Egy tűzpiros motor kavarta fel a port Monaco utcáin. Félelmetes sebességgel száguldott körbe-körbe a város körül, a lámpákat és a táblákat teljesen figyelmen kívül hagyva. Sok autós dühösen kiáltott utána, de mintha nem is hallotta volna, csak „repült” tovább. Egy hosszú, kanyargós úton végül lerobogott a tengerpartra. Leszállt motorjáról, levette szintén tűzpiros sisakját, és ledobta a földre. Mélyet szippantott a friss, tengerillatú levegőből, majd lecsukta a szemeit, és élvezte a felkelő nap meleg sugarait, amik az arcát simogatták. A tenger moraja, a sirályok hangja és az ismerős környék emlékeket ébresztett benne. Lassan kinyitotta szemeit, amik sötétebbek voltak az éjszakai égboltnál is, majd beletúrt nagyjából tíz cm hosszú, hollófekete hajába. Nagyot sóhajtott, majd az út szélén sétálni kezdett. Minden lépés után egyre nehezebbnek érezte a lábait, a gyomra egyre jobban görcsbe rándult, és a gombóc a torkában egyre jobban kínozta. Végül megállt, és leguggolt. Mereven bámult egy apró virágkoszorút, ami egy kereszten lógott. A kereszt az út szélén állt, ezzel jelezve, hogy valaki ezen a helyen életét vesztette. A motoros előtt elhomályosodott a koszorú, majd áttetsző gyöngyök ültek ki a szeme sarkába. Mielőtt lehullhattak volna, egy gyors mozdulattal letörölte a könnyeket, majd a tenger felé fordult. Emlékek százai rohanták meg őt; olyan emlékek, amik ehhez a városhoz kötötték.  Aztán egyszer csak meghallotta, ahogy valaki a nevét kiáltja. Azonnal hátrafordult, és amint megpillantotta a nagyjából 17 év körüli, barna hajú és szemű fiút, amint az felé futott, mérhetetlen boldogság öntötte el a szívét. Már éppen felállt volna, mikor egy autó húzott el mellette. Tekintetével követte a járművet, majd mikor ismét a fiú felé fordult, az már nem volt ott. Nagyon megdöbbent, és nem értette, hogy hová tűnhetett. De aztán lassan rájött, hogy csak képzelődött. Hisz’ hogyan is szaladhatott volna felé? Már öt éve, hogy meghalt. Éppen az ő sírjánál térdel… Erre a gondolatra éles fájdalom nyilallt a szívébe, és ismét könnyek gyűltek a szemébe. Eszébe jutott azaz este…

Egy vadonatúj, vérvörös Porsche-ben ült azzal a fiúval, akit az imént ’látott’. Sötét éjszaka volt, a Hold felhők mögé rejtőzött, de a két fiú kedvét ez sem rontotta el. Tövig nyomta a gázpedált, és elégedetten nyugtázta, hogy a sebességmérő kiakadt… A mellette ülő fiú hangosan felkiáltott.

-         Ez az! Mintha repülnénk! Zsír ez a kocsi!

-         Ugye? Csak Lisa meg ne tudja, hogy elhoztuk az új kocsiját... - mosolygott a motoros.

-         Nem fogja megtudni!

-         Remélem is.

-         Hé, bátyus, sok szerencsét a holnapi futamhoz! Ajánlom, hogy első legyél, különben letagadlak! - nevetett fel a fiú.

-         Ígérem, hogy nyerni fogok, már csak a kedvedért is! – mosolygott a motoros.

A motoros egy pillanatra a mellette ülő öccsére pillantott, ám mikor visszanézett az útra...  Hirtelen sokkot kapott, megmerevedtek a tagjai és mozdulni sem bírt, az erős fény elvakította, a hangos dudálás pedig csak úgy dübörgött a fülében... Aztán filmszakadás. A következő, amire emlékezett, hogy egy Monacói kórház intenzív osztályán fekszik.

Ismét letörölte a könnyeit, majd felállt, és még egyszer ránézett a keresztre.

-         Idén is megtartottam az ígéretemet, Francesco...

Megfordult, és visszabaktatott a motorjához. Átdobta a lábát a jármű felett, majd a fejébe húzta a sisakot, és néhány újabb őrült sebességgel megtett kör után megállt egy hotel előtt. Intett a portásnak, hogy vigye el a motort a helyére, majd beszállt a liftbe. Zúgtak a fejében a gondolatok, és észre sem vette, hogy a lift megállt, és kinyitotta az ajtóit. Nézett maga elé, üres tekintettel és fájó szívvel. Egy meglepett hang zökkentette ki.

-         Nahát, Sandro! Pont téged kerestelek! - mosolygott Josh.

-         Ben tornato! (Üdv neked!) - mosolyodott el az olasz.

-         Szabad tudnom, hogy miért ácsorogsz a liftben? - húzta fel az egyik szemöldökét Josh.

-         Hát… Én, csak… elgondolkodtam…

-         Értem… Napról napra furcsább vagy. És, még sokáig akarsz itt állni, vagy inkább bejössz a szobámba? - nevetett fel az angol fiú.

-         Mi? Hogyan? Ő… Persze, megyek! - Sandron látszott, hogy lélekben valahol teljesen máshol van.

-         Akkor, gyerünk.

Josh nagy nehezen kirángatta társát a liftből, és végre leültek az angol szobájában. Töltött maguknak egy kis Martinit, majd leheveredett a fotelba. Békésen kortyolgatni kezdte az italt, Sandro pedig lassan magához tért. Először kissé meglepetten nézett körül, aztán rájött, hogy Joshnál van.

-         Tulajdonképpen, miért is hoztál engem ide?

-         Mert beszélni akartam veled.

-         Per me. (Értem.)

-         Szóval… - kezdte Josh, de egy kicsit elhallgatott, és összeszedte a gondolatait. - Tegnap olyan furcsa voltál… Nem csak a futamon, hanem a sajtótájékoztatón és a csapatmegbeszélésen is. Valami baj van?

-         Macchè. (Ugyan, dehogy.) Csak, tudod… Megígértem valakinek, hogy én fogok nyerni. - sóhajtott az olasz.

-         Értem. És… van valami különleges ebben a személyben? Úgy értem, nagyon agresszív voltál a pályán, a verseny után pedig olyan, zavarodott… Kicsit aggódtam érted. - vallotta be Josh. Még csak néhány hónapja ismerte az olaszt, de már a barátjának tekintette.

-         Az, akinek megígértem, már meghalt, de én megtartom a szavam. - Sandro elkomorodott egy pillanatra, aztán hirtelen széles vigyor ült ki a képére. - Miket hallok? Aggódtál? Te? Értem? Nahát!

Josh nem válaszolt, csak zavartan megvakarta a tarkóját. Nagyon megkedvelte Sandrot, szinte már a bátyjának tekintette, de ezt a világért sem mondta volna el neki. Az olasz csak mosolygott, aztán felállt, és megveregette társa hátát.

-         Sajnálom a tegnapiakat! Na, most lépek, öcsi! Délben indulunk haza, és én alig aludtam… Ledőlök egy kicsit!

-         Rendben! Akkor szevasz! - intett Josh. Örült, hogy nem kellett magyarázkodnia.

Sandro, miközben a saját szobája felé baktatott, azon gondolkodott, hogy mikor tud legközelebb Monacóba jönni. Ismét belemerült a gondolataiba, és mikor becsukta a szoba ajtaját maga mögött, csak akkor vette észre, hogy valaki van a szobában. Az idegen széles mosollyal várta.

-         Ciao, Sandro!