19. fejezet

Az iskolában teljesen felborult az élet. A tanítás természetesen szünetelt. A tanárok csak azt ajánlották, hogy mindenki olvassa el a könyveket, amíg itt vannak, de órát nem tartottak. Semmi értelme sem lett volna. A diákok több mint fele haza ment. A csoportok a minimális létszám alá apadtak. Főleg a Mardekár ház tizedelődött meg. Rögtön a csata másnapján Malfoy, Crack, Monstro, Parkinson, és még jó néhány elszánt Mardekáros összepakolt és elindult. Dumledore próbálta őket visszafogni, mondván veszélyes odakint a világ most, de Malfoy egyszerűen kiröhögte. A képébe vágta, hogy csak a szánalma mugliknak és mugli bérenceknek veszélyes, neki most jött el a jó világ, aztán elment. Dumbledore nem akarta akarata ellenére tartóztatni. Semmi értelme sem lett volna. Jó néhány fiatal elment a többi házból is, főleg mugli származásúak. Őket kivették a szüleik és vidékre menekültek, vagy még inkább külföldre. Leginkább azok maradtak a kastélyban, akiknek a szülei maradéktalanul megbíztak Dumbledore-ban. Ők maguk is Roxmortsba jöttek. Megérkezett a csonka Weasley család is és el is szállásolták őket egy kisházban. Nem volt olyan otthonos, mint az odú, de legalább védett volt. Roxmortsot egyébként megerősítették, majdnem annyira, mint Roxfortot. Végszükség esetén pedig a kastélyba is fel lehetett menekülni, bár egyelőre Voldemort nem mutatkozott. De nem lehetett bízni benne, hogy nem is fog. Nyilván valóvolt, hogy ki akar mindenkit űzni Britanniából. Minden varázslót, aki nem áll át mellé.

Harry leballagott a félig üres nagyterembe barátaival. A Griffendél házból is elmentek páran, így az ő évfolyamukból Dean és Seamus is. De Neville maradt és ugyan olyan elszántan tervezte a végső küzdelmet, mint Harry. Hermione írt a szüleinek és most a válaszbaglyot várta. Szíve a torkában dobogott akárhányszor berepült egy bagoly, de eddig még nem kapott választ. A halálfalók amúgy is rengeteg baglyot fogtak el. A házak között már minden napos volt az árjárás. Rég nem az számított ki melyik házba van beosztva. Így aztán Elizabeth Spherestud és Hermione meg Ginny szépen átköltöztek a fiúkhoz. Legalább együtt vannak a bajban. Lavender és Parvati amúgy is haza mentek és Hermionénak nyomasztó volt egyedül a lányok hálótermében. Elizabeth pedig csak magányos volt. Még nem ismerte jól az új házát, Harryéket viszont igen és nagyon hiányzott neki az apja. Nyomasztó csendben telt a vacsora. Ritkán lehetett hangos szót hallani, nevetést pedig még ritkábban és az is rögtön elhalt. A tanárok is velük étkeztek ezúttal, de még az ő asztaluk felől sem lehetett hangot hallani. Eleget beszéltek már. Végeztek a vacsorával és visszaindultak a Griffendél toronyba. Ott legalább otthonosabb volt. Harry épp felállt az asztaltól mikor hangos nevetés ütötte meg a fülét. A bejárati csarnokból hangzott. Elizabeth felállt és kővé válva az ajtóra meredt. A nagyterem ajtaján először feltűnt egy sápadt, véres mocskos alak, de fülig ért a szája. Remus Lupin volt az. Mögötte Tonks sántikált, szintén vigyorogva. Aztán felbukkant Spherstud is. Elizabeth kilőtt, mint a nyíl s teljes erejéből édesapja nyakába vetette magát. Az felkapta a lányát és megpördült vele. Végül – Harry szíve a torkában dobogott – felbukkant Piton professzor is. Harry csak állt és bámulta. Annyit aggódott már érte az elmúlt pár hónapban, hogy szinte fel sem fogta, hogy élve viszont látja. Piton is megállt a nagyterem bejáratánál és Potterre meredt, majd egészen halványan, úgy, hogy csak Harry látta, elmosolyodott. Harry nekiindult. Futólépésben tette meg az utat apjáig, aztán zavartan megállt. Nem tudta mit illik és mit nem illik ilyenkor tenni. Aztán Piton előre lendült és magához szorította, csak úgy. Aztán hirtelen eltolta magától, szúrósan ránézett és vészjósló hangon megszólalt.

- Harry, ha lemostam magamról a szutykot, még beszélünk a hőstettedről… és ha még egyszer meglátom, hogy halálfalók közé mégy, akkor megemlegeted – de Harry csak vigyorogni bírt. Örült az apjának, annak meg még jobban, hogy Piton aggódik érte és gondol rá. Úgy látszik végre tényleg kezd rendben jönni a kapcsolatuk. Még a végén igazi apa-fia lesznek a sok megpróbáltatás ellenére is. Dumbledore széles mosollyal köszöntötte elveszett kollégáit és gyorsan kijelölt Nymphadora Tonksnak is egy szobát.

                                                                                ***

A brit miniszterelnök a nemzetközi párizsi konferencián az amerikai elnök elé tárta a valós problémát, jelesül, hogy varázslók támadtak rájuk és nem pedig terroristák, oroszok vagy neonácik. Az amerikai elnök az állát dörzsölte és hümmögött. Egyik legfőbb európai szövetségeséről volt elvégre szó. Ráadásul Britannia tagja a NATO-nak is. Tehát ha őt megtámadták… nehéz helyzetben volt az amerikai elnök. Természetesen, mint minden kormányfő és államfő a világon, úgy ő is tudta, hogy valóban léteznek varázslók, de az Egyesült Államokban semmi baj nem volt velük. Igaz, ott jobban integrálódtak a kormányzati rendszerbe. Még neki magának is voltak varázsló származású tanácsadói, legalábbis egy biztosan volt. Fogalma sem volt hogyan kezelje az előállt helyzetet. Egyfelől nem tagadhatta meg a segítséget, másfelől viszont ő nem rendelkezett az amerikai auror állomány fölött. Ez a mágiaügyi miniszterének a dolga. Viszont az is igaz, hogy a brit aurorokat az a valaki, - Valdemár vagy hogy hívják – lemészárolta. Minden esetre óvatosan fogalmazott és megígérte a miniszterelnöknek, hogy megteszi, amit tud. Egyelőre csak a saját mágiaügyi miniszterével egyeztet, aztán talán, ha nincsen más megoldás katonákat is vezényelhet a szigetországba. A párizsi konferencián egyébként a világ majdnem minden demokratikus kormányzata szolidaritását fejezte ki a britekkel szemben. Aztán a konferenciának vége lett és november elejére a miniszterelnök is visszatért, igaz nem Londonba. Ideiglenesen Edinburgh-ba helyezték át a székhelyüket és ide menekült a királyi család is.

A mágiaügyi miniszter javaslatára összeülő nemzetközi varázsló kongresszus Brüsszelben, ellenben lényegi kérdésekben is tudott dönteni. Majdnem mind ismerték Voldemortot, tudták róla, hogy kicsoda, így elpusztításáról sem kellett sokat vitatkozni. Ezen a konferencián az amerikai mágiaügyi miniszter képviselője ígéretet tett a brit mágiaügyi miniszternek, hogy egy egész auror hadosztályt bocsát a rendelkezésére.

Ezenközben Roxmortsban a Főnix Rendjének tagjai sem unatkoztak. Első lépésként igyekeztek a visszatért miniszterelnök biztonságáról gondoskodni, legalábbis amíg még Britanniában tartózkodik. Erre külön auror csoportot rendeltek Edinburgh-ba a miniszterelnök és a királyi család védelmére. Tovább erősítgették Roxmorts falut, mint utolsó védő bástyájukat. Az ország déli részéről szinte minden varázsló – már aki nem volt Voldemort híve – eltűnt. Voldemort pedig nem úgy tűnt, mint akinek London elég lenne. Persze a tragédiába forduló londoni csata után ő is csendben volt, de csak addig, amíg a halálfalói ki nem pihenték magukat.  Körülbelül egy héttel London megszállása után tovább merészkedtek. Halálfaló osztagok mugli városokat támadtak meg és pár óra alatt hatalmas pusztításokat végeztek. A főnix rendje, illetve leginkább Dumbledore által irányított auror csoportok általában későn érkeztek. A halálfalók addigra eltűntek. Előfordult olykor, hogy a szerencsétlen aurorok időben érkeztek. Ilyenkor persze elkeseredett harc vette kezdetét, amelyből általában a halálfalók kerültek ki győztesen. De ők maguk is igyekeztek elkerülni az aurorokat. Ezúttal csak a gyilkolás és a megfélemlítés volt a cél. Nem akartak szembe kerülni senkivel. Voldemort kivárt. A mugli miniszterelnök az egész országra kiterjesztette a szükségállapotot. Háborús állapotok uralkodtak már minden nagyobb mugli városban. Az emberek nem mertek utcára menni, az élelem pedig lassan elfogyott még a szupermarketekből is. Dumbledore-nak sem ereje, sem lehetősége nem volt, hogy minden egyes várost mágiával erősítsen meg. Több milliós városokról volt szó elvégre.

Dumbledore és csapata tehetetlenül állt a dolgok előtt. Londont megerősítette Voldemort. Csak sötét jeggyel a karján tudott bejutni az ember, mármint a belvárosba. A sötét nagyúr pedig, ki tudja miért, elfoglalta a Westminster palotát és legalább annyi bűbájjal védte, mint Roxmortsot Dumbledore. A háború befagyott. A két tábor egymással szemben állt, de senki sem mert mozdulni egyelőre. Dumbledore nem vállalt a London felszabadításáért indított támadást, Voldemort pedig egyelőre még nem jelent meg Roxmortsnál.

                                                                       ***

November elején a mágiaügyi miniszter is visszatért Roxmortsba és bejelentette, hogy jönnek az amerikaiak. Kitörő örömmel fogadták a hírt. Nem maradnak magukra. Egykettőre kiverik Voldemortot Londonból, aztán Angliából is. A veszély, amit a sötét nagyúr jelentett kezdett elhalványulni. Mindenki valamiféle optimista várakozással meredt a jövőbe. Elvégre hiába van sok halálfaló, biztosan nem elé arra, hogy egy fél világgal szembe szálljon. Az amerikai auror hadosztály pedig bármikor megérkezhet…

A partra szállásra (illetőleg hoppanálásra, de természetesen az amerikaiak partra szállásnak nevezték) november második hetében került sor. Roxmorts falu mellett állítottak fel egy tábort az érkező katonáknak. Az amerikai rendszerben az auror fogalma némileg eltért az európaitól. Nemcsak fekete mágus vadászok voltak, hanem szó szerinti értelembe vett katonák, akik parancsra cselekedtek. Zsoldosok. Körülbelül 20000-en érkeztek meg ezen a szürke, hideg ködös novemberi hajnalon. Roxfortba. Harry arra ébredt, hogy valami iszonyú zajt hall, kiabálást, rövid vezényszavakat, meg miegymást… álmosan felkelt. A mellette lévő ágyon Ron morcosan a másik oldalára fordult, de a legutolsó ágyon, ahol korábban Seamus feküdt, Elizabeth álmosan felült. Harry az ablakhoz lépett és kinézett. A ködtől szinte semmit sem látott, csak hallotta a szokatlan hangokat. Aztán hirtelen beugrott neki, hogy bizonyára az amerikaiak érkeztek meg és ebben meg is nyugodott. Inkább viaszfeküdt, mert rémesen hideg volt a kastély. Elizabeth átmászott hozzá, ha már úgyis felébredt és együtt hallgatták a szokatlan zajokat, aztán a kislány lassan újra elaludt. Harry ellenben nem tudott elaludni. Fura, ambivalens érzések kavarogtak a fejében. Hetek óta be volt ide zárva és minden idegszála azt akarta, hogy Voldemort végre takarodjon el. Gyűlölte a bezártságot, miközben mindenki más Voldemort ellen küzd, úgy ahogy tud. Az ő apja is nem egyszer ment a halálfalók ellen (mert nehogy már itthon üljön és akkor talán Harry sem küszködne gyomorgörccsel, hogy na vajon vissza jön-e vagy ezúttal már nem ússza meg élve). Olyankor persze Spherestud is mindig vele ment. Csak őt nem engedik. Erre jön ez a sok katona (akiknek Harry egyébként nagyon örült és nagyon hálás volt, hogy Amerika nem hagyja magára a szerencsétlen angolokat) de ő maga akarta elűzni Voldemortot. Úgy érezte, ezzel… elveszik a sorsát. A jövőjét. Miközben ő maga sem értette, hogy juthat ilyen hülyeség az eszébe. Igazából teljesen mindegy ki űzi el, csak legye már vége. Erre ő meg itt azon hisztizik, hogy nem személyesen mehet Voldemort ellen, minden más normális ember örülne, hogy megússza élve… áhh… biztosan csak álmos még. Hallgatta a távoli kiabálást és lassacskán mégis elszenderedett.

                                                            ***

Harry sokszor gondolt arra, hogy jó lenne többet beszélnie az apjával. A kapcsolatuk elég formális volt még annak ellenére is, hogy mostanában Piton igencsak megenyhült. Csak az volt a baj, hogy Piton általában nem ért rá. Főzött vagy megbeszélésen volt vagy csak úgy éppen rohant valahová. Harry olykor meglátogatta, de leginkább csak a nappalijában ücsörgött, amíg apja a dolgait intézte. De eltekintve a próbálkozásától még tavaly, nem beszélgettek. És ez hiányzott Harrynek. Most is lent ült, miközben Piton éppen az üstje fölé hajolt és lázasan kevert valamit. Nem is figyelt Harryre. Illetve csak látszólag nem figyelt rá, de legbelül… azon gondolkodott, hogy előbb-utóbb el kell mondania a gyereknek a származását. Nem húzhatja élete végéig… főleg, hogy az élete vége egyszeriben vészes közelségbe került. Fél szemmel a kölyökre sandított, de nem tudta hol is kezdhetné el. Ősszel nem mert bele vágni azóta meg kész káosz az életük, a nyakukba liheg a halál és kitört a háború.  Ilyet közölni… ráadásul ilyen vészterhes időkben… emlékezett, hogy ő hogyan reagált rá. Csapkodott. Még a lámpáját is eltörte… ismerte Harryt. Ő sem volt az a kedves halk szavú emberke, ha felbosszantották, erre még tisztán emlékezett a poétikus üvöltözős korszakukból. De a háború Londonért bármelyik pillanatban kitörhet, és nem mehet el úgy, hogy nem mondja meg. Mi van, ha ott marad? Összeszedte minden bátorságát és kihasználta az időt, ameddig még tehette. Most vagy soha. Eloltotta a tüzet az üst alatt és leült Harry mellé. A kölyök összerezzent, épp egy könyvet olvasott. Piton rém hivatalosan kezdte, de leginkább csak azért, mert nem igazán tudta mit mondjon.

 - Harry! – kezdte és itt meg is akadt. A fejében persze sokkal könnyebb volt közölni. Ott leginkább megmondta, Harry pedig felnőttként viselkedett és nem csinált balhét.

 - Igen?

 - Rövid leszek, mert amit mondani fogok, nem tartozik a kedvenc témáim közé. – szögezte le. Fia rábólintott és félre tette a könyvet. – arról… arról lenne szó. A sötét nagyúrról. – Piton elhallgatott és azon törte a fejét, hogy hogyan lehet ezt egy tömör mondatban megfogalmazni, hogy értelme is legyen, de ne tartson tovább, kér percnél.

 - Az én apám, mint kiderült utólag a Sötét Nagyúr testvére, ami egyben azt is jelenti, hogy vérrokonok vagyunk – hadarta egy szuszra és imádkozott, hogy a kölyök ne kérdezzen semmit. Harry értetlenül meredt rá.

 - Micsoda? – robbant ki belőle a kérdés.

 - Az. Én. Apám. Voldemort. Testvére. – taglalta újra Piton és rém kínosnak érezte az egész jelenetet. Többek között az ilyen beszélgetések miatt nem vágyott soha gyerekre.

 - És én? – kérdezte Harry.

 - Nos, te, mint az én fiam, az ő unokaöccse… - Piton elhallgatott. Harry vészjósló nyugalommal kérdezte.

 - És ezt csak így közli? Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne? – „ajjé – gondolta Piton – helyben vagyunk”

 - Miért hogy szeretted volna hallani? – kérdezte vissza félig gúnyosan.

 - Mióta tudja? – jött a következő kérdés. Piton elnézett valamerre és felkészült az új veszekedésre.

 - Egy éve!

 - Ezt valahogy elfelejtette közölni – mondta Harry jéghideg, száraz hangon.

 - Nem volt megfelelő alkalom…

 - Ja, igaz, ha magán múlik, még ma sem tudnám, hogy a maga fia vagyok! – csattant fel Harry.  – akkor miért csodálkozom, hogy úgymond „erre sem volt alkalom”.

 - Ne kezdjük elölről – intette le Piton. – azért tartottam fontosnak elmondani, mert sajnos már maga a nagyúr is tudja… - Harry kissé megszédült. Nem elég, hogy Piton fia, igaz ezt már megszokta de Voldemort… hitetlenkedve csóválta a fejét. Ugyanakkor nem érzett akkora felfordulást a lelkében, mint mikor Pitoról derült ki, hogy kicsoda. Voldemort… szinte már meg sem lepődött bár ez erős túlzás. Meglepődött, de…

 - De hogy…?

 - Fogalmazzunk úgy, hogy a Gondviselés gyűlöl bennünket.

 - Nyáron ezért rabolta el Voldemort?

 - Morti bácsi? Igen, részben ezért, de igazából ő sem tudta, csak nyáron tudta meg… nem akartam, hogy esetleg tőle tudd meg.

 - Ki tudja még? – Piton összeráncolta a homlokát, mintha számolna.

 - Majdnem biztos, hogy Dumbledore tudja, de őtőle már megszoktuk ezt az ízléstelenséget.  Meg persze Voldemort. – Harry felsóhajtott. Veszekedni akart volna Pitonnal eredetileg, de aztán… elszállt a haragja. A háború kellős közepén nem áll le vitatkozni… de Voldemort… nem mintha ez megváltoztatná az eredeti tervet, hogy végez Voldemorttal mielőtt az végez vele. De mégis… micsoda családi perpatvar!

 - Akkor ezért nem tudott megölni? – kérdezte és Pitonnak kifutott a vér az arcából. Eszébe jutott apja véráldozata. Hirtelen elment a kedve a további beszélgetéstől.

 - Részben. Potter, ez tényleg nem a kedvenc témám! – hónapok óta először szólította Potternek. Harry érezte, hogy valami még lappang a háttérben, valami titok, amit most úgysem tud kihúzni Pitonból. Inkább magára hagyta most apját. Ez túl sok volt egy délutánra. És csak így közli vele mellékesen, mintha azt mondaná a kenyér mellé kell még tejföl is. Mintha… természetes dolog lenne, hogy gyilkos hajlamú nagybácsik kerülnek elő a múltból. Áhh, tudta ő, hogy Pitonnal csak a baj van, nem véletlenül mardekáros… Mardekár… Potter megállt a hideg folyosón és rendesen leizzadt. Voldemort Mardekár utolsó leszármazottja, de ha igaz amit Piton állít… visszarohant és szabályosan berobbant apjához.

 - Mardekár? – kiabálta teli torokból. Piton fáradtan bólintott.

 - Ha igaz, hogy az a kretén Mardekár leszármazottja, akkor nagyon úgy néz ki, hogy mi is.

 - De… de… akkor én hogy… - értetlenkedett a fiú. A logika messze szállt, a biztos pontnak vélt talaj kezdett kicsúszni a lába alól. Lehetetlen, hogy ő mardekár utódja legyen. Ő griffendéles, még Godrik kardját is megkapta. Piton lenyomta a kanapéra és a szemébe nézett.

 - Figyelj, Harry! Azt hiszem, Dumbledore is említette már, hogy nem a származásunk, hanem a tetteink fontosak. Az én apám jó ember volt egyáltalán nem hasonlított a testvéréhez. Nincs kőbe vésve, hogy Mardekárnak csak gonosz leszármazottai lehetnek. Ráadásul a vére annyi hígult az évszázadok során… Ez az egész származás dolog nem jelent semmit - Piton megcsóválta a fejét. Harry gyomrában alább hagyott a remegés. Bizonytalan léptekkel újra elindult de egész éjjel le sem hunyta a szemét. Nem hagyta nyugodni ez a mardekát dolog és igenis haragudott Pitonra!  De már hozzá szokott, hogy történhet akár mekkora tragédia a földön az ég akkor sem fog ráomlani még ha most azt is szeretné. Nem hiába párszaszájú. A süveg sem viccből küldte volna a Mardekárba… gonosz dög mardekáros, semmi kétség! Csak azt mondja meg valaki, hogy hogyan győzheti le Mardekár leszármazottja Mardekár leszármazottját??

A mágiaügyi miniszter végül is posztján maradt és lázasan készülődött London visszafoglalására. Dumbledore a maga részéről inkább ellene volt a dolognak, de a miniszter ragaszkodott a fővároshoz. Ahogy ő fogalmazta, a főváros a legfontosabb stratégiai pontjuk és ha onnét kiűzik Voldemortot akkor könnyebb legyőzni. De a vén mágusnak voltak bizonyos fenntartásai ezzel kapcsolatban, első sorban az iskola miatt. Kereken kijelentette, hogy nem hajlandó feláldozni Roxfortot semmiért sem, és nem hajlandó a gyerekek életét kockáztatni. Nincs olyan hatalom a földön, amiért megtenné. Nem az első vitájuk volt emiatt a miniszterrel, aki most, hogy megjöttek az amerikaiak visszanyerte a régi önbizalmát. Dumbledore a maga részéről szívesebben látta volna a főnix rendjét Roxmortsban és Roxfortban. A tanárait sem eresztette szívesen harcolni, de a miniszter hajthatatlan volt. Dumbledore baljós előérzettel várta a csata kezdetét, tanárai pedig lázas izgalommal készültek London felszabadítására. Mindenki hitt benne, hogy egy ekkora sereggel még Voldemort sem tud szembe szállni, és ha kiverik Londonból, a veszteség majd megtöri a nyerő szériáját és akkor… le lehet győzni mielőtt még ennél is nagyobb galibát kavarna. Az ősz professzor persze megpróbálta lecsillapítani kollégáit, vagy csak visszább fogni őket, de már mindenki bele élte magát. Leginkább azzal érveltek, hogy az ellentámadás teljesen titkos, Voldemort felkészülni sem tud rá és semmi értelme az óvatoskodásnak. A Roxfortba akkor sem tudna bejutni, ha teljesen őrizetlenül hagynák, és tárva nyitva állna a kapuja, annyi bűbáj védi. Sőt maga Dumbledore is nem egyszer magára hagyta az épületet, mikor kitört a háború. Akkor sem lett baja, most sem lesz, a gyerekek ennél biztonságosabb helyen nem is lehetnének. Dumbledore-t nem győzte meg az érvelés, de nem tudott ketté szakadni. Vagy a kollégáit hagyja a halálba gyalogolni, vagy a kastélyt hagyja őrizetlenül. Arról szó sem eshetett, hogy ő, vagy a főnix rendje nem jön. Dumbledore-nak nem sok választása volt. Védővarázslatokat bocsátott a kastély és a park köré, megerősítette a tölgyfa kaput, és nehéz szívvel, de bele egyezett, hogy ő irányítja majd a főnix rendjét. De előtte még bebiztosította a kastélyt, hogy rögtön érezze, ha bármi baj van.

Egy héttel később hajnali háromkor az amerikai aurorok ezredese (érthetetlen okokból a amerikaiak ragaszkodtak a nevetséges mugli rangokhoz.) kiadta a parancsot és a hadosztály megindult London ellen. Természetesen velük tartott a megmaradt angol aurorállomány és a Főnix Rendje is. Dumbledore lezárta a szobáját okulva Harryék múltkori szökéséből és Hagridnak pedig megparancsolta, hogy őrködjön a Griffendél toronyban. Harry leballagott mégiscsak Pitonhoz, aki lázasan készülődött az éjszakára. Elvégre is lehet az ember Mardekár leszármazottja, az apjára akkor is oda kell figyelnie. Amúgy sem haragudott már. Továbbá be kellett látnia, hogy azon kívül, hogy van egy letagadni való rokona (kinek nincs?) semmi sem változott. A jóslat csak jóslat marad, miszerint nem élhet az egyik, amíg él a másik. Ezen valószínűleg az sem változtatna, ha Voldemort a nagyapja lenne. Ezen már a világon semmi sem változtat. Örök ellenségek származástól függetlenül és ő nem lesz gonosz mardekáros, ha már eddig nem lett az! Meg aztán Voldemort sem úgy néz ki, mint aki azért töri magát, hogy úgymond kibéküljenek. Sőt… kis híján megölte az apját. Nem fog ő itt lelki életet élni a tetves sunyi gonosz nagyúr miatt. Vagy félre tenni az eddigi elhatározását, valami idióta kétely miatt. – nyugtatta magát. Hülyén téblábolt egy darabig az ide-oda mászkáló Pitont figyelve.

 - Mi lenne, ha inkább… - elhallgatott, mert nem tudta hogyan mondja ki, ami a szívét nyomta. Piton felsandított rá. - Ha inkább itthon maradna?? – vágta ki a fiú és közben füle tövéig elpirult. Piton megcsóvált a fejét és elvágtatott Harry mellett. Némi rámolás után visszakerült és leültette Harryt a kanapéra.

 - Nehéz ez.

 - Miért?

 - Most mondjam azt, hogy kösz én inkább, maradok és dajkálom a majdnem felnőtt fiamat? - kérdezte csípősen, de a hangjából már hiányzott a régi maró gúny. Csak önmaga árnyéka volt. Harry nem is sértődött meg. Nem is Piton lenne, ha nem így felelne.

 - Nem, de semmi szükség rá…

 - Harry! Háború van. Nem én döntöm el mit teszek, és sajnos te sem.

 - De…

 - Semmi de! most csak annyi a dolgunk, hogy képességeinkhez mérten helyt álljunk. Ahogy csak tudunk. 

 - De akkor én miért nem mehetek? – Piton megdörzsölte az állát.

 - Azért nem mehetsz, mert Dumbledore és én azt mondtuk. – közölte határozottan.

 - De…

 - Figyelj! Fordított esetben te sem engednéd el a fiadat. Csak itt én vagyok döntési helyzetben – mondta önelégülten – és én azt mondom semmi keresni valótok ott. Már annak is örülhetünk, hogy eddig megúsztad. És most készülnöm kell!

 - Akkor ennyi? - kérdezte elkeseredve Harry. Piton megszánhatta, mert most egészen másképp nézett rá, mint eddig.

 - Nem meghalni megyek oda, hanem halálfalót gyepálni. És nem leszek egyedül. Megszorította még utoljára Harry vállát aztán a következő pillanatban már sehol sem volt. Harry felballagott a nagyterembe. Ott állt Elizabeth, szorosan tartva apját. 

 - Ígérd meg, hogy nem sírsz, jó? – suttogta Spherestud kislánya fülébe. Elizabth bólintott és letörölte a könnyeit.

 - De te meg ígérd meg, hogy visszajössz!

 - Megígérem! – utoljára magához ölelte még a lányát, aztán Pitonnal az oldalán elindult le a faluba. Ron is búcsúzott családjától. Apja a sérülés ellenére részt vett a háborúban. Nem akart otthon maradni. Mrs Weasley is ment, de ő, mint ápolónő. A Weasley ikrek most megjátszott jókedvvel, kacagva szintén indulni készültek. Harry torka összeszorult, ahogy látta elmenni Ron családját. Lupin távolról odaintett nekik, ők pedig vissza. A tanári kar nagyrész elment. Hagrid, Tonks, Bimba professzor és Trelawney professzor maradtak csak, és néhány fiatal auror. Dumbledore, mielőtt utolsóként elhagyta a kastélyt, számtalan védekező bűbájt bocsátott még rá. Aztán ő is kilépett a sötétbe és a nagykapu döngve bezárult mögötte. A zárak, mágikus reteszek önmaguktól zárultak be.  Harry, Ron, Hermione, Ginny, Neville és Elizabeth pedig felballagott a Griffendél toronyba.

                                                                           ***

Az amerikai hadosztály csendben közeledett a kihaltnak tűnő belváros felé. Elől mágikus csapdákat és védekező bűbájokat felderítő utász osztaga haladt, akik hatástalanították a riasztókat, és amit tudtak. A főnix rendje és az angol aurorok maradéka London másik oldaláról közeledett. Az utat előttük is az amerikai utászok tisztogatták. Néma csendben haladtak szétszórt alakzatban. Csak bakancsaik csattogását lehetett hallani. London belvárosa felől semmi zaj nem jött. Mintha senki sem lenne itt. Pedig Voldemort nem fogja csak úgy feladni a fővárost. A hajnal nagyon hideg volt. Ha Piton nem átkozta el ezerszer, hogy ilyen sarki hidegben kell hadgyakorlatot tartaniuk, akkor egyszer sem. Mellette András vacogott kékre fagyott szájjal. És most még vodkát sem tudott szerezni egyikük sem, igaz nem is lett volna túl jó kábán nekivágni a csatának. Nem messze Lupin kémlelte elmélyülten a földet. Lassan haladtak előre a felhalmozott bűbájok miatt, amiket Voldemort és csapata telepített a belváros köré. Nem végzett rossz munkát. Volt olyan hely, ahol fél órát is álltak és várták, hogy tiszta legyen az út. Az amerikaiaknak külön felszerelésük volt erre és azzal könnyebben ment. Dumbldore óvatosabban haladt előre, mint az amerikaiak. Gyanús volt neki a nagy csönd.

Aztán minden átmenet nélkül mint derült égből a villámcsapás elkezdődött. Hangorkán robbant valahol London belvárosában és a közeli házak ablakából szó szerint „sortűz” fogadta a sereget. Piton lerántotta maga mellé Andrást és a falhoz lapultak. Spherestud berúgta az egyik pince ablakát és beugráltak a sötét, dohos helységbe. Odafönn vadállati üvöltés hangzott fel. Persze telihold volt. Hülye amerikaiak… a halálfalók, miután a rajtaütéssel nagyjából megtisztították az utcát, leugráltak a tetőkről. A főnix rendje szétszéledt a környező utcákba és megkezdődött a versenyfutás Londonért. Utcáról utcára, házról házra zajlott az elkeseredett élet-halál harc. London másik oldalán is támadásba lendültek a halálfalók és a Westminster palota fölött megjelent a sötét jegy és hidegen, riasztóan bámult lefele a küzdőkre.

Piton és András a hátára landolt. Darab ideig csendben feküdtek, mivel moccanni se tudtak, aztán feltápászkodtak és leporolták magukról a port. Csak centikkel vétették el a pince falánál sorakozó vasrudakat. Átmásztak a kacatok között és a pince túloldalán kimásztak az ablakon. Sötét udvarba értek. A ház üresen állt, a benne lakó muglik elmenekültek, vagy megölték őket. Piton kikémlelt az utcára – üresnek tűnt. Távolabbról elkeseredett csata zaja hallatszott. Rohanni kezdtek a hangok irányába. Kiértek a térre. A halálfalók sarokba szorították a főnix rendjének néhány tagját. Azok egy ház falához hátráltak és még tudták tartani magukat. De már nem sokáig. Piton és Spherestud megszorította a pálcáját és megindultak, hogy utat vágjanak a halálfalókon át a bent rekedtekhez. A halálfalók nem számítottak külső segítségre. Megzavarodtak a kétoldali hírtelen támadástól és a sarokba szorítottak kitörtek. Arrább már tombolt a háború. Valahol kigyulladt néhány ház és a füsttől szinte semmit sem lehetett látni. András és Perselus csakhamar elveszítette egymást. Artikulátlan üvöltés hallatszott mindenhonnan, olykor-olykor bele vegyült egy segélykiáltás is. A nagy erejű átkok következtében egész háztömbök tűntek el a föld színéről vagy dőltek össze, porba fullasztva a küzdő feleket. Voldemort megelégelvén a csatát egyszerűen kiléptette medréből a Temzét, ami most mint eleven vízfal közeledett a belváros fel elárasztva mindent és mindenkit aki az útjába kerül. Dumbledore azonnal ott termett és mesterséges gátat emelt a környező házakból, megakasztva Voldemort szörnyetegét. De a másik oldalról már jöttek is tömött sorokban a trollok, vámpírok, vérfarkasok… az amerikaiak még sosem láttak ilyet. Itt csődöt mondott a tudományuk. Dumbledore-t lekötötte a gát fenntartása, az emberei pedig két tűz közé kerültek. Egyfelől ott volt a vízfal, iszonyú nyomással, másik oldalon pedig a halálfalók megindultak feléjük immár tömött sorokban. McGalagogy gyorsan maguk és a halálfalók közé bűvölt néhány engedékeny háztömböt, de a helyzetük tarthatatlannak bizonyult, főleg, hogy a másik oldalról sorban tüntették el a közéjük emelt házakat. Az amerikaiak persze megzavarodtak, így nem sok hasznukat vették. A halálfalók ketté választották őket és így módszeresen fel is őrölték majdnem az egész hadosztályt. Ördög tudja honnan volt ennyi halálfaló, de úgy tűnt egyre csak szaporodnak. Angliában semmi esetre sem lehetett ennyi. Mintha a föld alól is ők bújnának elő. Dumbledore közben visszaszorította a Temzét a medrébe, Voldemort pedig eltűnt valamerre. Jól irányzott ellenátkokkal szétugrasztották az ellenség sorfalát, és mindenki bele vetette magát az emberfeletti küzdelembe. Perselus megátkozott mindenkit, aki szembe jött és csuklya volt rajta, és közben próbált kijutni a füstből, hogy legyen egy szusszanásnyi ideje. Oldalról látta Mrs Weasleyt hordággyal rohanni, rajta egy emberi torzóval. Minden pillanatban hallani lehetett a segélykiáltásokat szinte minden irányból. Medimágusok rohangásztak elszántan a kiabálók felé, de legtöbbször nekik is az életükért kellett küzdeniük. Perselus nem bírta tovább a füstöt és a zajt. Megállt egy pillanatra, hátát egy falnak vetve. Egy halálfaló állt meg vele szemben és ráemelte a pálcáját. Azonban mielőtt kimondta volna az átkát a meglepett és holt fáradt professzorra, zavartan szét nézett és elhoppanált. Piton megnyugodott és lecsúszott a fal mellett. A következő pillanatban mintha valaki lecsavarta volna a hangerő szabályzót, olyan csönd lett, mint egy temetőben. Piton felemelkedett és zavartan körbe nézett. Az az érzése keletkezet, hogy teljesen egyedül van.

Óriási, mindent elsöprő robbanás rázta meg a várost. Piton meg is süketült egy pillanatra. Csak azt érezte, hogy iszonyú nyomás repíti arrébb és látta, hogy körötte kezek és lábak is repkednek csupaszon, törzs nélkül. Neki csapódott egy kőtömbnek és élettelenül csuklott össze.

                                                              ***

Harry a csillagvizsgáló toronyban ült és London irányába bámult. Persze csak a végtelen erdőket és hegyeket látta, de most nem is ez volt a fontos. Nem akart sírni sem, dühöngeni sem, túl volt már ezeken, csak a gyomrában érezte tompán az ismerős félelmet, mint mindig mikor Perselus és a többiek elmentek, hogy szembe nézzenek Voldemorttal. Ami az ő dolga lenne. Furán nyugodt volt, percekre már-már el is feledte miért ül ott órák óta  hidegben. Hajnalodott, keleten, mint egy óriási narancssárga strandlabda, éppen most kelt fel a nap. Harry az órájára nézett. Hét múlt. Lassan negyed nyolc. Normális esetben a másik oldalára fordulna és remélné, hogy túléli az aznapi óráit. A nap aranyos-narancssárgára festette a kopár hegyeket. A színek így november közepén már el-eltünedeztek, csak a barna és az unalmas szürke maradt. Harry ásított és feltápászkodott. Szinte teljesen átfagyott és kezdett hiányozni Ron és Hermione. A magány nem segített. Ezzel a problémával immár nem egyedül kellett szembe néznie, mint eddig. Még egyszer utoljára szétnézett a kastély legmagasabb tornyából és hirtelenjében megakadt a szeme valamin. Először azt hitte, csak káprázat, de aztán… Harry felüvöltött volna, ha éppen lett volna hangja. Ereiben megfagyott a vér egy pillanatra, de csak egy pillanatra. Aztán nyakába szedte a lábait és rohant lefelé négyesével szedve a fokokat. Odalenn ugyanis Roxmorts lángokban ált és Voldemort halálfalói fenyegető sötét valójukban lassan, nagyon lassan megindultak a kastély felé…

Harry álmából rázta fel Ront, Neville-t, Hermionét és Ginnyt, meg Elizabethet. A futástól félig még fuldokolva elő adta nekik, amit látott. Baráti mintha fel sem fognák, pillanatokig csak álmosan meredtek rá. Aztán Hermione akkorát sikított, hogy Harry dobhártyája kis híján beszakadt, Ron pedig zöldes színt öltött. De összeszedték magukat. Nem telt bele két perc és mind felöltözve álltak, harcra készen, történjék bármi. Nem kérdeztek, nem hisztiztek, nem bőgtek, csak tették amit kellett. Lenyargaltak, át a mélyen alvó Hagridon, csak Elizabethet hagyták ott, hogy keltse fel és magyarázza meg neki mi történt. A főbejárat felé igyekeztek. Roxmortsban kitört a pánik és most emberek százai igyekeznek valószínűleg a kastélyba a halálfalók elöl. Éppen hosszú folyosón rohantak keresztül mikor Hermione megtorpant és elszörnyedve bámulta az eléje táruló látványt. Harry a karjánál foga rángatta tovább, de az ő torka is összeszorult attól, amit látott. Roxmorts lángokban állt, a csata a kis falu utcáin folyt. Sok reményük nem volt mivel majdnem mindenki Londonban harcolt ezen a hajnalon. Leginkább csak nők, idősek és rokkantak és sebesültek maradtak a faluban. Az erősebbek megpróbáltak feltartani a halálfalókat, míg a gyerekek eljutnak a kastélyig, de a kastélyba vezető utat elzárták a halálfalók. A halálba rohantak. Ron közben tovább rángatta mindkettejüket és végre leértek a bejárati csarnokba, ahol azonban a tölgyfa ajtót bezárva találták. Próbálkoztak varázsigével, rugdosással, retesztologatással. Hiába. A kapu meg sem moccant és kintről behallatszott az áldozatok jajveszékelése. A gyerekek falfehéren hallgatták végig a kinti mészárlást. Harry dühében bele rúgott a fakapuba de csak annyit ért el, hogy eltört a nagylábujja. Hermione könnyei kicsordultak a tehetetlenségtől. Odakint dörömbölni kezdtek az áldozatok. Akik elérték a birtokot. A legtöbben azonban nem érték el. A halálfalók senkit sem kíméltek. Öreg aggastyánoktól kezdve a csecsemőkig mindenki lemészároltak. Lucius Malfoy vezette a támadást. Önelégülten sétált fel a birtok rácsos kapujáig. A kastélyon kívül rekedtek között úrrá lett a pánik. Rájöttek, hogy nem jutnak be. A tölgyfa kapu nem nyílik. Próbálkoztak kintről is mindennel, de semmi. Lucius Malfoy egy nagy erejű átoktörő bűbájjal megkezdte a kastély védelmének felszámolását. Nyugodtan, csak semmi kapkodás. Ők már régen megnyerték ezt a háborút. Senki sem kapkodott a halálfalók között. Vészterhes nyugalmuk csak még jobban megijesztette áldozataikat.

Hagrid érkezett futva, nyomában Bimba és Trelawney professzorokkal és a halálra rémült, fiatal aurorokkal. A két professzor a kapura szegezte pálcáját, és gyors varázsigét hadartak. A reteszek kínosan lassan nyikordultak meg és végre, végre… a nagykapu két sarkáig kitárult és a halálra rémül sebesültek kicsi csoportja lélekszakadva rohant be a kastélyba. Lucius Malfoy diadalmasan felnevetett odakint és arrébb ált az útból. A sötét nagyúr betette a lábát a parkba, nyomában a halálfalóival, a bűbájok már nem tartották fel őket. A hatalmas tölgyfa kapu döngve bezárult és félelmetes csikorgással tolódott vissza mind a 112 retesze elzárva a bent rekedteket a külvilágtól.  Most már csak ez választotta el őket Voldemorttól és a haláltól.