-         Ciao, Sandro! – mosolygott az idegen.

-         Mit keresel itt? Hogy jutottál be? – szegezte a kérdéseket Sandro az idegen ’torkának’.

-         Gondoltam meglátogatlak, ha már úgyis itt vagy… Monacóban. – felelte halálos nyugalommal a vendég.

-         Meglátogatsz? Milyen kedves. Akkor ez megvolt, akár el is tűnhetsz innen. – szólt ridegen az olasz.

-         Jaj, ne legyél már ilyen morcos! Még mindig haragszol rám?

-         Takarodj. – sziszegte Sandro.

-         Rendben, de előbb beszélnünk kell. – vette komolyra a szót az idegen.

-         Nincs miről beszélnem veled.

-         Dehogy nincs.

-         Nincs. És most tűnj el végre. – Sandro kezdett ideges lenni.

-         Nyugodj meg, és hallgass végig! …kérlek. – tette hozzá az idegen. Az olasz egy kis ideig csendben gondolkodott.

-         Fogd rövidre. – szólalt meg végül.

-         Úgy lesz. Szóval, a pénzről van szó, amit…

-         Na nem! – kiáltott közbe Sandro. – Azt már lezártam, és nem vagyok hajlandó újra erről tárgyalni!

-         Nyugodj már meg! Most nem az örökségről van szó, hanem Francesco vagyonáról. Kettéosztjuk, vagy esetleg…

-         Na ne szórakozz velem! Ő azt hagyta meg, hogy ha bármi történne vele, akkor az összes vagyonát az alapítványának adjuk! Rá ne merd tenni arra a pénzre a mocskos kezeidet, különben…

-         Jól van, jól van már. De ezt akkor sem gondolhatod komolyan. Rengeteg pénzről van szó, és mivel az öcsénk volt, jogunk van ahhoz, hogy felülbíráljuk…

-         Te rohadt tőzsdecápa… - sziszegte az olasz.

-         Hogy mersz ilyet mondani rám?? – háborodott fel a vendég. – Hiszen a nővéred vagyok!!!

-         Nekem ugyan nem! Nekem nincsenek testvéreim…

-         Ugyan olyan csökönyös vagy, mint öt éve. Semmit sem változtál.

-         Tévedsz. Már nem vagyok olyan forrófejű, mint akkor, és már nem vagyok ostoba. Nem tudsz még egyszer rászedni.

-         Nem is állt szándékomban. Viszont, azt nem hagyom, hogy az öcsénk vagyona csak úgy elússzon…

-         Ne vedd őt a szádra!! Hogy van pofád az öcsédnek nevezni, amikor a temetésére sem jöttél el?? – Sandroban elpattant az utolsó szál is.

-         Ez igaz. De legalább nem én öltem meg. – mosolyodott el sötéten a nő.

Sandronak a torkára fagytak a szavak, az ajkai remegni kezdtek, és a gyomra görcsbe rándult.

-         Tünés. – suttogta.

-         Azt már nem, addig nem, amíg…

-         AZT MONDTAM HOGY TŰNJ EL INNEN, ÉS HA MÉG EGYSZER IDE MERSZ JÖNNI, ESKÜSZÖM, HOGY KITEKEREM A NYAKADAT!!! – üvöltött torkaszakadtából az olasz. A nő csak döbbenten tátogott valamit, aztán felkapta a táskáját, és nagy léptekkel kisasszézott a szobából. Ám az ajtóban még visszafordult, és alattomosan rámosolygott az öccsére.

-         Még látjuk egymást. – mondta, s mielőtt Sandro hozzávághatta volna azt a poharat, amit éppen a kezében tartott, már be is csukta az ajtót.

-         Ez a kígyó… - morogta dühösen az olasz, majd lerogyott a fotelba. – Így biztos nem fogok tudni aludni… - mondta, miközben Martinit töltött a poharába.

Egy kortyra megitta, majd letette az üres poharat, és kinézett az ablakon. Néhány perc múlva mélyet sóhajtott, majd megszólalt.

-         Nyugi, nem kell hívni a mentőket, nem kötöttem fel magam. – szólt, s közben elmosolyodott. – Gyere be, öcsi…

A kissé megszeppent, szőke angol lassan belökte az ajtót, de nem lépett be a szobába.

-         Cosa c'è? (Mi baj van?) – nézett Joshra kérdőn az olasz.

-         No… nothing… - szólalt meg halkan a fiú.

-         Akkor?

-         Csak… Olyan… Mi…

-         Josh, nagyon kérlek, ne fárassz. Mondd világosan, mert nagyon fáj a fejem. – dörzsölte meg fáradtan éjfekete szemeit Sandro. Az angol fiú lassan a fotelhoz sétált, majd ő is leült, csapattársa mellé.

-         Olyan… furcsa vagy mostanában… Az utóbbi két napban… Amióta Monacóban vagyunk. Van valami különösebb oka ennek? – bökte ki végül Josh. Társa mélyet sóhajtott, majd hátradőlt, és lecsukta a szemeit.

-         Tudod, hat évig itt éltem, Monte Carlóban. Az öcsém halála után költöztem haza, Velencébe. De csak én mentem vissza, a családom itt maradt, többek közt az a nő is, akit az imént láttál. A többit meg, gondolom hallottad.

-         Én nem akartam hallgatózni… Nagyon sajnálom… - szégyellte el magát az angol.

-         Via (ugyan), semmi baj.

-         Sajnálom… - nézett maga elé Josh. Fél óra telhetett el így, szótlanul, mikor az olasz végre megtörte a csendet.

-         Hé, öcsi, hány óra van? – nézett csapattársára Sandro.

-         Öm… fél egy. – pillantott karórájára Josh.

-         Come?? (Hogyan?) A fenébe, pakoljunk, mert tíz perc múlva indul a repülőnk!

-         Tényleg! Oh, shit! Akkor, megyek! – intett Josh, majd kiviharzott az ajtón, célba véve a saját hotelszobáját.

Fél óra múlva már a repülőn ültek, és Róma felé tartottak. Tizenöt személyes magánrepülőn utaztak: a két pilóta, a csapatfőnök, a menedzserek, Rupert, és még néhány befolyásosabb csapattag. Josh Sandro mellett ült, az ablak felőli oldalon. Unottan bámulta a bárányfelhőket, és közben azon gondolkodott, hogy vajon mi lehet Sellyvel. Az olasz a feje fölött lévő, világító gombokat bámulta, de lélekben valahol messze járt. Mr. T és Rupert az új anti-gravis műszerről beszéltek, de rajtuk kívül mindenki csendben volt. Negyed óra telhetett el, mikor Sandro „felébredt”. Kellett neki néhány perc, hogy összeszedje a gondolatait. Végül társa felé fordult, és halkan megszólalt.

-         Hé, öcsi…

-         Hm? Tessék? – nézett az olaszra Josh.

-         Tudod, azon gondolkoztam… Hogy azon az estén… Vajon mi történt…

-         Azon az estén? – húzta fel az egyik szemöldökét az angol.

-         Amikor az öcsém meghalt. Nem emlékszem. Csak valamilyen fényre, ami elvakított, meg dübörgésre… Aztán képszakadás. Per quanto io ci pensi, non riesco a rammentermene! (Bármennyire is töröm az agyam, nem tudok visszaemlékezni rá!)

-         Hát… Gondolom karambolóztatok, vagy ilyesmi… - szólt Josh. Sandro most ismét maga elé bámult. – Hé, Sandro… Mesélnél nekem… Az öcsédről…? – kérdezte félénken a fiú. Sokáig nem érkezett válasz. Nagyjából tíz perc telt el, mikor az olasz egy mélyet sóhajtott, majd ismét csapattársára emelte tekintetét.

-         Az öcsém, Francesco... Ő eléggé... forrófejű volt. Nagyon bátor kölyök volt mindig is, semmitől sem riadt vissza, és rengeteg küzdőszellemmel áldotta meg az ég... Csak néhányszor láttam sírni, és akkor is valami nagyon szörnyű dolog történt. Ha most élne, pont annyi idős lenne, mint te. – mondta halkan Sandro.

Hősünk bólintott, majd maga elé meredt. Valami furcsa érzés volt a gyomrában. Hiszen… ő is pont ilyen! Mintha társa róla beszélt volna. „Pont, mint én…” – suttogta olyan halkan, hogy még ő maga sem hallotta meg. A gondolkodásból Sandro elfojtott nevetése ébresztette fel. Lassan az olaszra nézett, és nem értette, miért mosolyog.

-         Szörnyen bamba képet vágsz most. – mosolygott Sandro. – Teljesen olyan vagy, mint Ő. Az első perctől az öcsémre emlékeztettél. Ezért is hívlak mindig „öcsinek”…  - szólt a kétszeres világbajnok, miközben mélyen Josh szemébe nézett.

-         Különös… - húzta halovány mosolyra az ajkait Josh is.

-         Az. De ahogy telnek a hónapok, egyre jobban úgy érzem, hogy az öcsém vagy. És nem azért, mert hasonlítasz Francescora. Mi tagadás, megkedveltelek. Örülök, hogy találkoztam veled, öcsi. – dőlt hárta az ülésen Sandro.

-         Végül is, mindig szerettem volna egy testvért. És annak meg nagyon örülnék, ha te lennél az... Azt hiszem, nekem is olyan vagy, mint egy báty... – szólt Josh, majd ismét kinézett az ablakon. Mivel nem érkezett válasz, inkább kifelé bámult. Egy kellemes érzés futott végig rajta, ami nagyon felvidította. Rég volt már ennyire boldog...

Sandro csak magában mosolygott. Az ő szívébe is egy kellemes érzés költözött, ami felmelegítette és betöltötte az öt évig üresen tátongó részt... Újra van testvére.