A titkok kamrája első kéziratában Nick egy saját gyártmányú balladában meséli el, hogy' hullott le (majdnem) a feje. A szerkesztőmnek nem tetszett nagyon a dal, ezért kivettem. Mindenesetre, azoknak, akiket érdekel, íme Nick lefejezésének története saját megindító szavaival:

Tragikus vétség, ez nem is kétség,

De mentségem a fáradtság,

Hibázni könnyű, de vége oly szörnyű,

Ha ügyfeled hatalmasság.

Ó, átkozott éj, melyen Lady Keway,

Megkért, hogy felső fogát,

Mely túl nagyra nőtt, még hajnal előtt,

Csökkentsem egy picurkát.

Az agyar, mi nőtt, elcsúfít egy nőt,

 S az ítélet rögtön kész lett:

A tőke s a bárd immár reám várt,

S a fenőkő, jaj, elveszett.

Hogy felkelt a nap, megjött a bús pap,

S intett: "Kérlek, ne ríj!

Jöjj, ahogy vagy, nem kell kalap."

S tudtam, már közel a sír.

Rám tört a csuklás meglátván a csuklyást,

Kinek dolga, hogy fejeket vág.

"Nick, kérlek, hogy a fejedet hajtsd le!"

S térdemből kocsonya vált.

A bárdja fellendült, és fülembe csendült:

"Ez lehet, hogy fáj pindurkát."

De minő véletlen, a penge életlen,

S nyakam nem hagyta magát.

De a tompa bárd csak csapkod, nem vág,

"Hamar vége lesz, meglásd"

Dehogy lett gyors! Így gyötört a sors:

Negyvenöt fejszecsapás.

Így haltam én, de fejem szegény,

A sokáig hűséges társ,

nem hagyott el végleg, S most tapsolj meg kérlek,

Nem sértesz meg vele, meglásd!