16. fejezet

A főnix rendje ülésezett, ezen a héten harmadszorra. Természetesen Piton volt terítéken. A gyűlésen jelen voltak a gyerekek is, mármint Hermione és Ron. Meg persze Harry, aki feszülten figyelt a sarokban. Minden új információ érdekelte. Végre történik is valami, nemcsak az idegtépő végtelen várakozás. Ron és Hermione mellette bóbiskoltak. Elmúlt már hajnali két óra is. Éppen McGalagony beszámolóját hallgatták, aki talált északon egy gyanús szigetcsoportot, mikor berobbant Luclin. A zajra még Ron és Hermione is felébredtek.

- Megvan Perselus! – lihegte. A bejelentésre mindenki felpattant és össze-vissza kezdtek beszélni. Akkora lett a hangzavar, hogy egymás szavát sem értették.

- Csend! – kiáltotta Dumbledore. Erre néma csend is lett. Mindenki visszaült a helyére és fegyelmezetten Luclin-re meredt.

- Beszéljen! – rendelkezett az igazgató.

- Ööö… kezdjük ott, hogy Pitont eltemettük… - Harry felhördült a sarokban – de él – tette hozzá sietve a lány. – Adtam neki tetszhalott koktélt és az csak később hatott. Voldemort nagyúr azt hitte, hogy ő ölte meg, de én remélem, hogy igazából nem…

- Mondja már, hogy hol van! – csattant fel Harry.

- Egy szigeten… mindegy… inkább megmutatom. De sietnünk kell. Ha magához tér abban a koporsóban… - erre megint mindenki felpattant.

- Rendben, de nem mehetünk mindannyian. Remus, Kingsley, Luclin, önök velem jönnek…

- Meg én – közölte határozottan Spherestud.

- Én is – csatlakozott Harry. Ott akart lenni mikor kiszabadítják Pitont.

- Harry úgy vélem ez nem lesz veszélytelen és neked inkább itthon kellene maradnod – kérte Dumbledore. Semmi szükség nem volt rá, hogy Harryt veszélynek tegyék ki. És arra sem, hogy mindannyian odacsődüljenek. Spherestud Harryhez hajolt.

- Nagyon fogok vigyázni rá, megígérem! De ha bajba keveredsz azon a szigeten azt sosem fogom megbocsátani magamnak és Perselus sem.

- Igen, Harry! Maradj itt! – kérte Hermione is. Harry végül megadóan bólintott egyet. Leginkább csak azért, mert nem akarta feltartani őket. A többiek pedig lázasan készülődni kezdtek. Pár perccel később kiléptek a ház kapuján, mind összekapaszkodtak, mert csak Luclin tudta hol a sziget, és a lány irányításával elhoppanáltak Voldemort szigetére. Szerencsére a kijelölt hoppanálási pont messze esett a katakombák lejáratától, így a térfigyelő bűbájok hatókörétől is. Teljes csendben lopakodtak előre pálcájukat kézben tartva. Luclin ment legelöl, Kingsley leghátul. Dzsungelharcot idéző fél óra alatt átvágták magukat a vadon nőtt erdőn és egyszer csak ott volt a lábuk előtt az aprócska természetes öböl.  A fák gyökere szinte már a vízbe ért. Nagy nehézségek árán betornázták magukat a bárkába. A csónak meglehetősen hatalmas volt, így kényelmesen elfértek benne mindannyian. Még evezniük sem kellett, a kis hajó nesztelenül siklott át a szomszédos szigetre. Andrást kirázta a hideg. A barátja eltemetve fekszik valahol, azon kívül eszébe jutott közös kalandjuk Halloweenkor. Akkor még minden rendben volt. Az a rémes érzése volt, hogy csapda az egész, Perselus nincs itt, vagy ami még rosszabb itt van, de halva. Már átkozta magát, hogy eljött, mert nem akarta halva látni a legjobb barátját, de azt is tudta, ha otthon maradt volna Harryvel, akkor is átkozná magát. A csónak partra siklott. Itt kövesebb volt a tengerpart. Kiugráltak sorban a hajóból és követték a nőt. Pár perces gyaloglás után megérkeztek a tisztásra. A holdfényben ijesztően meredeztek az összevissza hányt fejfák. Luclin a legtávolabbihoz vezette őket. Egy pillanatra csendben körbe állták, aztán neki estek.

                                                             ***

Perselus felébredt szokás szerint egy nedves, sötét, bűzös szűk helyen. Már meg sem lepődött. Egy darabig nyugton feküdt, próbálta kitalálni hol van és mi történhetett vele. Tényleg azt hitte vége lesz. Mikor Voldemort a nagyterem tetejéhez csapta az úgy fájt, hogy nem kapott levegőt. Aztán elveszítette az eszméletét és itt tért magához legközelebb. Pokoli hideg volt. Megpróbált megmozdulni de a hely túl szűk volt. Először azt hitte ez is csak sötétzárka, míg rá nem jött, hogy vízszintesen van. Szűk, sötét helyen. És kezd fogyni az oxigén… Perselus hirtelen megvilágosodott: élve eltemették. Ismeretlen pánik tört rá. Rosszabb volt, még a sötétzárkánál is. Piton csapkodni kezdett a végtagjaival, de a koporsó túl szűk volt, azon kívül mindene fájt. Üvölteni kezdett, bár nagyon jól tudta hol van a temető. Messze, egy másik szigeten. Nem hallja senki. Azon kívül, még ha ki is ássák… megint jönne Voldemort. Egy pillanatra lenyugodott, de aztán fogyó levegő annyira megrémítette, hogy ismét csapkodni kezdett. Kezével-lábával próbálta felfeszíteni a koporsó tetejét, de a ráhányt föld túl nehéz volt. Meg fog fulladni. Oxigén sehonnan sem jön be. El van temetve. És hiába üvöltött, kapálózott, amennyire a láda engedte, semmi sem változott. Óráknak tűnő percekkel később már nem tudott kapálózni. Nem kapott levegőt. Fuldokolni kezdett, a pupillája kitágult. Keze ökölbe szorult, aztán elernyedt.

Valami koppant. Aztán megint. Perselus nagyon messziről hallotta a hangot, de nem volt ereje reagálni rá. Még egy koppanás. Mintha temetnék. Nem az már megvolt. Kipattant a szeme. A sötét, levegőtlen koporsójában feküdt és határozottan hallotta a hangot. Csak levegőt nem kapott és ismét fuldokolni kezdett. Végül hosszú idő múlva megemelkedett a láda, amiben feküdt. Aztán lefeszítették a tetejét és friss levegő áramlott Perselus tüdejébe. Szinte fájt már annyira friss volt. Mélyet lélegzett, habár a bordái miatt csak nehezen ment. Megpróbálta kinyitni a szemét, és nagy nehezen sikerült is. Elmosódott árnyékokat látott. Első gondolata az volt, hogy visszajöttek a halálfalók és visszaviszik kínozni. Szorosan behunyta a szemeit – nem akarta látni őket. De aztán egyikük magához szorította, ami annyira oda nem illő érzés volt. Egy nagyon ismerős hangot hallott közvetlenül maga mellett.

- Most már nem lesz baj, csak tarts ki… - és kinyitotta a szemét. A valaki elengedte és ő hátra hanyatlott. Valahol nem messze tőle árva lángocska pislákolt egy pálca végén. És még egy.  Az ismeretlen arcok fölé hajoltak és ő megismert őket. Az arcokhoz már nevek is tartoztak. Köszönni akart nekik, vagy csak megköszönni, hogy levegőhöz juttatták, épp csak megszólalni nem tudott. Ott állt fölötte Dumbledore, Lupin, Kingsley, a nő, aki Roxfortban dolgozott és elrabolta és András. Érezte, ahogy hordágyra varázsolják és megindulnak vele valamerre haza.  Fojtott hangon tanácskoztak valamiről, amit nem hallott rendesen. A friss levegő elbágyasztotta. Sóhajtott még egy utolsó fájdalmasat, aztán átadta magát a jóleső álomnak. Ezalatt Dumbledore zsupszkulcsot bűvölt a magával hozott palackból. András megszorította Perselus csuklóját, aztán mind visszarepültek a kúriába.

                                                          ***

A kúriában a hajnali órák ellenére csak úgy pezsgett az élet. Mindenki ott téblábolt még az is, akinek másutt lett volna dolga. Perselust várták. Harry már órák óta – amióta elmentek – fel-alá mászkált a könyvtárban. Nem találta a helyét. Barátai az ablakmélyedésben kucorogtak. Hermione már félig aludt is Ron vállára dőlve, de a vörös srác is laposakat pislogott. Nyárhoz képest meglehetősen hűvös volt a hajnal. A madarak már csicseregtek odakinn és az ég is feketéből lassan mélykékké változott. Aztán zajt hallottak lentről. Harry feltépte az ajtót és nyomában Ronnal és a karikás szemű Hermionéval lerohant a bejárati csarnokba. Ott volt. Véresen, piszkosan, elgyötörten, soványan, de élve. Bár ez pillanatnyilag nem látszott rajta, mert mélyen aludt. Dumbledore pár fojtott szóval kiürítette a kúriát. Perselusnak most nyugalomra van szüksége. Ráadásul a Szent Mungóba se vihetik. Kiderülne, hogy életben van és ezt Dumbledore egyelőre nem akarta. A főnix rendjének kíváncsi tagjait elküldte a dolgukra, Perselust pedig fellebegtette a szobájába. Spherestudon kívül – akié a ház volt – csak Madame Pomfrey maradhatott ott és a gyerekek. Andrással együtt lemosdatta, és ágyba dugta Perselust. Madame Pomfrey lenyomott a torkán némi erősítő, lázcsillapító és csontforrasztó bájitalt, amit a beteg azonnal ki is hányt. A gyomra is teljesen tönkre ment a koplalástól és ennyi erős bájitalt még nem volt képes befogadni. Rossz állapotban volt, már az is csoda, hogy élt. Eltört a karja, több helyen. A lábait és a másik karját átfúrta az a lándzsás átok. A bordái eltörtek és valószínűleg a tüdeje is megsérült. A hátát beborították a korbácstól származó sebek. Láza volt, és csont soványra fogyott. Rossz volt ránézni. De Perselust ismerve hamar összeszedi magát – legalábbis Dumbledore ezzel vigasztalta magát. Harry az ajtóban állt és befelé bámult. Nem mert beljebb jönni. Dumbledore végig nézett rajta: neki sem volt könnyű az elmúlt 6 hét. A szeme karikás volt a kialvatlanságtól, de boldogan csillogott. Az ősz professzor intett neki, hogy jöjjön csak beljebb. Harry besomfordál és megállt az ágy lábánál. Végtelenül megkönnyebbült, hogy élve viszont látta Pitont még akkor is, ha ilyen borzalmas állapotban. A megkönnyebbüléstől rátört a fáradtság, ami már hetek óta, mióta apja eltűnt kínozta. Nagyot ásított, vetett még egy utolsó pillantást Pitonra, aztán gyorsan aludni tért. Holnap majd újra meglátogatja. Örült és egyben büszke is volt, hogy Voldemortnak nem sikerült megölnie az apját. Nem tud az semmit sem, csak nagy a szája – gondolta vakmerően, míg a hálószobája felé ballagott. Ron és Hermione ott vártak rá, igaz álmosan és fázva, de ébren. Odakinn már megjelent az első kósza napsugár, mikor végre ágyba kerültek. Harry suttogva beszámolt Piton állapotáról, azután mindannyian bebújtak a hatalmas francia ágyba, magukra rántották a takarót és a következő pillanatban már aludtak is.

Perselusnak rémálma volt, természetesen a szülei haláláról. Összefüggéstelen képeket látott álmában elsuhanni a szülei holttestéről és magáról a brutális gyilkosságról. Remélte, hogy csak álmodik, de nem volt képes felébredni, hiába dobálta magát. A képek egyre csak jöttek kiapadhatatlanul. Felüvöltött, ami igazából inkább csak nyögés volt. András tanácstalanul álldogált a fejénél. Megpróbálta felkelteni, de nem sikerült. Piton ugyan egyszer vigyáz ülésbe vágta magát és üveges szemekkel rámeredt, de aztán visszazuhant az ágyra és tovább forgolódott. Spherestud inkább kiszólt Madame Pomfrey-nak is, de a javas asszony sem tudta mit tehetne. Perselus annyira lefogyott a hat hét alatt, hogy nem szívesen adott volna neki álomtalan álom főzetet vagy bármi mást. Először némi húst kellett magára szednie. Az ilyen erős bájitalok csak még inkább tönkre teszik a gyomrát. Azon kívül nekik fogalmuk sem volt, hogy mit élt át. Perselus már szabályosan dobálta magát. Pedig most nem is a Nagyúr szórakoztatta magát az ő kínzásával. Hiszen azt se tudta, hogy még él. A többiek tanácstalanul álltak a fejnél. Nemsokára befutott Dumbledore is. Még akadt itt dolga és benézett fiatal kollégájához. Elszörnyedt mikor meglátta, milyen rémes állapotban van.

 - Miért nem ad neki valami nyugtatót, Poppy? – kérdezte értetlenül.

 - Nem lenne, ami felszívja – mentegetőzött a javas asszony. – Hiába adom be neki, nem hinném, hogy rendesen hatna. Meg talán ki is hányná, mint a többit. Sőt biztosan. – András fejcsóválva állt. Dumbledore közelebb lépett Perselushoz és óvatosan megfogta a homlokát. Érezte, hogy lázas. Valami halkan maga elé mormolt. Alig lehetett hallani, hogy egyáltalán beszél. Aztán tenyerével végig simította Perselus lázas homlokát és a halántékát. A fiatal férfi lassan lecsillapodott. Nemsokára már a hánykolódást is abbahagyta. Mélyet sóhajtott, a vonásai kitisztultak. Aztán teljesen elcsendesedett. Dumbledore óvatosan elvette a kezét és maga előtt terelve a másik kettőt, elhagyta a helységet. Piton pedig az oldalára fordult és végre rossz álmok nélkül alhatott tovább.

Perselus lassan és fáradtan ébredt mély álmából. Nehézkesen kinyitotta a szemét és körül nézett. Elmosódott foltokat látott csak és iszonyúan lüktetett a koponyája. Aztán kitisztult a látása és végre körül tudott nézni. Vadidegen tiszta, fehér szobában feküdt, vetett ágyban. Kintről beáradt a kellemes hűvös hajnali szellő. Odakinn épphogy pirkadt, még a nap sem kelt fel. Megpróbált felülni, de a tüdejébe maró fájdalomtól csak félig sikerült és szembe találta magát az igazgatóval.

 - Hogy vagy fiam? – kérdezte kedvesen az öreg. Perselus tétovázott. Nem volt benne biztos, hogy mindenre emlékszik. Hirtelenjében nem is tudta miről beszél az igazgató. Aztán előjöttek kéretlenül is a rosszabbnál rosszabb emlékei. Dumbledore csak azt látta, hogy fiatal kollégája percről percre sápadtabb és riadtabban bámul őrá, aztán az arca szinte szürkés színt öltött. Perselus szaporán szedte a levegőt. Még, hogy jól van-e? Remekül. Eltekintve a fájdalomtól, rosszulléttől és a szörnyű élményeitől… nos akár madarat is lehetne fogatni vele. Mindez azonban csak benne játszódott le. Dumbledore gyanakodva méregette. Pálcájával az éjjeli szekrényre bökött mire megjelent ott egy tálca tele finomsággal. Piton elszörnyedve bámulta. Eszébe sem jutott, hogy neki most ennie kéne, sőt még a gondolattól is felfordult a gyomra, hogy bármit is a szájába vegyen.  Mélyeket lélegzett, hogy legalább a hírtelen jött hányinger elmúljon.

 - Enned kell, mert madame Pomfrey addig nem tud neked gyógyszert adni, amíg kicsit jobban nem leszel. – Perselus nem reagált rá. Elméjéből csigalassúsággal kúsztak elő a rémesebbnél rémesebb emlékek. Eddig csak a kínzás, de most… A szülei halála, ahogy Voldemort megmutatta. Az igazgató, a hófehér szoba, az első gyenge napsugár, minden eltűnt, csak Voldemort és a szülei halála maradt. Ahogyan Voldemort megkínozta, megfenyegette, majd… torka összeszorult az emléktől. Lassan tisztult a kép. Dumbledore gyanakodva méregette. Nem bírt itt maradni, ahol minden olyan normálisnak néz ki, nem bírta ott folytatni az életét ahol megszakadt, mikor az a rémes nőszemély elrabolta. Egyedül akart lenni valahol. Teljesen egyedül. Rá se nézve az igazgatóra feltámolygott és megindult bicegve kifelé. Dumbledore óvatosan megfogta a karját és visszahúzta, aztán szelíden az ágyra nyomta.

 - Mi történt? – próbálkozott tovább. Piton csak a fejét rázta és elfordult az igazgatótól. Dumbledore óvatosan megfogta az állát és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Végtelen bánatot és kétségbe esést látott azokban a fekete szemekben. Piton végül nem bírta tovább és elkapta tekintetét az igazgatóról.

 - Én csak… egyedül szeretnék maradni – suttogta. Nem tudott hangosabban beszélni a bordatöréstől. Dumbledore megcsóválta a fejét. Amilyen rémes állapotban volt Perselus, nem szívesen hagyta volna egyedül.

 - Perselus, én nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne most. Nem nézel ki túl jól… azon kívül enned kéne – Pitonnak ismét felkavarodott a gyomra. – Különben nem marad meg benned a gyógyszer.

 - Jó – csattant fel rekedten a bájital tanár. Azzal maga elé húzta a tálcát és rosszullétét leküzdve evett egy pirítóst és ivott rá egy csésze teát. Aztán szépen sorban lenyelte a kikészített bájitalokat is, végül dacosan az ablakra meredt. Odakinn felkelt a nap. Piton sóhajtott néhányat, de a hányingere egyre erősebben kínozta. Végül nem bírta tovább. Kezét a szája elé kapta és nem törődve a fájdalommal kirohant a szomszéd ajtó mögé, ahol hál’ istennek fürdőszobát talált. Dumbledore-nak igaza volt: semmi sem maradt meg benne. De legalább jobban lett. Azok a bájitalok… rémes az ízük. Kissé szégyenkezve ballagott vissza. Dumbledore szépen visszafektette és töltött neki egy csésze teát.

 - Valami kell, hogy legyen a gyomrodban. – közölte határozottan és a vonakodó Perselus kezébe nyomta. Piton mit volt mit tenni bele kortyolt a forró löttybe és megpróbált nem hányni.

 - Kaphatok álomtalan álom főzetet? – kérdezte reménykedve. Dumbledore megcsóválta a fejét.

 - Kötve hiszem, hogy megmaradna benned. Sajnálom, de amíg a gyomrod helyre nem jön, nem segíthetek, bár szeretnék. – Piton bólintott, de legbelül legszívesebben üvöltött volna. Minden reménye az álomtalan álom főzetében volt. És most itt fog maradni, ébren és kísérteni fogják az emlékek. Azon kívül a teste kezdett elviselhetetlen lenni számára. Nem volt olyan porcikája, ami ne tiltakozott volna hevesen, akárhányszor megmoccant. Hatalmába kerítette a rettegés az emlékeitől és lassan már önmagától is. Egy része azt akarta, hogy Dumbledore maradjon itt vele, egy másik pedig üvöltve el akarta küldeni az öreget a francba, rácsapni az ajtót, elbújni a takaró alatt és megpróbálni egyáltalán nem gondolkodni. Ehelyett úgy kell viselkednie, mint akinek semmi baja, mintha az élet mehetne tovább. „Ezeknek itt fogalmuk sincs, abszolút fogalmuk sincs…” - gondolta űzötten. Kikecmergett az ágyából, bár Dumbledore tiltakozott ellene és az ablakhoz sántikált. Leült a párkányra és figyelte az ébredező természetet. Nézett kifelé, de semmit sem látott. Semmit sem fogott fel a körülötte zajló dolgokból. Voldemort utolsó „ajándéka” megtette a hatását. Örökre az elméjébe vésődtek azok a képek. Fogalma sem volt, hogyan kell ezen túllépni, vagy egyáltalán együtt élni vele. Dumbledore egy darabig még szótlanul ücsörgött mögötte, aztán halkan kiment lés betette maga mögött az ajtót, Pitonra pedig rászakadt a rémisztő magány.

Hogyan lehet folytatni az életet ezek után? – kérdezte magától sokadszorra. Beesteledett és ő még mindig a párkányon ült. Délben az erőlevest legalább már nem hányta ki. Minden esetre gyógyszert még nem kapott. Majd ha megerősödik – mondták. De egyelőre sokszor ahhoz sem érzett elég erőt, hogy tovább lélegezzen. Ha valaki esetleg bekopogott, nem válaszolt. Hadd higgyék, hogy alszik. Egész délelőtt görcsösen próbált bármi másra gondolni és sikerült is egy darabig. Délután pedig tényleg aludt egy fél órát. De most este, nyomasztó sötétben előjöttek az emlékek és megszállták a fejét, mint a démonok. Ereje sem marad tiltakozni. Az elméje, mint egy mozifilmet egyre azokat a mocskos, kegyetlen képeket pörgette. És nem volt kegyelem, nem volt menekvés. Akármerre nézett a szobában, vagy kinn a hatalmas sötét kertben, mindenhol a szülei kiterített véres teteme nézett rá vissza, torz mosollyal az ajkukon. A szobájában egyetlen erőtlen gyertya világított és a falon táncoló árnyékok Voldemortot vagy a halálfalókat mintázták. De a legrosszabb az egészben az anyja halála volt. Az apja is megviselte, de az édesanyja… aki felnevelte… Megpróbált a szép emlékekre koncentrálni, de ez… ez túl erős volt. Mint a forgószél, úgy söpörte félre a jó gondolatait. Nem mintha túl sok lett volna. Érezte, hogy nem bír már uralkodni a saját fején, úgy, mint rég. Voldemort ezt is elvette tőle. Évek óta most először hiányzott neki az édesanyja. A halála után megtanult egyedül élni és büszke volt az önállóságára, de most igazán feltámadt benne a hiány. Meg a sok dolog, amit nem mondott el az anyjának és többé már nem is mondhatja el. Ebbe akkor, 15 évesen bele sem gondolt. Mintha igazából most veszítette volna el. Akkor is fájt a halála, bár nem tudta, hogy ilyen brutális volt. Most viszont teljes valójában rázuhant a nyomasztó magány. Kiverte a víz, ha bele gondolt miket vágott a fejéhez mikor még élt és néha veszekedtek. Bárcsak nyelte volna le a nyelvét akkor mikor rosszat mondott a saját anyjának… A gyertya odabent csonkig égett, még fellángolt utoljára, aztán teljes sötétség borította a szobát. Odakint gyülekeztek a felhők egy kiadós nyári záporhoz. A szél is feltámadt és csapkodta a spalettákat. És Piton már nem bírta tovább. Elhatározta, hogy megfőzi magának azt a bájitalt, még akkor is, ha szétmarja a gyomrát. Leosont a konyhába és röpke fél óra alatt meg is találta a keresett helységet. Monotonon dolgozott, nem érdekelte most semmi csak felejteni. Szerencsére hozzávalók akadtak, így hajnalra végzett is a munkával. Még mielőtt a háziak felébredtek volna, palackba töltötte a zsákmányát és hulla fáradtan visszaiszkolt a szobájába. Aztán megitta, próbált nem hányni, ami nehéz volt, mert az ital tényleg borzasztó erős volt, de megállta öklendezés nélkül és a következő percben már aludt is.

                                                                 ***

Harry benézett Pitonhoz délelőtt, de az pont aludt. Így inkább Ronnal és Hermionéval sétált a hatalmas kertben, vagy négyesben, Spherestud lányával elmentek a közeli cukrászdába. Harry felszabadultabb volt, mint addig bármikor. Azt sem bánta volna, ha mindenből megbukik. De persze nem bukott meg. Még bájitaltanból sem. Igaz nem lettek túl jó jegyei, de ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt akkor, nagyon szépen levizsgázott. Még Spherestud is átengedte, így jövőre – ha nem tör ki a háború – folytathatja jogi tanulmányait is. Az idő szép volt és nem messze a birtoktól csordogált egy vézna kis patak. Időnként oda is lemehettek, persze leginkább csak felnőtt kísérettel. Sosem lehet tudni, hol járnak a halálfalók… De Harry érezte, hogy most biztos nincsenek a közelükben. Olyan nyugodt és szép volt minden, hogy kizárt dolognak tartotta, hogy betegye a lábát oda a gonosz vagy bármelyik mocskos szolgája. A kis városka szélén állt Spherestud nagyszüleinek régi birtoka és most ők is ide vonultak vissza. Spherestud megmutatta nekik a régi lombházat, amit még apjával építettek az egyik vén tölgyfa koronája közé, a gyerekek meg amolyan saját főhadi szállást csináltak belőle. Hermione kedvére olvasgathatott, ők ketten Ronnal pedig sakkoztak vagy köpköveztek. Már csak Pitonnak kellett magához térnie és meggyógyulnia és akkor tökéletes lesz a nyár. De addig is, Harry esténként gyakorolta az okklumenciát, nehogy a sötét nagyúr kifigyelje a gondolataiból, hogy Piton él és jól van és főleg azt ne, hogy hol van.

Fura dolog volt ennyire messze lenni a bűzös Londontól. Nyaralt már Weasleyéknél, de ők varázsló család voltak, ott mindi történt valami szokatlan. Igazából soha senkinek sem volt egy perc nyugta abban a házban és Harry főleg ezt élvezte. De itt: mugliké volt a ház, így semmi mágia nem szorult bele. Olyan nyugalom volt, amit Harry addig még soha nem tapasztalt meg. Az első ott töltött hét végén felfedezte Spherestud családi könyvtárát és attól kezdve leginkább Hermionéhoz hasonlított. Falta a könyveket, főleg a mugli regényeket. Csak semmi komolyat. Hermionéval ketten megmászták a lombházat és egész napokat olvastak át anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna. Olykor-olykor Ron is csatlakozott, ha talált kedvére való könyvet. A főnix rendjének tagjai néha megjelentek, Dumbledore szinte állandóan ott volt, ha nem akadt más dolga és ha tanácskoztak már nem tiltották ki a fiatal korúakat. Már úgyis mindent tudtak Voldemortról. Mindamellett Harry észre vette magán, hogy kevésbé kíváncsi az új hírekre. Nem úgy, mint tavaly nyáron, mikor majd’ meg halt egy friss információért és semmit sem kapott, most meghallgatta ugyan őket, de általában nyomasztották és nem ez tette ki az életét. Jó volt, hogy beavatják őt is, de nem várta feszülten a tanácskozásokat. Jobban esett végig nyúlni a lombhát deszkapadlóján és bámulni az ég egy darabkáját a leveleken keresztül vagy olvasni a három testőrről, vagy Szép Fülöpről („egyébként is milyen hülyék ezek a muglik, hogy becenevet adnak a királyaiknak…”). Azonban Piton megkerülése után úgy egy héttel szállingózni kezdtek az aggasztó hírek. Lupin professzor halott dolgokat suttogni a vérfarkasoknál. Azonnal sietett is beszámolni róla. Igaz nem volt itt mindenki, sőt a teljes létszámhoz képest kevesen voltak, de mindenki, aki jelen volt feszülten hallgatta Remust.

 - Azt suttogják, készül valami. – vágott bele izgatottan a prof. – Fenrir Greyback úton-útszélen meséli minden vérfarkasnak, hogy ősszel „marcangolni” fognak. Ő mondta így. Pontosan én sem tudom ez mit jelent de… - pillanatra elhallgatott – de komolynak tűnik, nemcsak olyan Fenrin-féle hencegésnek. – Lupin megcsóválta a fejét. A többiek sápadtan állták körül az asztalt.

 - Semmi mást nem hallottál, Remus? – kérdezte Dumbledore. Lupin a fejét csóválta.

 - Nem, de ez már önmagában sem ígér jót.

 - És pont most nincs kémünk… - sóhajtotta McGalagony. – pedig nagyon kéne.

 - Én talán a közelébe férkőzhetnék – jegyezte meg halkan Harry sarokban. Minden szem rá szegeződött.

 - Ne viccelj, Harry ezt sose kérném tőled – mondta Dumbledore. – túl veszélyes ez…

 - Csak a fejére gondoltam, uram, nem a testi valójára.

 - Tudom, fiam, de féltelek. Voldemort…

 - Voldemort egy gyáva korcs. Nem fog észre venni… ígérem, uram – Harry egyre izgatottabb lett. Megtanulta az okklumenciát tavaly elég rendesen és miért ne lehetne hasznára a rendnek? Úgyis az a sorsa, hogy harcoljon a nagyúrral, akkor miért ne kezdhetné most?

 - Harry, ne várd tőlem, hogy arra buzdítsalak, hogy Voldemort sötét elméjében kotorássz.

 - Igen, Harry ez… ez…

 - Tudom, túl veszélyes – sóhajtott Harry. Unta már a túl veszélyessel kezdődő mondatokat. – csak egy ötlet volt. - A többiek tovább vitatkoztak azon, hogy hogyan lehetne a tervezett vérfarkas támadást kivédeni, illetve mikorra tervezik. Abban mindenki egyet értett, hogy nyilván holdtöltére. De hogy hova és melyik holdtöltére, és kit értesítsenek… Felvetődött a kérdés, hogy miért nem szállják meg azt az átok szigetet mielőtt baj lesz, de elvetették. Azt sem tudták hol van, csak Luclin irányításával találták meg mikor kellett és egy ember nem tud egy egész regiment aurort elvezényelni oda. És ha még oda is hoppanálnának… Voldemort nem valószínű, hogy megvárná, hogy mindenki odaérjen. Lupin dühében a fogát csikorgatta. Ott volt előttük Voldemort búvóhelye és semmit sem kezdhetnek az információval… De Harry már nem rájuk figyelt. Magának sem merte bevallani de nyomasztotta az új hír. A többi Voldemorthoz kapcsolódó dolog is ijesztő volt, de ez most… Harry úgy érezte valami készül és feléjük tart feltartóztathatatlanul. Talán jövő nyáron már nem lesznek itt így együtt mindannyian… próbálta a negatív gondolatait kisöpörni a fejéből, de bármennyire is igyekezett a feszültség benne maradt..  Miután lényegi kérdésekben nem tudtak dönteni, a rend tagjai egy darabig még tébláboltak, aztán szépen elszállingóztak a dolgukra, Harry pedig felballagott Pitonhoz.

                                                                       ***

Egy hét múlva Perselus még mindig az ágyán hevert. A bájital hatása rég messze szállt. Nem volt ereje újat keverni, főleg, hogy a hozzávalók is elfogytak. Így inkább tűrt némán. Természetesen a gondolatai nem hagyták nyugodni. Most már minden apró részletre visszaemlékezett, nemcsak a brutális gyilkosságokra, de arra is, amit Voldemort az anyjának mondott. Róla, a fiáról. Arról, hogy az övé lesz… és, hogy így is lett. Milyen könnyelműen igent mondott akkor Voldemortnak. Még büszke is volt magára. Halálfaló… elit alakulat. Talán a sírásóknál. Hányszor megbánta azóta! Hányszor köpte már szembe magát miatta! Perselusnak moccanni sem volt kedve, nemhogy emberek közé menni a hozzávalókért. Csak hevert a hófehér, idegen szobában, maga sem tudta mióta. A gondolatai össze-vissza csapongtak, hol messze jártak, és alig tudott egyikbe-másikba megkapaszkodni, csak úgy kicsúsztak elméjéből, azután váratlanul, különös kegyetlenséggel mutatták a kivégzést. Félig öntudatlan állapotban töltötte ezt az egy hetet. Félúton álom és ébrenlét között. Sokszor maga sem tudta, alszik-e vagy hallucinál, esetleg csak emlékszik. Olyan tisztán mutatta agya a kivégzés minden pillanatát, mintha ő tette volna. Nem volt biztos benne mennyi idő is telt el. Időnként hallotta Albus vagy András halk kopogását az ajtaján. Valami ürüggyel, hogy fáradt és gyenge, lerázta őket. Senkit nem akart látni. A bűntudata egyre mélyebbre húzta, de már nem lázadt az érzés ellen, hiszen ez is igaz volt. Régen, fiatalon mindig talált mentséget, mert talán akkor még volt is. Ma már nincsen. Az árulást tartotta a legnagyobb bűnnek, és mégis mindig elkövette, muszájból, érdekből, vagy önmagától, de elkövette. A saját anyja ellen. Voldemort utolsó szavai – hogy ő, Perselus az övé lesz – égették belülről, mint a méreg, amit az ember ereibe fecskendeznek. Igaz volt, még ha csak rövid időre is, de a szolgája lett. És az anyja nem tiltakozott. Perselus tudta, hogy megbocsátaná neki… melyik anya nem tenné meg. Belül tompán érezte, hogy ezzel már nem tud szembe nézni. De talán nem is kellene. Az élet minden kegyetlenséget megmutatott már neki. Jó lenne erősnek maradni és elviselni emelt fővel, ahogy eddig mindig és túl lenni rajta, hűen önmagához, de elfogyott az ereje… Jó lett volna legalább sírni, üvölteni vagy kitombolni magát, de nem volt képes rá. A csendes gyász mindig nehezebb. Évek óta nem tudott sírni, egész pontosan édesanyja halála óta. Akkor sem sírt, pedig de szeretett volna. Száraz szemekkel meredt a plafonra, miközben minden porcikája vágyott a megkönnyebbülésre. Belső láz emésztette, ezt tisztán érezte. Ettől volt olyan idegen minden körülötte. A józan esze határmezsgyéjén járt. Érezte az őrületet közeledni és nem tiltakozott ellene. Az érzés, amit fiatalon érzett, ami miatt végül ő is a drogokhoz menekült most elemi erővel tért vissza. Bevett két nyugtatót, amit madame Pomfrey engedélyezett neki és visszafeküdt. Azután gondolt egyet és leosont a konyhába valami fájdalomcsillapítóért. Semmit sem talált csak a vacsora maradékait. Tiszta, idegen világ, amihez neki, mint bukott embernek már nyilván nincsen köze többé. Kinyitotta a fura mugli hűtőszekrényt és belebámult. Aztán megtalálta a vodkát…

Órákkal és fél liter vodkával később még mindig fájt az emlék helye a szívében. A vodka semmit sem segített, bár… de, mert tompította a bűntudatot és az érzékeit is. Csak szédült is hozzá. Az ágyán fekve úgy érezte, mintha vonaton utazna menetiránynak háttal. Ahogy a vonat lassított, úgy húzta magával az agya a többi részét. A vonat egyre csak fékezett órák óta (legalább is ő most úgy érezte.) még szinte a fékek csikorgását is hallotta. És közben folyton csak arra gondolt, hogy valamit elfelejtett elmondani Andrásnak, de nem jutott eszébe mi az… Azután valami kattant és ismét szédült. Résnyire nyitotta a szemét és megriadt a gondolattól, hogy valójában abban az idegen szobában van. A vodka keserű utóíze megtelepedett a szájában és felfordult tőle a gyomra – pedig régen jól bírta. Igaz sosem ivott két nyugtatóra. Arcát a párnájába fúrta és küzdött a növekvő hányinger ellen.

Látta a lemenő napot, ahogy még sohasem. Mézszínűre festette a felhőket és a konyhát is, ahol az édesanyjával ültek. A mamája épp főzött, és halkan mesélt neki – arra már nem emlékezett mit, de a hangja megnyugtató volt. Augusztus volt. A méz-sárgából sötétebb mély-rózsaszín lett és ők ketten ott álltak a hatalmas ablaknál és csak bámulták, ahogy a napkorong eltűnik a házak és a fák mögött. Pillanatok, melyeket csak úgy megjegyez az ember örökre… Valaki a halántékához ért. A hűvös kéz érintése jól esett. De visszatért a szédülés. Perselus kinyitotta a szemét és legnagyobb meglepetésére Harryt látta maga mellett. A fiú egy nedves zsebkendővel törölgette az arcát. Forgott vele a szoba és kiverte a hideg veríték a hányinger miatt. Amíg nem volt magánál, legalább nem érezte. Megpróbált felülni, de a teste hevesen tiltakozott ez ellen. Harry adott neki egy pohár vizet. Rekedten megköszönte. Némi bűntudattal meredt Harryre.

 - Jól van, professzor? – kérdezte a fiú. 

 - Mit keresel itt? - kérdezte vissza Piton. Kicsit rosszul volt attól hogy a fia így látja. Annak a szerencsétlen kölyöknek egy normális szülő kéne, nem egy önsajnáló alkoholista.

 - Én csak… kíváncsi voltam, hogy van – suttogta megszeppenve Harry. Furcsa volt így látnia Pitont, aki mindig annyira fegyelmezett volt. – és gondoltam jó lenne valaki maga mellé… mert most biztos nem könnyű önnek… és aggódtam is – mindezt egy szuszra hadarta el, de Perselus csak félig figyelt rá. Méltósága romjait összeszedve megpróbált ismét felülni, miközben átkozta a percet, mikor a vodkához nyúlt. Nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, de rögtön megbánta és inkább visszahanyatlott. A növekvő hányingertől kirázta a hideg. Harry tanácstalanul ácsorgott mellette. Még nem volt ilyen helyzetben. Ekkor valaki halkan kopogott, majd választ sem várva benyitott. Dumbledore volt. Véget ért odalenn a könyvtárszobában a nyomasztóra sikerült gyűlés és gondolta megnézi Pitont. Aggódott ő is érte, érezte, hogy nincsen minden rendben és az sem igaz, hogy Perselusnak csak pihennie kell. Végig nézett a Harry-Piton kettősön és szomorúan megcsóválta a fejét. Halkan odasúgta Harrynek, hogy jobb, ha most inkább elmegy. Harrynek nem kellett kétszer mondani, megkönnyebbülten távozott, és gyorsan felsietett a saját szobájába. Magában megfogadta, hogy erről nem beszél senkinek. Perselus és Dumbledord ketten maradtak. Az igazgató mellé telepedett az ágya szélére.

 - Mi történt veled, Perselus? – kérdezte végtelenül szomorúan az öreg és Perselus tudta, hogy valóban aggódik, érte. A törődés jól esett, de nem készült fel, hogy elmondja. Talán védekező mechanizmus, de úgy gondolta, hogy amíg nem beszél róla, addig csak félig igaz. Egyszerűen nem tudta volna szavakba önteni ezeket az érzéseket. Mindig is hadilábon állt a kifejezésekkel, és sosem volt beszédes. Hogyan is mesélhetné el, hogy az, akiben hitt, még ha csak 5 percig is, elárulta, hazudott neki, de ez nem is érdekes viszont kinyírta az anyját, de előtte még ráuszította a kanos haverjait, haha. Mik vannak? Helyette mélyet sóhajtott, hogy elmúljon a hányinger, amit maga okozott. Legbelül reménykedett, hogy az öregnek nem esik le, hogy totál kész van, de ez reménytelen volt, ugyanis az ősz varázsló most felemelte a majdnem üres vodkás üveget a földről és kidobta a szemétbe. „Pedig az alján még volt” – futott át Perselus agyán, de inkább nem akart most a vodkára gondolni. Rémes szituáció volt. Érezte, hogy hányni fog és tetejébe Dumbledore szeme láttára.

 - Rosszul vagy? – kérdezte az ősz igazgató. Perselus szaporán bólogatott, de megbánta. Rég tudta, hogy ilyen esetekben nem szabad mozogni, az talán segít. Az esélyt elszalasztotta. Dumbledore visszaült mellé és ebben a pillanatban – Perselus átkozta a percet mikor megszületett – nem bírta tovább és Dumbledore mellett kihajolva elhányta magát. Remegve roskadt vissza. A nyugtató az oka. Albus egy pálcamozdulattal feltakarította a piszkot, azután kétoldalt Perselus hóna alá nyúlt és szabályosan kicipelte a fürdőszobába. A fehér csempe és a vakító fény éles tűként szúrt a szemébe, és amúgy sem akart mozogni.  Dumbledore fogta a homlokát, amíg újra hányt – immár legalább a wc-be. Aztán leroskadt a fa mellé, hátát a hideg csempének vetve. Az igazgató mellé ült.

 - Nem mondod el? – Perselus a fejét rázta. A száját nem merte kinyitni. Egyedül szeretett volna lenni, vagy legalábbis nem Dumbledore-ral. Az igazgató, miután látta, hogy fiatal kollégájából nem húz ki semmit, inkább megeresztette a hideg vizes csapot a zuhanyzóban és alátartotta Perselus fejét. A hideg víz jól esett neki, lassan a hányinger is elmúlt. Aztán gyorsan fogat mosott, majd Dumbledore visszakísérte a hálószobájába és betakarta. Peselus kényelmesen elhelyezkedett a párnáin. Meg akarta köszönni a törődést és bocsánatot kérni, de már nem volt ideje rá, mert a következő pillanatban, mire ezeket végig gondolta aludt is. Végre napok óta először a rémes emlékei nélkül.

                                                                            ***

A következő napokon Piton mindent megtett azért, hogy újra a régi legyen. Belátta, mert nem volt más választása, hogy az élet sajnos nem állt meg, bármennyire is szeretné. Nem zárkózott be a szobájába, mint eddig, bár most sem vágyott különösebben senki társaságára. Megette, amit madame Pomfrey parancsolt neki ellenkezés nélkül és szépen bevette a gyógyszereit. A nappalok tulajdonképpen elteltek valahogy – András hozott neki ponyvaregényt – de az éjszakái még mindig megterhelők voltak. Viszont a sebei legalább kezdtek begyógyulni a bájitaloktól. Már levegőt is rendesen kapott és a hátán is beforrtak a korbács ütötte hegek. Napközben olvasott és szerencsére mivel jó könyveket kapott nem is esett nehezére odafigyelni. Beszélni azonban nem beszélt az emlékeiről. A láza is lement, nem volt olyan makacs, mint Andrásnak karácsonykor. Dumbledore többször próbálta kikérdezni, de még neki sem mesélte el. Tudta, hogy ha egyszer mégis elmondja valakinek, az valószínűleg csak András lesz, de az sem biztos. Vagy majd évek múlva a pszichiáternek. A rossz álmok viszont megnehezítették a gyógyulást, mert nem bírta kipihenni magát. Az álomtalan álom főzete pedig jó, de idővel, ha sokat fogyasztja az ember, akkor megszokja a szervezete és attól kezdve annyi ér, mint halottnak a szentelt víz. De egy hét alatt szépen fejlődött. Már nem minden éjjel álmodott a szüleiről és nappal már néha tényleg elfelejtette azt az emléket. Aztán egy szép napon végre fogta magát és délutánra kiköltözött a kertbe, ahogy a többiek is tették. Az idő igazán csodálatos volt. Sehol egy esőfelhő. Mintha a természet kárpótolni akarná a rossz dolgokért.  

Hihetetlenül gyorsan telt a nyár. Az utolsó békés nyaruk. A kis városka határában már aranysárgán ringatóztak az érett kalászok. A szilvafáról éretten potyogtak le a gyümölcsök. Az augusztus szokatlanul fülledt és meleg volt. A hírek csak gyéren érkeztek, látogatók pedig szinte már sohasem. Perselus és András pedig újra felfedezték gyerekkoruk kedvenc helyeit. Perselus sokat nyaralt barátjánál, és olyankor mindig a pataknál kerestek békákat meg szitakötőt, meg csillagos éjszakákon kinn aludtak a lombházban. Jobban esett erre emlékezni, mint a nagyúr sötét „ajándékára”.

A napok lustán kúsztak tova az édes semmit tevésben. A világban igazi béke honolt. Legalábbis abban a szegletében, ahol ők laktak. Harrynek is sikerült a nyomasztó érzésein úrrá lennie és csak a pihenéssel törődni. Boldogabb már nem is lehetett volna. Apja meg fog gyógyulni, már most is sokkal jobban van, és Voldemortot is le fogják győzni idővel. Életében először érezte igazán azt, hogy kár ezért a nyárért. Bárcsak tovább tartana. Nemcsak a várható őszi események miatt és nemcsak azért, mert vissza kell térni a szürke hétköznapokba, hanem legfőképpen azért akart maradni, mert itt végre olyan nyugodtnak látta apját és barátait amilyennek még ezelőtt sohasem. Piton és Harry nem beszéltek sokat, bár Piton kikérdezte a vizsgáiról, de amikor éppen nem beszéltek, akkor is együtt voltak. Együtt olvastak, együtt ettek mindannyian. Csillagfényes, langyos éjszakákon hatalmas tábortüzet raktak és a gyerekek, fejüket összedugva bámulták a hullócsillagokat. Hermione csillagképeket keresett, és megtalálták az égbolton sétáló bolygó hollandit is, ahogy szépen tovakúszik a miriád kis fénypont között. Vagy délutánonként elsétáltak egészen a búzatáblák széléig búzavirágért, vagy vadkörtét szedtek az útszéli kis fákról.

Aztán a nappalok lassan elfogytak és eljött az utolsó nyári nap és aztán az út vissza, Roxfortba. A vonatablakon kibámulva Harry ismerős, de ugyanakkor egyszerre idegen tájat látott elsuhanni. Mintha szeptemberre minden megváltozott volna. Hozta ugyan a régi formáját, lényegében mégsem volt ugyanaz. Besötétedett mire a kis állomásra értek. Hagrid magas alakja megnyugtatóan emelkedett ki a sokaságból. Odaintettek az óriásnak, aztán felkapaszkodtak a fiákerbe, ami felvitte őket a száztornyú kastélyba.