XV. These french people…! /Ezek a franciák…!/

-         Meleg van. – morgott Josh, s közben fészkelődni kezdett az ülésén. – Mikor érkezünk már meg?

-         Non ho idea… (Gőzöm sincs…) – vont vállat Sandro. – De tényleg meleg van… Főleg, hogy a hétvégén az Alpokban voltam… Ahhoz képest Franciaország kész szauna…

-         Az Alpokban? De jó neked… Én otthon rohadtam Londonban… És a megbeszélésen voltam. – sóhajtott letörten a szőke angol.

-         Legközelebb elviszlek téged is.

-         Wow! Really?! – csillant fel Josh szeme.

-         Certamente. (Természetesen.) – mosolyodott el az olasz.

-         Szuper. – ettől az angol pilóta kissé megnyugodott, de aztán ismét forgolódni kezdett. – Meleg van. Mikor szállunk már le?!

-         Te rosszabb vagy, mint egy ötéves… Miért nem tudsz egy helyben a fenekeden ülni?

-         Nemtom’. Rossz napom van… - mormogta az orra alatt Josh.

-         Jaj, te… - mosolygott még mindig Sandro. – Amúgy, ha jól látom, mindjárt leszállunk, szóval készülj.

-         Ahh, vééégre!!

A repülő végre leszállt, így hőseink a lábukkal is érinthették a francia földet. Péntek volt, hajnal. A nap korongja még éppen hogy csak derengett keleten, de már most tikkasztó meleg volt. Taxiba szálltak, és egészen a szállodáig teljes csendben utaztak. Mikor megérkeztek a Hilton Hotel elé, egy-egy élére vasalt, rendezett öltönyben és hófehér kesztyűben feszítő férfi ajtót nyitott nekik.

-         Monsieur Marzi, Monsieur Racer, erhe parhancsholjanhak. – szólt az egyik, őszes hajú portás, erős francia akcentussal.

Nagy nehezen kikászálódtak a taxiból, és a liftig követték az öreg franciát. Az a felvonó előtt megállt, és megnyomta a két pilóta helyett a hívó gombját. A liftben se kellett semmit sem csinálniuk, csak állni: ugyanis ott egy másik egyenruhás francia állt, készen a gombnyomkodásra (szerző megj.: fárasztó egy munka.. és túl jól fizetik xD ). A harmadikon kiszálltak, de mikor kiléptek, meghallották az egyenruhás hangját:

-         Monsieur Marzi, Monsieur Racer. – szólt, azzal jó mélyen meghajolt.

-         Öhm, viszlát, vagy mi... – motyogott zavartan Josh.

Az olasz oldalba bökte öccsét, majd a füléhez hajolt.

-         Nem kell köszönni. Ne szólj hozzájuk, nekik ez a dolguk.

-         Öh, rendben…

Egy újabb egyenruhás jelent meg, kissé meghajolt, majd intett, hogy kövessék. Végül megállt a folyosó végén, és kinyitott egy ajtót, majd a kulcsot a zárban hagyva belökte. A szoba gyönyörű volt, fényes, nagy ablakokkal, aranyozott bútorokkal és márványpadlóval. A szőke angolnak a lélegzete is elakadt egy pillanatra, s elbűvölten járatta végig ragyogó tekintetét a lakosztályon.

-         Nem semmi… - csúszott ki a száján.

-         Örhülünk, ’ogy tetszhik Önnek, Monsieur. – somolygott sejtelmesen az egyenruhás francia.

-         Elnézést… Egy lakosztályban leszünk? – kérdezte óvatosan Sandro.

-         ’Át ’ogyne. Eshetleg prhobléma? – kérdezte a francia férfi.

-         Dehogy.

-         Rhendben. Akkhor, sok szerencshét a versheny’ez. – hajolt meg a férfi, majd arrébb lépett, hogy a két pilóta be tudjon menni, és becsukta az ajtót.

Sandrot nem érdekelték a csodaszép bútorok, a míves tükrök és a gyönyörűen, kézzel festett falak; egyenesen megrohamozta az egyik oldalsó szobát, ahol hangos nyekkenéssel elterült az ágyon.

-         Perfetto. (Tökéletes.) – szólt, miközben elnyúlt az ágyon.

-         Szuper… Mekkora ágy… És én hol alszom? – lépett be még mindig ámulva Josh.

-         Ott. – bökött a fejével egy másik szoba bejárata felé Sandro.

-         Ja, oké.

Az angol pilóta szórakozottan mosolyogva sétált a mutatott irányba. Az a szoba mintha a tükörképe lett volna csapattársáénak.

-         Na? Milyen az ágy? – kiáltott Sandro.

-         Mi? Ja… Tök jó… - szólt vissza az angol. – De miért csak az ágy érdekel téged?

-         Hát, tudod… - szólt az olasz, miközben átment öccse szobájába. – Tudod, az ágyban történnek a lényeges dolgok… Nevvero? (Nem igaz?) – vigyorgott.

-         Te majom. – vigyorodott el Josh is. – Te perverz!!

-         Na-na, öcskös… Tudod, rossz az, aki rosszra gondol… - vigyorgott még szélesebben Sandro.

-         Persze, ne tagadd, te perverz!!

-         Mi?! Én, perverz?! Inaudita sfrontatezza!! (Hallatlan szemtelenség!!) – kiáltott fel vidáman a kétszeres világbajnok, majd a mellette lévő, bársonnyal borított kanapéról felvett egy hímzett selyempárnát, és az angolhoz vágta, majd kirohant a nappaliként szolgáló szobába.

Josh gondolkodás nélkül, vidám vigyorral rohant utána. Sandro gyorsan felkapott az egyik szekrényről egy háromágú gyertyatartót, és a belépő szőkére fogta. Az angol is gyorsan felkapott egyet, és vívópózban álltak meg egymással szemben.

-         Kard, ki kard!! – kiáltott az olasz, majd nekirontott az újoncnak.

Szabály szerűen vívni kezdtek, Sandro közben olaszul kiáltozott, Josh meg angolul, teljesen elszálltak egy másik világba… A heves párbajozás közben szerencsésen elpusztítottak egy igencsak értékesnek tűnő vázát, szétszakítottak egy selyempárnát, és leverték a fél csillárt (azért csak felet, mert kristályból volt, és csak az alsó része szakadt le). Mikor Sandro vagy huszadjára fegyverezte le öccsét, kopogtak az ajtón.

-         Monsieur Marzi, Monsieur Racer! Á főnökhük kheresi Önhökhet.

-         Al diavolo! (A francba!) – kiáltott fel Sandro.

-         Oh, shit!! NO!! – csatlakozott Josh is.

-         Most mi legyen?

-         Tüntessük el a nyomokat! Öcsi, fogd azt a párnát, és be vele az ágy alá! Én addig eltűntetem a törött vázát… De mi legyen a csillárral?! – hadarta az olasz.

-         Hanged if I know… (Halvány gőzöm sincs róla…) Majd azt mondjuk, hogy leszakadt, amikor… ő… le akartam csapni egy legyet, vagy nem tudom…

-         Ez elég béna indok… - jegyezte meg a világbajnok.

-         Mondj jobbat!! – kiáltott fel ingerülten a szőke fiú.

-         Halkabban! – suttogott Sandro. – Majd kitalálok valamit, addig a többit tüntessük el…

-         Na, fiúk, ideje lejönnötök. Gondolom, már kipakoltatok, szóval… - lépett be Mr. T. – Szóval, öhm… Racer, azok tollpihék a fejeden? – húzta fel az egyik szemöldökét a csapatfőnök.

-         Mi? – kérdezett vissza Josh, és a hajába túrt.

Sandro egy mozdulattal elkapta a három kósza pihét, és zavart vigyort erőltetett az arcára.

-         Gyanúsak vagytok… - jegyezte meg rosszallóan a finn. – Mindegy. Igyekezzetek lefelé, mert már indulnánk.

-         Yes, sir. – húzta ki magát katonásan az angol.

Mr. Tiilikainen mosolyogva a fejét csóválta, majd kiment az ajtón. Sandro utána sietett, és már éppen becsukta az ajtót, amikor meghallotta főnöke hangját.

-         Hé, Marzi.

-         Igen? – nézett ki az ajtórésen a férfi.

-         Rajtatok tartom a szemem… Nem akarok semmi bonyodalmat. Világos?

-         Signorsì, Capo di tutti capo! (Igenis, Főnökök főnöke! – sz. m.: Olaszországban a maffiavezért, azaz a „keresztapát” szokták így nevezni) – vigyorgott idétlenül a világbajnok.

-         TESSÉK?! Na, megállj csak, ezért még kapsz! MARZI!! – kelt ki magából Mr. T, de mielőtt beronthatott volna a hotelszobába, az olasz pilóta bezárta az ajtót.

Úgy döntött, hogy inkább hagyja a fenébe a dolgot: már hozzászokott a versenyző idegesítő dolgaihoz… Mély sóhaj kíséretében indult meg a lift felé, egy franciával az oldalán.

-         Monsieur, ’a szabad megjegyheznem… - kezdte óvatosan a férfi.

-         Mondja csak. – válaszolt szórakozottan a csapatfőnök.

-         Úgyh vélem, ’ogy a khét fiathalember fizikhai khapcsolathba lépett a berhendezésünkkel.

-         Biztos nem olyan nagy a kár. De ha meghaladja a 10.000 dollárt, levonom a fizetésükből. – vont vállat Mr. T.

-         A’ogy gondholja, Monsieur.

Robby unottan bámult ki az ablakon. Még mindig Josh múltkori üzenete járt a fejében. Nem igazán értette, hogy mit akart ezzel a szőke fiú… „Talán ki akar békülni? De akkor miért nem szóban mondta? Lehet, hogy nem is ő írta. De. De igen, biztos, hogy ő írta. Bármikor felismerem azt a macskakaparást… Mit akart…? Mit…? Miért kényszerít folyton gondolkodásra? Utálom.” – gondolkodott magában. Ám ez az utolsó „utálom” most nem volt se gyűlölködő, se dühös. Sőt… elmosolyodott, miközben átfutott az agyán.

Esett az eső. Mintha dézsából öntenék… Ennél rosszabb csak tornádó idején lett volna. Bár lehet, hogy az is csak előny lett volna, hisz’ akkor maguktól repültek volna az autók…

Egymás után gurultak ki a boxból, és bele a gumifalba, vagy a kavicságyba… Ez nem az ő napjuk volt. Vagyis… Carlos szokatlanul jó volt. Persze az, hogy a szabadedzésen jól szerepel, nem jelenti azt, hogy a futamon is ugyan ilyen bámulatos lesz. Bámulatos, igen… Ő volt az egyetlen, aki nem vetette neki semminek az autóját, és jóformán karcolás nélkül tért vissza a McLaren Mercedes boxába. Robby egy mellső légterelővel és egy garnitúra gumival lett kevesebb, de legalább egyben volt; fanyar mosollyal vizslatta sérült autóját. Mikor Carlosra nézett, elkerekedett a szeme. Csapattársa kiszállt saját autójából, járása könnyed volt, arcán hamiskás mosoly ült, szeme komiszul csillogott, és szupermodelleket megszégyenítő eleganciával és tartással vonult végig a helyiségen, egyenesen egy székbe. Menedzsere rögtön a kezébe nyomott egy üveg Red Bullt – hiába volt rivális szponzor, Sanchez nem tágított kedvenc szíverősítője mellől. Robby még mindig meglepetten, de felbátorodva ült le barátja mellé.

-         Rászokom erre a cukros vacakra. – bökött a vörös bikával díszített üvegre Robert.

-         Hé, nem lemásolni! Ilyet csak én iszom az egész mezőnyben. Amúgy, mire fel ez a hirtelen elhatározás?

-         Hátha tényleg szááárnyakat ad… - vigyorodott el az angol. – A mai szereplésed után komolyan gondolkozom azon, hogy magadtól tollasodtál meg, vagy ez a koffeintartalmú csodaszer a hunyó.

-         Hát, ha három éven keresztül kell folyamatosan inni, hogy végre, egy szabadedzés erejéig megjöjjön a hatása, akkor igencsak drága doppingszert tartok a kezemben, nem gondolod? – nézett csapattársára Carlos, s szája sarkában mosoly bujkált.

-         Mit vigyorogsz?

-         Csak… mindig kiakasztanak ezek a franciák. – rántott vállat a spanyol csodagyerek.

-         Ahan… - brit pilótánk elgondolkodott.

Végül is, a mellette helyet foglaló kétszeres világbajnok a 2024-es idényben zsinórban az ötödik győzelmét aratta a francia pályán. Ez elég ok arra, hogy – ahogy ő fogalmazott -, kiakasszák ezek a franciák. Elég, ha kilép a pályára, és azonnal fülsüketítő üdvrivalgás tör ki.

-         Úgy érzem, mintha ez valami második Spanyolország lenne… - mormogott félhangosan az ifjú angol titán.

-         Hm? Miért?

-         Na, szerinted miért? – húzta el a száját Robby. – Úgy imádnak itt téged, mintha otthon lennél. Amúgy meg, Fernando Alonso óta te vagy az első spanyol, aki világbajnoki címet vitt haza, szóval te is nemzeti hőssé léptél elő. Vagy mi…

-         Hová akarsz kilyukadni….? – Carlos, bár mindig élvezte, ha hízelegnek neki, csapattársától ez szokatlan volt. Bizalmatlanul húzta fel egyik szemöldökét, s így nézett barátjára.

-         Te, Carlos… Nem akarsz nekem adni egy autogrammot? – kérdezte hirtelen Starlight.

-         ¿Eh, qué? (Mi, micsoda?) – tátotta el a száját a kétszeres bajnok.

-         Mi… mivan??! – kapta el a fejét a brit.

Robert annyira zavarba jött, hogy még az arca is kivörösödött. Még sosem árulta el senkinek, hogy Sanchez az egyik példaképe… a másik kettő is egyértelmű volt: egy brit, Lewis Hamilton (kihagyhatatlan, honfitárs!!) és a német Michael Schumacher. Utóbbi Josh elsőszámú kedvence is volt, és ha szóba került, mindig órákon keresztül tudott róla áradozni, és az ömlesztett gondolatmenetet mindig azzal a mondattal zárta, hogy: „…és én is ilyen versenyző leszek.” Igen, Josh javíthatatlan álmodozó, gondolta Robby. De, visszakanyarodva a jelenbe, kedvenc angolunk éppen egy kínos helyzet közepén ült.

-         Megismételnéd az iménti mondatodat…? – kezdte óvatosan Carlos.

-         Nem! – vágta rá azonnal az újonc. – Vagyis, öhm… Hagyjuk, oké?

-         Neeem, nem úszod meg ennyivel. Te autogrammot akarsz…tőlem?! Komolyan? Te?

A zavart angol már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor két fekete bakancs trappolt be a látótérbe, kimentve a magyarázkodás karmai közül Starlightot.

-         Parancsol…? – kérdezte rögtön, bizalmatlankodva a spanyol sztár, miközben végignézett a bakancsok gazdáján.

-         André Hugues, az F1 Racing francia kiadójától. – morogta bajsza alatt a férfi.

A valószínűleg újságíró férfi magas volt, bakancsa fölött megviselt farmert, beszürkült inget és barna bőrmellényt hordott, a fején pedig szőrmekalap díszelgett, amin egy ősrégi sportrepülős védőszemüveg ült. A két versenyző lepetten nézett egymásra. Média? Itt?