Magyar nyelvünk tökélyéről

Kemény Ferenc

Egy korábbi írásomban mondám azt, hogy magyar nyelvünk nem ugyan az elvileg lehetséges, de a ténylegesen létező legtökéletesebb emberi nyelv. Hadd fejtsem ki e véleményemet közelebbről.

Nagyon is lehet, hogy az olvasó ehelyt mindjárt azon sarkalatos kérdést vetendi fel, vajon mily alapon dönthető el, mely nyelv tökéletes és melyik tökéletlen. Nos a válasz igen egyszerű, világos: valamely nyelv annál tökéletesebb, minél pontosabb, szabatosabb, árnyalatosabb kifejezője az emberi gondolatnak. Következik pedig ebből az, hogy minél tökéletesebb nyelven érintkeznek egymással az emberek, annál jobban értik egymást, s annál kisebb lehetősége van mind a szándékolatlan, mind pedig a szándékos félrevezetésnek, butításnak.

A tökéletes nyelvtani szerkezetnek két alapvető követelménye van: először az, hogy minden nyelvtani funkció pontosan jelölve legyen, másodszor az, hogy a nyelvtan ne legyen anyagi jelentéssel beszennyezve. Íly szennyeződés azonban a legeslegtöbb európai (és Amerikába átszármazott) nyelvben van a nyelvtani nem képtelen kategóriájában. Minthogy pedig ennek hátrányos voltát a hivatásos nyelvészek is észreveszik - legalább részben - egyesek azon téves következtetésre jutnak, mintha magának a nyelvtani funkciónak jelölése volna felesleges, és az volna a tökéletes szerkezetű nyelv, amely nyelvtani funkciót alig jelöl, hanem ehelyett a szórenddel fejezi ki (már úgy ahogy) a mondatrészek nyelvtani szerepét, mint nevezetesen az angol. Vizsgáljuk meg tehát e kérdést kissé alaposabban.

A természetes nem jelölése az anyagi szavak feladata, nem a nyelvtani kategóriáké. Az anyagi szavak a magyarban is világosan különböztetnek férfi és nő, hím és nőstény, kan és koca, bika és tehén, csődör és kanca között. De ha arra a képtelen gondolatra vetemedünk - mint a mi őseinktől beszélni tanuló ős-németek, ős- szlávok, egyebek - hogy nőnemű szó mellé nőnemű melléknév meg névelő kell stb., akkor a nyelv összes létező szavait, amelyeknek a természetes nemhez semmi, de semmi közük sincsen, fiktív nemmel kell felruháznunk. Miféle esztelenség például, hogy: der Löffel - die Gabel - das Messer? Mintha magyarul ekképp kellene beszélnünk: 'A nőlevest hímkanállal esszük, a hímsültet pedig nővillával és semkéssel.' Ami hajmeresztő, persze nem a németnek, mert az hozzá van szokva. És aztán nem a teteje mindennek az, hogy a latinban a nő nemiszerve hímnemű: cunnus - a férfié nőnemű: mentula - noha az anyagi szó itt pont a természetes nemhez fűződik!

Ezen túl pedig a nyelvtani nemmel dolgozó nyelvek a jelzőt nemben és számban, ahol pedig esetalak is van, ott esetben is egyeztetik a jelzett főnévvel. Képzeljük csak el, hogy ehelyütt: 'mindenik gyereknek adtam egy piros almát' azt kellene mondanunk hogy 'semmindeniknek semgyermeknek adtam hímegyet hímpirosat hímalmát'. Merthogy a gyermek a németben semlegesnemű, az alma pedig hímnemű. És a számban meg esetben való egyeztetés némely olyan nyelvben is megvan, ahol a nyelvtani nem ismeretlen. Például a rokonainkká teljesen alaptalanul nyilvánított finnek nem 'tágas házakban' laknak, hanem 'tágasakban házakban'. Ami ugyancsak teljesen fölösleges, puszta tehertétel.

Az efféle nyelvtani jelenségek fölösleges, hátrányos felismerése viszont olyan téves következtetésre vezette a hajdani, nagy tekintélynek örvendő dán nyelvész Jespersent, hogy az volna a legtökéletesebb nyelv, amely a nyelvtani funkciókat nem jelöli külön, hanem úgyszólván mindent a szórendre bíz. A legtökéletesebb nyelvek őszerinte tehát az angol meg a skandináv nyelvek; és a dán meg az angolnál is tökéletesebb, mert az ige egyes számú harmadik személyét nem különbözteti meg a többitől. (Angol: I go - you go - he goes; dán: jeg gaar - du gaar - han gaar.) Jespersen szerint ez a szellemnek az anyag feletti diadala! Nos, hogy ez a diadal másrészt miféle hátrányokkal jár, arra még majd visszatérek; de hadd mutassam itt be, mily pontatlanság s ennélfogva félreértés forrása lehet a nyelvtani funkciók jelölésének mellőzése. Tegyük fel, hogy egy angol úri dáma emígy szól cselédjéhez: Please, call me a washerwoman! , mire a cseléd, aki valamiért dühös az úrnőjére, visszanyelvel: Oh yes, you are a washerwoman! Mert az úrnő mondata tetszés szerint jelentheti azt hogy 'kérem, hívjon nekem egy mosónőt' vagy azt hogy 'kérem, szólítson mosónőnek'. S az efféle szerkezetű nyelv volna a legtökéletesebb emberi nyelv, ahogyan ezt angol meg amerikai nyelvészek és egyéb országbeli majmolóik képzelik? Hogy az angol ma az uralgó nemzetközi segédnyelv, az sajnálatos szerencsétlenség, hogy ne mondjam csapás.

Az angol és amerikai nyelvészeknek azon felfogása, hogy the best grammar is no grammar at all óriási, végzetes tévedés. Hogy sok nyelvben vannak fölösleges nyelvtani kategóriák, abból nem az következik hogy minden nyelvtan fölösleges. A magyar éppenséggel azért a legtökéletesebb létező nyelv, mert nyelvtani kategóriákban igen gazdag, s ugyanakkor úgyszólván semmilyen nyelvtani tehertétele nincsen. (Azért mondom, hogy 'úgyszólván', mert a nem szenvedő vagy visszaható, hanem tisztán cselekvő igék némelyikének ikes ragozása kétségtelen tehertétel, de egészében véve csekély.) Nyelvbúvárlat és honszerelem című írásomnak egy olvasója levelet intéze hozzám, amelyben megütközik azon, hogy énszerintem a magyar nyelv úgy illik a gondolatra mint bőr az emberi testre, míg minden egyéb nyelv csak úgy mint jól vagy rosszul szabott ruha. Mert - kérdi a levélíró - a magyar 'szó' miért fejezné ki pontosabban az illető fogalmat mint például a német Wort vagy a francia mot?

Magában véve persze egy magyar 'szó', német Wort, francia mot stb teljesen egyenértékű. A lényeges kérdés azonban az, mily lehetőségei vannak egy bizonyos nyelvnek

1. minél több fogalomnak egyszóvali jelölésére (vagyis szóképzésre);
2. egyetlen szóval nem jelölhető összetett fogalmak célszerű jelölésére;
3. fogalmak célszerű, szabatos módoni összekapcsolására, vagyis ítéleteknek mondatokba öltöztetésére.

Mindezekben a magyar nyelv egyszerűen felülmúlhatatlan. Hogy egyes más nyelvek erészben mily tökéletlenek, azt hadd mutassam be ehelyt egy magyar és francia között vont haromrétű párhuzamon. Persze, amint mondám, az angol meg a többi is mind jóval tökéletlenebb mint a magyar, de ezúttal azért választottam a franciát, mert erről az a légbőlkapott legenda van elterjedve, mintha különlegesen világos, szabatos volna a kifejezésmódja.

• A francia mot szó teljesen elszigetelten áll a francia nyelven belül, semmilyen más szót belőle képezni nem lehet. (A francia - s nagyrészt az angol is - épp azért hemzseg úgy a latin-görög kölcsönszavaktól, mert saját szóképzési lehetőségei igen-igen szűkösek.) Nézzük meg ezzel szemben, mi minden képezhető a magyar szó-ból:

·                      szózat - szavaz - szavazó - szavazás - szavazat - szaval - szavalás - szavalat

·                      - szól - szólás (elszólás - leszólás megszólás) - szólal - felszólal -

·                      felszólamlás - szólam - szólamoz - szólamozás - szónok - szónokol - szónoklás

·                      - szónoklat -  szónoki - szónokias - szónokiasság.

(Ennyi jut eszembe pillanatnyilag.)

• Összetett fogalmak kifejzésében a magyar eljárás haladó (progresszív), vagyis kívülről befelé, a különös ismérvtől a fogalom magva, lényege felé irányul; míg a francia pont fordítva, a központból a kerület felé, a lényegestől az esetleges felé irányul, vagyis hátráló (regresszív). Például: a düledező viskó tetején ülő fekete gólya - franciául: la cigogne noire assise sur le toit de la cabane caduque (betűszerinti magyar szemléltetésben: a gólya, fekete, ülő, rajta tető, neki viskó, a düledező).

• Annálfogva, hogy a magyar minden egyes mondatrészen pontosan jelöli a funkciót, szórendje teljesen szabadon forgatható a gondolat tökéletes árnyalására. Vegyünk egy egyszerű, csakis alany-állítmány-tárgyból álló magyar mondatot: Péter ismeri Pált. Franciául: Pierre connait Paul. Csakhogy franciában ez az egyetlen lehetséges szórend, mert csakis ebből derül ki, melyik az alany, melyik a tárgy. De minthogy a magyar a tárgyat mindig megjelöli (tudtommal a világ valamennyi nyelve között egyedül következetesen), a szóbanforgó magyar mondatnak hatféle szórendje lehet (a matematikai maximum), ami mind más és más árnyalatot fejez ki. Például: Ismeri Pált Péter. Franciául ezt emígy kell kifejeznem: Il n'est pas vrai que Pierre ne connaisse Paul, car il le connait. Vagyis amit a magyarban egyetlen mondatrész áthelyezésével fejezünk ki, ahhoz a franciában egy egész szózuhatag kell. És ez volna a szellemnek anyagfeletti diadala? Ezért mondom én, hogy a magyar nyelv úgy illik a gondolatra mint bőr a testre, míg minden más nyelv csak úgy mint jól-rosszul szabott ruha.

Fenti fejtegetéseim kiegészítéséül azonban rá kell mutatnom arra is, hogy magyar nyelvünk jelen állapotában sajna nem olyan tökéletes mint aminő adottságainál fogva lehetne és mondjuk vagy ezer esztendeje alighanem volt is. Mai nyelvjárásai között legtökéletesebb az, amelyet az erdélyi székelység beszél. (Mélységes aggodalommal kell gondolnunk arra, hogy éppen ez van leginkább kitéve magyartalanító elnyomásnak.) Az irodalomban, sajtóban, hírszóró közegekben használt magyar köznyelv nagy mértékben viseli idegen, tökéletlen nyelvek részéről évszázadok során megnyilvánult káros befolyás nyomát. A római kereszténység felvétele óta úgy a 18-ik század végéig latinból készített szolgai fordítások rontották meg a magyar ige-idők és módok helyes használatát; azóta pedig a főváros németajkú polgárságának felületes, tökéletlen magyarosodása meg a németnyelvű, legújabban főleg angolnyelvű szövegek szolgai fordítása révén terjednek el nyelvünkben helytelen, káros kifejezési módok. Hadd jellemezzem itt még tüzetesen ezeknek egyikét, legkárosabbikát, amelyet nem átallanék anyanyelvünk rákfenéjének nevezni.

Egy külföldi magyar sajtóterméket olvasva megakad egyszer csak szemem egy idézeten, amely után, zárójelben, eme magyarázat áll: Kossuth utolsó beszédéből Amerikában. Mert persze a cikkíró feje annyira telve a from Kossuth's last speech in America féle angol szerkezetekkel, hogy e mondanivalót már nem is képes rendes magyarsággal kifejezni. Vagyis emígy: Kossuth utolsó Amerikában mondott beszédéből; avagy még egyszerűbben: Kossuth utolsó (legutolsó) amerikai beszédéből. S az itt érintett rút magyartalanságtól nem csak a külföldi, hanem a honi magyar sajtótermékek is hemzsegnek.

Minden tökéletlen formarendszerű nyelvet jellemez az olyan szerkezetnek használata, amelyet a német präpositionales Attribut azaz 'viszonyszós jelző' névvel illet. Az illető nyelvekben ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy csak igen nehézkesen lehet igehatározói funkciójú szókapcsolatokat melléknevesíteni, nevezetesen igei részesülő használatával vagy éppen mellékmondattá-bontással. Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a főnév valamennyi esete közül egyedü1 a birtokos eset fűzhető közvetlenül más névszóhoz; minden más eset és esetpótló viszonyszócska az igéhez kapcsolódik mint határozó, jelzőül tehát elvileg nem használható. A mai magyar melléknévképzők (-i, -u -ü, -as -es -os -ös) hajdan ugyanúgy mind a birtokos eset ragjai voltak mint a ma kizárólag állítmányi szerepben használatos -é. Főnévből képezett melléknév segítségével mi sok mindent ki tudunk fejezni, amire másnyelvűek viszonyszós kapcsolatot, tehát valójában határozói jellegű mondatrészt kénytelenek jelzőül használni. Az ilyen szerkezeteket én jelzőpótléknak nevezem nyelvtudományi írásaimban. Egy jellegzetes angol példán könnyű bemutatni a jelzőpótlék keletkezését. Egyrészt azért, mert az angol over viszonyszó maga is kétértemű, felett és 'túl' jelentéssel bírván; másrészt azért, mert viszonyszós kapcsolat jelzőpótlékul is használható az angolban, a hannoveri ház hatalomra jutása után a Stuartok angol hívei a száműzött, tehát tengeren túl élő, őszerintük törvényes király egészségére egy - kétértelmű mondat örve alatt ittak lakomáikon. Borospoharukat a teríték mellett levő kézmosóvizes csésze fölé tartva ezt mondották: Let us drink the health of the King over the water. Ez a mondat ugyanis kétféleképpen elemezhető vagy úgy hogy let us drink the health of the King - over the water azaz 'igyunk a király egészségére (mégpedig) a víz felett', ami a külvilágnak szóló színleges magyarázat volt, vagy pedig úgy hogy let us drink the health - of the King over the water azaz 'igyunk a vízentúli király egészségére'. Magyarban az ilyen kétféle értelmezés akkor is lehetetlen volna, ha felett azt is jelentené hogy 'túl'; mert 'igyunk a király egészségére a víz felett' mindig csak azt jelentené amit jelent, sohasem azt hogy 'igyunk a vízfeletti király egészségére'. Viszonyszós és ugyanígy esetragos kapcsolata magyarban mindig az állítmányhoz fűződik, s ez nem esetleges nyelv szerkezeti sajátosság, hanem általános logikai követelmény. Amikor tehát Mikszáth olyat ír illető regényének előszavában hogy "megírom a Noszty fiú esetét Tóth Marival", akkor a magyar nyelv törvényei szerint olyat mond, hogy ő Tóth Marival mint társszerzővel írja meg a Noszty fiú esetét, amelynek esetleg a világon semmi köze sincsen Tóth Marihoz. És semmiféle, nagy írói tekintély sem fedezhet magyar nyelvünk elleni efféle merényleteket. Sem Mikszáth tekintélye nem fedezheti a Noszty fiú esete Tóth Marival regénycímet, sem Arany Jánosé a Rege a Csodaszarvasról költeménycímet. Próbáljuk csak meg ez utóbbit (amely a Märchen von Schneewittchen und den sieben Zwergen fajta német címek gépies utánzata) különféle esetekben használni, rögtön kitűnik, hogy a -ról -ről ragos eset csakis az állítmányra vonatkoztatható, nem a rege főnévre. - 'Angolra fordítom a Regét a Csodaszarvasról' (csodaszarvasról fordítom angolra a regét?). - 'Belekukkantottam a Regébe a Csodaszarvasról' (a csodaszarvasról kukkantottam bele a regébe?). - 'A Keveháza taglalása után áttértem a Regére a Csodaszarvasról' (a csodaszarvasról tértem át a regére?). - 'Szóljatok hozzá a Regéhez a Csodaszarvasról' ( a csodaszarvasról - annak a hátáról, ahol ültök - szóljatok hozzá a regéhez?). Azt hiszem elegendő.

Hogy mi a helyes megoldás? Hát a Csodaszarvas Regéje és punktum. Igen gyakran az egyszerű birtokviszony az efféle jelzőpótlékok magyar megfelelője. Amikor egyszer egy idegen nyelvből fordított regény szöveghelyességét ellenőriztem egy magyar kiadó részére, a következő mondatra bukkantam: "Azt a fájdalmasan érzéki vonást szája szegletében is anyjától örökölte" - már tudniillik a regény hőse. Ideiktatom akkor ehhez fűzött megjegyzésemet: Szóval van a hős külsején valahol egy fájdalmasan érzéki vonás; nyilván több helyen is, mert nemcsak szája szegletében örökölte azt anyjától a hős, hanem másutt is - például orra hegyén, míg a feje búbján esetleg apjától örökölte ugyanazt. Helyesen azt kell mondanunk, hogy "szája szegletének azt a fájdalmasan érzéki vonását is anyjától örökölte". Ami pedig Mikszáth regénycímét illeti, annak 'a Noszty fiú meg Tóth Mari esete' a helyes magyar fogalmazata.

Volna még erről több más mondanivalóm is, de legyen ezúttal elég. Bezárom tehát fejtegetéseimet azon fontos szempontnak kiemelésével, hogy a külföldre szakadt magyarság között akadó tudatos nyelvművelők bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben vannak mint a magyarhoniak. Mégpedig azért, mert nem kell roskadozniuk a honi nyelvi környezet nyomasztó súlya alatt s így jóval könnyebben hagyatkozhatnak saját független ítéletükre. Ha tehát élnek helyzetük adta lehetőségükkel, értékes szolgálatot tehetnek az emberiség ősi nyelvének fenntartása és káros befolyástól való mentesítése érdekében.