta, ki is az apja. Lupin csendben hallgatta. Persze leesett az álla, de nem akarta félbe szakítani a vallomást, nyilván Harrynek sem volt egyszerű elmesélni.

-…és most péntek óta nincs sehol, és azt hiszem… azt hiszem… meghalt… - az utolsó szavakat csak suttogta. Könnyei kicsordultak és Harry hiába próbálta letörölni őket. Lupin szó nélkül, jó szorosan magához ölelte és el sem engedte, amíg kicsit meg nem nyugodott.

- Tényleg kibékültetek? - kérdezte hitetlenkedve. Pitont ismerve ez szinte lehetetlen volt. Harry bólintott és halványan elmosolyodott. Sokáig beszélgettek még az ablakmélyedésben Perselusról, Jamesről, Siriusról, Luclinról meg az egész trágya életről.

***

Perselus egy darabig némán tűrte a kínzást: az átkokat meg a verést. Később üvöltött: szégyen ide, szégyen oda. Aztán elájult, de fellocsolták. Ez volt a legrosszabb. Az ember nem tudta meddig tart az élet. Na nem mintha nyújtani akarná, épp ellenkezőleg. Egyszerűen már így is túl soká tart. „Az élet nehéz, de meghalni sem könnyű” – jutott eszébe. Aztán azon kezdett gondolkodni, viszonylag tiszta fejjel, hogy mekkora kárt okoztak már benne. Arra jutott, hogy elegendő egy belső vérzés általi halálhoz talán… napokba telelhet, de persze hetekbe vagy akár csak órákba. Perselus átkozta magát, amiért nem gyógyítónak ment. Akkor nagyjából tudná, mennyi van hátra. „Valaki öljön meg” – énekelte magában. Aztán újra elájult és úgy maradt. Ketten kétoldalt a hóna alá nyúltak és bevontatták egy mocskos, szűk, nyirkos, büdös cellába és rácsapták az ajtót.

Nagysokára felébredt, és vakon bámult bele a feneketlen sötétségbe. Valamint kezdett éhes lenni és szomjas és jöttek az elvonási tünetei, ami Perselus megítélése szerint rosszabb volt, mint a kínzás. Az élet nem fair. Miért nem halhat meg szép nyugodtan, kínzások közepette szívelégtelenségben, vagy agydaganatban vagy akármiben… el is határozta, ha valaha kegyetlenségre adná a fejét feltéve hogy élve marad, akkor ő mindenkit megöl, aki a keze közé kerül. Szép elhatározás volt és Perselus nagyon örült neki. Aztán rájött, hogy megint nagyon hülye, ami az elvonástól jön, így inkább próbált nem gondolkodni, ami nagyon nehéz volt a sötét, büdös, nyirkos cellában. A fal mellé mászott négykézláb, mert felállni nem tudott és hátát a falnak vetve, egész kényelmesen elhelyezkedett. Próbált rájönni, milyen nap lehet, de az ájulások miatt elvesztette az időérzékét és a sötétség csak nem akart oszlani. „Bár, még ha odakinn oszolna is, feltehetőleg én ebből semmit sem érzékelnék, mert a föld alá vagyok temetve egy komplett kriptába, csak persze nem olyan szép. De ha most innen kisöpörné egy nagy forgószél Voldemortot meg a bandáját, és kedves emberek özönlenék el a szigetet, engem akkor sem találnák meg, persze nem is keresnének, és aztán meghalnék éhen, illetve szomjan és lefoszlana rólam a hús.” – gondolta keserűen. Aztán hosszan bámult a sötétbe, megpróbálva nem a szörnyűségeken merengeni. A sötétzárka volt Piton szerint a lehető legrosszabb. Kettesben saját gondolataival. Valamint kezdett igazán büdös is lenni. Darab idő után alul megnyikordult az ajtóra szerelt kis kémlelőlyuk és valaki betolt valamit. Fény nem jött be, csak hang. Perselus négykézláb odamászott és megtalálta a vacsoráját: egy tálka hideg leves, egy szelet kenyér és egy pohár víz. Egyébként most már sem fény, sem hang nem szűrődött be hozzá. Mintha tényleg teljesen egyedül lenne itt. Csak néha valaki beadott neki egy tál hideg levest meg kenyeret és vizet napjában egyszer – legalábbis Perselus úgy tippelte. Néha próbált szóba elegyedni az „etetőjével”, de sikertelenül. Választ sosem kapott. Olykor kiabált, olykor káromkodott, de leginkább csak aludt, mert mit is tehet az ember a sötétben. Egyedül. Ha pedig felriadt, jöttek a rosszabbnál rosszabb kényszerképzetek, melyek leginkább arról szóltak, hogy Voldemort elfoglalta az iskolát, megölte az ott élőket és feketemágus intézetet hozott létre a helyére. Vagy elfogta Harryt, Andrást, vagy mindkettejüket és tőle három méterre kínozzák őket, csak ő nem hallja. Már néha az is eszébe jutott, hogy ez nem valóság, csak a fejében történik és ez volt a legijesztőbb mind között. Meg a rémálmok, amik olyan valósághűek voltak. Mind-mind arról szóltak, hogy Harryt és Andrást vagy Dumbledore-t halálra kínozzák és ő semmit sem tehet ellene, abszolút semmit.

***

Utolsó vizsganap, délután. Leadták a dolgozatokat és most az egész iskola üvöltve ünnepelte a tanév végét, kivéve Harry, Ron és Hermione. A hét közepén Harry nem bírta tovább és nekik is elmondta a szörnyű hírt. Így ők hárman inkább csendben elvonultak az üvöltő tömegtől. Hermione és Ron ugyan nem segíthettek Harrynek, de legalább mellette voltak. Dumbledore a hét közepén egyszer visszajött, de ez idáig semmi nyomát sem találta Perselusnak. Voldemort pedig csendben volt, mintha a föld nyelte volna el. Leszámítva Perselus eltűnését, amiről kevesebb, mint 10 ember tudott, nyugalom volt a varázsvilágban. Már egy hete semmi hír Perselusról. Sem a halála, sem más. Harry pedig hol reménykedett, mint az eszelős, hogy egy nap majd Dumbledore haza hozza, mert még él, hol pedig teljes letargiába esett. A kérdés csak az volt, hogy hogyan vitte el Voldemort. A környéken senki sem látott gyanús alakokat, Harry sem érezte a közelében a Nagyurat. Mintha Perselust egyszerűen elvarázsolták volna. Viszont őt meg nem éppen kezes báránynak ismerték. Ha valaki erőszakkal akarta volna elvinni, ahhoz neki is lett volna egy-két szava. Biztosan feltűnt volna másnak is. A kastélyból meg szinte lehetetlen kicsempészni az embereket, Voldemort nem is tud bejutni. Nem is merne valószínűleg. Harry abszolút tanácstalan volt, és senki sem tudott segíteni neki. Most még Hermione sem. Még Dumbledore sem. Mikor legutóbb itt volt ugyan olyan tanácstalan volt, mint Harry. Andrásról nem is beszélve. Ő meg olyan, mintha saját árnyéka lenne. A várakozás a legrosszabb és most mindannyian rákényszerültek, hogy várjanak. Hiába minden, amíg valaki rá nem, jön, merre bujkál Voldemort. Harry őrjítőnek találta a várakozás. Annál talán még a biztos halálhír is jobb lenne. Tehetetlen dühében a körmeit vájta a tenyerébe és összeszorította a fogát és tovább várt. Mást nem tehetett.

Eltelt meghatározhatatlanul sok idő – Perselus szerint. Talán egy hét, talán egy hónap. Darabig számolta az étel beadását, mint időintervallum mérő eszközt, de aztán felhagyott vele. Különben is, mindig ugyan azt kapta. A végére teljesen megundorodott tőle. Egyébként fizikailag senki sem bántotta, amíg a sötétzárkában volt. Nem vitték ki, nem verték, átkozták, kínozták meg. Nem is látott senkit. Mindamellett lassan kezdett becsavarodni, legalábbis ő ettől félt legjobban.

Most is ott ült a fal mellet, beburkolózva a köpenye penészes maradékába és meredt a semmibe álom és ébrenlét között, mikor nyílt az ajtó. A fény tűként szúródott a szemébe. Először azt hitte, álmodik, de aztán valaki durván karon ragadta és felrántotta és kihessegette a kriptájából. Szédelegve lépkedett meg- megbotolva kísérői között, akiket még mindig nem látott jól. Szeme csak nagyon nehezen szokta újra a fényt. Visszavitték a nagyterembe. Voldemort a szokásos helyén, a márványtrónon ült és merőn bámult Perselusra. Kísérői elélökték és elfoglalták helyüket a körben. Perselus feltápászkodott. Szokatlan volt neki a sok mozgás. Meg a sok fény. Végignézett magán: szörnyen festett. Köpenye szélét belepte a penész, ő maga pedig csont sovánnyá fogyott. Arca borostás, szeme karikás, halálfejszerűen vigyorog Voldemortra.

- Meggondoltad magad? – kérdezte hirtelen, hosszú hallgatás után Voldemort. Perselus percekig azt sem tudta, miről beszél. Hülyén bámult a Nagyúrra. Ő abban a hitben volt, hogy a kivégzésére vár, csak kissé elhúzódott a dolog.

- Mit? – kérdezett vissza bután.

- Amit ajánlottam - felelte türelmesen a Nagyúr, mintha egy hároméveshez beszélne.

- Miért, múltkor nem voltam elég világos? – kérdezte szemtelenül a fiatal férfi. – Elhiszem, hogy számodra nehéz elsajátítani az emberi nyelvet. Hadd fogalmazzam újra, kretén: soha, de soha nem leszek többé a halálfalód, sem szolgád, sem egyéb kategória. Remélem sikerült megérteni. – azzal elhallgatott, várva a megtorlást. Voldemort nem szólt egy szót sem, csak hosszan nézett fiatal rokonára. Keményebb fából faragták, mint gondolta. És ez tetszett neki, elvégre neki nem puhányokra és gyávákra volt szüksége. Bár talán még nagyobb öröm lenne megtörni az akaratát, látni, hogy könyörög, és kínokban fetreng. Hosszas mérlegelés után Voldemort az utóbbi élvezet mellett döntött.

- Ostoba – sziszegte – megkaphattál volna akármit, amire csak vágysz. De te inkább választottad a halált… rendben. Megkaphatod. De előtte… könyörögni fogsz, fiam, könyörögni.- vészjóslóan elvigyorodott. – Ti, mind! Kifelé! – rendelkezett.

A halálfalók csendben kivonultak és ők újra kettesben maradtak. Voldemort leszállt a trónjáról és pálcájával valamit rajzolt a levegőbe. Perselus érdeklődve nézte, elvégre nem mindennap látja az ember a saját kivégzésének előkészületeit. Legalábbis ő úgy hitte. Szimpla kínzás, ami az ember testére koncentrálódik, aztán szánalmas szónoklat arról, hogy könnyebben megúszhatja az ember, ha könyörög, aztán… talán a szelíd halál. Épp ideje lenne már. Kurva Voldemort… Perselus nagyon meglepődött, mikor a sok rajzolgatás meg mormogás után egy egyszerű merengő jelent meg a levegőben, majd lassan landolt kettejük között. „Ijesztgetni akar régebbi gyilkosságokkal?” – kérdezte önmagától. Voldemort nem törődött vele, mintha ott sem lenne. Behunyta a szemét és látszólag nagyon koncentrált valamire. Aztán pálcáját a halántékához emelte és kiemelt egy emléket, majd a merengőbe csorgatta. Végül Perselusra pillantott.

- Tudod-e hogy halt meg az apád? – kérdezte váratlanul.

Perselus rámeredt. Magabiztossága egy pillanat alatt szertefoszlott. Annak idején még nem tudta, hogy történt… most sem tudja. Az anyja nem mesélte el neki. Csak azt, hogy Voldemort tette és azt is csak idén, illetve tavaly a mamája naplójából tudta meg. Hirtelen nagyon dühös lett Voldemortra.

- Te ölted meg… - suttogta remegve. Nem sok hiányzott hozzá, hogy ráugorjon és üsse, amíg lélegzik. Persze, ha nem lenne Voldemortnál pálca…

- Igen, de nem akárhogy. Ajándékom van számodra, fiam. Mielőtt meghalsz, láthatod az én legkedvesebb emlékemet az apádról. Nézd! – Perselus önkéntelenül hátrálni kezdett. Még nem tudta, mit mutat neki a Nagyúr, de nem akarta megnézni. Ami Voldemortnak kedves élmény, az másnak a lehető legrosszabb. Azt nem. Szívébe jeges, ismeretlen rémület markolt. Voldemort utána nyúlt és megszorította a karját, aztán együtt merültek el a nagyúr „legkedvesebb emlékében”.

Piton először nem is értette, hol van, aztán rájött, hogy egy szörnyen mocskos kis sikátorban. Már sötétedett, a nap lemenőben volt, ezért a kis utcában szinte teljesen sötét volt már. Voldemort (az akkori) egy konténer mögött állt. Piton szerint ideális hely számára, de ezt most nem hangoztatta. Minden hajszála égnek állt a gondolattól, hogy Voldemort megnézeti vele az édesapja halálát. Igaz, hogy nem ismerte és cirka fél éve tud csak a létezéséről, de nem akarta, hogy a kivégzése pillanata maradjon az egyetlen emléke róla. Be akarta csukni a szemét, de Voldemort átkot küldött rá – végig kellett néznie. Nemsokára sietős léptek zaja hallatszott a sikátor távolabbi vége felöl. Jött az apja. Dylan Denem pont olyan volt, mint Tom fiatal korában. Ébenfekete haja, kissé hajlott orra, egyenes tartása volt, csak a szeme volt egészen más. Hiányzott belőle Voldemort eredendő gonoszsága, tekintete nyílt és barátságos volt. Szaporán lépkedett, olykor-olykor háta is nézett. Mikor a konténer elé ért, váratlanul előtte termett a testvére. Dylan nem lepődött meg, de hátrébb lépett. Voldemort akkor még emberi arcot viselt, bár az átalakulás - melynek során teljesen elveszítette emberi mivoltát - már megkezdődött. Piton lélegzet visszafojtva figyelt. Ez hát az apja. Mikor megtudta, hogy Voldemort testvére, nem is gondolt bele, hogy hasonlíthatnak. Mert persze az agyával tudta, de akkor is. Az ő apja egyáltalán nem olyan, mint Voldemort. Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy így kell először és utoljára látnia. És mikor Tom megölte a testvérét, az anyja már terhes volt vele. Kirázta a hideg a gondolattól is. Bárcsak ne kéne végignéznie. Vagy bárcsak megakadályozhatná.

- Már vártalak, Tom. – kezdte az apja. Piton a szája elé kapta a kezét és lélegzet visszafojtva leste, mi fog történni. Lelke mélyén nem hitte el, hogy Voldemort valóban megteszi, megöli a testvérét. Voldemort szó nélkül felemelte a pálcáját és Dylanre szegezte. – Ne tedd! Semmi értelme… - próbálkozott tovább Dylan. Miért nem tesz semmit? – kérdezte önmagától Piton. Miért nem átkozza meg? Vagy miért nem tűnik el innen, mielőtt késő lenne?

- Gyűlöllek – sziszegte Tom. – Senki sem lehet olyan, mint én. – Dylan előkapta a pálcáját. Voldemort felnevetett, mintha két éles fémdarabot csiszálna össze valaki. Piton legszívesebben apjára üvöltött volna, hogy tűnjön már el onnan. Oldalra sandított, Voldemortra. A látványtól szinte rosszul lett, és egyidejűleg olyan dühös, hogy remegni kezdett. Voldemort kéjes élvezettel szemlélte az eseményt. Láthatóan tényleg az egyik kedvenc emléke volt. Piton ökölbe szorított a kezét. Dylan közben Tomra szegezte a pálcáját.

- Crucio – sikoltotta Voldemort, mielőtt Dylan megszólalhatott volna. A fiatal férfi felüvöltött és térdre esett, de a pálcáját nem engedte el. Tom sokáig kínozta. Piton döbbenten bámulta. Mintha ez nem is az apjával történne. Ez csak valami rémálom, ő felébred és soha többé nem nyúl ahhoz a szerhez, csak ne kelljen végignéznie… Dylan még mindig a földön térdelve Tomra szegezte a pálcáját. Voldemort egy pálcasuhintással olyan mély vágást ejtett a mellkasán, melyből sugárban ömlött a vér. Dylannek csak percei voltak hátra.

- Mielőtt megölsz… légy átkozott Tom Denem. Megátkozlak, hogy amíg élsz, ne légy képes akár csak egy újjal is hozzá érni a leszármazottaimhoz… megátkozlak, ha hozzájuk érsz, hát hulljál el te is abban a szent pillanatban. – Voldemort eszelős kacagása belé fojtotta a szót. 

- Már megöltelek te bolond – közölte még mindig nevetve.

- Igaz – suttogta a haldokló – de én most a véremet áldozom őértük és ez ellen te már nem tehetsz semmit. – halványan elmosolyodott. Voldemort arcáról lefagyott a vigyor. Arca eltorzult a dühtől, még egyszer a testvérére szegezte a pálcáját és kimondta a halálos átkot, aztán unottan elfordult és matatni kezdett a zsebében. Dylan teteme a földön hevert mozdulatlanul. A sebből még mindig szivárgott a vér.

- Gyere, Perselus! – hallotta Piton önmaga mellől. – ezt már neked nem kell látnod.

Voldemort (a jelenlegi) megszorította a könyökét és végre kinn voltak. Piton térdre esett. Mélyeket lélegzett, hogy elmúljon a rosszullét, melyet a kivégzés alatt érzett. De nem múlt el, ő pedig érezte, hogy nem bírja tartani magát. Undorodott Voldemorttól sokkal jobban, mint addig bármikor. Önkéntelenül addig hátrált Voldemort elől, amíg bírt, aztán szép lassan lecsúszott a fal mellett. Végighevert a hideg kőpadlón, nem érdekelte, mi jön, csak elfelejteni, amit apjáról látott, az egyetlen emlékét róla. Behunyta a szemét és átadta magát a jóleső ernyedtségnek. A valóság valahol egybe mosódott az eszméletlenséggel és ő percekig, vagy akár órákig fel sem fogta, ami körülötte történik. Voldemort kacagását azonban nem tudta kiverni a fejéből…