Fejezet:12

Egy magas, fiatal, csokoládébarna hajú nő állt a konyhában. Kezével a diófából készült konyhapultra támaszkodott. Az ablakon a messzeségbe kémlelt. Tekintete magabiztos volt, mint a házzal szembeni fák a ligetből.

Izmos, vörös férfi jött le a magas lépcsőről. Odasietett a titokzatos lányhoz és két kezét a vállára tette. Mostmár ő is az erdő szélét nézegette.

Gondolom, már tudjátok, kik a fiatalok. De vajon mi történt eddig?!

A napok csak teltek, lassan a hetek, és azok is már hónapok lettek. Nem telt el nap, hogy ne érkezett volna baglyom. Egyre szomorúbb és zárkózottabb lettem. Nem érdekelt semmi, se a valós, se mugli világból. Osztálytársaim szerint egy darabom ott maradt a távolban. És valóban így volt. Már csak árnyéka voltam önmagamnak. Egyre többször kapott el a sírás, lettem rosszul és már egyáltalán nem érdekeltek az eredeti elképzeléseim.

Egy levél ébresztett csak fel búslakodásomból:

Kedves Betty!

Sajnos tudomásul kellett vegyem, hogy tényleg nem jössz vissza a Roxfort falai közé. De most nagy szükségem van rád, és nem csak nekem! Lupin szólt, hogy valami baj készülődik, amióta te elmentél. Dumbledore be akarja hívni a rendtagokat. Valószínű, hogy Harryvel van valami. Dumbledore gyakran figyeli őt és olyankor kapzsi fény csillog a szemében. Nagyon aggódunk érte Remussal. Ő is kihallgatta az egyik beszélgetést Piton és az igazgató között. Szerinte Harrynek rád van szüksége, hogy megértesd vele, mi vár rá és mik lehetnek a lehetőségei. És most csak rád lehet számítani! Kérlek, gyere el!! Lehet, hogy nagy bajunk lesz!!

Ölel szerető barátnőd: Réka

Már a vonaton ültem, mikor észhez kaptam, hogy mégis mit művelek. Megszegtem, amit saját magamnak ígértem! Ahhoz az iskolához közeledtem, amit messzire el akartam kerülni. A pálcámat a kezemben szorongattam, mintha most tartanám először a kezemben. Az utat bámultam. Az ismerős angol táj láttán a szivem már a torkomban dobogott. Egyedül ültem az egész vonaton. Erre volt szükségem. Magányra.

Az idős kapu nyikorogva csukódott be a hátam mögött. A hideg falak, a régi idők illata, a homályos fények... mindent, mindent magamba akartam zárni! Elidőztem ott, kezem már szinte ráolvadt a pálcámra, a legrosszabbra is felkészülve álldogáltam a nagyterem előtt. Egyszer csak lépteket hallottam. Ijedten fordultam a zaj felé, és egy visítás, két barna, illetve egy mély vörös hajzuhatag, és én már a földön végeztem.

- Betty, Betty! Itt vagy?! Mi történt, hogy meggondoltad magadat?

- Egy levél... - de a mondatot már nem tudtam befejezni, mert előttem állt a két fiú, akikre szörnyű sors vár. Egyiknek miattam, másiknak meg megoldhatom esetleg a problémáját. És én most azért voltam itt, hogy a hibámat kijavítsam. Nem sokáig töprenghettem. A vörös, magas fiú felém vette az irányt. Először lassú léptek, majd egyre hosszabbak és gyorsabbak, míg végül már én is felé futottam.

- Jaj, Fred! Úgy örülök, hogy látlak! Annyira hiányoztál! - majd csókba forrt a szánk. Bár úgy maradhattunk volna örökre és nem kellett volna más torokköszörülését figyelembe venni! De a hang illetve a torok tulajdonosa volt az a bombasztikusan zöld szemű srác, aki miatt éppen ott álltam.

- Szia Harry! Ö... örülök, hogy látlak....

- Én is! Réka mondta, hogy... hogy valami fontos dologról van szó és rád... szóval rád van szükségünk.

- Hát igen. Ezt inkább tárgyaljuk meg egy alkalmasabb helyen...

Elvándoroltunk a Szükség Szobájához. A terem kicsit szűkösebb volt, mint mikor a bálra készültem, de nagyon otthonos. Lila bársonyhuzatos fotelek, egy dohányzó asztal, rajta nyolc pohár töklével. A többiek lehuppantak, én pedig nekiálltam az előadásomnak.

El kellett mondjam mik azok a horcruxok, Réka pedig besegített, hogy elmagyarázzam hogyan lett Harry is egy horcrux.

Elmeséltem Dumbledore mit tervez, és hogy mindennek én vagyok az oka...

- Betty, ez nem igaz. Nem tehettél róla, hogy Dumbledore is haszonleső lett.

- De nagyon is tehettem róla! Ezért nem tértem vissza, és megfutamodtam! Azért vagyok itt, mert nem egyedül fogunk ma harcolni. Nem biztos, hogy ma, de a közel jövőben a rend tagjai szerint nagy csata elé nézünk! Ezért tértem csak vissza, mert tudtam, nem leszünk egyedül, hanem a felnőtt varázslók lesznek a mi oldalunkon.

- De erő kellett ahhoz, hogy ezt elmond - mosolygott rám Hermione.

- Elég a siránkozásból! Az a lényeg, hogy itt vagy és ha rád van szükségünk mondd a tervet! - indítványozott Ron.

- Óh... persze, persze. Először is keressétek meg azokat az embereket, akikre szerintetek számíthatunk a csatában, értem ezt Neville-re, Lunára, Ginny évfolyamából néhány emberre és még más emberekre is! Avassátok be őket a részletekbe is! Most bíznunk kell egymásban! Siessetek, de te, Harry maradj.

Réka furcsállóan nézett vissza rám az ajtóból. Összehúzta szemeit. Ijesztő volt. De majd enyhült az arca és egy mosollyal engesztelt az előbbi tekintetért.

Harry sápadt volt. Verejtékben úszott az arca. Most azzal az emberrel kell szembeszálljon, aki támogatta őt. Kevés ilyen ember volt a közelében és most kiderült a szörnyű igazság. Dumbledore-t is megvakítja a dicsőség!

- Harry, kérlek, ülj le és nyugodj meg! Nem kell félned... Vagyis érted... mi veled vagyunk!

Néma csend.

- Harry, nézz rám! Nem adhatod fel! Azt mondtad, hogy én vagyok az őrangyalod. Akkor hagyd, hogy vigyázzak rád! Ezért jöttem vagy nem?

Most se szólalt meg, csak elmosolyodott. Ez nekem elég is volt. Az volt a dolgom hogy erőt merítsek belé. De ez a hallgatás engem egyre inkább aggasztott. Mit tehetnék? Azt se tudom, hogy mire várunk. Minden zavaros - gondolkoztam magamban. Harry-t nem akartam lefárasztani az én eszement agyszüleményeimmel. Majd megszűnt a csend és Harry nevetni kezdett. Csak kacagott és kacagott. Nem értettem semmit se. Kavarogtam a szobába, melegem volt és végül sírni kezdtem. Ő mellettem kacagott, én pedig zokogtam.

A terem kissé szűkös lett kb. 30 ember számára. Velünk volt már Colin, Lee, Neville, Cho, Lavender, Oliver, Seamus, Dean, Luna és a rendtagok, kivéve a tanárokat. Remus viszont biztosította, hogy hamarosan ők is csatlakoznak.

Sirius nagyon élvezte a szabad életet. Optimista volt a csatát illetően, és úgy ítélte meg, hogy hamarosan a mi kezünk által megsemmisül Voldemort, és Dumbledore megváltozik. Nem értette, miért izgulunk és hogy mi a fenéért sopánkodunk.

- A tervünk a következő: Harry lemegy Piton irodájához közel. Dumbledore ma is ott tölti valószínűleg az időt. Örülni fog neki, ha Harry a karmai közé megy. Mi ott leszünk a közelben és együtt fogunk rájuk támadni, ha szorul a hurok.

- Ennyi?! - pattantam fel a helyemről. - Alastor, csak ennyi?!

- Kisasszony a tiszteletet ne felejtsük el. Amúgy igen. Csak ennyi. Sokan vagyunk. Ha kell improvizálunk. Most pedig Harry, ahogy mondtam! - azzal intett, hogy távozzon és mi pedig követjük.

Dühöngve baktattam Rémszem előtt, mivel szemmel akart tartani. Milyen ember az, aki a halálba küldi Harryt, és ilyen magabiztosan sétál a folyosón. Felfordul a gyomrom.

- Kisasszony, ha én nem lennék, maga még mindig fent ülne abban a kis lyukban, tervezgetve, hogy mit kéne csi....

- Maga turkál az agyamban? Hogy merészeli... - már nem tudtam befejezni, mert egy pálcaintéssel eltüntette a számat az arcomról.

- Így ni! Úgy látom, ezzel is megvolnánk.

Harry tíz méterrel előttünk ment. Nekem nem tetszett a dolog, hogy csak egy egyszerű, ám erős kiábrándító bűbájjal eltűntette Sirius az egész brancsot, és már haját borzolva sétált a néptelen folyosón. Ezek nem vették észre, hogy halálos veszélyben vagyunk gondoltam magamban.

Majd kinyilt az ajtó:

- Jé! Micsoda meglepetés! Harry, kerülj beljebb!

- Köszönöm igazgató úr, de én szívesebben maradnék idekint.

- Nem, Harry! Most azonnal bemész Perselus irodájába!

- Engedje el, most azonnal! - bukkant elő Remus Lupin, pálcáját a Harryt szorongató Dumbledore-ra szegezve.

- Remus, ugye nem gondolja komolyan?! És mi ketten vagyunk, maga pedig egyedül, vagy a lefegyverzett Pottert is beleszámítjuk? - kacagott kárörvendve az idős igazgató.

- Nagyon téved! Többen vagyunk!

McGalagony és a többi tanár mellénk állt és leoldották a kiábrándító bűbájt. A professzor szeme félve meredt ránk. Sose hitte volna, hogy valaki is ellene fordul az évek során.

- Ez hogy lehet?

- Rosszul tervezett professzor... Látványos volt a változás - vigyorodott el Hagrid, aki időközben Alastor és közém állt. - Mondja, mire jó ez? Miért kell Harrynek ártani.

- Akkor most elmondom! - kezdte el Dumbledore a mondókáját. Ismét meghallgattunk mindent a horcruxokról és Voldemortról. Komolyan kezdtem unni. Akkor kaptam fel a fejem mikor egy köpenyt véltem eltűnni Piton háta mögött, mintha beszökött volna az irodába...

- Undorodom maguktól! - csattant fel Hermione.

- Oh...csak nem a kis Granger! Maga olyan csacsi. Azt hiszi, hogyha én nem lennék, elég lenne Harry és Weasley mögött kullogni... akkor maga sehol se lenne. Ücsörögne egy füstös lebújban London valami eldugott kis utcáján, muglikkal iszogatna és azon gondolkodna vajon megbukik-e matekból, vagy sem?

- Végre észhez tért! Talán még közénk is beállhatna! - egy bársonyos, mégis hideg hang, Lucius Malfoy. - Nem! Ahhoz túlságosan is utáljuk - hátrabökött fejével. Tizenöt halálfaló állt a folyosón, élükön Dracóval. Tiszta röhej... hoppá, Draco volt az! Ő szólt a halálfalóknak. Nekünk annyi!

- Végezzetek velük! - ezzel minden elindult. Átkok szálltak, üvöltések. Én Harry felé vettem az irányt. Kikerültem két lefegyverző bűbájt, illetve fellógattam egy halálfalót fejjel lefelé a levegőbe. Harry Pitonnal besurrant az irodába, én pedig utánuk.

- Harry, most azonnal idd meg ezt! Dumbledore nem tud erről a bájitalról. Ezzel megmenthetlek. Kérlek, bízz bennem.

- Hogy bíznék magában?! Maga és Dumbledore...

- Harry, idd meg! Ő jó! - nem tudtam mi ütött belém, de már nem érdekelt mit mondok, vagy mit teszek. Az volt a lényeg, hogy Harry megmeneküljön.

- Biztos vagy te benne? - nézett félve felém Harry, azokkal a smaragdzöld szemekkel... bólintottam, Harry pedig megitta az egészet.

- Ez az, mostmár szabad vagy, Harry! Érted: szabad! - kacagott Piton és megölelte Harryt.

- A...a ... a többiek még nem tudják!

Kirohantunk és átkokat lövelltünk. Alig maradt pár halálfaló. Hermione, Ginny és Réka csoportosan támadtak! Úgy kapkodtam a fejem. Fredet akartam látni. Nem akartam, hogy baja essen. Lee megvolt, Neville is.... mindenki csak Fred nem.

- Harry, ne! - Dumbledore kiáltott. Harry felé egy átok repült. És.... Dumbledore ugrott.... és...és őt találta el.

Megszűnt körülöttem minden. Az igazgató észhez tért, és... ez szörnyű volt... igaza volt Alastornak.... meglátta, amint összefogtunk és... észhez tért. Úgy sajnáltam!

A gyengelkedőn ébredtem. De nem csak én. Jobb oldalamon Fred volt, velem szemben Neville és bal oldalamon Luna. Jah és nehogy elfelejtsem az ágyak között rengeteg ember. Mindenki nevetett és mosolygott.

- Mi történt?

- Megint beverted a fejedet - nevetett Ginny.

- És most miről maradtam le?

- Arról, hogy Voldi megsemmisült és a halálfalókat pedig legyőztük. Csupán ennyi. Jah és van egy nagyon szomorú hírem, de, te erről tudsz. vagy nem?

- De... tudok.

Nem ez volt az utolsó Roxforti emlékem. Sőt, csodás emlékem fűz Roxforthoz. Ott fejeztem be az iskolát és hetedik év után feleségül mentem Fredhez. Az esküvőnkben az volt a különleges, hogy George és Réka is csatlakoztak. Hiába... ikrek. Mit lehetett ellenkezni... Ginny és Harry összeköltöztek és ők is már Ronnal és Hermionéval tervezik a bizarr, közös esküvőt. Luna a minisztériumban dolgozik. Ő ellenőrzi Lee-vel az iskolai tanárokat. Többek között Neville-t, aki időközben gyógynövénytan tanár lett. Piton, az új igazgató, és McGalagony ismét felvirágoztatta az iskolát.

Én és Fred elmosolyodtunk, amint láttuk a közelgő Rékáékat.

- Jaj, olyan édes vagy az új kismama ruhádban - kacagtam.

- Ne idegesíts! Én nem szeretek már mugli ruhákban járkálni, főleg nem ha ilyen....ilyen....nagyok.

- Hallgass már, Réka! Így még gyönyörűbb vagy. Sőt, a pocid is nagyon tetszik.

Így teltek napjaink. Réka és párja hétvégente átjöttek vacsizni. Fred pedig minden nap négykor jött haza a boltjából. Találjátok ki, hogy mivel foglalkozott!!!! Naná, hogy varázsvicc boltja volt. Mi egyelőre nem vártunk kisbabát, de Lucának időközben három kicsinye is volt.

Hát... Én és Harry... Biztos több volt köztünk, mint barátság, de mindketten tudtuk, hogy az igazi örömöt, boldogságot mástól kaptuk meg: a két Weasley-től.

THE END