Per Invia (Úttalan utakon)

Egyedül ültem egy kupéban; a vonat egyhangú rázkódása álomba ringatott. Álmomban egy horrorfilm képeiként láttam magam előtt, ahogy Dracóból nőgyűlölő sorozatgyilkos válik a szakításunk után. Már vagy az ötödik lány brutális kivégzését néztem, mikor a fülke ajtajának zaja felébresztett. Álmosan felpillantottam és Pottert pillantottam meg. Szebbnél szebb látvány ér. Magamra erőltettem egy barátságos félmosolyt, és vártam, hogy megszólaljon.

-         Szia! Fel… fel… felébresztettelek? – dadogta.

-         Szia! Tulajdonképpen igen. De nem baj, úgy is rémálmom volt.

-         Akkor jó. Vagyis nem jó… Mármint…

-         Értem, értem. Mi járatban vagy erre? – segítettem ki.

-         Csak hallottam, hogy te is most jössz vissza a suliba, méghozzá egyedül. Gondoltam kihasználom az alkalmat, hátha van kedved beszélgetni.

-         Ülj le!

-         Köszi. Szóval tényleg Draco nélkül utazol? – Kérdezte, miközben helyet foglalat velem szemközt.

-         Tényleg. Mivel szakítottunk.

-         Hogyhogy?

-         Ezt hosszú lenne elmagyaráznom, és talán meg sem értenéd. A lényeg, hogy szakítottam vele.

-         Végleg?

-         Igen. És nem akarok más pasit sem.

-         Ha nem akarod, ne mondd el. Elhiszem, hogy nem lehet könnyű neked. Tulajdonképpen át tudom érezni a helyzetedet.

-         Nem egészen. Ha ismernéd a körülményeimet és indítékaimat, nem állítanád ezt. Megérthetsz, de át nem érezheted a helyzetemet. Voldemort lányaként nem ugyanazt élem meg, mint te Kiválasztottként. Nekem olyannak kell lennem, mint az apám, ha meg akarok neki felelni. Márpedig én mindent megteszek, hogy ne csak egy gyenge nőnek lásson. Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy eljön a nap, hogy engem félreállít az útból, és azt fogja mondani: „Ez nem neked való munka. Neked ott a család. Neked az való.” Bármit teszek, az neki mindig kevés, csak mert én lány vagyok.

-         Valóban nem foghatom fel, mert nem tapasztaltam ilyen problémát. De örülök, hogy megbíztál bennem annyira, hogy megoszd ezt velem.

-         Jólesett elmondanom. Köszönöm, hogy meghallgattál.

-         Nincs mit. Én bármikor szívesen meghallgatlak. Hozzám bizalommal fordulhatsz.

Azt nem mondtam el neki, miért szakítottam Dracóval, de sok más egyéb témát átbeszéltünk az utazás hátralévő idejében. Mikor leszálltunk, csatlakoztam vele a barátaihoz. Elmeséltük kinek hogy telt a szünete, majd a kastélyban szétváltak útjaink. A klubhelyiségben meg sem állva felmentem kipakolni a szobámba. Megetettem Anubist, helyére állítottam az átjáró tükröt, aztán csak feküdtem az ágyamon. Azon rágódtam, vajon helyesen döntöttem-e? Vajon akarok-e olyan lenni, mint az apám, hogy megfeleljek neki, vagy normális életet akarok élni? A válaszokat én magam sem tudtam. Egyre csak az zakatolt az agyamban, hogy hiba volt, amit tettem. De hiába is adnám fel terveimet és elvárásaimat magammal szemben, egy elvet akkor se tudnék leküzdeni magamban: én nem házasodom. Bármennyire is szeretem Dracót, nem lennék képes hozzámenni, még akkor sem, ha ezzel elveszítem. Nem. Akkor inkább maradok apám hű halálfalója. Úgy mindenkinek jobb lesz. Kivéve talán azoknak, akiket meg fogok ölni, de az ő szempontjukat sose néztem. Már nem tudtam eldönteni, mit akarok valójában. Túl jól összebarátkoztam az ellenségemmel is. Minden megváltozott ezalatt a pár hónap alatt. A világ 180°-os fordulatot vett velem és már semmit sem látok úgy, ahogy azelőtt. Mi lenne a leghelyesebb? Senki nem tud nekem elfogadható választ adni. Talán az lenne a legjobb, ha elmenekülnék ebből az egész helyzetből. El messze, ahol még apám haragja sem érhetne utol. Viszont túl sok minden marasztal. A suli, az a néhány barát, a tesóm… Santhostól nem tudnék elszakadni.

-         Min gondolkozol ilyen elmélyülten Santhe?

-         Hogy kerülsz ide öcsi?

-         A tükrön át jöttem. Na de mi a baj? Látom, hogy valami nyomja nem túl érzékeny lelkecskédet.

-         Szakítottunk.

-         Ő vagy te?

-         Én.

-         Miért?

-         Azt nem mondhatom el.

-         Akkor nem tudok segíteni.

-         Amúgy sem tudsz.

-         Rendben. Ellenben nem szeretném ezt a szomorú fejet nézni. Erőltess magadra egy kis vidámságot. Gyere, sétáljunk!

Álló helyzetbe húzott, aztán kitessékelt a klubhelyiségbe, majd le az udvarra. A friss hó ropogott a talpunk alatt, mi pedig csak csendben andalogtunk egymás mellett. Gyanútlanul mentem tovább, mikor egy enyhe ütés érte a fejemet. Aztán még egy, és még egy. Hamarosan hógolyócsatába kezdünk, ami szinte háborúba torkollott. Élveztük az önfeledt játékot, míg el nem áztunk. Egy egyszerű szárítóbűbáj után újabb támadásra készültünk egymás ellen, egy hang azonban megállította az eldobásra lendülő kezemet.

-         Nem hittem volna, hogy itt talállak benneteket.

-         Örülök, hogy látlak Perselus. – üdvözöltem tanáromat megjátszott kedvesen.

-         Nekem már nem is köszönsz? – lépett elő Draco a tanerő háta mögül.

-         Szia szívem! Minek köszönhetjük látogatásotokat?

-         Beszédünk van veled.

-         Miről? – olvasztottam le a bájvigyort arcomról.

-         A professzor úr úgy véli, korrepetálásra van szükséged.

-         Hogy mi? – hördültem fel.

-         Jól hallottad – erősítette meg a kifogást Piton is.

-         De nekem egyáltalán nincs…

-         Ha én azt mondom, hogy van, akkor van. Vagy talán kétségbe mered vonni a döntésemet?

-         Nem. Természetesen nem.

-         Én is így gondoltam. Minden pénteken korrepetálásra fogsz járni.

-         Pénteken?

-         És Draco fog korrepetálni.

Jaj de éreztem, hogy erre megy ki a játék. Legszívesebben felpofoztam volna imádott szőkémet, hogy letöröljem fölényeskedő vigyorát, ám mégis uralkodtam indulataimon. Minden válasz nélkül faképnél hagytam őket és visszamentem a kastélyba. Hagytak egyedül lennem. A folyosókon törtem zúztam, amit csak láttam és értem. Dühömtől egyetlen páncél sem volt biztonságban, én pedig nem foglalkoztam a következményekkel. Szerencsémre egy tanár sem járt a közelemben, így nyugodtan végigrombolhattam a klubhelyiségünkig vezető utat. A szobáig érve lenyugodtam és már csak csendben magam elé meredve ültem az ágy szélén, mikor Santhos benyitott.

-         Zavarhatlak?

-         Nem.

-         Akkor csak gyorsan átmegyek apához.

-         Jó.

-         Holnap jövök csak.

-         Rendben.

Mikor már majdnem belépett az átjáróba, utána szóltam.

-         Várj!

-         Mi az?

-         Te mondtál már le valamiről, csak mert úgy érezted, hogy van egy másik dolog, ami fontosabb neked?

Nem válaszolt rögtön. Lassan odalépett hozzám, és leguggolt elém. Kék szemeiben saját képmásomat néztem. Kisimított az arcomból egy kóbor tincset, majd halkan megszólalt.

-         Ha megoldható, sose mondj le semmiről valami más miatt! Sejtem miről van szó, de úgy gondolom, ebben nem igazán tudnék tanácsot adni. Ismersz annyira, hogy tudd, én mit választanék a helyedben. Viszont tudom, hogy te nem azt fogod. Talán így a helyes. De ne feledd: ha döntöttél, már nincs visszaút!

-         Bírom az ilyen tanácsaidat öcsi. Szerinted jól fogok választani?

-         Itt most nincs jó választás. Két út áll előtted. Tőled függ, melyiken indulsz. Sajnos nincs köztes lehetőség, csak jobb, vagy bal. Tudom, hogy te balra fogsz menni, és meglehet, jobb is lesz ez így. Az az élet való neked, bárki bármit mond. Hagyatkozz a megérzéseidre! Én most megyek. Apa már vár. Szia!

-         Szia!

Adott egy puszit a homlokomra, felállt, és átlépett a tükrön. A külvilág elmosódott körülöttem. Elájultam.

Körülbelül vacsoraidőben ébredhettem. Kimentem a folyosóra, ahol a diákok többsége a Nagyterem felé haladt. Bementem hát én is.

-         Szia Santhe! – köszöntött Blaise, amint leültem.

-         Hello!

-         Hogyhogy így egyedül?

-         Még nem tudod?

-         Mit?

-         Draco és én szakítottunk.

-         Tényleg? Miért?

-         Mert megcsalt. De nem akarok erről többet beszélni, ha nem gond.

-         Persze, megértem.

Elcsevegtem volna még pár percig vele, ha nem tűnik fel a színen az emlegetett. Tüntetőleg a fejem is elfordítottam, ám hiába.

-         Szia Virágocskám!

-         Fordulj fel!

-         Még te vagy megsértődve, mikor én nem tudom a szakításunk okát…

-         Hagyjál már békén! Ennyire nem bírsz beletörődni? Vége. Konyec. Finito. Hogy mondjam még, hogy végre MEGÉRTSD? – Az utolsó szavakat már üvöltöttem.

Felálltam az asztaltól és kirohantam. Aznap már nem találkoztam Dracóval.

 A szünet után lassan mindannyian visszarázódtunk az iskolai életbe. Fárasztó órák és készülés a vizsgákra. Már mindenki előre félt a megpróbáltatásoktól. Én azonban egyetlen dolog miatt tudtam aggódni, ami a pénteki korrepetálás volt. Mikor leérkeztem a pinceterembe, az még üres volt. Nemhogy Draco, Piton, de még egy árva üst se volt lent. Leültem hát az egyik padra. Pár perc elteltével már lépteket hallottam közeledni. Fel se néztem, a járása hangjából kitaláltam, hogy Draco az. Bevágta maga mögött az ajtót, amiben azon nyomban egy zár kattant.

-         A játékszabály a következő: maximum negyvenöt percig lehetünk itt. Az ajtó csak az óra végén nyílik ki, vagy ha én távozni akarok. Ezek az álkorrepetálások addig fognak tartani, míg képesek nem leszünk tisztázni a dolgainkat. Érthető voltam?

-         Mégis mit vársz most tőlem? Hogy fél óra után beadom a derekam, és azt mondom, hogy „Meggondoltam magam, visszavonom a szakítást”? Ez a negyvenöt perc csak pazarlás a drága időmből. Hagyj elmennem!

-         Nem.

-         Beszélgetni akarsz? Csak rajta! Ülj le és beszélgessünk! Hogy van Parkinson? Örül, hogy elválasztott tőlem?

-         Ne légy cinikus! Tudom, hogy nem miatta vetettél véget a kapcsolatunknak.

-         Miféle kapcsolatról beszélsz? Köztünk sose volt semmi a testi vonzalmon kívül. Nem kell túlozni.

-         Mikor azt mondtam, hogy szeretlek, azt komolyan is gondoltam.

-         Ne nevetess! Szeretni? Te? Sose voltál, és nem is leszel erre képes. És úgy érzem, már én sem. Sajnálom, hogy csak ámítottalak, de ez van. Nekem nem kell semmi az apám melletti Halálfalói poszton kívül.

-         A feleségemként is lehetnél az…

-         Az nem ugyanaz. Úgy amúgy sem menne.

-         Ott van Bella. Ő is feleség.

-         De nem szült soha gyereket. És én sem fogok.

-         Hogy érted ezt?

-         Joelt örökbe fogadták. Természetesen egy aranyvérű rokonuktól, akik valami rejtélyes okból kifolyólag meghaltak, így tíz éves kora óta Belláék nevelik. Nem is tudtad?

-         Nem. Nekem sose mondták.

-         Tartsd titokban! Nem lett volna szabad elmondanom. Ez bizalmas.

-         De Joel úgy tekint a Lestrange családra, mint ha a sajátja lenne.

-         Egy egyszerű emlékmódosító varázslat…

-         És te ezt honnan tudod?

-         Apám mondta el.

-         Jó neked, hogy ilyeneket mondanak el. De most térjünk vissza az eredeti témánkra! Miért is nem akarsz hozzám jönni?

-         Mert én nem vagyok feleségnek való. Az én életem a gyilkolás. Bella csak azért ment hozzá Rodhoz, hogy bevegyék a körbe. De nekem ilyesmire nincs szükségem. Nem lenne időm a családomra. Nem tudnék gyereket nevelni, pedig neked arra lenne szükséged: egy utódra. Ezt én nem adhatom meg neked.

-         És ha az apád azt a parancsot adná?

-         Ez lenne az egyetlen parancsa, amit megtagadnék.

-         Attól, hogy nem jönnél hozzám, még nem kellett volna szakítanunk.

-         Most minek áltassalak tovább? Különben is van elég gondom, bajom mostanában. Felesleges lenne rád vesztegetnem az időmet.

-         Márpedig kénytelen leszel minden pénteken, addig, amíg vissza nem jössz hozzám.

-         Akkor akár egész félévben is itt tarthatsz, mert ez nem fog bekövetkezni.

-         Majd meglátjuk.

Közelebb lépett, arca három centire volt az enyémtől. Kezével lefogta az enyémeket, melyekkel az asztalra támaszkodtam.

-         Fogadjunk! – mondta, és szeméből ismét csak ridegség áradt.

-         Miben?

-         Ha meg tudlak csókolni anélkül, hogy te visszacsókolnál, te nyertél és elmehetsz.

-         És ha nem?

-         Akkor újra a barátnőmnek leszel nyilvánítva.

-         Én ebbe nem megyek bele.

-         Félsz, hogy veszítesz?

-         Nem.

Dehogynem. Késő lett volna már bármit hozzátennem, mert addigra már beváltotta ígéretét. Hevesen csókolt, de minden igyekezete ellenére nem tudta elérni a kívánt hatást. Nem tudom, hogyan sikerült megállnom, de nem csókoltam vissza. Mikor rájött, hogy hiába próbálkozik, ellökött magától, elhúzta a száját és kiviharzott a teremből.