Felmerül persze a kérdés, mi és hogyan motiválja a tenyésztőt munkájában? Természetesen a siker. Ám, mint láttuk, ehhez igen csak rögös út vezet. Rögös az út mind gazdasági, mind szakmai értelemben!

Szögezzük le, a felelős tenyésztés olyan fokú profizmust igényel, melyhez kellő ismeretekkel és anyagi erőforrással csak kevesek rendelkeznek. Távol álljon tőlem ugyanakkor a gondolat, hogy ezen kevesek privilégiumát tartsam megoldásnak. Régi igazság az is: senki sem születik tenyésztőnek.

A tenyésztővé válást, érést, minden fejlett kinológiai kultúrával rendelkező országban erős fajtagazda szervezetek segítik, s a jogszabályi környezet is megfelelően kialakult.

Mire gondolok? Nálunk egy megosztott kutyás társadalom próbálja érdekeit érvényesíteni, s eközben nincs gazdája az egyes fajtáknak, végső soron a Kutyának. Vegyük nemzeti fajtáink példáját! Több szerveződés biztosít számukra kedvezményes nevezési lehetőséget, immár hagyományosan. Az utóbbi időben pedig ezeket a kedvezményeket tagsági viszonyhoz kötötten kiterjesztették minden szolgáltatási díjra. Vajon, ez a nagylelkűnek is mondható gesztus az adott fajták jó értelmű támogatásának minősíthető-e? Várható-e minőségi követelmények nélküli, tagsági viszonyhoz kötött kedvezményektől kedvező hatása? Esetleg tag lesz néhánnyal több.

A felelős tenyésztés támogatási rendszerét ki kell építeni. Szervezeti szinten meg kell oldani a jogszabályi háttérnek megfelelő tenyésztői szervezetek kialakulását, a fajtagazda szervek működését. E tevékenység során alapozni kell a korszerű tudományos eredményekre, nem láthatják el funkciójukat pusztán adminisztratív testületekként. Mára a táplálkozástudományi, fiziológiai, genetikai és etológiai kutatások olyan ismeretek birtokába juttattak minket, kutyásokat is, melyek nem hagyhatóak figyelmen kívül. Ezen eredményeket szakmai képzés keretében kell az érintettek körével megismertetni. Társállatunk helyzete ugyanakkor bármely más háziállatnál jobban igényli a nyilvánosság felé fordulást, a pozitív társadalmi megítélés fontosságát, az állatvédelmi szempontok érvényesülését. A támogatásnak a szakmai képzésen, a társadalmi elismertetésen túl ki kell terjednie a minőség támogatására is. Ehhez korrekt, az érintett fajták specialitásait figyelembe vevő tenyésztési programokra, tenyésztési szabályzatokra van szükség. Ugyanígy kidolgozandó a tenyészminősítések rendje, melynek során a munkavizsgára kötelezett fajták csak egy több lépcsős szigorú szűrés eredményeként kaphatnak engedélyt a tenyésztésbe állításra. Rendkívül fontos bármely kutyafajta ideggyengeséget mutató egyedeinek egyértelmű kizárása a tenyészetből. Figyelemmel kell lenni az életkori sajátosságokra is, így a szaporulat például 18–24 hónapos koráig a szülők, ezt követően azonban már csak saját jogon megszerzett minősítés alapján nyerhet támogatást.

A tenyésztő szervezeteknek ismerniük kell a tenyészállomány egészét, egyedeinek genetikai hátterét, az egyes vérvonalakban előfordult, ma előszeretettel elhallgatott problémákat. A rendszer kiépítése persze nem megy máról holnapra, de – képletesen szólva – már tegnap el kellett volna kezdeni. S az irányításhoz szakember, tényleges jogosítványokkal felruházott felelős kell.

Az egyén, a tenyésztő szintjén a támogatás nem néhányak részére adott baráti juttatásban, elsősorban nem is közvetlen anyagi segítségben kell megnyilvánuljon, hanem a megfelelő, hozzáférhető szakmai, szervezeti háttérben, adatbázisban, vagyis a korrekt tenyésztés-irányításban. A rendszernek honorálnia kell a tenyésztői együttműködést. Az ennek megfelelő pályázati rendszer kidolgozása a működőképesség legfőbb biztosítéka.

Nem vitás, a vázoltak sokak ellenérdekeltségével találkoznak. Nem kedvez ez a rendszer a szaporítók széles körének, de a szűk lobbyérdekeknek sem. Csupán a K U T Y A-nak! És nem fog működni gondosan kiépített kontroll nélkül sem. A kontroll hatékonysága két pilléren kell nyugodjon. Az első, azon jogosítványok megteremtése, melyek lehetővé teszik a szükséges intézkedések megtételét. A szakmai szempontok lehetnek egyedüli fokmérői a tenyészminősítések, a tenyészegyedek egyedi azonosítási rendszerének, az engedélyezett, illetve ajánlott párosítások, s az ezekből származó almok ellenőrzésének. A második pillért a fajtagazda szervezet azon döntései jelentik, melyek során meghatározza az általa elismert szakbírók, tetováló mesterek, alomellenőrök körét. Dönt továbbképzésük, ellenőrzésük rendjéről. Példaként utalok az SV küllembírókkal szemben támasztott követelményeire: meghatározott minimálja életkorhoz, több éves aktív és felelősségteljes szervezeti tevékenységhez, meghatározott számú, saját tenyésztésű alomhoz, ezekből sikeresen tenyészminősített utódokhoz, eredményes kiképzői, kiállítói múlthoz és persze szakvizsgához kötik a lehetőséget. Nálunk egyelőre általános és visszatérő probléma, számos jogos panasz forrása az egységes bírói szemlélet hiánya. Gyakorló kiállítók a megmondhatói, hogy kutyájuk bírálati leírásaiból olykor csak üggyel-bajjal lehetne összerakni egy jószágot.

A formális, úgynevezett „bírói továbbképzés”-ek rendszerében ez a gond aligha oldható meg. Tarthatatlan az önnön kutyát bíráló rendszer is. De legalább ilyen érdekes a saját almát tetováló tenyésztő helyzete. Nyilvánvaló, hogy ezeket az anomáliákat meg kell szüntetni.

Az alomellenőrzés során a tetováló mester, vagy az alomellenőr az első szűrője a tenyésztői munkának. Tevékenysége nem csupán  a kölykök fajtajellegét kell/kellene vizsgálja. Figyelme ki kellene terjedjen mindazon körülményre, melyet az egészséges szaporulatról szólva elemeztem, hiszen a nem megfelelő takarmányozási és higiénés viszonyok mind kihathatnak az alom minőségére. Adott esetben a tenyésztői engedély bevonásának kezdeményezése is e jogkörbe kell essen.

Kinológiai életünk csak akkor állhatja ki a nemzetközi összehasonlítás próbáját, ha képes lesz kiépíteni és egyensúlyba hozni szakmai alapokra épülő támogatási rendszerét, melynek garanciáját széles körű, egzakt szabályozáson nyugvó kontroll biztosítja.