20. fejezet

András magához tért a robbanás után. Síri csend honolt mindenhol. Illetve nem is síri csend: éppenséggel lüktető, vészterhes csend. Olyasmi, mint mikor az ember víz alá merül, és nagyon jól tudja, hogy odafönt mindenki üvölt, éppen csak nem lehet lehallani. Megrázta a fejét, és a hangok kezdtek visszaszállingózni. Megtapogatta magát: mindene megvolt. Ennek nagyon örült. Köbe nézett, de a por mindent betemetett. Őt magát is. És sehol senki. Nagyon távolról, mintha mély álomból ébredne elárvult autóriasztó hangja fúródott erőszakosan a fülébe. Botladozva, szédelegve elindult valamerre, de nem ismerte fel a környéket. London csodaszép belvárosa sehol sem volt. Egy mély kráter, egy rom maradt a helyén, itt-ott csonka háztömbökkel. Illetve, ami még megmaradt belőlük. A Westminster palota, a London Bridge, a Big Ben… mind eltűnt. Csak a Sötét Jegy pislákolt a halott város felett. Szája elé kapta a kezét, ahogy körbe nézett szülővárosában. Mint egy atomrobbanás után – futott át az agyán. Nem volt támpont, amerre indulni lehetett volna, nem maradt semmi. Csak a külváros árnyai maradtak meg, de azt innen alig-alig lehetett látni. Szétnézett túlélők után kutatva.

Perselus is magához tért. Fájt mindene. Körbe nézett. Mindenfelé halottak hevertek, ő maga csodával határos módon sértetlenül megúszta. Csak mikor neki esett a kőnek, beverte a fejét, és a halántékából vékony csíkban szivárgott a vér. De ilyen kicsinységekkel most nem törődött. Undorodva lelökdöste magáról a halott végtagokat és feltápászkodott. Tapogatózva, mint a vakok megindult valamerre, aztán döbbenten megállt. Ekkora pusztításra még ő sem számított. Körbe tapogatott maga körül, mert rájött, hogy nincs meg a pálcája, de nem találta. Leült és megpróbált megnyugodni és legalábbis logikusan gondolkodni ebben a helyzetben. Élő embert nem látott a környéken és fogalma sem volt, ki csinálta a robbanást. Aztán összeszedte magát és elindult kifelé a romokból. Ez tűnt a legjárhatóbb útnak. Ha van túlélő, az nyilván szintén igyekszik kijutni a romokból…

Luclin Effloresco hisztérikusan zokogott nem messze a belvárostól. Nem volt ott, csak látta a hatalmas robbanást. És a következő pillanatban azon a helyen nem volt semmi. Nővérként nem vet részt közvetlenül a harcban, csak ellátta a Főnix Rendjének sérültjeit. Egyedül volt, mikor a robbanás történt. A Szent Mungó munkatársa éppen akkor szállította el a sérülteket. Luclin halálra rémült. Egyedül volt egy porig rombolt városban, még csak 21 éves volt, és elege volt a háborúból már most. Azon kívül gyűlölte magát Voldemort miatt, és amiatt, hogy most kis híján ő is a halálfalók sorában állna és öldökölné Pitont és Lupint. Akik valószínűleg már amúgy sem élnek, mert ezt ember nem élhette túl. Magatehetetlenül összeroskadt a fal mellett, arcát a tenyerébe temette és hangosan zokogott. Felsikoltott, mikor valaki a vállához ért. Könnyes szemmel felnézett, de csal elmosódott foltot látott. Tisztult a látása és Lupin elgyötört arcát látta maga fölött. A megkönnyebbülés és a szégyen hulláma öntötte el. Szörnyen bánt ezzel a szerencsétlennel. Pedig mikor elkezdődött, ő tényleg, valóban… úgy gondolta. De most nem a bánkódásnak volt itt az ideje. London romokban, túlélők pedig… kérdés, hogy egyáltalán vannak-e?

- Gyere! – mondta csendesen Lupin. – Segíts túlélőket keresni!  

Ment, és nem nézett a nőre. Luclin feltápászkodott és utána sietett. A férfit csakhamar elnyelte a por és a köd, de beérte. Lupin sietett vissza, maga sem tudta merre. Félig sokkos állapotban bóklászott a kőtömbök között, nem értette, mi van, mi történt, ki tette… csak automatikusan tette, amit ilyenkor mindenki.

- Remus! – Luclin csak alig mert suttogni. – Remus… én annyira sajnálom – szaladt ki a száján, bár nagyon jól tudta, hogy amit tett, megbocsáthatatlan, ráadásul most értelme sincsen erről beszélni. A világ körülöttük összeomlott, Voldemort erősebb, mint valaha. Nevetséges lenne a magánéletével foglalkozni. De egyszerűen nem akart így elválni Remustól. Egy biztos pontra vágyott az életben, egyetlen ölelésre…

- Remus, kérlek, hallgass meg!

- Luclin! A barátaim valószínűleg holtan hevernek a romok alatt, nem tudom, hol keressem őket. Azt sem tudom, ki élte túl. Nem akarok most ezzel foglalkozni. – nem emelte fel a hangját, halkan, szinte kedvesen szólt, Luclin mégis úgy érezte, mintha egy egész élet választaná most el Remustól. Befogta a száját és segített a férfinak amennyire tőle telt.

Piton úgy káromkodott, mint még soha életében. Végső kétségbeesésében ott maradt és kutatni kezdte a pálcáját. Pálca nélkül nem megy sehová – határozta el, és megszállott módjára kereste. Köveket rakott arrébb, meg emberi testrészeket, közben forgott a gyomra és egyszerűen nem talált a pálcáját. Aztán hirtelen megmerevedett. Teljesen egyedül volt és a halottak körülötte… egy sem halálfaló. Egyik sem, csak… amerikaiak… főleg… Roxfort… Harry…- Perselus kiegyenesedett és iszonyú, hideg, ijesztő gondolat lopódzott az agyába. Csapda volt. Az egész londoni felszabadító front egy hülye, előre tervezett csapda volt, ők meg bele sétáltak, mondván: milyen hősies dolog… és otthagyta Harryt. Otthagyta egyedül azzal a melákkal, meg a dilis Bimba professzorral. Szét sem nézett többé, csak futva megindult valamerre. Rohant, mintha az életéről lenne szó, rohant Harry felé… aztán megtorpant, visszafordult és ismét a pálcáját kezdte keresni. Pálca nélkül mégsem hozhatja ki onnan Harryt.

András tapogatózott előre felé és igyekezett most nem gondolkodni és nem pánikolni. Oké, hogy tök egyedül van a halálra zúzott volt város kellős közepén, közel, s távol egy teremtett (élő) lélek sincsen. Nem baj, volt már rosszabb is… Reszkető kezében legalább ott volt a pálcája, de a hitvány kis fény a végén nem segítet eligazodni a betontömbök dzsungelében. A por kaparta a torkát és könnyezet tőle a szeme. Valaki nem messze tőle kaparászott valamit. András ereiben megfagyott a vér. Biztosra vette, hogy Voldemort az. Olyan biztos volt benne, mintha látná, pedig semmit sem látott, csak a szürke porfalat körülötte. Moccanni, lélegezni sem mert. És a kaparászás felé tartott és magas hisztérikus hangon beszélt valamit. Spherestud kis híján bele halt az ijedtségbe mikor a porból kibontakozott egy magas, vékony, hórihorgas alak. Még varázsolni is elfelejtet. Az alak pedig egyenest feléje tartott, és beszélt azon a magas fejhangon, ami rémálom volt, kész rémálom. Aztán tisztult a kép, illetve a hórihorgas alak elég közel ért és Spherestud rohanni kezdett, már amennyire reszkető térdei engedték. Háta mögül hallotta, hogy a valaki rohan mögötte. Egyszer csak bele ütközött valamibe és hasra vágódott. A valami, amibe ütközött veszettül káromkodni kezdett, de András nem látta, hol van. Akkora volt a por és a köd, hogy a kinyújtott kezét sem látta. Mögötte megállt a másik, aki idáig kergette.

- Hallgasson már! – próbált rászólni a káromkodóra, mert biztos volt benne, hogy Voldemort személyesen kergette idáig, és most megkínozza, de az a másik tovább kárált, egyre hangosabban és valami pálcát emlegetett meg Voldemort nénikéjét, és felmenő rokonait, akik az illető szerint leginkább egy agybeteg, genetikailag elhibázott meztelen csigához állnak legközelebb. Voldemort – mármint András szerint Voldemort – röhögni kezdett a ködben.

- Ki van ott? – kiáltott a ködbe, ahonnan a röhögés hangzott. Hátha mégse Voldemort. Neki nincs humorérzéke, kizárt, hogy nevetne azon, hogy valaki a felmenőit szidalmazza.

- Remus Lupin!

- Luclin Effloresco! – Spherestud hihetetlenül megkönnyebbült. Hát tényleg nem Voldemort, csak agyrém volt az egész. Remélhetőleg amúgy is holtan fekszik valahol, mert kilapította egy szimpatikus tíz tonnás betonház.

- Ott ki van? – kérdezték vissza.

- Spherestud!

- Spherestud? – ez a káromkodás irányából jött, aztán a következő pillanatban előkerült a szürkeségből egy sápadt alak és szó szerint Spherestud mellkasának csapódott, aki ettől elveszítette az egyensúlyát és hátra esett.

- Ne haragudj! – szabadkozott Piton, mert ő jött a szürkeségből és nem látta, hol van a barátja, így szabályosan elgázolta. Feltápászkodott Andrásról aztán felsegítette. Spherestud szó nélkül magához szorította.

- Azt hitem, meghaltál, te barom! – kiabálta, mert tényleg azt hitte, meghalt a legjobb barátja. Előkerült Lupin és Luclin is a szürke fal mögül.

- Jól vagytok? – kérdezte magas, vékony hangon Luclin. A két férfi bólintott, aztán Piton megint eltűnt a ködben pálcát keresni.

- Mit csinálsz? – kérdezte Spherestud.

- Keresem a pálcámat.

- Invito Perselus pálcája – rikkantotta barátja és nemsokára a kezében landolt a keresett holmi. Odaadta az immár ismét visszakerült Pitonnak, aki hálásan nézett rá.

- És most? – kérdezte Lupin, némiképp még mindig sokkos állapotban. A többiek is tanácstalanul bámultak körbe.

- Segítség… - jött halkan valahonnan a romok alól.

Mindannyian a hang irányába vetették magukat és nagy sokára kiásták a szerencsétlenül járt McGalagony professzort. Már az is csoda volt, hogy élt és magánál volt. Hamarosan a romok alól kiásták Mrs. Weasleyt, Kingsley Shackleboltot, akinek hiányzott mindkét lába, és még jó néhány tagját a Főnix Rendjének. Lehangoló látvány volt. Csak Dumbledore-t nem találták sehol sem. A sebesülteket kihordták a romok közül - ott mégse hagyhatták őket –, és a közelben egy csodával határos módon egyben maradt épületbe cipelték őket. Luclin nagyjából, amennyire lehetett ellátta őket, aztán várták a segélycsapatot Roxmortsból. Honnan is tudhatták volna, hogy Roxmorts szinte porig égett? Piton némileg megnyugodott már a reggeli pánik után és most csendben üldögélt kinn a ház lépcsőjén. Dohányzott volna, ha van nála dohány, de nem volt. A nap keleten felkelt és gyönyörű narancssárga fényözönnel vonta be a kietlen romokat. Fájóan döbbenetes volt így látni napfénynél. A köd szinte teljesen feloszlott és látni lehetett, hogy újabb és újabb (hál’ istennek) túlélők bicegnek, csoszognak, szaladnak elő a romok közül. András megszorította Piton vállát és mellé telepedett, helyet hagyva az érkezőknek is. Mind közülük való. Egy sem halálfaló. Ha erejük lett volna gondolkodni… talán rájönnek arra, amire hajnalban Piton, amit azóta száműzött az agyából mert csak pánikrohamnak vélte. Roxfort biztonságos. A robbanás… talán elsöpörte a halálfalókat is - gondolták. A nap annyira gyönyörű volt a sérült város fölött, mint talán még sohasem. A Weasley ikrek támogatták egymást elő a romok közül. Legalább túlélték…  Piton legszívesebben lefeküdt volna aludni és addig fel sem kelt volna, míg a világ újra olyan nem lesz, mint ezelőtt volt. A háború végérvényesen elsöpört mindent és nincsen visszaút, nincs több hazugság. Senki sem dughatja a homokba a fejét. Mélyet sóhajtott, hogy száműzze a rossz gondolatokat a fejéből, hogy újult erővel, teljes emberként készen álljon arra, ami még jön. London – már ami megmaradt belőle – megelevenedett. Aki járni tudott, az eszelősen kutatott túlélők után, de valahogy annyira keveset találtak, annyira fájdalmasan keveset. Dél körül járt már az idő, a köd teljesen eloszlott. A Temze zavarosan hömpölygött immár természetes medrében. Luclin Effloresco könyékig véresen jött ki a házból.

- Miért nem jön senki? – kérdezte Pitontól

- Parancsol? – kérdezte mogorván. Nem szívlelte a nőt, de azok után, amit vele tett, ez érthető volt.

- Miért nem jön Roxmortsból senki? Elszállítani a sebesülteket? Itt csak helyi ellátást tudok biztosítani… - Piton összeráncolta a szemöldökét.

- Utána nézünk – mondta és ellökte magát a házfaltól. András követte.

- Mire készülsz?

- Gondolom, elmegyünk Roxmortsba és megsürgetjük őket. A legtöbb pasast itt úgysem lehet mozgatni, szóval…. Jössz vagy maradsz?

- Szerinted?

- Várjatok, jövök én is – kiáltotta Lupin. És jött, szakadozott, foltos talárjában, piszkos, véres kötéssel a fején, de aránylag jókedvűen.

- Akkor… - egymásra néztek és a következő pillanatban sehol sem voltak.

***

Voldemort úgy söpörte félre Dumbledore védekező bűbájait a kastély környékéről, mint őszi szél a faleveleket. Különösebb megerőltetés nélkül egészen a kastélyig sétált, és jólnevelten bekopogott. Odabent Harry úgy szorította a pálcáját, hogy annak szikrázni kezdett a vége. Szíve a torkában dobogott. Mögötte jajgattak, sikoltoztak, zokogtak az áldozatok. A kisebb diákok rettegve szaladtak vissza házaikba és bezárkóztak a hálótermeikbe. A nagykapuval szemben csak néhány elszánt hetedéves és a tanárok meg az aurorok maradtak, meg Elizabeth Spherestud. Sápadtan összenéztek, de Harry látta, hogy nem remeg a kezükben a pálca, szálfa egyenesen várták azt, ami eljön. Hagrid Harryék elé állt és kivonta vicces, virágos esernyőjét. Voldemort és a kedvenc halálfalói ostromolni kezdték a tölgyfa kaput, de mivel ezúttal bűbájjal semmire sem mentek, hát jött a faltörő kos. Megreszketett a nagykapu minden egyes csapásától és már csak percek kérdése volt, hogy be is szakadjon. A bent lévők ösztönösen hátrálni kezdtek, de pálcájukat továbbra is bőszen a nagykapura szegezték.

Ekkor közöttük és a vészesen recsegő tölgyfa ajtó között apró, kékes forgószél támadt, mintha a kövekből nőtt volna ki. A forgószél lassan tömör anyaggá olvadt össze és emberi alakot vett fel. Dumbledore volt az. Gyorsan felmérte a helyzetet. A robbanás után ő egyenesen ide jött, láthatóan Voldemort is. Átkozta a vén fejét, hogy Londonba ment, kit érdekel az a város. Harryt meg itt hagyta, egyedül…

Végignézett a maroknyi elszánt kis csapaton és összeszorult a torka. Mekkora hibát vétett! A kapun apró repedések keletkeztek. A bűbáj is kezdett megtörni, mert a faltörő kos ellenére odakint bőszen dolgoztak a halálfalók. Odabent zsákutcába kerültek. Menekülési útvonal nem volt kifelé. Dumbledore elkövette a lehető legnagyobb hibát: lebecsülte Voldemortot. Jócskán lebecsülte. A roskatag tölgyfa kapu egy hangos reccsenéssel félig beszakadt és kintről benevetett a nap. A halálfalók átkokat és lefegyverző bűbájokat lőttek be, de Dumbledore könnyedén kivédte őket, aztán visszaparancsolta a gyerekeket a Nagyterembe. Harry nem mozdult. Itt volt az ideje, hogy végre a maga kezébe vegye a sorsát. Vagy ő vagy Voldemort. Merészen előrébb lépett és gondolkodás nélkül átkot küldött a kinti halálfalókra. Mellette Ron és Hermione is nagy nehezen összeszedte magát. Tartották a kaput, ameddig lehetséges volt, de a kinti túlerővel szemben nem volt sok esélyük. De nem adják meg magukat, harc nélkül nem. A nagykapu eresztékei feljajdultak és a következő csapás nyomán az egész kapu kiszakadt, utat engedve a halálfalóknak. Harry csodálatos nyugalmat érzett, a félelem egy pillanat alatt eltűnt a szívéből. A hangok eltompultak, a betörő fénytől egy pillanatig szinte semmit sem látott. Aztán érzéki kitisztultak és hihetetlenül pontosan látott mindent és tudta, mi a dolga. Automatikusan lőtte ki a védekező bűbájokat, mintha világ életében ezt csinálta volna. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Megindult Voldemort felé, ő pedig felé. Hermione, Ron és Neville pálcájából egyszerre röppent ki a taroló bűbáj, hátrébb taszítva Voldemort mindenre elszánt halálfalóit. Dumbledore elsöpörte az oldalról érkezőket, Hagrid pedig a nagyterem ajtaját vágta a közeledő halálfalók közé, akik szétrebbentek, de máris rájuk vetette magát és püfölte őket, ahol érte. Bimba professzor félelmetesen működött. Egyetlen intésére megjelent a kúszó kókusz és fojtogatni kezdett mindenkit, aki az útjába került. Nymphadora Tonks egyszerre két halálfalóval küzdött hősiesen és egyelőre tartották a nagykaput. Legalábbis még egy halálfaló sem lépte ás a küszöböt. Vad elszántsággal vetették bele magukat az utolsó küzdelembe. Dumbledore félelmetes haraggal söpörte félre a közeledő halálfalókat. Szemében elszánt düh lángolt. Mindeközben Harry és Voldemort végre egymással szemben álltak.

- Hát végre újra találkozunk, Potter! Vagy mondjam inkább, hogy Piton? – mosolyodott el hidegen Voldemort.

Felemelte a pálcáját, Harry is az övét, de a fiúnak még reagálni sem maradt ideje, mikor Voldemort kilőtte felé az első átkát. Harry egy pillanatra megdermedt, de aztán eszébe jutott minden, amit Lupintól és az ál-Mordontól tanult és könnyedén kivédte a Sötét Nagyúr átkát. Amaz csodálkozva felhúzta a szemöldökét és boszorkányos gyorsasággal reagált Harry ellenátkára. A fiú hátrálni kezdett, Voldemort nagyon gyors volt. Ő meg épphogy ki tudta védeni a folytonos támadásait. Igaz, sokkal jobban ment neki, mint negyedév végén. Megpróbálta megtámadni Voldemortot, de a nagyúr csak kacagott rajta.  Egy hanyag intéssel, mint aki megunta a felesleges formaságokat, könnyedén lefegyverezte Harryt.

- Jól elszórakoztunk, igaz-e kisfiam? – rikkantotta és valahova a háta mögé hajította a fiú pálcáját. Harry konokul nézett szembe vele. Körülöttük tovább tombolt az elkeseredett háború, de Harry most szinte semmit sem fogott fel belőle. Az idő, mintha lelassult volna. Tisztán látta, ahogy Voldemort a halálos átkot mondja ki rá. Mint egy lassított felvételben. Oldalra nézett – Hermionét épp Ron rántotta arrébb egy átok elől. Spherestud kislánya könnyedén, mintha csak játszana, sakkban tartotta pálcájával Lucius Malfoyt. Visszafordult Voldemort felé – a pálcából most csapódott ki a sötétzöld fénysugár. Aztán hihetetlenül felgyorsultak az események.

Harry csak azt érezte, hogy iszonyú rántással hátrébb tántorodik, és a halálos átok centikkel az arca mellett száguld el, telibe találva egy halálfalót. Arrébb gördült a hátára, aztán felpattant. Dumbledore állt Voldemort és Harry között és nyugodtan, szinte derűsen nézett a Nagyúrra. Voldemort könnyed pálcaintéssel kombinált átkot küldött Dumbledore-ra, aztán a következő pillanatban eltűnt. Az ősz mágus felsegítette Harryt és visszaadta a pálcáját. Voldemort átkai a levegőben reszkettek – Dumbledore egyszerűen megfagyasztotta őket.

Voldemort felbukkant az igazgató mögött. Harry felkiáltott és arrébb lökte a professzort, közben Voldemort lefegyverző bűbájt küldött rá. Dumbledore könnyedén kivédte, de közben hátulról Lucius Malfoy – aki időközben megszabadult Elizabeth-től - lefegyverezte magát Dumbledore-t. Valahol Hermione sikított, de Harryt és Dumbledore-t már körül állták a halálfalók, Harry semmit sem látott. Az igazgató maga mögé rántotta a fiút és szembe nézett Voldemorttal. Lucius Malfoy vigyorogva ketté törte a pálcát.

- Gyere elő Harry! – parancsolta Voldemort.

A fiú előbújt Dumbledore mögül és Voldemort szemébe nézett. Kezében még ott volt a pálcája. Ekkor oldalról megérkezett Hagrid és szabályos sort vágott a halálfalók között. Bömbölve vetette magát Voldemort és Harry közé, pontosan akkor mikor a Nagyúr újra kilőtte Potter felé a halálos átkot. Az átok telibe találta az óriást. Mindez egy pillanat műve volt. Harry felordított és Hagridre vetette magát, Dumbledore pedig Voldemortra. Az óriás még élt, de alig volt már benne élet. Valami brummogott hatalmas szakállában, de Harry nem értette mit, most nem is számított. Megfogta az óriás hatalmas lapát kezét és szorította, míg Hagrid nevető szeme egyre fénytelenebb lett, és végül üvegessé vált. Aztán a fiú lezárta a nyitott szemeket, felállt és Voldemort felé fordult. Iszonyú, sosem tapasztalt harag tombolt a lelkében. Hagrid a kezei között halt meg, Voldemort miatt. Hagrid volt hozzá a legjobb a Roxfortban, ő volt, aki megmentette Dursley-éktól, ő volt a legelső barátja, az első, aki igazán jó volt hozzá. Harry nem látott és nem hallott, csak ment nyílegyenesen a Nagyúr felé. Lelkében az óriási égető fájdalommal. Ha halálfalót látott egyszerűen félre söpörte, gondolkodás nélkül, mint egy gép.

Dumbledore és Voldemort nem sokkal arrébb küzdöttek egymással. Dumbledore valahonnan kerített egy pálcát és soha nem látott háború kezdődött közöttük. Olyan átkokat és bűbájokat használtak, amit élő ember rajtuk kívül nem is ismerhet. A csata zaja távol került Harrytől, csak Voldemortot hallotta és csak őt látta. Meglendítette a pálcáját, és gondolkodás nélkül kimondta az első átkot, ami az eszébe jutott. Voldemort eszelősen felkacagott és apró suhintással a falhoz vágta a fiút. Harry elkábult, de nem érdekelte. Felpattant és ismét megindult a küzdő felek felé. Halántékából szivárgott a vér, végig folyt az arcán és elkeveredett a könnyeivel. A halálfalók betörtek a kastélyba és odabent is megkezdődött a mészárlás, de Harryt már nem érdekelte. A szédüléstől összeesett, de feltápászkodott újra. Nem akart mást, csak fájdalmat okozni Voldemortnak. Mire újra a közelébe ért, Dumbledore már fegyvertelenül állt, mögötte ott kuporgott Ron, Hermione és Elizabeth. Az igazgató kezében nem volt pálca és a halálfalók megint gyűlni kezdtek körülöttük, mint a dögkeselyűk. Hermione és Ron összekapaszkodva ültek a földön, Ron fejéből folyt a vér. Elizabeth valamerre a semmibe nézett, mint aki nincs is ott. Távolabb Neville védte Ginnyt, a lány már alig volt magánál. Voldemort az igazgatóra szegezte a pálcáját, de Harry eléjük állt. Most ő állt Dumbledore és Voldemort között, mint ahogy annyi éven át Dumbledore állt őközöttük. Nem volt félelem a szívében, csak harag. Voldemort sajátságosan nézett rá és meglendítette a pálcáját, de ezúttal Harry volt a gyorsabb. Valahonnan az elméje a lelke mélyéről tört fel ösztönösen minden mozdulata. Olyan gyors volt, hogy Voldemort csak kapkodni tudta a fejét.

- Pusztítsátok el az öreget! – rikoltotta a többi halálfalónak, akik eddig földbe gyökerezett lábbal bámulták az emberfeletti küzdelmet. Harry megpördült és haragját a halálfalók ellen fordította, pálcájából valami szürkés-kékes csapódott ki, és mint a forgószél, úgy söpörte félre az ellenfeleit. Már ő maga sem tudta mit tesz. Voldemort kihasználta az alkalmat és mielőtt Harry ellene fordíthatta volna a haragját, kombinált átkot küldött rá. Szerette ezt az átkot. Az ember minden csontját porrá zúzza, ha eltalálja. Önelégült fejjel figyelte, ahogy az átok rakéta sebességgel a fiú mellkasa felé tart.

Egy halk pukkanás – és Dumbledore ott állt az átok kölyök és az ő átka között. Harry felüvöltött és lerántotta az ősz professzort, de késő volt. Dumbledore porrá őrölt csontokkal csuklott össze. Hermione, Ron és Elizabeth egyszerre sikítottak fel. Harry nem gondolkodott, nem nézett Dumbledore-ra. Megszorította a pálcáját és utolsó erőfeszítésével Voldemort ellen fordult, Voldemort pedig ellene. A Sötét Nagyúr egy gép gyorsaságával és pontosságával kezdte kilőni Harry felé az átkait. Nem is csak egyet, hanem mindent, ami az eszébe jutott. Harry pálcájából ismét előtört a szürkés-kék fény és egyetlen intésével ezer apró darabra átkozta ellenfele átkait. Az átokszilánkok szétszóródtak a levegőben.

Voldemort életében először megijedt. Harry intett egy aprót és Voldemort három métert zuhant és a fején landolt. Potter megindult felé, útjában már senki sem volt, a halálfalók jobbnak látták, ha arrébb állnak. Voldemort feltápászkodott és ismét válogatott átkok özönét zúdította Harry-re a halálfalók belső körével együtt, miközben lassan hátráltak a fiú elöl.

Végül Harryt egy velőtrázó sikítás térítette észhez. A maradék halálfalók megtámadták a barátait. Mint az őrült rohant visszafelé, nem törődve Voldemorttal. Mire odaért, Hermione ájultan csüngött Ron karján és Elizabeth még mindig a semmibe bámult, de a halálfalók eltűntek. Dumbledore kergette el őket utolsó erejével. Voldemort átkától nem halt meg azonnal, csak elveszítette az eszméletét. A kastélyra hirtelen rászakadt a nyugalom. A halálfalók egyelőre a porig égetett faluba húzódtak vissza. A túlélők – Hermione, Ron, Ginny, Elizabeth, Tonks és Neville körbe állták az igazgatót. Harry letérdelt a haldokló professzorhoz és megpróbált könnyein át rámosolyogni.

- Fiam!

- Most ne beszéljen, igazgató úr!

- Harry! Nagyon bátor voltál! Most is bátornak kell lenned!

- Nem… - kezdett volna tiltakozni Harry.

- Az én időm lejárt, de te… a tiéd még csak most jött el. Harry, soha ne felejtsd el, ki vagy. Soha ne felejtsd, hogy a szeretet sokkal, sokkal erősebb, mint a gyűlölet. Nehéz idők jönnek… - Dumbledore elhallgatott. Alig suttogott már, de emberfeletti erőfeszítéssel még végig mondta, amit akart.

- Kérem… - Harry tehetetlen volt. Reszketve térdelt és figyelte, ahogy az élet lassan távozik az igazgatóból.

- Harry, ne tarts a jövőtől. Tudtuk, hogy egyszer eljön ez az idő…

- Igazgató úr… - Harry nem tudta mit mondjon. Könyörögjön, hogy ne haljon meg? Dumbledore fáradtan lehunyta a szemét, de Harryre mosolygott. – Félek, igazgató úr…

- Bízz magadban. Sokkal erősebb vagy, mint Voldemort.  

- Maga nélkül nem - bukott ki Harry száján. Rettegett a gondolattól, hogy Dumbledore magára hagyja. Egyedül nem tud, nem képes szembe nézni Voldemorttal. Dumbledore csukott szemmel folytatta.

- Harry, az élet rendje, hogy az idősek elmennek, a fiatalok pedig életben maradnak. Ez előbb utóbb úgyis bekövetkezett volna… Nincs sok időtök, fiam… vidd ki innen őket és… és… - elhallgatott, pedig szemei most lassan kinyíltak, de már nem volt benne élet.

Harry sokáig térdelt még az igazgató teste mellett. Üres aggyal és könnytelen szemmel meredt valamerre. Barátai csendesen álltak mellette, aztán Ron húzni kezdte. Harry csak most vette észre, mennyire fáradt. Reszkettek a térdei, ahogy felállt és Hermionébe karolva elindult valamerre. A kastély üresen fogadta őket. Halottak hevertek a bejárati csarnokban mindenhol. Tétován megálltak a csarnokban és szétnéztek. A pusztítás szívet tépő volt. Ez a seb örökre megmarad. Harry magához hívta a seprűjét és a köpenyét. Aztán kiléptek a hidegen ragyogó napsütésbe és tanácstalanul szétnéztek. Lentről felhallatszott Voldemort kacagása. A halálfalók visszajönnek. Itt nem maradhatnak. Heten maradtak életben. Bimba és Trelawney professzorok összekapaszkodva feküdtek a kapu előtt. Mindkettővel az Adava Kedavra végzett. A nap már nyugat felé hajlott és a rácsos kapun kívül megjelent a halálfalók fenyegető árnya. Hermione hordágyat varázsolt elő a semmiből és szépen felfektették rá a halott igazgatót. Abban mindannyian megegyeztek, hogy temetetlenül nem hagyhatják itt a század legnagyszerűbb mágusát. A temető nem volt messze…

                                                                                ***

Spherestud, Lupin és Piton nem messze a falucskától hoppanáltak. Vidáman indultak befelé a faluba, mikor Spherestud megtorpant és beleszagolt a levegőbe.

- Égett szag van – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Na és? – kérdezte Lupin.

- Semmi csak… - András gyorsabban szedte a lábát és mögötte ott loholt Piton és Lupin is.

Nemsokára elfogyott a vékony erdősáv, ami még elválasztotta őket a falutól. A látványtól, ami eléjük tárult, földbe gyökerezett a lábuk. Porrá égett minden. Egy-egy csonka kormos fal maradt csak állva és a faluban… halálfalók. Mindenfelé csuklyás alakok mászkáltak párban és nevettek. Nevettek. A kastély felöl csata zaja hallatszott. Piton megtántorodott, Andrásnak kellett elkapnia.

- A kastély… - suttogta. Szívébe markolt a jeges rémület, amit még reggel érzet a romok között Londonban. Harry ott van fönt… Rohanni kezdett, Spherestuddal a nyomában. Lupinnak kellett visszarántani mindkettejüket, hogy ne a halálba rohanjanak. Visszacipelte őket az erdőbe, de Piton még mindig vissza akart rohanni, így lekevert neki egy szelíd pofont. András csak lezuttyant egy fa mellé és elgyötörten bámult valamerre.

- Hülye vagy? – kérdezte Piton, de nem tudott moccanni, mert Lupin erősen tartotta.

- Ha most felmész oda, fényes délben cafatokra átkoznak – suttogta szokatlanul sápadtan Remus.

- Nem érdekel – mondta dacosan Piton.

- Érdekeljen. Semmire se megyünk azzal, ha megöletjük magunkat…

- Ott van a fiam.

- És az én lányom is ott van fönt, akárcsak Voldemort… – Spherestud felpattant és már szinte kiabált, ami igazán szokatlan volt tőle. Hangjából kihallatszott az őszinte féltés.

- Én csak azt mondom, okosan csináljuk. Nem az a cél, hogy mi is meghaljunk, hanem, hogy kihozzuk őket onnan.

A másik kettő tétován rábólintott. Spherestud lázasan gondolkodott. Nem hagyja a lányát ez biztos… Félig tébolyultan a félelemtől, fel-alá mászkálva az esélyeiket latolgatta. A másik kettő gyanakodva méregette. A kastélyba vezető utat ellepték a halálfalók és szabályos blokád alá vonták, így arra semmiképpen sem mehettek.   

- Csónakok – csapott a homlokára…

- Mi van? – kérdezte Piton.

- Ott vannak a csónakok, azzal… vagy úszva… vagy… - András rohanni kezdett valamerre, nyomában a másik kettővel. Elvágtatott a falu mellett a fák között.

Ekkor ért vissza Voldemort és dühösen levágta magát a parancsnoki sátrában. Nem igaz, hogy az a nyavalyás félmugli kölyök így kibabrált vele. András egészen a tóig futott, és ott lihegve megállt. A kastély békésnek tűnt.

- És most? – kérdezte Lupin, miután kifújta magát. András elszántan vetkőzni kezdett, de Lupin visszarántotta.

- Jég hideg a víz. El sem jutsz a kastélyig!

- A lányom van odafönt, értsd már meg! Engem a világ összes sötét nagyura, de még a jeges tenger sem tud visszatartani. És eressz, vagy képen ütlek! – csattant fel.

Lupin döbbenten elengedte. András félig levetkőzött, aztán bele gázolt a vízbe. Mögötte Piton és Lupin ugyan így tett. Baromi hideg volt a víz. Már az is csoda volt, hogy nem fagyott be. Tempózni kezdtek, de a barlang, ahová a csónakok szoktak érkezni, nagyon messze volt.

Harry és a barátai közben szépen csendesen sírba tették Dumbledore-t. Tudták, hogy Voldemort nemsoká visszatér, de nem siettek. Az öreg mágus megérdemli a nyugodt szertartást. Csendben állták körbe a frissen ásott sírt és egy percig Dumbledore-ra emlékeztek. Elárvultan, egyedül a nagyvilágban, a halál elöl menekülve, de megadták a végtisztességet Roxfort valaha volt legdicsőbb igazgatójának.

- Merre tovább? – kérdezte Ginny és könnyeit törölgette. A többiek mind Harryre néztek.

- Nem tudom, srácok – mondta csendesen Harry. Ott álltak egy temetőben, a nap lassan alábukott nyugaton, a halál csak percekre volt tőlük. – Fogalmam sincsen, merre lehet innen menni.

- Van egy ösvény… kezdte Hermione vékony hangon – Olvastam a Roxfort történetében.

- Hova visz?

- Egy temetőbe… egy régi temetőbe.

Kábán megindultak a temető hátsó fala felé. Harry még egyszer visszanézett a sírra, ahol Dumbledore feküdt, örökre. Kezét búcsúra intette, mintha nem csak az igazgatótól, hanem a régi életétől is elbúcsúzna. Mintha azt is ide temették volna Dumbledore-ral együtt, a fiatalságát, gyerekkorát is. Most már soha többé nem lesz olyan, mint volt. Ugyanott jártak, ahol egy éve Piton és Spherestud. Kitapogatták a borostyánlevelek alól az ajtót és betaszították. Még egyszer visszanéztek, aztán átlépték a vasajtót és elnyelte őket a félhomály.

Piton, Spherestud és Lupin vacogva, reszketve, de élve másztak partra a természetes kis öbölben, és pálcájukkal megszárították magukat, aztán lóhalálában vágtattak fel a kastélyba. Odafönt, ha lehet még borzalmasabb látvány tárult a szemük elé. A Roxfort kifosztva, üresen állt, a bejárati csarnokban és a nagyteremben halottak hevertek mindenfelé. Ettől eltekintve békésen állt a kastély. A nap egy utolsó lobbanással eltűnt a nyugati horizonton. A három férfi egy percig némán állt, aztán Spherestud lánya nevét kezdte üvölteni, Piton pedig lehajolt a holttestekhez. Lupin téblábolt egy darabig, aztán inaszakadtából felvágtatott a Griffendél-toronyba. A másik kettő lent maradt és kétségbe esve keresték a gyermekeiket. Lupin berontott a Griffendéles klubhelységbe, aztán tovább nyargalt fel a végzős fiúk hálószobájába. Ott Harry ágyára vetette magát, kiborogatta a fiú utazó ládáját, eszelősen felforgatott mindent, de végre megtalálta, amit keresett. A tekergők térképét. Ami mutatja a kastélyt és a birtokot is. Kiteregette és kutatni kezdett rajta. Sok mozdulatlan pötty mutatta a sok halottat, de némi keresgélés után felfedezett egy néhány kis pöttyöt, amint épp elhagyják a birtokot. Még látta, amint az utolsó pöttyöcske – Tonks – eltűnik a térkép szélén. Lenyargalt Pitonhoz és Andráshoz és lihegve előadta nekik, mit látott. Kiteregették újra a térképet és meghűlt bennük a vér. A park bejáratánál megjelent Voldemort pöttye és a kastély felé tartott, nyomában a többi címeres halálfalóval. Lupin felragadta a térképet is kiléptek a szürkületbe. A pöttyök a temetőnél tűntek el, arrafelé rohantak ők is. Szétnéztek a félhomályban és Piton felfedezte a nyitott vaskaput a temető túloldalán. Rohanni kezdtek, de Lupin hírtelen lefékezett és megállt egy friss sír mellett. A másik kettő visszajött és szintén a sírra meredt. A márványkő új volt, mint ahogy a földhányás is friss volt még. A márványon nem volt név, csak kezdőbetűk: A. D. De mindannyian tudták kié…

Lupin letérdelt és a földbe markolt. Piton megszédült, ahogy mentora és barátja sírját bámulta. Az agya elzsibbadt és nem tudott másra gondolni csak Dumbledore félhold szemüvegére és arra, hogy hányszor, de hányszor veszekedett vele mindenféle semmiségen, ahelyett, hogy megköszönte volna neki az életét és azt, amit még az öregtől kapott az évek során. Fel sem fogta, hogy Dumbledore tényleg valóban végérvényesen elment és semmi sem hozza már vissza. Szemével látta a sírt, de a szívével csak arra tudott gondolni, hogy ha eljut végre ahhoz a temetőhöz, ott fogja találni a fiát és az igazgatót, és mindketten egészségesek lesznek és Dumbledore továbbra is vitatkozni fog vele Harryről és… Gombócot érzett torkában és tátongó űrt és hideget a szíve mélyén és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Sokkal, de sokkal árvábbnak érezte magát, mint addig bármikor. Dumbledore nem hagyhatta itt. Nem lehet… A kastély felől felhangzott a halálfalók eszelős kacagása és tűz gyulladt valahol. Piton felrántotta Lupint és rohantak tovább, ahogy bírtak. Átértek a vaskapun, és András eltüntette a kaput. Nyoma sem maradt. Aztán rohantak a régi ösvényen végig egészen a temetőig.

Harry, Ron és Neville már mindent megpróbált, de a régi temető vaskapuja nem nyílt. Sem bűbájra, sem feszegetésre. A kis kápolna szennyesen és ósdin állt a temető közepén. A lányok egy fa alatt ültek, reszkettek a hidegtől és a megpróbáltatásoktól. Végül a fiúk is feladták és lecsúsztak a lányok mellé. Nem maradt semmi reményük. Zsákutcában voltak, holt fáradtan, elkeseredve. Voldemort Roxfortban tombolt, Dumbledore meghalt, nincsen hova menniük és nem tudják, ki él még egyáltalán a szeretteik közül. Harry legszívesebben ott helyben meghalt volna, inkább, mint hogy most még évekig ezt csinálja. Bujkáljon és rettegjen Voldemorttól és sirassa a szeretteit.

Rohanó léptek zaja ütötte meg a fülét és felpattant. Kivont pálcával tett néhány lépést, nyomában Ronnal és Neville-lel.

- Ti bújjatok el valamerre – rendelkezett Harry és a három lány feltápászkodott és kábán tette, amit kért. Tonks melléjük állt és az utat kémlelte. Végül szétváltak és a hitvány kis ösvény két oldalán a fák közé húzódtak. Lesből talán több esélyük van. Három férfi rohant át az ösvényen előttük és lefékeztek a vaskapu előtt.

- Hol lehetnek? – kérdezte az egyik rekedten. Harry megszorította a pálcáját és elhatározta, hogy ha kell, főbenjáró átkot fog használni, hogy megvédje a barátait.

- Harry! – üvöltötte egy ismerős hang. A három férfi zavartan forgolódott egy darabig. Harry egyelőre nem mozdult.

- Biztos őket láttad, Lupin? - kiáltott rá társára az előbbi férfi.

Harry és Tonks egyszerre vágódtak ki az ösvényre. Nyomban előbújt Elizabeth is és Hermione is, és lassan a többiek is. A két csapat most szemben állt. Aztán Elizabeth apja nyakába vetette magát és a vállába kapaszkodott. Harry kifejezéstelenül meredt Pitonra. Lelke mélyén még nem fogta fel, mennyi minden történt ezen a napon. Kába volt a veszteségektől és a harctól. Pálcáját szorongatva indult el apja felé.

- Apa, hogy kerülsz ide? – sírta mögötte Elizabeth.

- Úszva… futva… mit tudom én… – nyögte Spherestud és ölbe kapta a lányát. Harry még mindig kábán állt.

- Gyere, Harry! – noszogatta gyengéden Piton. – El kell tűnnünk innen…

Harry önkéntelenül elindult, amerre mondták neki. Tudata teljesen elmosódott, a gyaloglás, a hoppanálás vagy az utazás egyetlen mozzanata sem maradt meg neki. Érezte, hogy valamit végérvényesen elveszett.

Fura, félálomszerű állapotban vészelte át a következő hetet. A nagy megerőltetéstől, amit az a hihetetlenül erős bűbáj okozott, a láza is felment. Gondolatai Dumbledore körül keringtek, a régi emlékek körül. Ha olykor-olykor magához tért, barátai arcát látta önmaga fölött, de gyorsan újra elaludt. Átaludta azt is, mikor elhatározták, elhagyják Angliát. Azt is mikor Ronnal közölték, hogy meghalt az apja. Azt is, mikor Voldemort bejelentette: új rend van születőben, és aki csatlakozik hozzá és hűen szolgálja - úgymond -, amnesztiát kap. Nem érzékelte az idő múlását, mígnem egy napon, betegsége 7. napján egyszer csak magához tért minden átmenet nélkül. A láza reggelre lement és testileg jól érezte magát, kipihente az átkokat és a bűbájokat is.

Furán üresnek érezte a lelkét. Körbe nézett, de nem volt ismerős a ház, ahol feküdt. Kinézett az ablakon. A csatorna nyugtalan vizét látta és messze, messze mintha Normandia partjai feküdnének hívogatóan. Kilépett a szobájából. Aprócska halászfaluban voltak, ide menekültek miután Piton, András és Lupin kimentette a gyerekeket Roxfortból. Kevesen maradtak a régiek közül. Csak a csonka Weasley család, Mordon, McGalagony, a rokkant Shacklebolt, Luclin, madame Pomfrey, Flitwick professzor és persze Tonks. És itt voltak a barátai is. A Weasleyken kívül még Hermione és Neville is. Ennyien maradtak a Főnix Rendjéből. A világ megváltozott, a háborút elvesztették, mielőtt igazán kitört volna. Halál szag lengte be az egész országot. Harry kisétált inkább a tenger partjára, mert nem bírt volna most az érzéseiről beszélni. Egyáltalán semmiről sem akart most beszélni. Odakint csak Hermione állt, és Franciaország felé bámult. Hosszú haját tépte a decemberi szél.

- Mi lesz most? – kérdezte Harry, mikor mellé ért, de inkább csak azért, hogy mondjon valamit.  

- Elmegyünk – felelte egyszerűen, szinte természetesen a lány. Harry bólintott. Nem messze a kikötőben ócska kis gőzös vesztegelt. Hermione felé bökött a fejével. Aztán csak csendben álltak egymás mellett. Szavakra már nem volt szükség, nem is volt miről beszélni. A felnőttek odabent lázasan készülődtek, de csak azért, hogy tegyenek valamit. A tétlenség őrjítő lett volna. Másnap hajnalban kifutott az öreg gőzös, fedélzetén egy maroknyi riadt, hontalan emberrel és elindult pöfékelve valamerre az ismeretlenbe.

                                                                      ***

Harry a hajó tatján állt és meredten bámulta Anglia elmerülő partjait. A nyomás, ami Dumbledore halála óta kínozta, kezdett feloldódni benne. Talán a széltől, talán a keserűségtől, de végre szabadon folytak a könnyei, ahogy szülőföldjét eltűnni látta az örökös ködben. A csatorna jéghideg vize locsogva nyaldosta az apró hajócska oldalát. A parttal együtt az emlékeitől is búcsúzott. Ki tudja viszont látja-e még hazáját, és ha igen, mikor. A jövő félelmetes és bizonytalan, a jelen veszélyes, a múlt pedig annyira fájdalmas volt. A szép évek rég messze szálltak és csak a halál maradt. Fogalma sem volt, merre tartanak ezen a kis hajón, amit ide-oda dobálhatnak a hullámok kényükre-kedvükre. Pont, mint őt. Merre mennek, meddig mennek? Hová veti az élet, milyen messzeségbe a hazától, ami nem haza többé? Árvábbnak érezte magát, mint addig bármikor. Harry mélyet sóhajtott, de a torkában lévő gombóc csak nem akart szűnni.

Valaki megfogta a vállát. Hátra nézett. Apja volt. Piton zavartan állt, ahogy meglátta fia feldúlt arcát. Valami akart mondani, akármit, ami talán vigaszt nyújthat ebben a sötét időben.

- Nem lesz semmi baj – szaladt ki végül a száján az örök ígéret, amit annyira nehéz tartani.

Harryből kirobbant a sírás és Piton nem tehetett mást, minthogy magához szorítsa és átölelje, miközben ő maga is valami hasonlót érzett, ahogy bámulta a ködöt és a távolba vesző partot. Élete 38 éve… Anglia partjai eltűntek és maradt a bizonytalanság. Ezen a hajón is inkább otthon vannak, mint a saját hazájukban.

- Fel a fejjel – sóhajtotta mellettük András.

- Mire fel? – mormogta Piton, miközben még mindig Harryt vigasztalta. A fiúból most tört elő az egész. Amiért látta meghalni Dumbledore-t, ahogy rettegett a barátai és az apja életéért, hogy elveszítette a hazáját… elfojtotta, de most felszínre került minden és görcsösen kapaszkodott Piton vállába miközben hangtalanul rázta a zokogás. És rohantak az ismeretlenbe.  

- Arra, hogy itt vagyunk egymásnak – jegyezte meg csöndesen Spherestud.

- Ez… végtére is igaz – egyezett bele Piton is. Lassan a többiek is elő kerültek, és a tatról bámulták az áthatolhatatlan ködfalat, ami talán örökre elválasztotta őket az otthontól.

VÉGE