15. fejezet

Voldemort tempósan sétált Perselus előtt fel-alá. A fiatal férfi nem követte a szemével, látszólag azt sem tudta hol van. Voldemort elérte, amit akart. Perselus megtört. Most azt tehet vele, amit csak akar, és a nagyúr nagyon élvezte a helyzetet. Még sosem látta ilyennek Pitont, de megérte… minden pillanatát élvezte, amíg az apja kivégzését mutatta neki, de főleg a Perselus arcára kiülő iszonyatot. Még nem tudta mit tesz vele, vagy hogy hogyan is ölje meg. A véráldozat komoly dolog. Télen nem értette még, hogy Piton hogyan tudott életben maradni. Most már világos volt számára is. Az a nyomorult barom öccse. Még hogy védelem a gyerekeinek. Voldemort persze akkoriban kételkedett benne, hogy lennének. Tudott a feleségéről, de az asszony olyan jól elrejtőzött előle, hogy a fivére halála után nyomát sem lelte. Nem hitte volna, hogy Eillen Prinze volt az – eddig. Voldemort gondolkodott. Piton értékes volt számára mindig is. Halálfalónak, méregkeverőnek, intrikusnak kiváló. Ráadásul vér a véréből. Mardekár vére. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne akarna végezni vele. Horcruxot csinálni belőle is, mint az apjából és az anyjából, meg a nagyapjából. Fura volt így gondolni Pitonra. Saját vére. Unokaöccse. Ha életben hagyná és rávenné, hogy mellé álljon… talán legyőzhetetlenné válnának. Vagy mégis csináljon belőle horcruxot? Voldemort nem tudta eldönteni. Elvesztegetni ezt az értékes alapanyagot meg semmiképp sem akarta. Ha az apja nem küldött volna átkot rá… akkor télen simán megölhette volna. És talán… talán akkor Pottert is. Elvégre Potter ennek a fattya. Tehát az ő unokaöccse az is. Ezért nem halt meg az sem. Ráadásul az anyja, az a mugli származású szajha az életét adta érte. Nem csoda, ha kikészült tőle. Meggyűlik a baja a családjával. Megöli – határozta el. Csak a probléma van velük. Piton már elárulta, nem is egyszer és azóta folyamatosan ellene dolgozik és tetejébe annak az átok kölyöknek is az apja. Végiggondolta újra, ahogy az öccse, abban a sikátorban állt közvetlenül a halála előtt. Milyen kéjes öröm volt ráküldeni a halálos átkot. Hogy nevetett mikor megátkozta, hogy az utódait nem bánthatja. Már akkor tudta volna? Tudta, hogy fia lesz, és majd szembe kerül vele? Túl hirtelen végzett vele, az asszonyt pedig többé nem találta. Még mikor Eileen Prinze-t megölte, akkor sem tudta, hogy ő volt a testvére – hogy is hívják? Dylan? – felesége. Csak most. Mikor beleturkált végre Piton fejébe. Amúgy is szúrta a szemét, hogy annyi mindent elhallgat előle. Sokáig nem tudta, hogy mennyi mindent. Észre sem vette, hogy Piton nem őszinte. De egy ideje már gyanította. Nem is alaptalanul… végignézett unokaöccsén. Az még mindig egy pontot bámult a szemközti falon. Jól elintézte, az biztos. Többre ment, mint a veréssel. Mindenkinek van gyenge pontja, csak meg kell találni. Pitonnak apuci volt, ki hitte volna róla. Elmosolyodott, varázsolt egy széket és lovagló ülésben elhelyezkedett rajta Pitonnal szemben. Piton még mindig nem reagált a jelenlétére.

 - Tudod, fiam sokáig nem volt világos, miért nem haltál meg télen. Nem értettem… - kezdte – mindaddig, amíg rá nem jöttem ki is vagy. Ehhez persze te kellettél, de hát… nem értem miért gondoltad, hogy bármit is elhallgathatsz előlem… - Perselus lassan felemelte a fejét, de Voldemort most nem rá figyelt. Túlságosan lekötötte a saját szónoklata. – Persze így már az is érthető, hogy Pottert miért nem tudtam megölni. Nemcsak az anyja miatt… egek… te meg az a mugli szajha… - nem tudta folytatni. Perselus észrevétlenül a hasa alá húzta a lábait, mialatt nagybátyja beszélt, majd minden erejét megfeszítve kirúgta alóla a széket. Voldemortot váratlanul érte a támadás. Székestül hátra repült, majd elterült a földön, de a következő pillanatban már talpon volt. Szó nélkül Perselusra szegezte a pálcáját. Darabig gondolkozott, majd valamit suttogott, a pálcából izzó vörös fénycsóva tört elő és unokaöccse mellkasának csapódott. Perselus még sosem érzett ilyet. Nem tehetett róla, felüvöltött kínjában. Sokkal rosszabb volt, mint a kínok átka, mint bármi, amit addig megtapasztalt. Mintha valóban tűzcsóva égetné belülről a mellkasát… lassan levegőt sem kapott. A tüdejét feszítette a forró levegő. De megérte. Megérte felrúgni a szemét rohadékot. Megérte, még akkor is, ha most a legrosszabb kínhalál lesz a sorsa. És nem fog könyörögni, a szülei gyilkosának soha, de soha, de soha… Aztán elvesztette az eszméletét.

                                                                    ***

A vonat egy rándulással megállt. Londonban voltak, a poros, szürke, forró Londonban. Harrynek nem akaródzott kikászálódni a kupéból, nem akart találkozni Dursleyékkal. A barátaival akart maradni, a „családjával”. Akikre mindig is számíthatott. Ron megesküdött, hogy amint lehet, elhozzák, de mikor? Két hét, három hét múlva? Addig becsavarodik a Privet Drive-on. Egyfolytában apja járt az eszében. Egyre erősebben érezte, hogy él még. Hogy nem adta fel és talán viszont látja még. Bánja is, ha gonosz lesz, csak lássa viszont élve. Minden este próbált Voldemort közelébe férkőzni. Erőlködött, hogy érezzen valamit, hogy belelásson a fejébe, még ha fáj is. Még akkor is, ha esetleg Voldemort megint megszállja az agyát. De legalább lássa, hogy mi van az apjával.

- Harry! Gyere! Le kell szállnunk! – Hermione volt az, aki finoman noszogatta, hogy ugyan mozduljon már meg. Harry nehézkesen rászánta magát és nemsokára kinn hunyorogtak a szürkületben az átjáró felé igyekezve. Odakinn Harry gyorsan elbúcsúzott barátaitól. Nem akar hosszú búcsút, így is annyira nehéz volt. Hát, még ha órákig szorongatnák egymást. Életében soha nem érezte még ennyire elveszettnek magát. Az átjárón túl várt rá Vernon, Petunia és Dudley is. Sajnos. Lemondóan sóhajtott egy nagyon, intett még egy utolsót Ronnak és Hermionénak aztán odagurította a cókmókját a dühösen várakozó családhoz.

                                                                     ***

Sötétben tért magához a nedves, büdös, hideg, cellájában. Arccal a padlón hevert, szájában érezte a föld pállott, keserű ízét. Nehézkesen összeszedte magát és a falhoz húzódott, összegömbölyödött, igyekezett semmire sem gondolni, ARRA pedig főleg nem és aztán lassan újra mély álomba merült. Az iszonytató emléktől azonban még álmában sem volt nyugta. Végignézte újra és újra és nem tehetett ellene semmit sem. Mikor végre magához tért, az sem volt jobb. Szembenézni önmagával. A lehető legrosszabb helyen. Erőnek erejével igyekezett távol tartani ezeket a gondolatokat és emlékeket az elméjétől, mert tudta, ha a hatalmukba kerítik, igenis könyörögni fog a halálért, azt az örömöt pedig nem szerzi meg Voldemortnak. Meg ha beledöglik sem. Ugyanakkor tudta, hogy itt a vég. Voldemort horcruxot akar csinálni belőle is, mint az apjából. A halál jó, annak örült, de nem akart még halálával is ennek a szörnynek szolgálni. Hogy általa erősebb legyen, és ezt a fia ellen fordítsa. Nem. Azt már nem. Meg fog hali, de abból Voldemortnak semmi haszna nem származik majd. Már így is többet tesz, mint amit tudna. És végre vége lesz és nem kell szembe nézni önmagával. Amire nem képes. Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a kivégzésre, és ez pokoli nehéz volt. Agya és az összes érzékszerve, mintha összeesküdött volna ellene. A sötétben mindenhol apját látta kiterítve, megmerevedve, holtan. Bárhová nézett is, az apja véres, összekaszabolt, megalázott holtteste nézett vissza rá és fülében csengett az az átok, elkeveredve Voldemort eszelős kacagásával. A látványtól, ami úgy belé ivódott, percenként felfordult a gyomra. Voldemort legyőzte. Hitegethette magát azzal, hogy ő majd megmutatja, rajta nem fog ki. Hogy ő majd ravaszabb, erősebb és bátrabb lesz, mint a nagyúr. De Voldemort mindenkinek megkeresi a gyenge pontját és arra kíméletlenül lecsap. Csak idő kérdése volt, hogy legyőzze. Most már csak addig kell élnie, hogy megakadályozza, hogy horcruxot csináljon belőle és vége. De addig nem szabad elengednie magát, nem szabad hagynia, hogy a rémképek a hatalmukba kerítsék. Hiába látja még ébren is a papája utolsó perceiben, egyszerűen el kell most felejtenie. Csak ne lenne olyan pokoli nehéz. Pedig nem is ismerte. Soha életében nem hallott még róla ez előtt a tél előtt, most mégis úgy megrázta a halála, mintha ő nevelte volna fel. Talán világ életében ismerte, ott lappangott ez az érzés mélyen benne, csak ő nem tudott róla. Most már mindegy is, hiszen soha többé nem tudja elfelejteni, amit látott és azt, hogy apja még halálában is őt védte, még akkor is, ha nem is tudott róla. Mint James Potter Harryt. És neki is ezt kell tennie, ahogy az édesapja megtette érte, és Potter megtette Harryért. Ez az utolsó kötelessége az életében. Amint ezen törte a fejét, halkan nyikordulással kinyílt a cella ajtaja. Piton önkéntelenül is arra fordult. Először semmit sem látott, aztán apró, vékony alakot látott kibontakozni a félhomályból. Luclin Effloresco volt az. Az áruló aki idehozta. Piton elfordult. Nem érdekelte mit akar a nő. Luclin lassan közelebb jött, majd Piton elé térdelt, kezét a férfi térdére tette.

- Perselus, tudom, hogy haragszol – kezdte csöndesen. Piton nem felet. Most ere mit is mondjon? – kérlek, hallgass meg! – a lány, mintha kétségbe lenne esve. Vagy legalábbis nagyon jól játssza a kétségbe esett libát. – én ezt az egészet nem így terveztem – „na persze… hanem nyilván családi víkendet” – csak így sült el. Tényleg… annyira sajnálom – Luclin könnyei kicsordultak. Minden esetre őszintének tűnt. Piton nem mozdult, mintha nem is érzékelné, hogy itt van. Érdekelte is most őt, hogy hogyan tervezte az ostoba némber? Itt van és még az édesapja halálát is végignézették vele. Nem akart mást, mint megszabadulni tőle. A lányt egyre hevesebben rázta a zokogás. Piton az ajtó felé sandított. Az félig nyitva állt, Luclin elfejtette becsukni. Piton nem gondolkodott, nem mérlegelt, hiszen nem is volt mit. Gyors mozdulattal arrébb lökte a lányt és máris kinn termett a vasajtón. A folyosó sötét volt, fáklyák csak pár méterenként pislákoltak. Perslus tudta mennyi esélye van. Semennyi. De jól ismerte a katakombákat, szinte minden járatról tudta, merre vezet. Elgémberedett izmait megfeszítve rohant valamerre a vaksötétbe. Háta mögött hallotta egy idegen rohanó lépteit. Lehetett a lány, de lehetett bárki más is. Egyáltalán nem érdekelte. A szigetről egyedül nem jut ki – de nem is célja. Gyorsított, bár ereje a sok koplalástól fogytán volt. Tudta, hogy a katakombákból merre vezet az út a romos, ósdi kastélyba és arrafelé vette az irányt. Mögötte kitartóan trappolt valaki. Végre emelkedni kezdett a talaj és nemsokára friss levegő csapta meg. Haloványan a napfényt is látta már pislákolni, messze maga előtt. És a következő percben kiért. A régi rom egykori főterén volt, melyet már a gaz is régen benőtt. De nem állt meg, hanem tovább rohant a vár egyetlen megmaradt tornya felé. Felnyargalt a foghíjas, életveszélyes lépcsősoron. A falak itt-ott már beomlottak, de nem törődött most semmivel. Végre felért a bástyára, mely a tenger fel nézett. Ezt is benőtte a fű. A mellvéd már csak egy rövid szakaszon állt, a bástya többi oldala védtelenül meredezett az ég felé. Piton lelassított. Egy pillanatra megállt és teleszívta a tüdejét friss levegővel. Hunyorogva bámult a napba, mely épp lemenőben volt a nyugati horizonton. Lassan közelebb lépett a bástya széléhez és lenézett. Alatta háborgott, tajtékzott a tenger. A fehér, habos hullámok a sziklákat nyaldosták. Piton megszédült kicsit de nem bánta. Egyik lábát a mellvédre helyezte és ugrani készült. Vége lesz mindennek, és nem lesz hasznára Voldemortanak. Végül mégis legyőzi akár így akár úgy és többé soha senki sem kérheti számon rajta a fiatal éveit melyeket olyan hirtelen elpazarolt a nagyúrra és amit annyira megbánt. Többé Harry sem nézhet rá felháborodva és talán mégis megmaradhat Potter fiánk elfelejtve őt. Nem is nehéz az öngyilkosság és minden esetre tisztább módja a halálnak, mint könyörögni a nagyúrnak. Nem nehéz, csak egy kis lépés… Halványan elmosolyodott és épp rászánta magát az ugrásra, mikor hangot hallott a háta mögül. Gyorsan megfordult. Luclin állt mögötte, könnyeit törölgetve. Hát mégis sikerült idáig követnie. Már úgysem tehet semmit. Visszafordult hát a tenger felé és ugrásra készült. Felállt a mellvédre és kitárta karjait.

- Ne tedd Perselus! – sikította mögötte az az ostoba némber. Piton válaszra sem méltatta, de a lány folytatta. – kérlek, ne tedd. Tudom, hogy az én hibám, de hidd el nem így terveztem… - Piton már nem hallotta a lány szavait. Harryre gondolt, a fiára. Az utolsó dolog volt, amit még meg kellett tennie érte, ha már nem védheti meg többé. Beléhasított a lelkiismeret-furdalás. Az életében sokkal, de sokkal többet tehetett volna, ha idejében felébred és rájön, hogy semmi más nem számít csak az, hogy azt a kölyköt boldognak és egészségesnek lássa. Mennyi elvesztegetett hónap… Felnőni már nem láthatja, de Voldemort sem lesz erősebb általa. A lelkiismerete tiszta marad. A hűvös tengeri szél az arcába fújt. Látta még utoljára, amint a lenyugvó nap vérvörösre festi alatta a tengert aztán elengedte magát és egyszerűen beledőlt a semmibe. Mély levegőt vett, érzékszervei tompultak és ő zuhanni kezdett… aztán megtorpant. Piton dühösen kinyitotta a szemét. Luclin pálcáját őrá szegezve állt a mellvéden. Piton kapálózni kezdett, de hiába. Megmenekült. Illetve dehogy menekült. Éppen csak… más módját választották a halálának. Legszívesebben üvöltött volna. Rászánja magát élete utolsó lépésére, amivel még tartozott a környezetének és… jön ez az némber. Érezte, amint felfelé lebegtetik. A tenger távolodott tőle. A remény, hogy úgy halhat meg, ami még méltó hozzá ezzel elveszett. Úgy fog meghalni, ahogy az a kretén Voldemort akarja, és most már nem tehet semmit. A lány közben egészen maga mellé lebegtette és most ott állt a levegőben szemben a némberrel. Rohadtul érezte magát. Tényleg nem vágyott másra, mint feloldódni a nagy semmiben. Meghalni és megszabadulni végre az élet terhétől, különösen az utolsó emlékektől. Luclin megfogta a kezét és behúzta a mellvéd mögé, majd megszüntette a varázslatot. Piton a talpára landolt. Dühödten meredt a nőre. Legszívesebben megütötte volna, de nem tette. Ehelyett leroskadt a mellvéd mellé és nézte ahogy a nap eltűnik a nyugati horizont mögött. Látta, hogy sirályok keringenek a sima víztükör fölött. A szél lecsendesedett. A tenger most teljesen nyugodt volt. Piton érzékei eltompultak, értelme valahol nagyon messze járt. Olyan hirtelen szakadt rá a fáradtság, nem is számított rá. Megúszott egy öngyilkosságot, amit igazából nem tervezett előre csak spontán ötlet volt és most hirtelen azt sem tudta, hogy legyen tovább. Kicsit olyan volt számára, mint túl lenni egy nagyon nehéz vizsgán és utána kiüresedve, de nyugodtan hátra dőlni és bámulni a vén tölgyfa lombján átszűrődő júniusi napsugarakat. Gyomra görcsbe állt a gondolatra, hogy Voldemort martalékává válik. Már nem tudott olyan bátran szembe nézni a kínzással és fájdalmakkal, mint eddig. Eleget fájt már és még mindig nem volt vége és nem is lesz, addig, amíg Voldemort meg nem unja. Felsóhajtott. Luclin mellé telepedett és halkan beszélni kezdett hozzá. Először nem is értette mit, csak később fogta fel a szavak értelmét.

 -… és én nem is tudtam, érted? Nem tudtam… - nem nézett a lányra, de a szavaiból kihallotta, hogy sír. -… azt ígérte minden jó lesz. Én meg… olyan hülye vagyok… hittem neki… és…és… nem tudom, most mit csináljak – Piton végre felé nézett. Nem volt benne teljesen biztos, de mintha a lány most pont azon menne keresztül, mint ő mikor megtudta ki is Voldemort valójában. Mikor huszonévesen rájött, hogy nem játék és tényleg nagyon, nagyon rossz helyen van és főleg, hogy nincs menekvés, mert a nagyúr nem enged el senkit csak holtan. Ő is valami ilyen reszketeg ijedtséget érzett, mint most ez a buta tyúk, amit ugyan így csak félig suttogva mert bevallani Albus Dumbledore-nak. És arra is emlékezett mit mondott neki Dumbledore. Tudta, hogy most ugyan ezt kellene tanácsolnia ennek a szerencsétlennek, de egyszerűen nem működött az agya. Csak bámult Luclinra, miközben az zokogott és az ő vállába kapaszkodott. Talán, ha átölelné… Piton elméje legmélyén ismét pislákolni kezdett az értelem és a túlélési ösztön. Ekkor odalentről először csak halkan, aztán egyre hangosabban hallatszott a kiabálás. Piton feleszmélt. A lány szinte görcsösen kapaszkodott belé. Látszott a szemén a vadállati félelem. Ha Voldemort rajta kapja az áruláson, akkor vége az életének. Piton megszorította a karját és maga felé fordította.

- Figyeljen rám! – hadarta suttogva – egyetlen módon menekülhet meg! Most szépen úgy teszünk, mintha maga elfogott volna engem, aztán egy ürüggyel amilyen gyorsan csak lehet elmegy erről  szigetről és megkeresi Dumbledore-t. Ő segíteni fog. – a lány reszketegen bólintott.

- És maga? – kérdezte még mindig sírva.

- Velem most ne törődjön. Ne bőgjön már, az ég szerelmére – rivallt rá, mert a hangok egyre közeledtek. – nyugodjon meg. És szegezze rám a pálcáját, különben lebukunk. Gyerünk már! – a lány ráemelte a pálcáját, de a keze még mindig nagyon reszketett. Piton megragadta a felé tartott pálcát és kötöző átkot szórt önmagára. – ha kijutott innen, keresse meg Dumbledoret! – tett még hozzá gyorsan, aztán elhallgatott. A következő percben halálfalók lepték el a csonka tornyot és körbe zárták őt. Luclin is beállt a körbe. A halálfalók kábító átkokat szórtak rá mindenfelől és a világ ismét elsötétült. Utoljára még látta, amint Luclin bólint felé.

                                                           ***

Harry az Odúban volt már napok óta. Mióta apja eltűnt alig fogott fel valamit a környezetéből. Minden egyes estéje azzal telt, hogy Voldemortra és Pitonra koncentrált, hátha megérez valamit, de a pszichopata nagyúr nem engedte a gondolatai közelébe. Még az érzéseit sem érezte, ha haragszik vagy örül. Semmit csak a süket csendet és sötétséget. Rémálmai nem voltak, semmilyen értelembe vett álmai sem voltak. Minden nap a bénító várakozással telt, miközben lassan tönkre ment a gyomra és az idegrendszere. Abban is biztos volt, hogy  ha nem itt lenne már régen kórházban ápolnák. Mrs Weasley és Ron meg az ikrek és Ginny mindent megtettek, hogy jobban legyen. Hermione pedig a jövő hétre ígérte magát. Milyen jól is telne ez a nyár, ha nem történne ennyi szarság az életében. Dumbledore szinte minden másnap eljött, ha éppen ideje engedte és beszámolt neki mindenről. Most legalább nem titkolóztak előle. Persze semmi nyom. Voldemort bárhol lehetett az országban vagy persze azon kívül is. És talán az ő búvóhelyét is a Fidelius bűbáj védi. Ki tudja. Piton sose mesélte hova kell mennie, ha Voldemort szólítja. Kár. Ha elmondta volna, most lenne támpont. Egyszer-egyszer Spherestud is benézett. Szörnyen nézett ki mióta Perselus eltűnt, fogyott vagy 10 kilót. Ő is lázasan kereste barátját és Harry biztos volt benne, hogy nem adják fel. Most igazán megmutatkozott ki is az igazi barát a bajban. Lupin is Pitont kereste és az egész főnix rendje. Az összes ember azért dolgozott, hogy őt előkerítse. Azon kívül Harry is sokkal jobban érezte magát itt, ahol akár ki is tombolhatja magát, ha éppen arra van szüksége. De nem tombolt. Inkább tűrt csendesen.

Dumbledore a dolgozószobájában ült, Londonban mikor valaki halkan kopogott. Kiszólt, hogy szabad és legnagyobb megdöbbenésére Luclin Effloresco állt az ajtóban kivörösödött szemmel. Dumbledore elcsodálkozott. Betessékelte az ifjú hölgyet és hellyel kínálta. A lány leült és belevágott.

 - Én… azért jöttem… hogy bevalljak valamit – közölte vékony hangon. Dumbledore bátorítóan nézett rá. – halálfaló vagyok – vágta ki merészen és elpirult. Az ősz varázsló ezúttal meglepődött. Sejtette, hogy áruló lehet az iskolában, de azt nem, hogy kicsoda. És ez a törékeny kis lány most nyíltan bevallja neki, hogy ő volt.

 - Én raboltam el… Pitont… - folytatta a lány. – de én akkor még nem tudtam… illetve… én csak nem sejtettem… olyan hülye voltam…

 - Bocsásson meg, de nem igazán értem – szólt rá Dumbledore. – mi van Perselussal? És hol van?

 - Bocsánat. – suttogta zavartan Luclin. – Piton professzor Voldemortnál van a szigeten… nem mondhatom meg, hogy hol. Én annyira sajnálom. De tényleg olyan hülye voltam… én nem is tudtam. És ő mondta, hogy jöjjek önhöz, mert tud segíteni…

 - Mármint Perselus? – kérdezte gyorsan Dumbledore. Végre hetek óta az első hír… és csak így az ölébe hullik. Mindent tudni akart most azonnal. Ha Perselus még él, ha van még remény arra, hogy kihozza onnan, bárhol is legyen, akkor nem szabad késlekedni. – kérem, beszéljen világosan! Perselus él még?

 - Igen… illetve mikor eljöttem még élt – a lány elsírta magát. – Egy szigeten tartja fogva Voldemort nagyúr, de nem mondhatom meg, hogy hol. A nagyúr megesketett mindenkit, hogy nem árulják el… bejutni csak halálfaló tud… Ott van és… mikor eljöttem… Három napja… még élt… - elcsuklott. Dumbledore felpattant és fel-alá kezdett járkálni. Tehát három napja még élt. Pitont ismerve talán még most is él. Kihozza onnan, akárhol is legyen. Pálcájával hanyag mozdulatot írt le a levegőben, erre megjelent a lány előtt egy csésze forró tea.

 - Igya meg és kértem, nyugodjon meg! – szólt rá erélyesen. – mondja el, hogy mit tettek vele. És miért vitte oda?

 - Én… tévedtem. Hittem Voldemortnak. Sajnálom. Annyira szégyellem magam. Buta liba voltam és elhittem, hogy ő… csak… nem is tudom… azt hittem nem bántja. Azt mondta csak beszélgetni akar vele, meggyőzni, hogy álljon vissza közénk. Közéjük. Megesküdött, hogy nem bántja. Én meg hittem neki. Visszaszoktattam egyfajta kábítószerre, ami nem tűnik fel neki, mert nincsen kimutatható hatása. Csak rászokik az ember és akkor… hát könnyebb volt elrabolni. De Voldemort…

 - Bántotta? Mit csinált vele? – kérdezte gyorsan Dumbledore.

 - Nem tudom pontosan. Legalább három-négy hétig sötétzárkában volt. Mi nem beszélhettünk vele. Persze a többiek néha megverték még eleinte. Meg Voldemort kínozta. Aztán… mikor rájöttem mekkora hülyeséget csináltam, bementem hozzá, hogy elhozzam, de… elrohant fel a tetőre. Le akart ugrani – Dumbledoret kirázta a hideg. Piton le akart ugrani. Akkor vagy nagyon megkínozták, és halálra gyötörték, vagy olyasmivel fenyegették, amit nem akar megvárni. Piton nem öngyilkos típus. Beleborzongott, ha belegondolt mit élhetett át fiatal kollégája, amitől kis híján a tengerbe vetette magát. Voldemortot ismerve… nos ő aztán tud válogatni az eszközök között. Csak legyen még életben… - de én visszafogtam. Aztán ő elküldött önhöz és… eljöttem egy hülye ürüggyel. Őt meg otthagytam nekik – a lány most már szabályosan zokogott.

 - De miért lett halálfaló? – kérdezte szelíden Dumbledore. Ha ezt a lányt Piton küldte, az azt jelenti, hogy még nincs minden veszve. Piton talán kitart, amíg meg nem találják. Borzalmas lenne most elveszíteni.

 - Meghalt a barátom tavaly télen. Akkor még nem ismertem Voldemortot és nagyon össze voltam törve. Mugli volt… és én… nem is tudom. Haragudtam rá, amiért itt hagyott. Meghalt csak úgy. Pedig már az eljegyzésünk is megvolt. Hát Angliába jöttem, hogy kicsit felejtsek és találkoztam Lucius Malfoyal. – Luclin sokat mondóan elpirult. - És később ő mutatott be Voldemort nagyúrnak. Sosem hittem volna, hogy ő tényleg… tényleg olyan lélektelen gonosz vadállat. Pedig az. – Luclin megcsóvált a fejét.

 - Jól van… már csak azt kell kiderítenünk, hogy hol tanyázik Voldemort.

 - Egy szigeten. Én nem vagyok benne biztos, de mintha északabbra lenne tőlünk. Persze senkinek sem árulta el a nevét, csak a belső körnek. És hoppanálni csak egyetlen ponton lehet az erdőben. És a katakombák bejáratát térfigyelő bűbájjal őrzik – a lány egy pillanatra elgondolkodott. – Egy romos vár is van. A sziget egyik csúcsán. Nem tudom pontosan hol. Öreg romos vár. És én nem láttam mugli településeket ott – Dumbledore bőszen bólogatott. Ezen a nyomon már el lehet indulni. Nem lehet olyan messze az a sziget. Összehívja a főnix rendjét és elmondja nekik is. Ezt a lányt meg el kell rejteni Voldemort elöl.

 - Örülök, hogy időben felébredt, kedvesem! Jól tette, hogy ide jött. Elrejtőzik és mi megvédjük Voldemorttól! – ígérte a lánynak. Hiszen még most sem késő. És Dumbledore örült minden megmentett léleknek, aki visszajött Voldemorttól és aki nem engedett neki. Örült akkor is, mikor Perselus tért vissza hozzá. Megviselt volt testileg, lelkileg egyaránt és egyáltalán nem volt önmaga, akkor 16 éve, de rendbe jött. Meglesz most is. Rendbe jön újra, csak találja meg. A lányt kikísérte és utasította a kinn várakozó Mundungus Fletchert, hogy kísérje biztonságos helyre és vigyázzon rá! Aztán gyorsan értesítette a főnix rendjének tagjait és Andrew Spherstudot. Végül gyorsan elhoppanált az Odúba Harryhez is. Legalább az a szegény gyerek is kapjon hírt az apjáról.

 Piton olyan verést kapott a szökésért, amit haláláig nem fog elfelejteni. Mikor a tetőn szétátkozták és elájult, utána lecipelték, de nem a nagyterembe vitték, hanem a vallatóba. Ez külön ere a célra felszerelt helység volt, falain láncok, a padlón pedig lefolyó a kiömlő vérnek meg egyéb testnedveknek. Piton itt tért magához. Voldemort a sarokban állt. Felé fordult mikor kinyitotta a szemét.

 - Örülök, hogy végre méltóztatsz felébredni. – közölte nyersen. – Most megtanulod, hogy mikor minek van itt az ideje. Siettetnéd a halált? Azt akarod, hogy mindennek vége legyen? Hát nem lesz, kicsikém, nem lesz. – fejével a sarokban sorakozó halálfalók felé intett. – ők majd elbeszélgetnek veled. Igazán nem kell csöndben maradnod. – biccentett és elhagyta a termet. Négy halálfaló maradt benn. Talpra rángatták Pitont és szembe a falhoz láncolták. Először különböző átkokat küldtek rá. A crucio csak egy volt a sok közül, amivel megpróbálták üvöltésre bírni. Nem sikerült. Piton konokul hallgatott. A szökéssel most szinte életbiztosítást kötött magának. Voldemort a végletekig akarja kínozni és fogja is. A hátából már percek óta patakokban folyt a vér egy jól irányzott ostorcsapás következtében. Valaki egy kutyakorbáccsal csépelte. Irtózatosan fájt, de nem üvöltött fel. Nem. Üvöltött. Fel. Bár már véresre harapta a száját kínjában. Aztán leszedték és neki estek elölről. Először teljesen meztelenre vetkőztették. Ez csak a megszégyenítés része volt. Volt kínzói között egy, aki a mugli kínzóeszközöket tanulmányozta. Meggyőződése volt ugyanis, hogy egy varázslónak megalázóbb mugli eszköz által elszenvedni a kínzást. Ő talált egy szép vastag gumibotot egy korábban legyilkolt mugli rendőrnél és most azt lóbálta Perselus orra előtt. Aztán a karján is kipróbálta. A második ütésnél érezte, hogy eltört a karja. A csont kísértetiesen nagyot reccsent és a szilánkok átszúrták a bőrét is. De a nyomorult halálfaló csak nem hagyta abba. Ütötte-verte, ahol érte. Perselus végül nem bírta tovább, összeesett. Akkor a körülötte állók átkot küldtek rá, addig, amíg a kíntól fel nem kelt. Aztán a gumibotos folytatta áldásos tevékenységét. Egyik ütése nyomán Perselus biztosra vette, hogy a bordája is eltörött. Fájt a lélegzetvétel. Aztán egyikük kipróbálta rajt Bellatrix télen alkalmazott átkát, ami kis híján megölte Perselus legjobb barátját, csakhogy ezúttal nem a mellkas volt a cél. Az illető – mind maszkot viseltek, így Perselus nem tudta kikkel áll szemben, bár sejtette – a karját és a lábát célozta meg. Az első kettő mellé ment, de többi… Perselus végül mégis felüvöltött, ahogy a tűhegyes átok lándzsák átfúrták először a combjait, majd az egyik karját, felszegezve őt a szemközti falra. Az átok még égette is belülről. Végre valamelyik szabályosan letépte a faltól és ledobta a földre. Perselus látta, ahogy a vére szépen lecsorog a lefolyón. Undorító volt. Aztán végighúzták meztelenül a folyosón, de nem a saját zárkájába vitték, hanem egy sokkal szűkebb cellába. Perselus csak ettől tartott. Lábra nem bírt állni, de ezek felrángatták a földről, és szabályosan berakták egy olyan apró cellába, ahol leülni sem lehetett. Szűk volt, mint egy koporsó és sötét. Aljában bokáig ért a hideg, szennyes víz. Ide állították az agyongyötört Perselust. Búcsúzóul egyikük „ne aludj, amíg nem sírsz érte” átkot küldött rá. Maguk közt hívták így, még halálfaló korából emlékezett rá. Mindennél rosszabb volt. Nem jöhet a jóleső eszméletlenség. Nem tud aludni csak állni nyomasztó sötétben ezen a szűk helyen, ahol nem kap levegőt. Perselus nem volt különösebben klausztofóbiás, de ezúttal az ötödik perc után úgy érezte üvölteni fog. A fal a hátához ért, ugyanakkor, ha kicsit előrébb hajolt, akkor már beverte az orrát a vasajtóba. Alig bírt állni. Agyongyötört végtagjai nem bírták a terhelést, de a fal nem engedte összeesni. Fájt. Nagyon, nagyon fájt. És a levegő kezdett fogyni. A tüdejébe amúgy is minden levegővételnél szúró fájdalmat érzett. Amennyire tőle telt megpróbált óvatosan lélegezni, de ahogy az oxigén fogyott, egyre nagyobb és nagyobb levegőt kellett vennie és ettől csak jobban fájt. Úgy érezte, menten megfullad, páni félelem fogta el. Eddig sosem rettegett a fájdalomtól és a haláltól. Szíve legmélyén sejtette, hogy ez lesz a része. Már akkor tudta, mikor elárulta Voldemortot legelőször.  Szaporán szedte a levegőt, miközben érezte, egyre kevesebb lesz. A tüdeje sípolva követelte egyre csak a friss levegőt, de nem volt. Semmi levegő. Perselus nyüszíteni kezdett. Azon kívül a víz, amibe beleállították jég hideg volt, így csakhamar fázni kezdett. Vacogva állt a félelemtől, hidegtől, megaláztatástól és a felszökő láztól. A végén már annyira reszketett, hogy minduntalan beverte az orrát, vagy a tarkóját a falba. Szabályosan hidegrázást kapott. A bokáját és csuklóját tessék-lássék bekötötték és küldtek rá vérzéscsillapító bűbájt, mert nem ölhették meg, így nem vérzett el legalább. De közel járt már az ájuláshoz. Egyedül az az átok tartotta ébren. És végül felüvöltött és üvöltött amíg bírt.

                                                                           ***

Luclin Effloresco tényleg szívből megbánta, amit tett. Azok közé a naiv lányok közé tartozott, aki szinte mindent elhisznek, amit szeretnének. És ő így járt Vodemorttal. De ennek már vége volt. Felébredt végre és most rettenetesen gyötörte a bűntudat. Még csak két napja beszélt Dumbledore professzorral és elhatározta, hogy ennél sokkal többet is tesz majd. Elvégre miatta került bajba Piton professzor. És ő az egyetlen, aki vissza tud menni oda és esetleg onnan segíteni Dumbledoret és csapatát. Sokáig tartott, míg meggyőzte az igazgatót a tervéről de végül ő is bele ment. Luclin pedig minden bátorságát összeszedve visszatért a szigetre, hogy megpróbálja életben tartani Perselust. Persze ez közel sem volt könnyű feladat. A szoros sötétzárkában eltöltött második napon Perselus elveszítette az eszméletét bűbáj ide-átok oda. Az őrzésére kirendelt halálfalók hosszas tanakodás után áthúzták a saját régi cellájába. Ott legalább kap levegőt. Humánus módon még a régi köpenye maradékait is bedobták mellé, ha felkelne, legyen mibe csavarnia magát. De a többi ruháját nem adták vissza. Aztán rácsapták a zárka ajtaján és elmentek jelenteni a sötét nagyúrnak. Ekkor érkezett vissza Luclin, mintha mi sem történt volna. Nem mert egyelőre Piton közelébe menni, nehogy lebukjon. De Voldemorttól azt hallotta, hogy egyelőre még tartogatja Pitont. Jó lett volna tudni, milyen állapotban van. Mikor megkérdezte Dolohovot, aki ott volt, mikor úgy megverték csak kitérő választ kapott. Annyit, hogy még él, de ez jelenthette azt, hogy nagyjából jól van és jelenthette azt is, hogy MÉG él, de már csak órái vannak hátra. Talán, ha megvizsgálhatná. Kár, hogy Voldemortnak nem ér az emberi élet 5 forintot sem. Nem fogja érdekelni, hogy Piton belehal a kínzásba, csak megvonja a vállát. Így azzal sem érvelhetett, hogy tartsák életben, míg a Nagyúr ki nem szórakozza magát.

Piton már csak időszakosan tért magához. Levegőt alig kapott a bordatöréstől, a karja és a lába pedig háromszorosára dagadt a sok veréstől. A nyílt sebek miatt felszökött a láza. De aránylag jól érezte magát, csak nagyon fázott. Rettenetes hideg volt abban a nyirkos cellában. Perselus, ha ezt még egészséges korában mondják neki, nem hitte volna, hogy élni fog ebben az állapotban. Az emberi test sok mindent kibír, főleg félig öntudatlanul. Csak az örökös rémálmai nem hagyták nyugodni. Főleg az apjáról szóltak, de volt, hogy Harryről, Dumbledore-ról vagy Andrásról álmodott. A szűk sötétzárka után két napig hagyták „főni a levében”. Éppen csak elfelejtettek neki enni adni. De aztán a második napon nyílt a cella ajtaja és kiparancsolták a folyosóra, aztán a falhoz láncolták. Így hagyták állni egy jó darabig, talán két napig. Piton nem igazán tudta megtippelni, meddig, de egyvalaki mindig állt mellette, és megátkozta, ha összeesett, vagy ha egyáltalán megmoccant. Életében annyi crucio-t nem kapott még, mint most. Persze csak rövideket, hogy az elméjét megkíméljék. Voldemort ragaszkodott hozzá, hogy szánalmas élete végéig tudjon magáról, nehogy az öntudatlanság kellemes állapota megakadályozza, hogy igazán kitombolhassa magát rajta. Álltában minden arra haladó halálfaló megátkozhatta, vagy belé rúghatott, így ezen a délutánon az a folyosó volt a legzsúfoltabb. Egyszer még Luclin is arra vetődött és a látszat kedvéért, meg is átkozta, de az átok túl erősre sikerült és Perselus elveszítette az eszméletét. Luclin letérdelt és pár csepp bájitalt erőltetett a szájába. Perselus kábán felült, de rögtön megbánta. Valaki, talán Monstro, úgy vágta fejbe egy husánggal, hogy bele reccsent a koponyája, és rögtön szédülni kezdett. Aztán felrángatták és belökdösték végre Voldemorthoz. A Sötét Nagyúr elégedett volt az eredménnyel. Piton tényleg, valóban rossz állapotban volt. A nagyúr látott már olyan aurort, aki ilyen állapotban már nem is élt.  Némi büszkeség töltötte el, unokaöccse irányában. Legalább nincsen cukorból. Piton, amennyire tőle telt megvetően nézett Voldemortra.

 - Fogsz könyörögni? – kérdezte „kedvenc” unokaöccsét.

 - Még most nem – jött a hetyke válasz. Voldemort dühös lett. Ember nincs, aki ennyi testi-lelki kínzás után még mindig nem adja meg magát. Nem lehet elhinni. Olyan dühös lett, hogy a kezében szorongatott pálcájából szikrák pattantak elő. Mégis mit kellene még tennie ezzel a taknyossal?

 - Perselus, én gyűlölöm ismételni önmagam és te most erre kényszerítesz.

 - Én kérek elnézést!

 - Nem mondtam, hogy válaszolhatsz! Crucio!! – üvöltötte hirtelen a nagyúr. Piton azt hitte, már immúnis lett a kínok átkára. Hát súlyosan tévedett. A nagyúrnak összehasonlíthatatlanul nagyobb ereje volt, mint bármelyik csatlósának. Olyan volt, mintha a csontjai hirtelen elolvadnának, és savként kezdenék marni a belsejét. Nem volt ereje csöndben maradni. Az üvöltéstől viszont a tüdejébe mart a fájdalom, a kiáltás pedig a torkán akadt. Percekig fuldoklott még az átok megszüntetése után is, miközben Voldemort jókat nevetett rajta. Aztán végre fel tudott tápászkodni.

 - Szánalmas vagy! – sziszegte. – a nyamvadt pálcád nélkül semmire sem mész!

 - Meglátjuk. Mint, mondottam volt, utálom ismételni magam… de miattad megteszem, fiam! – majd Perselus számára túl ismerős és baljóslatú mozdulattal köröket írt le a levegőben és ismét megjelent a merengő. Perselus szíve szaporán kezdett verni, de nem volt menekvés. Megint jön a lelki terror. Most már talán könyörgött volna a halálért, de nagyon jól tudta, hogy megint túllőtt a célon. Most már nincs visszaút, végig kell néznie, amit Voldemort mutatni akar neki.

 - Gyere ide! – Perselus szaporán csóválta a fejét és úgy meredt a merengőre, mintha élete legiszonytatóbb látványa lenne.

 - Imperio! Azt mondtam gyere ide! – önkéntelenül elindult, bár eléje legbelül tiltakozott minden lépés ellen.

 - Nos! Az apádat már láttad… de az anyádat még nem. – Piton legszívesebben felüvöltött volna, de nem volt képes rá. Kikerekedett szemmel bámult kínzójára. Kellett neki feleselni. Reszketi kezdett a gondolattól, hogy végig kell néznie. Érezte a belül eluralkodó rettegést. Egész végig ezt hajtogatta magában; hogy végig kell néznem, végig kell néznem, és nem tud tiltakozni ellene. Most igazán azt kívánta, bárcsak inkább halott lenne. Már az apja is megviselte, pedig őt nem ismerte, de az anyja… Voldemort közben elkészült az emlék átültetésével és most karon ragadta Pitont és bele vetették magukat a második legjobb emlékébe. Perselus a saját házuk előszobájában találta magát. Édesanyja épp kinézett az ablakon, aztán felsikoltott és felrohant az emeletre, át Pitonon meg Voldemorton. Piton a Nagyúr parancsára követte az anyját.

…Férfiak kergették végig a halálra rémült asszonyt a lakáson. Csuklyát viseltek, így arcukat nem lehetett látni. A nő a hálószobába menekült, és felmart egy levelet az íróasztaláról, majd a sarokban lévő kalickához lépett. A levél már le volt pecsételve. Kivette a baglyot a kalickából, sietve a lábára kötözte a levelet és kidobta az állatot az ablakon, majd pálcáját a madárra szegezve valami varázsigét hadart. A következőt pillanatban berontottak a férfiak, és egy lefegyverző bűbájjal megszabadították a pálcájától a nőt. Egyikük előlépett és levette a csuklyáját. Voldemort volt az. Pálcáját Eileen Princ-re szegezte és kimondta a kínok átkát. A nő sikoltva omlott a földre. A Nagyúr megkínozta, majd megszüntette az átkot és hosszan faggatta az árulásáról. Az asszony először mindent tagadott, de az újabb kínok után megtört. Bevallotta, hogy Dumbledore-nak gyűjtötte az információkat (ami hazugság volt, de Eileen volt olyan jó okklumentor, hogy elhitesse a Nagyúrral amit akart), majd egyetlen fia életéért kezdett könyörögni. Voldemort beteg agyában pedig megszületett a bosszú terve. Jéghideg hangon közölte a nővel, hogy őt megöli, a fiát pedig elveszi tőle. Perselus az övé lesz és ez ellen ő már nem tehet semmit. A fiú élete végéig őt, anyja gyilkosát fogja szolgálni. Majd a sarokba vonult és leült. A maradék három férfi, lassan közeledett a nő felé. Letépték róla a ruháit, majd szépen sorban, mind megerőszakolta és megkínozta. Voldemort a sarokban önelégült képet vágott. Mikor a halálfalók végeztek, egyikük talpra rángatta a meggyalázott asszonyt. Az a megalázottságtól reszketve, anyaszült meztelenül állt közöttük. Arcán végig folytak könnyei. Voldemort ördögi vigyorral a képén kimondta rá a halálos átkot. Azután a halálfalók visszafektették az ágyra a halott nőt kezeit az ágytámlához kötözték, és egyikük elvágta a torkát egy hosszú pengével…

Perselus iszonyodva nézte végig és tudta, hogy az életben többé el nem felejti. Voldemort kiemelte magukat a merengőből és várakozón meredt Pitonra, mint aki azt várja, hogy a másik a nyakába ugorjon, vagy mintha ajándékot adott volna. Piton reszketve állt, hányinger kerülgette.

 - Könyörögsz már? – tette fel újra a kérdést. Ha Pitonnak nincsen kőből a szíve, akkor most szép puhára főtt és könyörögni fog a halálért. Piton azonban nem reagált rá.

 - Kérdeztem valamit! – csattant fel. Lassan elveszítette a türelmét, de eddig még mindenkit könyörgésre bírt, kivéve Pottert meg ezt a szerencsétlent. Szinte beteges kielégülést érzett mikor könyörögni hallotta egy-egy áldozatát. Az maga volt a gyönyör számára és nem fért a fejébe, hogy van ember, aki meg tudja tagadni ennyi kín után. Piton még mindig nem mozdult. Voldemort egészen közel ment hozzá. arca csak egy centire volt Pitonétól.

 - Ne hidd, hogy megúszod ennyivel! El fogom érni, hogy könyörögj! – Perselus végre ránézett. A szeme szokatlanul tisztán csillogott.

 - Hát nálam nem, te szánalmas perverz fasz! Nálam nem! – csak suttogott, de a hangja olyan hideg volt, hogy Voldemort szinte megborzongott. Ismét elöntötte a düh, amit eddig csak Piton és Potter váltott ki belőle. Most már szó szerint tombolt. Pálcáját Pitonra szegezte, aztán hirtelen mozdulattal felfelé rántotta. Piton a levegőbe emelkedett és a nagyterem tetejéhez csapódott iszonyú erővel, aztán visszazuhant a földre, de Voldemortnak ennyi nem volt elég. A következő pálcaintéssel felkente a szemközti falra, aztán ismét a tetőre, és végül ismét a padlóra zuhant. A nagyúr dühe valamelyest csillapodott és közelebb lépett áldozatához. Lábával megfordította és belebámult Piton üveges szemeibe. Lehajolt és kitapintotta a nyaki ütőeret, de semmit sem érzett.

 - Luclin! – rikoltotta. A lány rögtön benn termett. Először hátra hőkölt a látványtól, ezelőtt még sosem látott hullát. De aztán szakszerűen megállapította a halál beálltát. Voldemort nem érzett kielégülést, nem érzett semmit. Elpusztította az unokaöccsét, de megtörni nem tudta és ráadásul a halálát sem így tervezte. Dühösen fújt egyet.

 - Takarítsátok el! – rendelkezett a Nagyúr, aztán otthagyta Luclint és a többi halálfalót akik a lány nyomában szivárogtak be a terembe. Rövid tanakodás után úgy döntöttek eltemetik. Mégiscsak egy volt közülük, legalábbis a kezdetekben. Hordágyra varázsolták és kivitték a szabadba. Ott aztán a hordágyat koporsóvá változtatták, és csendben áthajóztak vele a temetőbe. A halálfalók temetője egy másik, sokkal kisebb szigeten volt. Ide temették elhullott társaikat és néha a foglyokat is, bár velük ritkán vesződtek. A szigetre nem lehetett hoppanálni. Túl közel volt az ő szigetükhöz. Csak egy megbűvölt csónakkal tudtak átjutni. Végül megérkeztek a temetőbe. Itt-ott elszórtan volt néhány fejfa, de a legtöbb sír jelöletlen volt. Kiválasztottak egy helyet és Dolohov bűbájjal kiásta a sírt. Aztán lassan leengedték a koporsót. Csak hatan voltak jelen: Malfoy, Avery, Dolohov, Nott, Féregfark és Luclin. Miután sírba tették Pitont, gyorsan ráhányták a földet. Malfoy kerített egy korhadt deszkát, amit a földbe szúrtak fejfa gyanánt, aztán sietve elhagyták a nyomasztó helyet. Többé vissza sem néztek.