17. fejezet

A hetedig év nyugalmasan indult. Harry, Ron, Hermione és Neville felvették a tantárgyaikat és Elizabeth Spherestud is beiratkozott. Úgyis apjával akart maradni, de iskolába is kell járnia, így Dumbledore engedélyezte, hogy maradjon. Negyedéves hollóhátas évfolyamba került. A hetedik év összehasonlíthatatlanul nehezebb volt, mint az addigi hat. Még Hermionét is megviselte, pedig ő igazán megedződött az elmúlt években. Ron pedig egyenesen belebetegedett a sok magolásba. Olyan átkokat, bűbájokat, varázslatokat tanultak, amikről addig szinte nem is hallottak, illetve ha hallották, akkor sem hitték, hogy tényleg ilyen nehéz. A tanárok láthatóan nagy energiát fektettek abba, hogy diákjaik meg tudják védeni magukat, sötét varázslatok kivédésén már nagy erejű pajzsokat, taroló átkokat, védekező bűbájokat tanultak és Lupin professzor külön igazgatói engedéllyel tanítgatni kezdte őket a főbenjáró átkok elméleti alapjaira, de szigorúan csak elméletre. A lényeg az lett volna, hogy valamelyest ki tudják majd védeni. Piton professzor is visszatért a katedrára, bár Harry olykor még látta rajta a nyári emlékei hatását. Az órákra karikás szemmel jött és sokszor volt nagyon rossz kedve, de legalább már nem a diákokon próbálta kitölteni a haragját. Illetve nem Harryn és a barátain. A többiekkel még mindig nem volt túl kedves. Leginkább mérgeket és ellenmérgeket mutogatott a hetedéves társaságnak. Hogyan ismerjék fel szagról, színről, vagy állagról. Hogyan készítsék el az ellenmérget… legalább olyan megszállottsággal mutogatta a mérgeit, mint Lupin az ellenátkait. A tanárokról a diákokra is átragadt ez a félig készültségi állapot. Mindenki érezte, hogy a vizsga itt már maga az élet lesz. A nyár lomha nyugalma rég messze szállt. Fantasztikusan szép volt a szeptember is éles fényeivel és ezernyi színével, de tele ideges lüktetéssel. Mindenki ingerlékeny volt. Az idegek szinte pattanásig feszültek. A tanárok már nem pontokat vontak le, ha valami nem sikerült, hanem addig gyakoroltatták, amíg a gyerek meg nem tanulta. Harry néha lemerészkedett Pitonhoz, de az apja még mindig nem volt túl beszédes. Általában a bájitaltannál kötöttek ki és ilyenkor Harry inkább eliszkolt. A békülés ellenére a tárgy még mindig nem volt az erőssége.

Piton egyre jobban lett, bár a nyomás legbelül mindig benne volt. De a munka jót tett neki. Nagy mennyiségben főzött gyógyitalokat és ellenmérgeket a rend számára, és amíg dolgozott este, addig nem volt ideje gondolkodni. András pedig szinte minden délutánját nála töltötte. És Piton az első hét után már nem is tiltakozott ellene, belátta, hogy jobb neki most nem egyedül lenni. Leginkább egymáshoz sem szóltak. Piton dolgozatot javított vagy a beadott bájitalokat elemezte, András pedig a legújabb jogi tanulmányán dolgozott. Piton még fel sem ocsúdott már eljött az október, hideg nedves időt hozva északról. Már majdnem egy éve, hogy megtudta ki az apja. Pitonnak eszébe jutott, hogy Potterrel még nem is beszélt erről. A gyerek nem is tudja, hogy Voldemorttal is rokonságban áll. Szegény. Piton tudta, hogy közölni kellene, de nem vitte rá a lélek. Harryn amúgy is sok volt a nyomás, nem akarta még ezzel is terhelni. Elmondja, majd ha itt lesz az ideje – nyugtatta magát. Vagy akár meg is várhatja, amíg a gyerek maga rá nem jön és aztán hallgathatja az ordítását, mint tavaly, de neeem… ezt inkább elvetette. Semmi kedve nem volt elölről kezdeni az örökös vitákat Potterrel. Fél szemmel a munkájába mélyedő Andrásra sandított és megállapította, hogy nála megszállottabb jogásszal még sose találkozott. A gondolattól jobb kedve lett. Bele sem mert gondolni, de már két hónapja megszabadult Voldemorttól és azok a kínok amiket ő okozott kezdtek szépen megszokottá válni. A fájdalom szépen eltompult és kellemetlen megszokássá vált az agya legmélyén. Már ha rémálma volt, akkor sem ment rá az egész éjszakája és a félelmei, hogy nem tud majd együtt élni az emlékeivel messze szálltak.

                                                                  ***

Voldemort felkészült a háborúra; a seregei készen álltak. Vérfarkasok, vámpírok, néhány óriás északról. Ha már „legális” úton nem jut hatalomhoz, hát majd erőszakkal. Talán jobb is így. A halálfalók égetek a vágytól, hogy végre igazán megmutassák mire képesek. A nagyúr végre sok év óta először érezte magát igazán jól. Nincs több haladék, nincs több kegyelem: lángba és vérbe borítja a világot, egészen addig, amíg a világ a lába elé nem borul és nem könyörög kegyelemért. Úgyis csak ez éltette már: hogy megtörni lássa az emberiséget, mígnem minden egyes tagja úgy nem csúszkál előtte, mint egy féreg. Élete egyik legjobb napja volt, mikor kiadta a parancsot: induljatok!

                                                                          ***

A boltok tele voltak London belvárosában. Az októberi eső szürkévé, nyálkássá és utálatossá változtatta a várost. Az emberek a dolguk után rohangáltak. Megszokott keddi nap volt. Egy nő éppen kilépett a bank széles üvegajtaján és indulni készült, mikor hirtelen a semmiből ott termett egy tucat csuklyás ember. Valami pálca volt a kezükben. Az egyikük a nőre szegezte, valami érthetetlen szót üvöltött, aztán a pálcából zöldes fény csapódott a nő mellkasának. Amaz tántorgott még kettőt és holtan esett össze. Az utcán tartózkodó többi mugli először észre sem vette mi történt. Aztán a csuklyások mindenfelé a halálos átkot kezdték szórni. Az emberek megrémültek. Egy férfi csak annyit látott, hogy előtte egy embert telibe talál egy ilyen, és holtan esik össze. Átlépett a tetemen és rohant a legközelebbi irodaház felé, mikor őt is eltalálta egy átok. Az esést már nem érezte. A felfordulás pillanatok alatt hatalmassá duzzadt. Az emberek egymást taposták el, a halálos áldozatok számát pedig egyelőre nem lehetett megsaccolni. Megérkezett a rohamrendőrség és igyekezett a civilek és a „terroristák” közé állni. A Scotland Yardon azt az információt kapták ugyanis, hogy London belvárosát terrortámadás érte. De fogalmuk sem volt mivel néznek szembe. Nevetséges mugli fegyvereiket a halálfalókra szegezték és felszólították őket a megadásra. A terrorista csoportból kivált egy alak és közelebb jött hozzájuk. A rendőrök azt hitték, tárgyalni akar, és egyelőre nem bántották. Fegyvert nem láttak nála, csak egy „botot”. Az alak közelebb jött, majd meglengette a „botját” amiből szikrázó ezüstös fényesség tört elő, ami egy pillanat alatt elsöpörte a rendőri különítmény első sorát. A többiek szó nélkül tüzelni kezdek. Egy szerencsés túlélő később elmesélte, hogy a lövedékek pár centivel a terroristák orra előtt megálltak, mintha beleütköztek volna valamibe, és a földre hullottak. A lövésre irgalmatlan válasz érkezett. A halálfalók tömött sorokban megindultak a hátráló rendőrök felé és szép komótosan lemészárolták őket. Közben a város több pontján hasonló csuklyába öltözött lények jelentek meg és irtani kezdték a lakosságot. A kormánynak reagálni sem maradt ideje. Hiába vezényeltek minden rendőrt a „zavargások” helyszínére, csak arról kaptak hírt, hogy bizonyos csoportok módszeresen gyilkolják a lakosságot.

Odakinn az utcán szó szerint élet-halál harc folyt. A délutáni csúcsforgalomba robbantak bele a halálfalók. Néhányuk még a metrókba is lement és egész szerelvényeket robbantott fel, és onnan nem is kerültek elő túlélők. Az áldozatok száma már egy órával a támadás után bőven meghaladta az 1000 főt. Menekült ki merre látott. Csakhogy a halálfalók céltudatosan a belvárosba szorították a különböző irányba menekülő embertömegeket. Mire az emberek egyáltalán rádöbbentek, hogy nincs menekvés, addigra a kör bezárult. A csoportok szembe találték magukat egymással és a hátuk mögül már hallották a halálos kiáltásokat. A rendőrség egy újabb százada ugyan tüzet nyitott a támadókra kívülről, de ez semmit nem használt, meg sem érezték. Mintha „mágia” védené őket. A támadók egy csoportja a rendőrökre támadt, a többiek folytatták a megkezdett mészárlást. Csak úgy repkedtek a különböző átkok. Nem csak az Adava Kedavra. Más is. Leleményesebb halálfalók, különböző, eddig embereken nem tesztelt átkokat szórtak a pánikba esett tömegre, minek következtében karok és lábak szakadtak ki, és mindent elborított a vér. Az út lassan csúszóssá vált a kiömlő vértől, amely elkeveredett az esővízzel. Halottak hevertek egymás hegyén-hátán, de még mindig több ezer mugli volt beszorítva London egyik központi terére, ahonnan nem volt menekvés. A kormány rendkívüli bizottsági ülést hívott össze és azonnal megszavazta a katonai haderő országon belüli bevetését. Estére már a parancsot is kiadták és a brit páncélosok megindultak London ellen.

                                                               ***

Nagy volt a fejetlenség a mágia ügyi minisztériumban is. A hír nem sokkal a harc kitörése után érkezett meg és teljességgel váratlanul érte a miniszter is, de az auror parancsnokságot is. Délután volt, így már az állomány fele haza ment. Dumbledore-t pedig egyelőre sehol sem találták meg. A miniszter kiparancsolta az aurorokat: védjék meg Londont. Aztán ő is rendkívüli ülést hívott össze és csatlakozott a mugli kormányfőhöz a bizottságban.

A Westminster palota sosem volt kihalt, de ebben a vészterhes órában csak úgy nyüzsögtek benn a kormánytagok és képviselők. A bizottság folyamatosan ülésezett. Ide érkezett sietve Mr Holloway és Mr Caramel, hogy beszámoljanak a válság okairól. A mugli miniszterelnök egy irodában várt rájuk fel-alá járkálva. Épphogy megválasztották máris Anglia egyik legnagyobb csapásával kellett szembe néznie a második világháború óta. Összerezzent mikor a két férfi belépett.

- Üljön le! – kezdte Holloway, mellőzve a formaságokat. A miniszterelnök engedelmeskedett.

- A helyzet rosszabb, mint amire gondol. A hazát nem ellenséges erők, vagy terroristák támadták meg…

- Hanem?

- Hanem varázslók.

- Varázslók? Úgy érti, igazi varázslók? – értetlenkedett a miniszterelnök. Mindenre gondolt csak erre nem. Tudta, hogy élnek ilyenek Britanniában, de sosem gondolta volna, hogy ennyire veszélyesek.

- Igen. Voldemort nagyúr visszatért és ezúttal komolyan gondolja – kotyogott közbe Caramel is. A mágiaügyi miniszter a fejét rázta.

- De mit tudunk tenni? – kérdezte teljesen kétségbe esve a miniszterelnök. A másik kettő csak a fejét csóválta. Egyelőre ötletük sem volt, hogyan oldják meg.

Közben megérkezett az auror csoport a helyszínre, ahol még mindig tartott a mészárlás. Elkeseredett harc vette kezdetét a két csoport között. A civilek pedig – akik életben maradtak – rohanvást megindultak hazafelé. A halálfalók és az aurorok pedig egymásnak estek… Az eső elállt és az égen megjelentek a csillagok és a telihold. Nem sokkal később valaki felküldte a sötét jegyet, ami most ijesztően fénylett a vérbe borult város fölött.  

Éjszakába nyúlóan folyt a harc. Közben persze érkezett erősítés mindkét oldalról. A halálfalók üvöltve üdvözölték a vérfarkasokat, akik szintén ki akarták venni a részüket a „marcangolásból”. Jöttek továbbá vámpírok, dementorok, trollok és mindenféle aljanép. Az aurorok hátrálni kezdtek, mikor felismerték a túlerőt. Mire megérkezett a Főnix Rendjének teljes tagsága már alig tudták tattani magukat. De Dumbledore jelenléte növelte esélyeiket, legalábbis amíg Voldemort maga a helyszínre nem sietett. A harcoló felek párokra szakadtak és átkozták, ütötték, verték, rúgták, csépelték egymást ahol érték. Lupin nem alakult át vérfarkassá, hála Piton főzetének, hanem emberként részt tudott venni a harcban. Kijött mindenki, aki élt és mozgott, már nem csak aurorok, hanem mindenki, aki pálcát tudott forgatni. Itt volt a Weasley család majdnem összes férfi tagja (Ron kivételével), a roxforti tanárok többsége, minisztériumi varázslók és boszorkányok. Mindannyiukat váratlanul érte a brutális támadás és felkészületlenül jöttek el most harcolni. Az ellenállás - tudták jó mindannyian – nem tarthatott sokáig. Épp csak addig, amíg a szerencsétlen védtelen muglik haza nem sietnek.

Dumbledore-t lekötötte Voldemort, Piton pedig szembe került a totálisan meglepődött Lucius Malfoy-al. Amaz meg mert volna esküdni, hogy Piton halott, hiszen ő temette el, így a megrökönyödését Piton könnyedén kihasználta. Spherestud épp Bellatrixot hajkurászta – törleszteni akart a karácsonyi átkozódásáért. McGalagony a két Lestrange-al küzdött derekasan… de nem volt egységes stratégia, nem volt ötletük sem hátterük. Nem volt hova visszavonulni. A másik oldalon pedig a varázsvilág összes mocska felsorakozott ellenük. Voldemortnak mindez nem volt egyéb, mint erőfelmérés. A vérfarkasok óriási pusztítást végeztek, főleg a kezdő aurorok között. Percenként lehetett hallani áldozataik utolsó sikolyát és a csontok hátborzongató roppanását, ahogy a hatalmas álkapcsok összezáródtak. A dementorok is elemükben voltak. Élőhalott emberek tucatjai jelezték útjukat a tömegen keresztül. London még talán sosem látott ilyen csatát. És korahajnalra megérkezett a mugli hadsereg és lőni kezdte London belvárosát…   

                                                        ***

A Roxfortban sápadtan ültek a gyerekek a Griffendél torony klubhelyiségében. Nem sokkal a vacsora után jött a szörnyű hír, hogy Voldemort megtámadta Londont. Először azt hitték csak kacsa, vagy valaki túloz, de aztán Dumbledore berontott, intett a tanár kollégáknak, fojtott hangon beszámolt valamiről, Hagridra bízta az iskolát azzal a kikötéssel, hogy senki sem mehet sehová és aztán elrohant nyomában a tanári karral. Piton épphogy csak odaintett Harrynek és aztán már el is tűntek. És később jött csak a hír, hogy miért. Így Harry újra, ugyan úgy, mint nyáron édesapja életéért aggódott és várta a hajnalt. Valahogy a hajnal és a napfelkelte reményt adott arra, hogy viszont látja. Spherestud kislánya is bemászott hozzájuk éjjel sírva és végül is ott is maradt. Hermione sem találta a helyét. Percenként felállt, leült, elindult baglyot küldeni, aztán inkább visszafordult. A szülei Londonban éltek, bármi érhette őket is. Az éjszaka mindennél hosszabb volt. Harry percenként nézett az órájára. Még csak fél egy volt. Aztán nem bírta tovább. Egyszerűen nem volt képes tovább a fenekén ülni és várni az apja halálhírét. Tudta, hogy felelőtlenség, amit tesz, de nem érdekelte. Felpattant, és Ronnal a nyomában felrohant a hálószobájába, magára kapta a ruháit, kezébe fogta a pálcáját és kirohant. Ron szintén. Mire leért szembe találta magát a felöltözött Hermioéval, Seamussal, Nevillel és Deannal. Látta a szemükben, hogy ugyan azt gondolják. Nem volt szükségük szavakra – így is értették egymást. Elizabethet Ginnyre bízták, aki gyorsan megölelte mindannyiukat, aztán kiviharzottak az ajtón. Rövid tanakodás után Dumbledore dolgozószobája felé vették az irányt. Harry tudta a jelszót – az öreg elárulta neki, mint tavaly, hogy mindig elérhesse, ha baj van. Sietve felrohantak a csigalépcsőn és feltúrták a szobát hopp-por után kutatva. Már-már úgy tűnt a tervük kudarccal végződik, mikor Neville végre megtalálta. Mély levegőt vettek, majd Harry vett a porból és rövid gondolkodás után a mágiaügyi minisztériumot adta meg úti célul. Becsukta a szemét, összeszorította a száját és nemsokára ki is került a tüzes örvényből. A minisztériumban a késői óra ellenére emberek százai rohangáltak fel-alá. Főleg boszorkányok. A fogadótermet ideiglenesen kórházzá alakították, mert a Szent Mungót is támadás érte, ráadásul pillanatok alatt megtelt sebesültekkel, akiket ott már nem lehetett elhelyezni. A támadás őket is váratlanul érte, így inkább a maradékot ide szállították át. Vérző, ájult vagy egyszerűen sokkos emberek hevertek mindenfelé. Akkora volt a fejetlenség, hogy senki sem vett észre Harry érkezését. Nem állt arrébb, így az érkező Hermione leverte a lábáról. Továbbá megérkezett Ron, Neville, Seamus, Dean, Ernie McMillan, Hannah Abbott, és Terry Booth is, akik szintén azt keresték, hogyan juthatnának ki Roxfortból. Tisztában voltak vele, hogy veszélyes és, hogy meg is halhatnak. De senkit sem érdekelt közülük. Sietve talpra álltak és megindultak kifelé a látogatók bejáratán. Bezsúfolódtak a kis liftbe és nemsokára kinn voltak a hidegben. Szétnéztek a csendes utcán. Itt senki sem mondta volna, hogy pár száz méterrel arrébb véres csata zajlik. Aztán tompán távolról meghallották az ütegeket. Idegtépő hang volt. Ritmikusan ismétlődő tompa puffanásra emlékeztető hang, amitől még az ember gyomra is megremeg. Harry – nyomában önkéntes csapatával – arrafelé vette az irányt. Riadt, vérző, zokogó mugli nő jött velük szembe. Harry rákiáltott, hogy hol van a csata, de a nő csak sikoltott egyet és tovább rohant. Ők meg a hangok irányába. Egyre közelebbről hallották. Már egy halkabb, szaporábban pergő hangot is hallottak: a muglik géppuskáját. Befordultak egy sarkon és szembe találták magukat négy rohanó halálfalóval. Gondolkodás nélkül pálcát rántottak és átkot szórtak a portól elvakult emberekre. 9 különböző átok találta telibe őket. A halálfalók meginogtak, aztán puffanva elterültek a kövön. Hermione, mielőtt tovább indultak volna, magához vette a pálcájukat. Alig mentek pár métert, egyszer csak iszonyú erő verte le őket a lábukról. A nyomástól odafönn kitörtek az ablakok és Harry egy pillanatra semmit sem hallott. Csak látta, ahogy társai elterülnek körülötte. Egy tank belőtte a házat ami mellett épp elhaladtak. A fiatalok feltápászkodtak és vakon, süketen tovább tapogatóztak arrafelé, ahol a csatát sejtették. Hermione elbotlott egy holttestben, aminek nem volt feje. Nagyot sikított, de Harry nem hallotta csak látta, hogy sikít. Odabotorkált hozzá és átölelte, majd szabályosan elvonszolta onnan. Holttestek hevertek már mindenhol. De nem csak muglik – már varázslók és boszorkányok is a portól felismerhetetlenül. A gyerekek átugráltak rajtuk. Harrynek tisztult a hallása: már halotta az eszelős üvöltést. A hangzavarból olykor-olykor kihallatszott egy-egy átok, de leginkább csak ijesztő sikolyok és vadállati üvöltés. Nem is olyan messze már mozgó emberi alakokat látott. A por a szemébe ment és csípte. Még mindig Hermione kezét szorította és érezte, hogy a lány is szorítja az övét, oldalra nézett. Ron sápadt profilját látta a porból és füstből kirajzolódni. Aztán megint az a zaj. A löveg. Szerencsére messzebb csapódott be, de a föld megremegett tőle. Emberek csoportja rohant el mellette az ellenkező irányba: halálfalók. Utánuk akartak menni, de a látványtól megtorpantak. A sarkon nehézkesen most fordult be egy tank. Harry megragadta Hermionét és Ront és rohanni kezdett valamerre, akármerre el a tank elől. A halálfalók közben különböző átkokat küldtek a tankra, így az működésképtelenné vált. Nemsokára ki is gyulladt és a kiugráló mugli katonákat pedig lemészárolták. Harry még látta, ahogy Hermione átkot küld az egyik halálfalóra. Aztán befordultak a sarkon és ott voltak a csatamezőn. Halottak. Fekvő emberek mindenhol. Nem messze tőlük végre ismerős alak bontakozott ki a félhomályból: Dumbledore professzor szálfa alakja, de egy pillanat múlva el is tűnt a füstben és a porban. Itt már fojtogató volt a bűz és a füst. A halálfalók felrobbantották a parkoló mugli autókat, és a csatához a lángoló autók szolgáltatták a kísérteties háttérvilágítást. Elszórtan mindenfele párokra szakad harcoló feleket láttak. A holtesteken átugrálva Harry megközelítette őket és átkot küldött a halálfalóra. Aztán még egyre. Most csak az számított, hogy ők megússzák élve és, hogy megtalálja apját, de erre szinte esélye sem volt. Robbanás. A föld megremegett és a nyomás megint leverte Harryt a lábáról. Talpra ugrott és tovább keresgélt. Hermione még mindig a nyomában volt. Ront egyelőre sehol sem látta, aztán végre kiemelkedett a vörös üstök a porból. Valamit ordított, de nem lehetett hallani. Medimágusok rohantak el mellettük, hordágyon egy emberel, akinek nem volt lába. Harry megragadta Hermionét és Ront, Ron pedig Neville-t és tovább küzdötték magukat. Ha halálfalót láttak, szó nélkül megátkozták. Néha feléjük is röppent átok, de a portól nehezen lehetett látni, így majdnem mindig elhibázta a támadó. Mugli katonák egy csoportja éppen leugrált egy égő teherautóról és szembe találta magát egy csoport halálfalóval. A teherautón maradt katona tüzet nyitott rájuk, de eltalálta a zöld fény és holtan bukott előre. A többi katona pedig vaktában lövöldözni kezdett mindenkire, aki nem hozzájuk tartozott. Harryék mögéjük kerültek és onnan, meglepetés-szerűen támadtak a hallfalókra. Néhányat megsebesítettek, a többi, látva, hogy varázslókkal van dolga elmenekült.

A muglik lőállást létesítettek az egyik ház legfelső emeletén és onnan lövöldöztek a lent harcolókra. A lövedékékek Harryék mellett csapódtak a kőbe. Már szinte senki sem tudta kihez tartozik. És halálfalóból még mindig több volt, mint aurorból. A halálfalók beszorítottak egy csoport embert az egyik ház udvarára. Ők maguk a kapunál helyezkedtek el, és átkokat küldtek befelé és bentről is átkokkal válaszoltak. Harry intett a barátainak. Hirtelen teljes csönd lett. Mintha valaki lecsavarta volna a hangot. Aztán szinte szelíden megszólalt odafönn a géppuska. Harry érezte a golyó szelét, de nem érdekelte. A kinn álló halálfaló mögé osont és megátkozta. Hermione eközben a kapu bal oldalán leskelődő embert intézte el, Ron pedig a jobboldalit. Még kettő volt beljebb, akik folyamatosan tűz alatt tartották a belső udvart. Velük egyszerre végzett Harry, Hermone, Ron és Neville átka. Ájultan hanyatlottak a földre. Most jól jöttek a sötét varázslatok kivédésén tanultak. A gyerekek lihegve álltak meg a kapu alatt. Bent csönd volt. Akik bent voltak vagy meghaltak, vagy kivárnak. Harry nem mert benézni. Tudta, hogy rögtön átokkal válaszolnának.

- Van ott valaki? – kiáltotta teli torokból. Persze a válaszhoz nem fűzött túl sok reményt.

- Van ott valaki? - Ordították újra immár együtt. A hangjukat elnyomta a tank dübörgése.

- Miért, odakint ki van? – kérdezte egy rekedt hang.

- Nem vagyunk halálfalók – sikította Hermione.

- Jöjjön be egyvalaki feltett kézzel, pálca nélkül – rendelkezett az idegen. Végül Hermione mellett döntöttek. A lány odaadta nekik a pálcáját, kezeit magasba emelte és belépett a ház udvarára. Először senkit sem látott, aztán a messzebb lévő sarokban észre vett három embert. Közelebb ment hozzájuk, mire az egyik felsikoltott.

- Miss Grangrer, maga az? – kérdezte McGalagony, merthogy ő volt a sikoltozós nő. Hermione bólintott, aztán kiszólt a többieknek. Harry és a két fiú szépen bemasírozott és szégyenlősen megálltak.

- Harry! – üvöltött fel valaki és mire Harry észbe kapott Piton már ki is rontott a sarokból, elkapta és magához ölelte. Harry meglepődött. Életében először ölelte magához az édesapja. Furcsa, bensőséges érzés járta át. Mindenre számított csak erre nem. Aztán apja eltolta magától.

- Mi a frászt keresel itt? – üvöltötte. Harry erre számított. Elmosolyodott a jóleső, megszokott hangtól. Előjött a harmadik ember is és kiderült, hogy Spherestud az. Ő is morcosan nézett a gyerekekre. McGalagony olyan szúrósan nézett rájuk, mint órán szokta, ha rosszul válaszolnak.

- Halljam, mit keresnek itt?

- Mi csak… - kezdte Hermione. Na most igazán megbánták, hogy ide jöttek.

- Odakinn halálfalók, vérfarkasok és mugli katonák randalíroznak – mondta fojtott hangon Spherestud. Ő is dühösnek tűnt, pedig őt még senki sem látta idegesnek.

- Tudjuk… Mi csak…- kezdte Harry.

- Most mindegy – intette le McGalagony. - Haza kell szállítanunk magukat. Vannak még önökön kívül? – kérdezte élesen.

- Igen… - kezdte vékony hangon Hermione. – még Ernie McMillan, Hannahh Abott, Terry Booth, Dean és Seamus. MsGalagony láthatóan elsápadt. Piton a fejét csóválta, Spherstud pedig hümmögött mikor ismét felugatott odakinn a mugli géppuska, befelé az udvarba. A felnőttek elkapták a fiatalokat és a fal mellé húzták őket, Spherestud pedig pálcájával megcélozta a fegyvert és szépen elhallgattatta. Odakinn újult erővel folytatódott a csata. Még mindig a halálfalók álltak jobban. A három felnőtt kikémlelt a kapun, aztán szép sorjában mind kijöttek és megindultak a minisztérium irányába. Alig értek el a sarokig, mikor eléjük toppant Voldemort és a 6 legerősebb halálfalója. Harry sebhelyébe természetesen belehasított a fájdalom, de már nem törődött vele. A düh sokkal erősebben munkált benne. Voldemort meglepett-gúnyosan mérte végig Pitont.

- Lám, lám, lám. A szent család. – kiköpött oldalra az undortól. – mondd csak Piton, hogyan éltél túl megint? – kérdezte csevegve. - És ha már itt tartunk, anyád hogy van? – Piton elöntötte a vak düh. Egy hirtelen mozdulattal maga mögé rántotta Harryt, pont, mint télen. Mellette Spherestud ugyan így tett Hermionéval és Ronnal. Neville végül McGalagony mögé húzódott. Piton megmarkolta a pálcáját. Három hét ellen. Már megint ugyan az… kezdte roppantul unni.

- Takarodj innen Voldemort a csicskáiddal együtt. És ha még egyszer a szádra veszed anyámat, akkor kitépem a nyelved és megetetem veled! – Voldemort csúfondárosan elmosolyodott.

- Meglátom én azt. Védd csak meg annak a mugli ringyónak a fattyát…

- Capitulátus! – üvöltött fel Harry és kilépett Piton háta mögül. A félelme pillanatok alatt messze szállt. Voldemort lassú volt és nem gondolta volna, hogy bárki átkot mer küldeni rá. A pálcája kiröppent a kezéből. Azonban Bellatrix résen volt és egy intéssel visszalebegtette a gazdája kezébe. Mindezt egy rövidke pillanat alatt.

- Próbálkozik a Harry baba – gügyögött idiótán. Nem vette észre, hogy Spherestud csendben elsuttogott kötöző átka a sötétben felé tart, majd a bokája köré tekeredik, és rabul ejti. Bellatrix elvágódott, és hason csúszva megindult Spherstud felé. Az átok közben az egész testét behálózta.

- Eressz el te  mocskos sárvérű! – visította a nő – Azonnal eressz el.

- Adava Keda… - emelte fel a pálcáját Voldemort. – Piton ismét Harry elé állt és pupillája tágra nyílt az ijedtségtől.

- Nem ajánlom, Tom – csendült egy derűs hang. Voldemort elsápadt. A halálfalók tettek egy határozott lépést hátrafelé mikor Dumbledore-t meglátták.

- Menj innen, vén bolond… – sziszegte határozatlanul Voldemort. Távolról még mindig idehallatszott a csata hangja. Voldemort az esélyeit mérlegelte. A csatát megnyeri, ez biztos, de Dumbledore-t itt, most nem tudja legyőzni.

- Eressze el Bellát – bökött a pálcájával Spherestud felé, aki ösztönösen hátrébb lépett. Dumbledore inkább nem akart kockáztatni: fejével jól láthatóan bólintott, mire Spherestud megszüntette az átkot. Bella gyorsan gazdája mellé takarodott és magában szidta Andrást, de megátkozni nem merte. 

- Még nincs vége, kölyök – vetette oda Pitonnak Voldemort, majd a következő pillanatban elhoppanált. Piton felsóhajtott. Észre sem vette, hogy remeg a keze. Már nem tudott olyan hetykén szembe nézni Voldemorttal, mint szerette volna. Illetve tudott, de legbelül félt és az sosem jó. Dumbledore megfogta a könyökét és nagyon sajátságosan nézett rá.

- Siessünk innen! – adta ki a parancsot és most nem tűnt vidámnak.

- De hát… - kezdte McGalagony.

- Tudom, Minerva, de egyszerűen nem bírunk velük. A minisztériumi aurorok is feladták és menekül ki merre lát – ezt olyan keserűen mondta, hogy Harry beleborzongott. – mi sem tudunk már mit tenni. Felmorzsolnak bennünket. – Valóban, a minisztériumi aurorok menekülőre fogták, miután a létszámuk a felére csökkent. A muglik még mindig tankkal lövöldöztek, bár semmi értelme nem volt.

 - És a többiek? – kérdezte Piton.

 - Ők is tudják, hogy nincs tovább – Dumbledore megcsóvált a fejt. – Igyekeznünk kell. Céltudatosan megindult valamerre, a többiek pedig követték. Egy csendesebb mellékutcán rohantak végig, mikor eléjük toppant Dean, Seamus, Ernie, Hannah és Terry Booth. Harry felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Nagy felelőtlenség volt nekik kijönni ide. De egyelőre mind jól vannak és az apja is. Tovább igyekeztek a minisztérium felé, mikor a következő utcából vérző ember tántorgott ki és összeesett. Lupin volt az. Piton és Spherestud gyorsan két oldalról alá nyúlt és felemelte. Magánál volt, bár a karjából ömlött a vér.

 - Eltalált egy olyan mugli izé és ráadásul a pálcám is eltört. – nyöszörögte. – amúgy is sietnünk kéne, mert egy olyan bazi nagy tank jön erre és lőnek mindenkire, aki nem katona – tett még hozzá gyorsan. Már érezték is, hogy reszket a talaj a lábuk alatt. Inkább tovább rohantak. Aztán Dumbledore lefékezett, felkapott egy követ a földről, koncentrált, majd zsupszkulcsot bűvölt a kőből. Intett a gyerekeknek, hogy állják körbe.  

 - Ez visszavisz titeket az iskolába. És erről még beszélünk holnap – rendelkezett. Aztán a gyerekek megfogták, és szépen visszarepültek az iskolába, Dumbledore dolgozószobájába. A felnőttek pedig folytatták az útjukat a minisztériumba. A csata zaját egészen hajnalig hallani lehetett, halál sápadt arcok ültek a különleges megbeszélésen a mágia ügyi miniszter irodájában, és az esélyeiket latolgatták. A halottak számát egyelőre felbecsülni sem tudták. A miniszter a lemondásán dolgozott. Nem is tehetett mást ebben a helyzetben. A lehetőségeik korlátozottak voltak. Dumbledore egyelőre azt javasolta, hogy Holloway maradjon a posztján és majd, ha minden adatot világosan látnak, akkor döntsenek.  Minden esetre a minisztérium csúfosat bukott és Dumbledore-nak mindenben igaza lett. Egyszerűen nem voltak képesek szembe nézni ilyen méretű támadással. A törvényes hatalom összeomlani látszott. És nemcsak náluk, hanem a mugli világban is.

                                                                    ***

Harryék sápadtan, véresen, fáradtan de büszkén ültek a klubhelyiségükben. Megállták a helyüket és nem estek pánikba – annyira. Olyan izgatottak voltak, hogy képtelenek voltak most lefeküdni aludni. Azon kívül híreket vártak, végre valami konkrét adatot. Harry gyomra remegett az izgalomtól és a rátörő ijedtségtől. Még csak most kezdte felfogni mibe is keveredett. Ugyanakkor végtelen megkönnyebbülés volt, hogy mindenki él. Csak Hermionét sajnálta. A lány semmit sem tudott meg a szüleiről és a sok holttest csak még jobban ráijesztett. Felállt és átölelte a lányt, jó szorosan. Aztán csatlakozott hozzájuk Ron is és Hermione végre elengedte magát és feltört belőle a zokogás. Lejött Ginny és Elizabeth is és hoztak a konyháról forró teát a többieknek. Reggelig várták Dumbledoret, de addigra olyan fáradtak lettek, hogy inkább ledőltek aludni. Dumbledore pedig, miután megérkezett inkább nem keltette fel őket.

A megbeszélés egészen reggelig tartott a minisztériumban. Igaz, nem nagyon volt miről beszélni. Ekkora támadásra senki nem számított csak Dumbledore. Mikor végre felkelt a nap, kiküldtek egy megerősített járőrt, hogy legalább nézzen körül a helyszínen. Végül is Piton, Spherestud, Mordon és Tonks vállalkozott. Tonksan eltört a karja és felrepedt a szája, de komolyabb baja nem történt. Mordon pedig elveszítette valahol a mágikus szemét. Óvatosan indultak el, elvégre a halálfalók bárhol felbukkanhattak, de síri csönd fogadta őket. Nem mesze a csata magjától kiégett tank bűzölgött, körülötte halott muglik. Arrább szintén kiégett teherautó és halottak. Mindenütt halottak. Kiértek London egykor gyönyörű belvárosába, de csak romokat, bűzt és halált találtak, de halálfalót egyet sem, legalábbis élőt nem. Kihalt volt a város, mint egy borzalmas karnevál után. Elborzasztó látvány volt. Piton be is tette a „soha többé el nem felejtem” - pakkba. A falakról vér csorgott alá. A három férfi szétszóródott és túlélők után kezdett kutatni. Tonks középen marad és feszülten figyelt, de béke honolt mindenhol. Kísérteties halálos nyugalom. A nap is felkelt és álmosan pislogott lefele, mint aki nem is emlékszik mi volt tegnap és most rácsodálkozik mekkora kuplerájt okozott az éjszaka. Nem volt sok túlélő. Spherestud talált egy megcsonkított muglit, akiben még volt élet és egy boszorkányt, aki már haldoklott. Piton pedig látott egy ismerősen vörös üstököt. A gyomrában szokatlan hideget érzett. Közelebb ment: a Weasley család harmadik számú gyermeke, Percy volt az. Kifacsarodott végtagokkal hevert a kövön saját vérébe fulladva. Piton levette a saját köpenyét és letakarta vele a fiatalembert. Tovább keresgélt és megtalálta Weasley-ék legidősebb fiát. Bill élt még, bár nem volt magánál. De legalább élt. Piton magában imádkozott, hogy ma már több halott Weasley-t ne találjon. Így is rémes lesz közölni. Miután a túlélőket összehordták középre, varázsoltak egy hatalmas hordágyat és feltették rá őket. Összesen hetet találtak, de kettő már haldoklott. Magukkal vitték Percy-t is. A családja biztosan szeretné eltemetni. Útközben felszedtek még egy sebesült katonát, aztán elhagyták a romokat és visszatértek a minisztériumba, Piton megkereste Arthurt és legnagyobb megkönnyebbülésére élve találta őt is és a többi fiát is. Arthuron látszott, hogy már tudja. Üres tekintettel meredt maga elé. Mellette az ikrek és Charley ültek halálosan kimerülve. Mrs Weasley a sarokban szipogott miközben kötést készített elő férje és fiai számára. Piton nyelt egy nagyot és közelebb lépett.

- Arthur! – Mr Weasley felnézett, de látszott, hogy keveset fog fel a külvilágból. – Arthur! Én.. én… - soha senkivel nem közölt még halálhírt. Azt sem tudta hol is kezdje. – én megtaláltam Percy-t… Mrs Weasley felzokogott. – és nagyon sajnálom… én tényleg… izé… visszahoztam…

- Köszönöm, Perselus – suttogta Arthur.

- és még megtaláltam Billt is, de ő jól van…

- Tessék? – sikított fel az asszony. – Mit mondott?

- Bill él – szögezte le Piton és kezdte roppantul vacakul érezni magát. – csak nincs magánál.

- Él? Él? Hallod, Arthur? Legalább egyikük él. – és Mrs Weasley elmosolyodott a könnyein át is. Megölelte Pitont, aki megpróbált tiltakozni ellene, aztán elengedte és Piton gyorsan kereket oldott. Eszébe jutott, hogy kerek egy napja nem aludt. A fáradtság hirtelen tört rá. Feljebb ment pár emelettel és megtalálta Spherestudot aki egy széken bóbiskolt. Bűvölt hát magának egy másik széket és szép csendben elszunyókált barátja mellett.