A Félvér Herceg megjelenését követően készült. 2005. július 16.

Melissa Anelli és Emerson Spartz. „A ’The Leaky Cauldron’ és a ’MuggleNet’ interjúja Joanne Kathleen Rowlinggal: Első rész" 2005. július 16.

FIGYELMEZTETÉS: Az interjú teljes egészében a hatodik könyv ismeretanyagára épül. Ha nem olvastad még a Félvér Herceget, vagy egyáltalán nem akarod tudni, mi várható a sorozat utolsó részében, akkor ne olvasd el, mert az káros lehet az egészségedre! Mi szóltunk…

SKÓCIA, EDINBURGH

Emerson Spartz, MuggleNet (ES): Kivel beszéled meg a Harry Potter történeteket?

JKR: Úgy érted, amikor dolgozom rajta? Valójában senkivel. Ez számomra nagyon fontos, mert csak így vagyok képes dolgozni. El is terjedt rólam, hogy afféle remete vagyok, már ami a munkámat illeti. Azt nem tudom, hogy ez az USA-ban is így van-e, de Nagy-Britanniában nem tudok úgy elolvasni egy rólam szóló cikket – és már vagy száz ilyet olvastam, de biztos még több is lesz – , hogy ne neveznének remetének. Egyáltalán nem vagyok remete. Amire ők gondolnak, az a titkolózás, ami számomra feltétlenül szükséges a hatékony munkavégzéshez. Semmi köze a kiváltsághoz, vagy hogy meg akarnám védeni „a tulajdonomat” – egyébként utálom, ha úgy hívják, hogy „a tulajdonom”, de néhányan így utalnak a munkámra –, mindössze arról van szó, hogy szerintem megvitatni valakivel, amin éppen dolgozol, az tiszta energia-pocsékolás, amit én inkább az írásra fordítok.

Egy csomó olyan embert lehet látni, szerintem már mindannyian láttunk ilyeneket, akik arról beszélnek, hogy éppen milyen regényen dolgoznak. Ha tényleg így volna, akkor inkább otthon lennének, és valóban az írással foglalkoznának. Nagy ritkán, esetleg annyit mondok Neilnek (az írónő férje), hogy ’ma jó napom volt’, vagy ’írtam bele egy jó viccet, még én is mulattam rajta’, vagy ilyesmi, de soha nem megyek bele a részletekbe. Miután leadom a kéziratot a kiadóbéli szerkesztőimnek, ők Emma, az angol szerkesztőm, és Arthur, az amerikai szerkesztőm, ők aztán egy időben átolvassák az anyagot, majd összedugják a fejüket, megvitatják, ki mit gondol róla, és visszajeleznek nekem, ha van valami javaslatuk. Annyira felszabadító érzés, mikor végre valaki elolvassa, amin 18 hónapig dolgoztál, szinte szét tudnál robbanni, hiszen most már végre kibeszélheted magadból azt, amiről egész idő alatt hallgattál. Így tehát Emma és Arthur azok, akik először hallgatják meg az ömlengéseimet, és fantasztikus hallani, hogy mit gondolnak róla. Mindketten igen jó véleménnyel voltak a legutóbbi könyvről, nagyon tetszett nekik, de nyilvánvalóan vitába is szállunk olykor-olykor.

ES: Ez most egy furcsa kérdés, de hányszor olvastad el a saját könyveidet?

JKR: A kérdés egyáltalán nem furcsa, sőt, nagyon helyénvalónak érzem, mert miután a könyvek nyomtatásban megjelennek, ritkán olvasom újra őket. A dologban az a vicces, hogy amikor előkapok egy könyvet, hogy leellenőrizzek benne valamilyen adatot, amire értelemszerűen számtalanszor szükségem van, szóval, ha elkezdek olvasni, hajlamos vagyok teljesen belemerülni, és akár több oldalt is elolvasok, mire végül félreteszem, és visszamegyek a dolgomra. De ha, mondjuk a fürdőkádban akarnék olvasni, soha nem a saját könyveimből választanék. Így aztán több ezer olyan rajongó van, akik sokkal jobban ismerik a könyveket, mint én. Én csak azért vagyok előnyösebb helyzetben, mert tudom, mi fog történni, és rengeteg a háttértörténetem és az ismeretanyagom.

Melissa Anelli, The Leaky Cauldron (MA): Jelenleg hány dobozt foglalnak el a háttértörténetek?

JKR: Nehéz megmondani, mert eléggé szétszórt vagyok, de határozottan több dobozról van szó. Túlnyomórészt jegyzetfüzetekben vannak, mert a háttértörténetek túlságosan értékesek, meg aztán olyan formátumra van szükségem, amiből bármit gond nélkül vissza tudok keresni. Ráadásul könnyen elveszítem a dolgaimat, és hát egy füzetet elveszíteni nem olyan könnyű, mint ha papírfecnikre írogatnék.

ES: A hetedik könyv megjelenése után is élni fog a weboldalad, hogy továbbra is válaszolj a rajongók kérdéseire?

JKR: Persze. Nem látom értelmét annak, hogy a hetedik könyv befejezésével, mondjuk amint éjfélt üt az óra, bezárjuk az oldalt. Egyáltalán nem. Úgy érzem, képtelen vagyok minden egyes kérdésre megadni a választ, mert a regény egyszerűen nem felel meg ennek a célnak. Ez nem szolgál úgy, mint egy katalógus, amelyből kikeresheted például a szereplők kedvenc színeit. Viszont vannak emberek, akiket az ilyen részletek is érdekelnek, nem igaz? Így tehát, mivel a könyveimben nem lesz meg a válasz minden kérdésre, a weboldal megoldást nyújthat az ilyen helyzetekre.

Abban is biztos vagyok, hogy az emberek még a hetedik könyv után is tovább fogják gyártani a saját teóriáikat a szereplőkről. Bizonyos szereplőket egyesek különösen érdekesnek találnak, akiknek a múltja nem ismert, hiszen az nem volt befolyással a cselekményre, és a történet egészét tekintve sem volt jelentősége. A lehetőségek tárháza változatlanul óriási a fanfictionök terén, de ez nem új keletű dolog, régen is így volt. Vegyük például Jane Austent. Én nagy Jane Austen-rajongó vagyok, és a könyvei végén mindig elmélázgatok a szereplők életéről. Még mindig léteznek, még mindig élnek – elgondolkodtató, nem igaz? De biztosan tudom, legalábbis pillanatnyilag úgy gondolom, hogy a 7. lesz az utolsó kötet a történetben, annak ellenére, hogy rengetegen sóvárgó pillantásokkal, esedezve néznek rám: „Csak még egyet!”. Igen, azt hiszem csak hét lesz.

ES: Hét könyv; az bizony nagyon hosszú.

JKR: Pontosan. Úgyhogy most már nem is mondhatják, hogy nem álltam a szavam!

MA: Ha esetleg írnál még valamit a Harry Potter-sorozattal kapcsolatban, mi volna az? Egy könyv Harryről, magáról, vagy egy másik szereplőről, netán egy referenciaként szolgáló kézikönyv?

JKR: Ahogyan azt már korábban egy pár alkalommal mondtam, a legvalószínűbbnek egy enciklopédia tűnik, amely tartalmazná valamennyi szereplő pontos életrajzát, azonkívül még engem is elszórakoztatna a kisebb szereplők bővebb jellemzése.

MA: Oké, egy nagy-nagy-nagy kérdés a hatodik könyvvel kapcsolatban. Piton gonosz?

JKR: [majdnem nevetve] Hát, elolvastad a könyvet… Te mit gondolsz?

ES: Megpróbál rávenni, hogy egyértelműen válaszolj a kérdésre.

MA: Vannak elmélet-gyártók, és olyanok is, akik fenntartanák maguknak a jogot arra, hogy…

JKR: Ne vegyük el tőlük teljesen a reményt! (nevet)

ES: Így van.

MA: Így van.

ES: Mint egyesek, akik szintén szeretnek fantáziálni, és ismerjük is őket!

[Mindannyian nevetnek]

JKR: Hát, rendben. Nyilvánvalóan Harry Pitonnal kapcsolatos ügye legalább annyira személyes, ha nem jobban, mint a Voldemorttal való harca. Tehát a kérdésre nem felelhetek, hiszen bármit is mondanék, azzal lelőném a poént, nem igaz? Azonkívül, ennek még óriási jelentősége lesz a történet során, amikor majd újra szembenéznek egymással, szóval nem tehetem. És valljuk be, ez most vagy 10,000 elképzelést fog szülni, én pedig nagy élvezettel fogom olvasni őket, mert [nevet]… tudom, gonosz vagyok, de szeretem a teóriákat, imádom őket.

ES: Tudom, hogy Dumbledore szereti a jót látni az emberekben, de néha úgy tűnik, hogy túlzott jóhiszeműsége már-már a meggondolatlanság határát súrolja.

JKR: [nevet] Ezzel egyet is értenék. Igen, egyetértek.

ES: Hogy lehet valaki, aki ilyen…

JKR: Intelligens…

ES: …ennyire vak, bizonyos dolgokat illetően?

JKR: Ami azt illeti, erről majd bővebben szó esik a hetedik könyvben. De azt mondanám, hogy szerintem már eddig is kiderült, különösen az ötödik és a hatodik könyvben, hogy a mérhetetlen szellemi tudás nem óv meg az érzelmi tévedésektől, és ezt Dumbledore esete is jól példázza. Úgy vélem, hogy a túlzott intelligencia akár problémákhoz is vezethet, ahogyan ez Dumbledore-ral is történt, hiszen a bölcsessége elszigeteltté tette őt – ez jól leszűrhető a könyvekből. Mert hát hol is van az ő vele egyenrangú ellenfele, társa, jó barátja? Ezek mind hiányoznak az ő életéből. Mindig ő az, aki ad; aki a tudás és az éleslátás hatalmával bír. És –  bár én azt kérem az olvasótól, fogadja el, hogy McGalagony nagyon is méltó helyettese Dumbledore-nak – , azt hiszem, hogy ők messze nem egyenrangúak. Erre elég körülményesen válaszoltam, de ennél konkrétabb nem lehetek.

ES: Nem, szerintem ez jó volt így.

MA: Érdekesnek találom azt, hogy Dumbledore magányos.

JKR: Úgy gondolom, Dumbledore valamilyen szinten elszigetelődött a többi embertől, de néhányan, nagyon helyesen úgy fogalmazták meg, hogy elszakadt tőlük. A húgom egy csöppnyi csalódottság alkalmával azt mondta nekem – ez akkor volt, amikor Hagrid be volt zárkózva a kunyhójába, miután megjelent Rita Vitrol cikke a félvérekről – szóval azt mondta, hogy „Miért nem ment le hozzá Dumbledore sokkal előbb? Miért nem?” Erre azt mondtam, hogy kicsit hagynia kellett Hagridot főni a saját levében, hogy kiderüljön, vajon meg tud-e birkózni ezzel a dologgal egyedül. Mert ha sikerült volna neki, akkor az az épülését szolgálta volna, amitől csak még jobb ember lett volna. Azt válaszolta: „Dumbledore túl magányos, túl hűvös, pont olyan, mint te”. [Nevetés] Ezalatt azt értette, hogy amíg ő azonnal közbelépett volna, addig én inkább vártam volna egy kicsit, mondván „Lássuk, hogy meg tudja-e oldani saját maga”. Azért nem hagynám egy hétig, talán csak egy délután. De a húgom, ő szinte végig a sarkában maradna.

ES: Ez az egyik legégetőbb kérdésem a harmadik könyv óta: miért adott Voldemort többször is esélyt Lilynek az életben maradásra? Tényleg életben hagyta volna?

JKR: Mmhm.

ES: Miért?

JKR: [hallgat] Nem mondhatom meg. De valóban felajánlotta neki, ebben teljesen igazad van. Nem akarod megkérdezni, hogy James halála miért nem óvta meg Lilyt és Harryt? Ott rejlik a válasz a kérdésedben: mert Lily élhetett volna, ő mégis a halált választotta, Jamesre pedig mindenképpen halál várt. Érted, hogy mit akarok mondani? Nem azt mondom, hogy James nem lett volna képes megtenni, hiszen meghalt miközben próbálta megvédeni a családját, de Voldemort őt egyébként is megölte volna. Neki nem volt választási lehetősége, így ő valamiféle állati ösztöntől vezérelve nézett szembe a végzetével. Szerintem többféle bátorság létezik: James rendkívül bátor volt, azonban a Lilyt jellemző bátorság – ebben az esetben – még rendkívülibb, hiszen megmenekülhetett volna. Meggyőződésem, hogy minden normális édesanya ugyanígy tett volna. Tehát ebben az értelemben, az ő bátorsága is állati kvalitással bír, de neki volt ideje dönteni. Jamesnek nem. Ez olyan, mintha valaki betörne az otthonodba. Ösztönösen rátámadnál a betolakodóra, nem? De hideg fejjel gondolkodva, ha azt mondaná ’Állj félre az útból!’, tudod, hogy akkor vajon hogyan döntenél? Úgy értem, nem hiszem, hogy bármelyik anya képes volna lemondani a gyermekéről. Ez eléggé megmagyarázza a kérdésedet? Lily nagyon is tudatosan áldozta fel magát, egyértelmű választási lehetősége volt…

ES: Míg Jamesnek nem.

JKR: James egyértelműen azért halt meg, hogy ily módon próbálja megvédeni Harryt, mert egyértelmű választása volt? Nem. A két dolog között csupán leheletnyi a különbség, mégis jelentős. Így tudnám összefoglalni a válaszom lényegét.

MA: Tudta Lily, milyen hatással lesz a döntése Voldemortra?

JKR: Nem, mert – ahogy ezt igyekeztem egyértelművé tenni a könyveimben – korábban ilyen még soha nem történt. Senki sem élt még túl halálos átkot azelőtt, így aztán azt sem tudhatta senki, hogy ilyesmi megtörténhet.

MA: Tehát korábban soha senki, akár Voldemort vagy bárki más, aki az Avada Kedavra átkot használta, soha nem ajánlotta fel áldozatának, hogy akár életben is maradhat, ő viszont mégis a halált választotta?

JKR: Elképzelhető, hogy számukra is felajánlották, de nem ilyen sajátságos módon.

                                                                                               Forrás: Quick-Quotes-Quill

                                                                                               Fordította: Kay