Balszemmel

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Politikai boncolás

A múlt héten a pécsi egyetem politikai tudományokkal foglalkozó diákjai hívtak meg. Jó nekik! Számukra egy politikust két órán keresztül faggatni nagyjából olyan, mint az állatorvosi karon felboncolni egy lovat. Különbség persze van. A ló ritkán vállalkozik önként erre a mutatványra, a politikusnak meg örömmel vállalnia kell, hiszen, úgy mond, ők az ifjúság. Mindjárt szeretném leszögezni: a magyar ifjúság nem azonos a pécsi egyetem politológus hallgatóival. Szerencsére! Ezek a fiatalok az elitbe készülnek, eltérően számtalan kortársuktól, akik számára ma az a kérdés, hogy mit esznek ma, egyáltalán esznek-e, lesz-e munkájuk, lesz-e holnapjuk. Na, de visszatérve Pécsre. Sajnálom ezeket a fiatalokat. Kérdéseikből, udvarias, de túlzottan magabiztos gesztusaikból gyorsan kiderült, hogy alapvetően nincs nekik bajuk ezzel a világgal. Jogállamban élünk, van alkotmány, rendezettek a jogi viszonyok a politikai versenyhez. Igen, számukra a politika egy nagy verseny, ahol a jobbnak, az okosabbnak, az innovatívabbnak kell érvényesülnie. Szerintük azoknak a pártoknak van esélyük, amelyek elkapnak egy-egy médiaszempontból frappáns ötletet, jó programjuk van, színes, ötletes az internetes honlapjuk. Nem is értik, például, hogy a Munkáspárt miért nem tudott húsz év alatt bejutni a parlamentbe, amikor a Jobbik vagy a Lehet Más a Politika pillanatok alatt a semmiből tőr be. Szerintük jó helyünk van az Európai Unióban is, hiszen itt is adottak a verseny keretei, adottak a lehetőségek, amelyekkel az okos, a korszerű tud élni, a buta, elmaradott meg nem. Sajnálom ezeket a fiatalokat. Nem tudom, hogy hány politológusra van szüksége kis hazánknak, de ennyire biztosan nincs. És akkor mi lesz? És mi lesz akkor, amikor kikerülnek a politológiai tanszék laboratóriumából, és szembesülnek a valósággal. Nevezetesen azzal, hogy kint a pénz az úr. Lehet persze, hogy apuka, anyuka átsegít ezen is. Egészen addig, amíg jön a soron következő kormányváltás, és másoknak lesz szükségük a gyermek állására. Akkor mi lesz?

Forradalom

Apropó, világ! Belenyugszunk ebbe a világba? A mi sorsunkat szánjuk gyermekeinknek is? Elfogadjuk, hogy mások döntsenek helyettünk? Ma még, úgy tűnik, igen. Ma még megpróbálunk kívül maradni mindenen. A munkahelyünkön befogjuk a szánkat, örülünk, hogy van munkánk. Nem megyünk el szavazni sem, mert nem érdekel a politika. Úgy hisszük, hogy a tőke világában megteremthetjük saját kis világunkat, ahova elmenekülhetünk a munkanélküliség, a nyomor, az erkölcstelenség elől.

A 20. század elején Oroszországban is sokan hitték így. A föld a földesúré, a gyár a kapitalistáé, így volt ez régen, így lesz ez mindig, minek urgráljunk? S, akkor jött a háború. A szegénység nyomorrá vált. Rövid idő alatt milliók lettek földönfutókká, akik mindenre készek voltak, hiszen láncaikon kívül semmit sem veszíthettek. Pár hónap alatt mindent végig próbáltak. Megdöntötték a cárt, belekóstoltak a többpárti demokráciába. De kenyér nem lett több, és a béke sem állt helyre. Így nem lehet tovább élni, így nem akarunk tovább élni! – mondták sok millióan. S, ekkor kéznél volt egy párt, a kommunisták pártja, amely mindig is azt mondta: a bajaitokra nincs más út, csak a proletárforradalom, a kapitalizmus megdöntése. Mindig ezt mondták, de az emberek sokáig nem hitték el. Hittek a cárban, a pópában, a demokratikusnak kikiáltott pártokban, mindenben, csak önmagukban nem. 1917 őszén milliók érezték, hogy a kommunistáknak, Lenin bolsevikjainak igazuk van. S, 92 esztendeje, november hetedikén győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom.

Ez a forradalom más volt, mint, amiket megszoktak a történelemben. Nem az egyik gazdag szerezte meg a hatalmat a másik gazdagtól, hanem a szegények milliói, a néptömegek vették kezükbe az államot. Soha nem szerveztek államot, nem irányítottak gazdaságot, de a legfontosabbat tudták: munkát kell adni a munkásnak, földet a parasztnak, békét az országnak. Kenyeret kell adni a millióknak, akik életükben még soha sem laktak jól. A tőke urai félredobták az újságokat. Ez nem program! De ez Program, és nem is akármilyen! Munkásprogram, népi program.

Hét évtizeden át működött ez a program. Nemzedékek nőttek fel, nemzedékek élvezték a békét, a kenyeret, a munkát, a földet, s elfelejtették, mi is a kizsákmányolás, mi a tőke. Elfelejtették, hogy az ellenség soha sem bocsátja meg 1917 októberét. Nem bocsátja meg az 1919-es Tanácsköztársaságot, nem bocsátja meg, hogy kezet mertünk emelni a tőkére Európa és a világ számos országában. Nem vették észre, hogy a tőke a pillanatra vár. Keresi a gyenge pontjainkat, keresi az árulókat. Húsz éve megtalálta. Győzött az ellenforradalom, a munkást visszazavarták oda, ahol 1917 előtt volt, a nyomorba, a kiszolgáltatottságba. Rossz volt a program? Nem, jó volt, nem lehetett más. Ma sem lehet más, és holnap sem lehet más. A munkás, a dolgozó, a szegény csak akkor számíthat jobb életre, ha sorsát saját kezébe veszi. Úgy, mint 1917-ben Oroszországban, úgy, mint 1919-ben és 1945-ben Magyarországon. Köszöntjük a forradalmat!

Thürmer Gyula