XVI. First in the rain /Esőben az első/

Az szombati időmérő sem tartogatott jobb időt hőseink számára. Hiába volt péntek reggel már-már fullasztó a hőség, a bolondos időjárás most szelet ígért, és beláthatatlan időn belül ismételten esőt. Az a fránya eső, hogy mennyire utálják a versenyzők… Vagyis, Carlos nem. Ő kifejezetten szereti. Apropó, Carlos…

A spanyol sztárpilóta torkában egyre csak nőtt a gombóc. Ideges volt, de szerencsére ez nem sugárzott át a karjaiba, és azon keresztül a kormányba, az autóba… Esik – mondogatta újra és újra magában, mint valami mantrát, ami nyugalmat hoz tomboló lelkébe. Ő pedig esőben mindig első. Lassan szívta be a levegőt az orrán, és remegő ajkai közt eresztette ki. Igaz, hogy csak szemerkélt, de a többi versenyző már így is össze volt zavarodva. A ködös szitálás egyre jobban ránehezedett a pályára, ami nem sokat dobott Robby, Josh vagy Sandro esélyein. Az autók kegyetlenül rótták a gyorsabbnál gyorsabb köröket, és szinte másodpercenként változott az állás. A Q1-et Robert nyerte, de a kvalifikáció következő két szakaszában Carlos mindenkit porig alázott 1:21:002-es idejével. A kommentátorokat a szívroham kerülgette a félelmetes időeredménytől. Egy perc, huszonegy másodperc… ijesztő. A Red Bull talán mégis szárnyakat adott a spanyol világbajnoknak. A Q3-ban még azt a 002-t is ledolgozta az időeredmény végéről, ami díszpáholyos jegyet biztosított neki az első rajkockába.

A sajtótájékoztatón feltűnően szűkszavú és közönyös volt, ám mikor szóba hozták, hogy megszerezheti a hatodik francia győzelmét is, gyanús mosoly ült a szája sarkába. Titokzatosan csak annyit mondott, hogy majd kiderül… Nade, mi derül ki? Erre már nem kapott választ a francia média egyik képviselője sem, de az egyéb nemzetiségű firkász-hadak is hoppon maradtak ezügyben.

-         Carlos! Hé, te öntelt magamutogató nemzeti hős, te pilóták gyöngye, te barom, állj már meg!

-         Ne óbégass már, az isten szerelmére! – kiabált vissza indulatosan a fent nevezett. Kifejezetten rossz néven vette ama bájos jelzőket, amivel drágalátos brit barátja illette. Ejnye.

-         Na, legalább megálltál. – vigyorgott az angol újonc, mikor végre beérte a másikat. Lihegett, de szörnyen. – Tegnap kértél valamit…

-         Hm? Mit? Már nem emlékszem.

-         Hogy ismételjem meg, amit mondtam… megismétlem. Adnál nekem egy autogrammot? – vigyorodott el.

-         Ahá, akkor mégis jól hallottam. Nekem se cseng a fülem, le is mondom az orvost. – bazsalygott negédesen az esőmenő. – Hová kéred? A sisakrostélyodra mondjuk? Mindig a szemed előtt lebeghet, hogy én vagyok a legjobb. – kacsintott szemtelenül.

-         Haha, micsoda humor! – húzta el a száját ironizálva Robert. – Na, de én komolyan mondtam. Bár, nem most… csak gondoltam meglegyezgetem egy kicsit a már amúgy is túl nagyra hízott hiúságodat.

-         Kösz, igazán. – vont vállat Sanchez.

-         Amúgy meg… Tudom, hogy jó vagy esőben, de most mintha megtáltosodtál volna. Mégiscsak megéri az a 3 év kenyér és víz nélkül, Red Bullon koplalva. – vigyorgott megint a brit pilóta.

A két ezüst overallban feszítő pilóta halálos nyugalommal sétált végig a boxutcán. Fotósok hada lesben állva kattintgatott, s ők egy-egy lagymatag intéssel lerendezték a médiacápákat. Fáradtan, gesztikulálva társalogtak, majd mikor megérkeztek a Mercedes motorhome-jához, egymásnak is csak intettek, majd elváltak. Robby útközben versenymérnökébe, Rufus Regan-ba botlott. A férfi az új beállításokról kérdezgetett, és újabb változtatásokat javasolt, persze csak mértékkel. Az angol fiú nem igazán figyelt oda, csak monoton beszélt és beszélt, majd bólogatott. Még mindig csapattársa szavait emésztgette magában. Kiderül, mi? – futott át az agyán. Alig észrevehetően elmosolyodott. Igen, majd kiderül, gondolta.

Sanrdo morcos kedvében volt a pénteki szabadedzés óta. Bár már vagy százszor a világba kiáltotta, hogy ő csakis és kizárólag az élvezetért, a mámorért versenyzik… hogy őt nem érdekli, ki az első, mert ő csak vezetni akar… hogy neki nincs riválisa, ő nem erőszakoskodik, ő nem, ő nem… És most mégis. Morgolódott, duzzogott, és mindenkit elküldött a bús francba. Hogy miért? Erre Josh is szeretett volna rájönni.

-         Szóval, dühös vagy, mert Carlos jobb volt nálad. Sokkal jobb.

-         Francokat. Magasról teszek arra az öntelt baromra! Egyszerűen csak ideges vagyok. – húzta fel az orrát sértődötten Sandro.

A fiatal brit elmosolyodott. Hát persze, hogy innen fúj a szél…

-         Oh, na, nesze neked, olasz virtus. – vigyorgott Josh.

-         Befejeznéd? – csapott az asztalra dühösen az olasz világbajnok. – Megyek, lefekszem. Nem ajánlom, hogy zavarj…

-         És szólt az uralkodó, imígyen alattvalói mély főhajtással búcsúztatták. Á’ lord-major ajtót nyitott, s bősz királyuk elvonult szunyálni. – szólalt meg színpadias hangon Racer, miközben az ajtóhoz pattant, és belökte, hogy utat nyisson csapattársának.

-         Öcsi, esküszöm az ég minden istenére, hogy úgy leütlek, hogy a következő futamig magadhoz sem térsz…

-         Bocsásson meg, nagyságos uraságod, szerény szolgád nem tudja, mit beszél…

-         Josh… - a velencei hős hangja fenyegetően csengett.

-         Nono, kimondtad a nevem! Legalább fél éve nem hallottam tőled, hogy „Josh”! – kiáltott fel vidáman a szőke angol.

-         És többet nem is fogod hallani, mert belefojtalak a vécébe, ha tovább szövegelsz. – morgott immár az ágyában fekve Marzi.

-         Jól van, jól van, hagylak aludni. – csukta be az ajtót a Schumacher-rajongó brit, majd elsétált saját szobája felé.

Menet közben felkapott a nappali asztaláról egy előre odakészített chipses zacskót, és azon nyammogott, miközben ő is elnyúlt saját ágyán. Fáradtan nyújtózott egyet, majd bekapcsolta a tévét. Egy sportcsatornára kapcsolt, ahol éppen az időmérő közvetítésének ismétlése ment. Csak a végét csípte el, a sajtótájékoztatót. Elhúzta a száját, mintha citromba harapott volna. Na, igen… ő csak harmadik lett. És ki végzett a második helyen? Na ki? Hát persze, hogy a megtestesült testvéri szeretet és a barátság mintaképe! Robby, ki más? Joshnak ettől még jobban elment a kedve. Már éppen ki akarta kapcsolni a plazmaképernyős csodamasinát, amikor meglátott valamit… Miközben Carlost kérdezgették, ő maga tüntetően az előtte lévő poharat, és az abban vegetáló, sárga színű löttyöt bámulta. Egykori legeslegjobb barátja viszont talált ennél jobb elfoglaltságot; a szőke angolt bámulta, feltűnően, szemtelenül és mereven. Nemcsak a fejével fordult felé, hanem egész törzsével, közben pedig könyökölt. Josh felült az ágyában, és úgy megdöbbent, hogy még az elfogyasztásra szánt burgonyaszirom is kiesett a kezéből. Szájtátva bámult, és amikor vége lett a versenybeszámolónak, azonnal kinyomta a tévét, és mély letargiába zuhant. Hiába próbált másra gondolni, Robby arca rendre visszaúszott gondolatainak tengerébe. A kisfiú, amikor összeismerkedtek, a 10 éves, amikor először nyertek a gokartjukkal, a 15 éves, amikor úgy istenigazából berúgtak, és másnap reggelig magukhoz sem tértek, a 18 éves, amikor az F3-ban ismét arattak… és a tavalyi idényzáró a GP2-ben… olyan szép volt akkor minden… Hirtelen mérhetetlen magány és tehetetlenség szakadt a nyakába. De hát mit tett?! Hogy lehetett olyan hülye?! Ha akkor megbocsát Robertnek, akkor most minden olyan… olyan szép lenne… hiszen a legjobb barátja volt… a testvére… befogadták a családjukba! Ő pedig így hálálja meg? Szemétkedéssel? Bájos. Hirtelen undorodott saját magától. Hogyan süllyedhetett idáig?

Fáradt sóhaj hagyta el éretlen eperszín ajkait. Kinézett az éj sötétjébe: ismét esett. Nem ígért semmi jót a következő napra… Eső. Ez illett igazán Josh akkori hangulatához.

Carlos a futam előtt sem volt hajlandó nyilatkozni. Hűvös nyugalommal hagyta faképnél az újságírókat, elsétált a boxba, felvette a nyakmerevítőt, a sisakot, és amit még kellett, majd bepattant McLarenjébe, és beindította a motort.

Mikor az autók felsorakoztak a rajtrácson, még mindig csak mosolygott. Hogyne mosolygott volna – dörgött az ég, fújt a szél, és pokolian hideg volt. Esőre állt, de nagyon; az ördög is úgy akarta, hogy ma ő nyerjen. Érezte, hogy az a sokszáz lóerő, ami az autóban dorombol, lassan, a karján és a lábán keresztül az ő testébe kúszik, s hirtelen félelmetes erős érzett magában. Cseppet sem izgult, mikor a lámpa zöldre váltott, hisz’ pont abban a pillanatban kezdett szemerkélni az eső. A felvezető kör után olyan hirtelen pattant ki az üldözők elől, hogy a kommentátorok felpattantak a székeikben, vagy éppen elhajították a kávésbögréjüket döbbenetükben. Az első öt körben közel 10 másodperces előnyt tudhatott a zsebében, amit a verseny során csak növelt, így hiába volt két kiállásos taktikán, könnyűszerrel ballagott vissza az élpozícióba mindkét alkalommal. A második kiállása után a verseny már el volt döntve. Carlos 18 másodperccel verte a másodikat, és az utolsókra már egy kört is ráhúzott. Az eső közben olyan viharossá fokozódott, hogy félő volt: leintik a futamok. Rég volt már ekkora roncsderbi F1-es pályán… Sorra csúsztak ki, pördültek meg vagy rohantak a gumi- és betonfalba a versenyzők… A tizenkilenc pilótából nyolc maradt – mindenki pontszerző helyen állt. Mikor még tíz kör volt hátra, az állás megfordíthatatlannak tűnt. Az élen 20 másodperccel Sanchez, mögötte Sandro, őt 4 másodperccel Robby követte, akit megállíthatatlanul ostromolt a kis szöszke honfitársa.

Josh gyomra fel-le ugrált izgalmában. Ezt legutoljára az F2-ben (GP2) érezte, amikor szintén Roberttel csatázott. Akkor még a másik angol fiú volt a mindene, szó szerint. A családja, a barátja, az élete… és ez fordítva is igaz volt. Ám most ez egy kicsit máshogy festett. Mikor azonban az ifjú Ferrari-pilóta rádöbbent, hogy ez az érzés, ez a gyomorforgatóan kellemes érzés ismét eluralkodott rajta, boldog volt. A korábbi konfliktusok jelentéktelennek tűntek, ő pedig felszabadult volt, izgalmában az arca is kipirult, szíve a torkában lüktetett, és kedve lett volna belekiáltani a világba, hogy Éljen Anglia! Hogy miért pont ezt? Ezt Josh se tudta igazán. Nem érdekelte, hogy meg tudja-e előzni barátját, csak a versenyzés számított.

Ám, minden varázslatnak vége szakad egyszer. Amikor fellobbant a kockás zászló, és a motorzaj beleveszett az üdvrivalgásba, a szőke angol szemében könnyek jelentek meg. Mikor kiszállt az autójából, fáradtan rohant a boxa felé. Ledobálta a cuccait, és a Ferraris szakemberek kérdéseit figyelmen kívül hagyva futott az első mosdó felé. Mindene remegett, és amikor megragadta a mosdókagyló hófehér peremét, a lábából elszivárgott az erő. Összerogyott, és közben némán zokogott. Nem értette, hogy miért… miért érez hirtelen ennyi nyomorúságot magában… Hányingere volt. Eltántorgott a vécéig, és kiadta magából a reggelijét. Mintha egy rémálom kellős közepébe csöppent volna… A világ vad táncot járt körülötte, s könnyeinek záporán át csak egy elmosódott tükörképet látott. Reszketve mászott a mosdóhoz, és nagy nehezen megmosta az arcát. Görcsösen kapaszkodott a mosdókagylóba. Nem értett semmit sem… Hisz’ az előbb még olyan boldog volt… Robby jutott eszébe, és ismét felzokogott. Hang nélkül rázkódott, újra és újra, amíg úgy érezte, nem bírja tovább… Lépéseket hallott a folyosó felől. Távoliak és kísértetiesek voltak… keze önálló életre kelt, és ellökte a testét a mosdótól. Ő maga zuhanni kezdett, mintha valamilyen légüres térben lett volna, és csak süllyedt, süllyedt…

Carlos esőben mindig első. A sajtótájékoztatón csak vigyorgott, mint a tejbetök, és minden kérdésre olyan hosszan válaszolt, mint még soha azelőtt. Sandro még mindig dühös volt, amiért ennyire elverték a futamon, így észre se vette kedvenc öccse eltűnését. Csak Robby fészkelődött idegesen a helyén. A versenyen valami megváltozott… Érezte, hogy Josh nem akarja legyőzni, csak versenyezni akar vele… mint régen… igen. Nade hol van most? Nem volt a mérlegelésen… azt tilos kihagyni, és kizárás jár az elhanyagolásáért. Hol van Josh?

Mindeközben a mentők már meg is érkeztek a Ferrari motorhome-jához. Az ifjú britet a hordágyon vitték a mentőautó felé. Még mindig esett. A szőke fiú arcán elmosódott könnyek csillogtak, de nem volt eszméleténél. A Ferrari-gárda fele ott toporgott az újonc körül. Ez volt az első igazán esős verseny, és igazán esős lett a vége.

Josh-sal még sosem történt ilyen. Ez volt az első eset. A legelső. A mentőautó ablakán kopogtak az esőcseppek.