Amerikának sem tetszik

Mostanság divat a huszadik évfordulókat ünnepelni. A rendszerváltásét is vagy éppenséggel az Amerikai Kereskedelmi Kamara, becenevén AmCham,  magyarországi megalakulásának 20. évfordulóját. Ha azt gondolod, hogy a kettő között szoros az összefüggés, igazad van! Ha nincs az USA, nincs rendszerváltás, ha nincs rendszerváltás, az amerikai cégeknek nem lenne most olyan soruk kis hazánkban. Tudja ezt Jeffrey Levine úr is, az amerikai nagykövetség ügyvivője, aki részt is vett a születésnapi bulin, s finoman beolvasott a magyar politikai elitnek. Uraim, baj lesz! De, lehet, hogy már van is! „Ez a húsz év a társadalom egy része számára nehézségeket hozott, és sokan érzik úgy, hogy még mindig nem sikerült valóra váltani a 20 évvel ezelőtti álmaikat.” – mondotta. Ügyvivő úr még mérsékelte is a problémát, de aztán ő is kimondta, hogy ez a bizonyos egy rész nem kis olyan kicsi. „ A Pew Kutatóintézet legutóbbi felmérése szerint a magyaroknak csak 46%-a helyesli a piacgazdaságot – az 1991-ben mért 80%-kal ellentétben. Több mint 75%-uk pedig elégedetlen a demokrácia működésével.” Nesze neked! Az amcsikat persze nem nagyon izgatja a magyar nép nyomorúsága. Számukra a lényeg, hogy nyugi legyen az országban. Önmagában Magyarország nem fontos, de ha itt elszabadul a pokol, az kihat az ukránokra, szerbekre, és a térség más népeire, amelyek szinte nem lelkesednek a kapitalizmusmusért, na és persze, az amerikaiakért sem.

Pofátlanság

Levine úr, aki nem rokona Rejtő Jenő Nagy Levinjének, ha már úgy is arra járt, mindjárt le is hordta a magyar politikai elitet, hogy miért kellett kiszorítani a Sláger Rádiót és a Danubiust.  Mentségére legyen szólva, mindezt a diplomácia cizellált nyelvén tette. A lényegen persze ez nem változtat. Olyanba szól bele, amihez semmi köze. Nekem sem tetszik, hogy a Fidesz és az MSZP mögött álló tőkés körök szépen megegyeznek, és csinálnak maguknak egy-egy rádiócsatornát, kiszorítva a Slágert és a Danubiust, és az egésznek még a törvényesség látszatát is adják. Nekem sem tetszik, meg azt is sejtem, hogy a két rádió sztárjai az elmúlt években olyan pénzeket kerestek, amelyekről mi még csak nem is álmodunk, de akkor is az egész mégiscsak Magyarország belügye. Érted, belső ügye? Nem tudom, tudja-e Levin úr, aki, mint ismeretes, nem rokona a Nagy Levinnek, hogy a Magyar Köztársaság nem az USA egyik állama? Azt sem tudom, vajon a magyar kormányban tudja-e valaki, hogy ez itt nem Amerika, hanem Magyarország? S, ha tudják, miért nem teszik szóvá? Az amerikai diplomata véleményét nem odahaza, szűk családi kőrben mondta el, hanem nyilvánosan, ráadásul magyar területen. Tudod, a gyarmati sor nem akkor következik be, amikor bennünket gyarmatositani akarnak, hanem akkor, amikor már mi is gyarmatként viselkedünk, befogva szánkat a nyilvánvaló pofátlanság láttán. Én nem fogom be!

Három milliárd

De van itt cifrább is! Lampert Mónika, aki már sok minden volt az MSZP-ben, és azt hiszi, hogy még sok minden lehet is, visszautasította a polgári sajtó azon felvetését, hogy a Gyurcsány-kormány 3 milliárd forintot ajándékozott volna a Tom Lantos Alapítványnak. Tudod, Tom Lantos volt az az ősz hajú amerikai úriember, aki izraelita vallású magyarnak született, de az USA-ban csinált karriert, nevezetesen az amerikai parlamentben. A kis nemzeteknek mindig jól jönnek azok, akik az Új Világban elérnek valamit. Az osztrákoknak jutott egy Arnold Schwarzenegger, a magyaroknak Tom Lantos. Két évtizede abból élt, hogy közvetítette a magyar politikai elitnek, mit is várnak tőlük Amerika urai, a magyar politikusok pedig örömmel teljesítették a nem hivatalos kivánságokat. Tom Lantost imádták az MSZP-ben is, az SZDSZ-ben is, mindent megkapott tölük, amit csak akart. Azonban Tom Lantos sem él örökké. Úgy tünik, egyeseknek érdekükben áll őt örökké életben tartani. Ki is találták szépen a Tom Lantos Alapítványt.  Lampert Mónika szerint olyan nemes célokra, mint „a demokrácia, a szélsőségekkel szembeni fellépés, a kirekesztés elleni politikai eszköztár kutatása.” Az alapítvány személyiségei között az emberi jogok olyan kiváló harcosai vannak, mint Richard Holbrooke, akinek aktiv szerepe volt Jugoszlávia szétverésében. Vagy például régi ismerősünk, Mark Palmer, aki budapesti amerikai nagykövetként 1989-90-ben a rendszerváltás, a hatalomátjátszás fő szervezője volt. Ilyen nagyszerű nevek láttán, tényleg nem értem, hogy mi a bajunk. Mónika néni azt is megmondta, hogy itt szó sincs semmiféle ajándékról. A pénzt ugyan tényleg odaadták, ezt ő sem tagadja, de ezt nem az amerikaiak kapják. Egy frászt, az amerikaiak még adnak is hozzá! Nem most. Majd. Talán. A magyar pénz mindenesetre már ott van. Nem is értem, mit kötözködünk. Mi, magyarok most olyan jól állunk, hogy az a koszos három milliárd nem számít.

Thürmer Gyula