Hűvös, esős reggel volt. A nap se sütött, ezért úgy tűnhetett, hogy még este van, pedig már reggel fél kilencet ütött a Big Ben. Az emberek nyakig begombolkozva, sállal és sapkával, esernyővel, meg persze hosszú ballonkabáttal felszerelve járták az utakat. Az álmos, szürke felhők egyre csak jöttek. Megindult a szél, súgva-búgva futott az utakon, fel-felkapott egy-egy besárgult újságpapírt, megtáncoltatta, majd az út szélére ültette őket, és repült tovább. Vidám kiáltásai visszhangoztak a csendes utcákon. Újra és újra körbejárta ezt a hatalmas várost, meg-meglebegtetve a nők szoknyáját, a férfiak hosszú kabátját. Megkerülte a piros telefonfülkéket, játékosan megcsapott egy kétemeletes buszt, majd futott, csak futott, egyenesen az óriás, a Big Ben felé. Éppen mikor az utolsót kongatta, akkor érte el. Felszaladt az oldalán, belenézett fehér arcába, megfogta a kezét, amivel az időt mutatja, majd elhagyta őt is, és egy régi építésű, díszes kapuval és ablakokkal gondosan ellátott ház felé indult. Benézett az összes ablakon, s amelyiket nyitva találta, azon beröppent, majd ki, és becsukta maga mögött. Itt talált rá mély álmában a szőke angol pilótára is. Az ő ablakán is beugrott, körbelengte a szobát, majd elsuhant az alvó fiú felett is. Meglebegtette sötétszőke haját, végigsimított puha bőrén, lágy csókot nyomott a homlokára, majd gyermeki pajkossággal felkacagott, s végül innen is távozott. Folytatta véget nem érő útját a világban, futott, csak futott, hisz olyan kevés ideje van, s mégis oly sok…

Joshnak viszont koránt sem volt annyi ideje, mint a szélnek. Míg ő békésen aludt, Sandro már egy Londonba tartó repülőgépen ült Mr. T, Rupert, és még néhány Ferraris szakember társaságában. Mikor leszállt a gép, az olasz azonnal rácsörgetett barátjára.

A szőke fiú éppen a másik oldalára fordult, mikor megcsörrent a mobilja. Azonnal felriadt, és mikor rájött, hogy csak a telefonja szólt, egy nagy ásítás kíséretében felvette.

-         Yes? – szólt bele a kagylóba álmosan.

-         Ciao fratello minore! (Szevasz öcsi!) – szólalt meg vidáman Sadro.

-         Heh? What?! – kérdezte zavartan, és még mindig álmosan Josh.

-         Jó reggelt, kis álomszuszék! Ideje felkelni, ugyanis mi már itt vagyunk a reptéren. – mosolyodott el az olasz.

-         Mi? Ja, persze, hogyne… Izé… Milyen reptér? Miről beszélsz? Egyáltalán ki vagy? – kérdezte kómás állapotban az angol.

-         A csapattársad, a barátod, egyetlen bátyád! A te Sandro-d! – kiáltott fel vidáman Sandro. Mr. T és Rupert felkapták a fejüket az olasz pilóta szavaira, majd egy pillanatra összenéztek, vállat vontak, és folytatták tovább a megbeszélést.

-         Jaj, bocsi! Csak fáradt vagyok… Most ébredtem, és nem számítottam arra, hogy hívni fogsz… Miért is hívtál? – magyarázkodott a szőke fiú.

-         Ahi! (Jaj!) Te, ki fogsz készíteni… Ez nem szimpla álmosság. Ittál valami agylassító folyadékot? Na mindegy…

-         Mi? Nem, dehogy, csak… Na, de miért is hívtál?

-         Akkor elmondom még egyszer. Itt vagyunk a reptéren, ezek szerint te meg még ágyban. Én a helyedben csipkedném magam, ugyanis fél óra múlva ott kell lennünk a rendezvény megnyitóján.

-         OH MY FUCKED GOD!! Az a hülyeség ma van??! Hát én mindjárt fejbe lövöm magam! Uram atyám, köszi, hogy szóltál, tuti elaludtam volna… Rohanok zuhanyozni meg öltözni! Fél órám van még, igaz?!

-         Sí (igen), elvileg igen. – vigyorgott magában az olasz.

-         Thanks, akkor rohanok! Na szevasz!

-         Arrivederci! (Viszontlátásra!) Aztán el ne késs! – mosolygott még mindig Sandro, majd lenyomta a telefont.

Josh kipattant az ágyából, felkapott néhány ruhát, majd elrohant a zuhanyzó felé. Öt perc múlva már megfürödve, felöltözve állt a tükör előtt. Megigazította a haját, már amennyire tudta, majd gyorsan felkapott magára egy cipőt és egy pulóvert, s már rohant is a rendezvényre. Ez volt az első Ferraris „bulija”, és elég kínos lett volna, ha elkésik. Tulajdonképpen ez egy termékbemutató volt; a Ferrari egy új autómodellel rukkolt elő, és ezt a Forma-1es pilótáikkal akarták reklámozni. Egy méregdrága, londoni üzletház megnyitóján került sor erre a rendezvényre, s nemcsak a sajtót hívták meg, civilek is eljöhettek.

A szőke pilóta nagy léptekkel haladt az üzletközpont felé, aztán gondolt egyet, s leintett egy taxit. Még éppen időben ért oda; pont akkor érkezett meg, amikor begurult Sandroék taxija.

-         Na, kitisztult már a kobakod? – kérdezte az olasz, miközben megkopogtatta Josh fejét.

-         Úgy nagyjából. – mosolygott az angol. – Ha nem telefonálsz… Nem is tudom mit csináltam volna.

-         De felhívtalak, és ez a lényeg. Na, gyerünk, még fel kell venned ezt az egyen-vackot. – mutatott a Ferraris ingre és cipőre Sandro.

-         Mi? Miért kéne felvennem?

-         Mert nekem is kellett, na, gyere már! – lökdöste az öltöző felé barátját az olasz.

Még tíz perc, és Josh tetőtől talpig vörös-fehérben feszített. Mivel Mr. T-nek még egy gyors megbeszélése volt a Ferrari helyi igazgatójával, nem volt ideje, hogy az angolnak is elmondja a programot. A szőke fiú kérdőn nézett barátjára.

-         Most mi jön?

-         Hogy mi? Bemegyünk. Pózolunk a kameráknak. Aláírjuk a kocsit. Ismét pózolunk. Válaszolunk a hülye firkászok még hülyébb kérdéseire. Ismét pózolunk. Aztán mehetünk haza.

-         Oh, I see. Akkor… Most azonnal bemegyünk?

-         Nem most. Hanem most. – szólalt meg Sandro, majd belekarolt csapattársába, és megindultak a bejárat felé.

Ruperték kíséretében, műmosollyal az arcukon baktattak végig a kikészített piros szőnyegen, ami egyenesen az üzletközpont belsejébe vezetett, ahol az autó is volt. Az autó körül újságírók és riporterek hada állt, mikrofonnal a kezükben. A fotósok eszméletlen gyorsasággal kattogtatták a fényképezőgépeket. Josh csak ment előre, nem foglalkozott semmivel és senkivel. Vagyis, csak addig, amíg meg nem hallotta a rajongók visítását. Nagy nehezen, a bulvárcápák tömege mögött egy még hatalmasabb, és még izgatottabb tömeget pillantott meg. Ferraris sapkák, pólók, kabátok és miegymások voltak mindenkin, és az összes ember kezében füzet, papír és valamilyen íróeszköz volt. Elmosolyodott, és odasúgott Sandronak.

-         Hát azok ott hátul?

-         Nem látod? Rajongók.

-         Azt gondoltam. De nem megyünk oda?

-         Mi? Miért mennénk?

-         Nem tudom. De nekem jobban tetszenek, mint azok a dögkeselyűk. – húzta el a száját Josh, miközben fejével a sajtó felé bökött.

-         Igazad van… - mosolyodott el az olasz.

Sandro hátrafordult Mr. T-hez, valamit súgott neki, mire a finn bólintott, a pilóta pedig elvigyorodott.

-         Na, akkor gyere. – szólt oda csapattársának, majd karon ragadta.

Megkerülték az újságírókat, és egyenesen a sikítozó Forma1-bolondok felé mentek. Mindenki tolongani kezdett, és próbáltak minél közelebb jutni a két pilótához, de a biztonsági őrök fala nem igazán hagyta ezt. A két versenyző széles mosoly kíséretében osztogatta az autogramokat, és néha válaszoltak egy-egy értelmesebb kérdésre. A riporterek tátott szájjal figyelték az eseményeket. A kamerákban pörögtek a filmek, s néhol élő adásban vetítették a dolgokat. Josht és Sandrot ez egy cseppet sem érdekelte: vidáman beszélgettek a rajongókkal. Az angol éppen egy csapat tizenéves lánynak írt alá, mikor meghallott egy vékony, de határozott hangot.

-         Hé, pilóta bácsi, nekem is írj!

Josh meglepetten kereste a hang tulajdonosát, és még jobban meglepődött, mikor megtalálta. Egy apró, törékeny termetű kislány karba tett kézzel nézett rá. Tejfölszőke haját apró, pillangós csattokkal tűzte el, s tengerkék szemeit Josh tekintetébe fúrta. Főhősünk egy pillanatra megdermedt, majd összeszedte magát, és elmosolyodott. Leguggolt, hogy nagyjából egy magasságban legyen a gyerekkel, majd megszólalt.

-         Anyukád nem mondta, hogy először kérni kell?

-         De igen. És én kértem. De te nem hallottad! – vonta össze a szemöldökét a kislány.

-         Tényleg?

-         Igen! – mondta a gyerek, miközben dacosan dobbantott egyet a lábával.

-         Akkor ezer bocsánat! – mosolyodott el a fiú. – És, elárulod nekem, hogy mi a neved?

-         Csak akkor, ha írsz nekem is! – makacskodott a kislány.

-         De, ha nem tudom a nevedet, akkor nem tudom, hogy kinek írjam!

-         Nem baj, nem is nekem kell.

-         Akkor kinek? – lepődött meg Josh.

-         A nővéremnek!

-         És, akkor miért nem ő jött ide, és kérte el?

-         Mert nem tudott eljönni. Beteg. A doktor néni azt mondta, hogy be van gyulladva a torka. Alig tud beszélni szegényke, és folyton köhög! – mondta a kislány szomorúan.

-         Ó, ezt nem tudtam. Akkor, mi a nővéred neve?

-         Mary. Az én nevem meg Milly. – mosolyodott el a gyerek.

-         Nahát, nagyon szép nevetek van mindkettőtöknek! – szólt kedvesen az angol. Milly erre fülig vörösödött, s így még jobban kihangsúlyozódott szőke hajkoronája. Sandro felfigyelt, hogy Josh még mindig egyhelyben áll, ezért mellé lépett, majd ő is leguggolt.

-         Hát te meg mit keresel itt lent, öcsi?

-         Egy tündérrel csevegek. – jelentette ki egyszerűen Josh.

-         E dunque! (Nahát!) Egy valódi tündérrel? Nem is tudtam, hogy a tündérek ilyen szépek! – mosolygott a kislányra Sandro is. – És, neki írsz most?

-         Nem, a nővérének. Beteg, és gondoltam, jobbulást kívánok!

-         Értem. Aláírhatom én is? – nézett kérdőn Millyre az olasz. A kislány vörösödve bólintott.

-         És mit írsz? – fordult barátja felé Sandro.

A papíron ez állt: „Gyógyulj meg hamar Mary! Üdv: Josh Racer”

-         Akkor kiegészítem! – szólt Sandro, és kivette Josh kezéből a tollat meg a füzetet.

Fél perccel később már így festett a felirat: „Gyógyulj meg hamar, és szurkolj, hogy mi nyerjünk! (Najó, csak vicceltem, nem kell nekünk szurkolni… Csak egy kicsit!) Üdv: Josh Racer és Sandro Marzi” Ha ez nem lett volna elég, telerajzolta szívecskékkel az egész lapot. Josh jót nevetett Sandro „munkáján”, majd odaadta a kislánynak.

-         Köszönöm szépen!

-         Nincs mit! – mondta kórusban a két pilóta. Josh gondolt egyet, és megkérdezte. – Anyukád is itt van, igaz?

-         Igen, itt van!

-         Én vagyok az. – szólalt meg egy fiatal, csinos nő a kislány mögött.

-         Ó, üdvözlöm! Lehet egy kérdésem önhöz?

-         Örvendek. Persze, hogy lehet.

-         Elrabolhatjuk a lányát néhány percre? – kérdezte Josh, miközben nagy bociszemeket mersztett a nőre.

-         Hát, nem is tudom…

-         Csak néhány perc! – csatlakozott Sandro is. A nő nagyon gondolkodott, de amikor meglátta, hogy az olasz is úgy néz mint Josh, felnevetett, és megszólalt.

-         Persze, de csak semmi rosszalkodás! – mosolygott a nő.

-         Ugyan, miket gondol! – mondta Josh, miközben ártatlan, angyali arcot vágott. – Milly, eljössz velünk valahová? – kérdezte az angol, majd kinyújtotta a kezét a gyerek felé

-         Igen, persze! – mondta a kislány, és megfogta a fiú kezét.

-         Szereted az autókat? Nem, mi? Az fiúknak való játék. – kérdezte Josh, miközben elindult Sandroval és Millyvel az autó felé.

-         De, szeretem! Főleg a piros autókat, mert a piros a kedvenc színem! – kiáltott Milly.

-         Nahát, akkor biztosan tetszeni fog ez az autó is! Nézd csak. Gyönyörű, tűzpiros. – mosolygott az angol.

A gyerek izgatottan szaladt a pirosra mázolt musztáng felé. Nagy, csillogó szemekkel mérte végig a járművet: benézett az ülések alá, megvizsgálta a pedálokat, forgatott egyet a kormányon, leguggolt, és közelebbről szemügyre vette a kerekeket és azok környékét, majd bíráló pillantással felnyitotta a motorháztetőt. A két pilóta, az újságírók és Ruperték is érdeklődve, kissé döbbenten figyelték a gyereket. Milly hümmögött párat, majd szinte teljesen az autó motorházába hajolt. Egy pár perc múlva lecsukta a tetőt, és csípőre tett kézzel, szigorú arccal nézett a Joshék mögött álló Ferrarisokra.

-         Ez az új modell?

Ruperték zavartan bólintottak.

-         Uram isten. Ennél még egy Trabant is jobb… Elképesztő, hogy hová süllyedt ez a márka… - mondta rosszallóan, de csilingelő hangon Milly, majd odaszaladt a két pilótához, és jó hangosan odasúgta nekik: - Remélem a ti autóitok jobbak ennél! De ha nem, akkor nem titeket foglak okolni az esetleges vereségekért… - erre szinte mindenfelől felmorajlott a nevetés; a kislány folytatta. – Sok szerencsét a következő futamhoz! Sziasztok!

A gyerek mosolygott, majd intett, és visszaszaladt anyjához, aki igencsak zavarban volt, hisz’ az összes riporter felé fordult. Csak akkor fordították ismét Sandroékra a kamerákat, amikor azok ketten hangosan felnevettek.

-         Ez élőben ment? – kérdezte a könnyeit törölgetve, de még mindig a nevetéstől fulladozva Sandro.

-         Aha… - röhögött Josh is. – Ez állati ciki! A Ferrarit lesajnálta egy ötéves!

Természetesen az ügyből nagy sajtó-botrány lett, és elterjedtek olyan hírek is, miszerint a kislányt a Mercedes, a Renault vagy a BMW küldte, hogy leégesse az ellenfelét, de persze ebből egy szó sem volt igaz.

„Vigyázat, Franciaország, mert jövünk! Olyan futam lesz, hogy még Napóleon is megbánja, hogy nem láthatta!  Üdv: Josh és Sandro”